- Emelkedünk?

- Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!

- Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!

- Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!

- Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!...

- Fölfelé száll a léghajó?

- Nem!

- Mintha hullámverést hallanék...

- Itt a tenger a gondolánk alatt!

- Alig ötszáz lábnyira^[1] lehet!

Ekkor hatalmasan zengő hang hasított át a levegőn, s ezek a szavak hallatszottak:

- Dobjatok ki minden súlyos holmit... mindent! Rajta, és Isten irgalmazzon!

Ezek a szavak a Csendes-óceán roppant vízsivatagja fölött hangzottak el, délután négy óra tájt, 1865. március 23-án.

Bizonyára mindenki emlékszik még rá, milyen borzalmas északkeleti szélvész tört ki abban az esztendőben, napéjegyenlőség idején, olyan hirtelen, hogy a légsúlymérő higanyoszlopa egyszeriben 710 milliméterre zuhant alá. Ez az orkán egyhuzamban tombolt március 18-tól 26-ig. Mérhetetlen rombolást végzett Amerikában, Európában és Ázsiában egyaránt, az északi szélesség 35. fokától egészen a déli szélesség 40. fokáig, az Egyenlítőre rézsútosan, mintegy 1800 mérföldnyi^[2] sávon! Városokat döntött porba, erdőket csavart ki tövestül; a szökőár módjára száguldó hullámhegyek - mint a hírügynökségek jelentéseiből köztudomású - százszámra vetették partra a hajókat; az ítéletidő, amerre csak elvonult, egész országrészeket tett a föld színével egyenlővé, mindenütt ezrével pusztultak az emberek a szárazföldön, vagy fulladtak bele a tengerbe - dühöngésének ilyen tanújeleit hagyta maga után ez az iszonyatos égiháború. Egymagában több szerencsétlenséget okozott, mint azok a hírhedt szélviharok, amelyek közül az egyik Havannát dúlta föl 1810. október 25-én, a másik pedig Guadeloupe-ot tette tönkre 1825. július 26-án.

Mialatt ennyi katasztrófa ment végbe a földön és a vízen, nem kevésbé megrendítő dráma játszódott le a fölbolydult levegőben is.

Odafönn a magasban léggömböt pörgetett egy szélörvény csúcsa, dobálta, mint valami labdát, a forogva száguldó levegőoszlop óránként kilencvenmérföldes sebességgel hurcolta magával a térben, az meg akkorákat serdült-perdült a tengelye körül, mintha csak valamilyen légi maelström^[3] sodrába került volna.

Ennek a léggömbnek az alsó nyúlványán gondola himbálódzott, benne öt utas; alig látták egymást az óceán felszínétől egészen hozzájuk fölcsapó, szétporlott vízcseppekkel kevert, sűrű párázatok közt.

Honnan jött ez a léghajó, hogyan vált valósággal játékszerévé a rémületes viharnak? Hol kelt útra, melyik pontján a világnak? Valószínűleg nem az orkán idején indult el. Márpedig a förgeteg öt napja őrjöng, s első jelei már 18-án mutatkoztak. A léggömb tehát vélhetőleg igen messziről jön, hiszen aligha tehetett meg kétezer mérföldnél kisebb utat huszonnégy óránként.

Az utasok nyilvánvalóan semmiféle olyan eszközzel nem rendelkeznek, amellyel megállapíthatnák, hogy elindulásuk óta milyen nagy távolságot röpültek át, meg aztán hiányzik bármiféle támpontjuk is az efféle méréshez. Szélvész hajszolta őket, szilaj ítéletidő tombolt körülöttük, ők maguk azonban, valamilyen különös tünemény folytán, mindettől csöppet sem szenvedtek. A léghajó úgy változtatta helyét, úgy pörgött tengelye körül, hogy utasai sem a forgásból, sem pedig a vízszintes száguldásból nem éreztek semmit. Tekintetük nem bírt áthatolni a gondola alatt gomolygó vastag ködön. Párás homályban kavargott körülöttük minden. Olyan sötét felhők közt sodródtak, hogy szinte azt sem tudták már, nappal van-e, vagy éjszaka. Amíg a magas légrétegekben suhantak, semmilyen fénycsillám, emberlakta területek semmilyen nesze, az óceán morajának semmilyen foszlánya sem ért el hozzájuk a mérhetetlen tompa távolságon át. Most is csak rohamos süllyedésük adta tudtukra, milyen veszedelembe vágtatnak a hullámok fölött.

Eközben a léghajó megszabadult minden terhétől, a lőszerektől, a fegyverektől s az egész élelmiszerkészlettől, és ismét a légkör felsőbb rétegeibe, négyezerötszáz lábnyi magasságba lendült föl. Az utasok ugyanis, miután tudtára ébredtek, hogy tenger hánytorog léggömbjük gondolája alatt, úgy döntöttek: kevésbé veszélyes farkasszemet nézni a halálos fenyegetéssel amott fönn, mint emitt lenn, ezért habozás nélkül lehajigálták a fedélzetről még a legszükségesebb használati tárgyaikat is, és arra törekedtek, hogy a léghajó mennél kevesebbet veszítsen hordozóerejéből, abból a gáznemű anyagból, amely őket a riadó mélységek fölé emeli.

Az éjszaka feszült nyugtalanságban telt el - ha kevésbé erős lelkületű emberekről volna szó, azt mondhatnók: "halálos nyugtalánságban". Aztán megvirradt, és pirkadatra az orkán mintha enyhülni kezdett volna. Március 24-ének hajnalától bizonyos jelek arra vallottak, hogy csitul a vihar. Reggeltájt a legtarjagosabb felhőóriások fölgomolyodtak az égbolt magasába. A légörvény tölcsére néhány óra múlva szétterebélyesedett, majd megszakadt. A szélvész orkánból jókora "friss fuvallattá" finomult: pontosabban szólva felére csökkent a légrétegek mozgási sebessége. Még mindig hatalmas szél fújt azonban - a tengerészek ezt "háromgyűrűs szellőnek"^[4] hívják -, s az elemek háborgása csillapodott ugyan, de azért a helyzet számottevően nem javult.

Tizenegy óra tájban az alsóbb légrétegek érezhetően kitisztultak. Az atmoszféra - mint általában a nagy légköri változósok után - nyirkosan áttetszővé hígult. Mintha az orkán nem is takarodott volna el messze nyugat felé. Úgy sejlett: önmagát emésztette föl. Talán a szétszakadozott légörvény nem foszlott el, hanem - amint a tájfunnal az Indiai-óceán vidékén hébe-hóba történni szokott - villamossággá alakult át, és most széles elektromos szőnyegekként hullámzik a levegőben.

Ettől fogva azonban a gondola utasai ismét azt észlelték, hogy a léggömb lassan, de állandóan alább süllyed, s már újra az alacsonyabb légrétegek közt lejt. Úgy rémlett, fokról fokra zsugorodik is, burka kinyúlik és megereszkedik, gömb alakja pedig egyre inkább tojásformát ölt.

Déltájt a léghajó már csak kétezer lábnyira lebegett a tenger színe fölött. A gömb űrtartalma ötvenezer köbláb^[5] volt; roppant befogadóképességének köszönhette, hogy akár jelentőn magasságban haladt, akár alacsonyan, vízszintes irányban sodródott, kétségkívül igen sokáig maradhatott fönn a levegőben.

Ebben a pillanatban az utasok éppen utolsó holmijukat dobálták le a gondolából, hogy könnyebbé tegyék a léghajót: kihajigálták maradék csekély élelmiszereiket, a zsebükben levő apró használati tárgyakat, mindenüket; egyikük fölkapaszkodott a burokhálózat köteleit egybefogó karikára, s igyekezett szilárdan megkötözni a léggömb alsó nyúlványát, az úgynevezett töltőszájat.

Nyilvánvaló volt, hogy az utasok semmiképpen sem tarthatják magasabb rétegekben a léghajót, nincs hozzá elegendő gázuk!

Akkor pedig végük!

Szemük előtt sehol nem bukkant föl sem szárazföld, sem sziget. A végeláthatatlan térség közel s távol nem kínált nekik semmiféle tenyérnyi leszállóhelyet, semmilyen szilárd felületet, amelyben vasmacskájuk megkapaszkodhatnék.

Csak a mérhetetlen tenger viharzott alattuk, hullámai még mindig hasonlíthatatlan szilajsággal csapdosódtak! Csak az óceán tombolt a mélyben: határait még ők sem látták, pedig magasról vehették szemügyre, és negyvenmérföldnyi sugarú kört fogtak át tekintetükkel. Csak az irdatlan vízsivatag fortyogott odalenn, irgalmatlanul korbácsolta tajtékosra az orkán: mintha nem is hullámok hánykolódnának, hanem holmi fékevesztett vad ménes nyargalódznék, amelyre habtaréjból font, hatalmas, fehér hálót vetettek. Sehol föld, sehol hajó a láthatáron!

Most már bármi áron meg kell állítaniok a léghajó süllyedését, ha meg akarják akadályozni, hogy elnyeljék a habok. Ez nyilvánvaló volt, és ezzel a sürgős feladattal foglalkoztak most a gondola utasai. Ám minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, a léggömb mind mélyebbre ereszkedett, és ezzel egyidejűleg lélegzetszakasztó sebességgel suhant északkelet felől délnyugat felé, követve a szél irányát.

A szerencsétlen utasok szörnyű helyzetbe kerültek! Be kellett látniok, nem urai többé a léghajónak. Próbálkozásaik nem járhatnak sikerrel. A léggömb burka fokról fokra kisebbre zsugorodott. A gáz jórészt elillant belőle, további szivárgását semmiképpen sem lehetett megakadályozni. Láthatólag közeledett a leszállás pillanata, és délután egy órakor a gondola már csak hatszáz lábnyira lebegett az óceán fölött.

Valóban, a gáz elszivárgását lehetetlen volt meggátolniok: szabadon szökött el a léggömb burkának szakadásán.

Azzal, hogy megszabadították a gondolát minden benne levő tárgytól, az utasok néhány órával meghosszabbították fennmaradásukat a levegőben. Az elkerülhetetlen szerencsétlenséget azonban csak elodázhatták némiképp: ha éjszakáig nem bukkan föl valamilyen szárazföld, akkor az utasok gondolástul és léggömböstül végérvényesen eltűnnek a tenger hullámai közt.

Egyetlen kísérletre gondolhattak még, és ezt ekkor végre is hajtották. A léghajó utasai látnivalóan vakmerő férfiak voltak, szembe tudtak nézni a halállal. Egyetlen zokszó sem hagyta el ajkukat. Elszánták magukat, hogy küzdenek az utolsó pillanatig, és elkövetnek mindent, hogy késleltessék zuhanásukat. A léghajó gondolája csak afféle fűzfavesszőből font kosár volt, a vízen semmi hasznát nem látták volna, az ilyesmit nem lehet a tenger színén tartani, nyomban elmerül, mihelyt leesik.

Két órakor a léghajó már alig négyszáz lábnyira lebegett a hullámok fölött.

Ebben a pillanatban megszólalt egy hang - olyan férfié, akinek a szíve semmilyen félelmet sem ismer:

- Mindent kidobtunk már?

Szavaira nem kevésbé elszánt hangok válaszoltak:

- Nem! Van még tízezer frank aranyban.

És a súlyos zsák máris a tengerbe hullott.

- Emelkedik-e a léghajó?

- Némiképp, de nemsokára ismét zuhanni fog!

- Mi maradt még kidobnivaló?

- Semmi.

- De igen!... A gondola!

- Kapaszkodjunk a hálóba! Tengerbe a gondolával!

Valóban, ez volt az egyetlen s az utolsó lehetőség, hogy könnyítsenek a léghajón. Elvagdosták körös-körül a gondola tartókötélzetét, és a léggömb, tartós süllyedés után, most egyszerre kétezer láb magasba szökkent.

Az öt utazó fölhúzódzkodott a hálón, a köteleket egybefogó karika fölé, s a fonadék rácsozatában megkapaszkodva lebámultak az alattuk tátongó mélységbe.

Tudvalevőleg az efféle léghajók egyensúlya rendkívül bizonytalan. A legkönnyebb tárgy kihajítása is azzal jár, hogy elmozdulnak eredeti függőleges helyzetükből. A levegőben lebegő alkotmány olyan, mint valamilyen különleges pontosságú mérleg. Érthető tehát, ha viszonylag számottevő tehertől szabadul meg, akkor jelentékeny mértékben és hirtelen változtat helyet. Ez történt ez alkalommal is.

A léggömb azonban csak egy pillanatig állapodott meg a felsőbb rétegekben, aztán ismét süllyedni kezdett. A gáz továbbra is elillant a repedésen, amelyet semmiképpen sem lehetett megjavítani.

Az utazók megtettek minden tőlük telhetőt. Emberi erő immár nem segíthetett rajtuk. Már csupán Isten segítségében bizakodhattak.

Négy órakor a léggömb ismét csak ötszáz lábnyira lebegett a víz felszínétől.

Hirtelen hangos csaholás hallatszott. Az utazók útitársa, a kutya, ott csimpaszkodott a hálószemekbe a gazdája mellett.

- Top meglátott valamit! - kiáltott föl az egyik utazó.

Nyomban utána harsány hang zendült:

- Föld! Föld!

A léggömb, amelyet a szél szüntelenül délnyugatnak hajszolt hajnal óta, tekintélyes távolságot tett meg, számokban kifejezve több száz mérföldet, és most csakugyan szárazföld tűnt szemükbe délnyugat felől.

Ez a föld azonban legalább harmincmérföldnyire feküdt tőlük. Szélirányban ugyan, de így is jó óra kell hozzá, hogy elérjék, föltéve, ha semmi nem téríti el őket útirányuktól. Egy óra! Vajon nem illan-e el addig a selyemburokból az a kevés megmaradt gáz is?

Szörnyű kérdés! Az utazók tisztán látták azt a szilárd pontot, amelyet mindenáron el kellett érniök. Azt nem is sejtették, vajon földrész-e vagy sziget, hiszen jóformán azt sem tudták, hogy a világ melyik tája felé sodorta őket az orkán! Erre a földre azonban, akár emberlakta vidék, akár nem, akár barátságos fogadtatás várja őket, akár az ellenkezője, mindenképpen el kell jutniok!

Ekkorra, négy óra tájra nyilvánvaló lett, hogy a léggömb nem képes tovább a levegőben maradni. A tenger felszínét súrolta. A roppant hullámok taréja olykor már a kötélzet alját nyaldosta, amitől az még inkább elnehezült, és a léggömb úgy bukdácsolt, akár az ólomsörét sebezte szárnyú, vergődő madár.

Félóra múltán egy mérföldnyire közelítették meg a szárazföldet, de a vaskos redőkbe gyűrődött, petyhüdt, horpadozó léggömbnek már csak a legfölső részében maradt némi gáz. Még a hálóba kapaszkodó utazók is túlságosan megterhelték, akik derékig a tengerbe merültek, és a hullámok szilajon csapdosták őket. A léggömb burka ekkor afféle úszóhólyaggá vedlett, s a beléje zúduló szél úgy hajtotta, mint hátszél a vitorlás hajót. Talán így megközelíti a partot!

Már csak két kötélhossznyira^[6] jártak hozzá, amikor mind a négyükből egyszerre szakadt föl a rémült kiáltás. A léggömb, amely úgy rémlett, többé nem emelkedik föl, most váratlanul hatalmasat szökkent: iszonyatos erejű hullámcsapás lökte a magasba. Mintha csak újból elvesztette volna terhe egy részét, hirtelen ezerötszáz lábnyira lendült föl; ott azonban valamiféle forgószélbe keveredett, amely éppenséggel nem a föld felé terelte, hanem elragadta a parttal csaknem párhuzamos irányban. Végül is, két perccel később, a léggömb rézsútosan a parthoz közelített, majd lehuppant a fövenyre, ott, ahová nem hatolt el a hullámverés.

Az utazók egymást segítve, üggyel-bajjal kibontakoztak a háló fonadékából. A terhevesztett léggömb pedig, amelyet újból fölkapott a szél, mint valami halálra sebzett, de egyetlen pillanatra még föléledő madár, eltűnt a végtelenben.

A gondolában öt ember utazott - meg egy kutya -, a léggömb azonban csak négyet vetett partra.

A hiányzó utast nyilvánvalóan a hálófonadékig fölcsapó hullám sodorta magával, s ez okozta azt, hogy a férfi terhétől megkönnyebbült léggömb még egyszer utoljára föllibbent, majd néhány pillanat múltán földet ért.

Amint szilárd talajt érzett lába alatt a négy hajótörött - mert bízvást illethetjük őket ezzel a névvel -, s amint észrevették, hogy társuk nincs velük, valamennyien fölkiáltottak:

- Talán úszva partra vergődhet! Mentsük meg! Mentsük meg!

Akiket az orkán erre a partra vetett, azok bizony nem voltak sem hivatásos léghajósok, sem a légivállalkozások megszállottjai. Hadifoglyok voltak, akiknek vakmerő módon, rendkívüli körülmények közt sikerült megszökniök. Százszor is rajtaveszthettek volna! Százszor is megeshetett volna, hogy fölhasadt léggömbjükkel a mélységbe zuhannak! Az ég azonban más, furcsa sorsot szánt nekik, és miután megszöktek Richmondból, amelyet Ulysses Grant^[7] tábornok seregei ostromoltak, most, március 24-én hétezer mérföldnyire kerültek Virginia állam fővárosától, a szeparatisták^[8] fő erősségétől, a borzalmas szecessziós^[9] háború idején. A légi út öt napig tartott.

Lássuk hát, milyen különös körülmények közt zajlott le a foglyok szökése - a szökés, amely a már ismert katasztrófával végződött.

Abban az esztendőben, 1865. február havában, Grant tábornok több ízben is megkísérelte Richmond elfoglalását, de sikertelenül; az egyik támadás alkalmával több tisztje az ellenség kezére került, és a városba internálták őket. A foglyok csoportjának egyik legtekintélyesebb tagja a föderalisták vezérkarához tartozó, Cyrus Smith nevezetű tiszt volt.

Cyrus Smith Massachusettsből származott, mérnök volt, elsőrendű szakember; a háború alatt az Unió hadvezetősége rábízta a hadászatilag oly fontos vasutak igazgatását. Igazi északi ember volt, szikár, csontos, ösztövér; negyvenöt éves lehetett, kurtára nyírt haja és a szakálla őszbe csavarodott már, busa bajuszát pedig ugyancsak hosszúra növesztette. Nemes arcéle a régi érméken látható domborművekére hasonlított; izzó szem, szigorú száj, egy hadiakadémia tudósának vonásai. Azok közé a mérnökök közé tartozott, akik úgy kezdik mesterségüket, hogy nem restellik megragadni a csákány és a kalapács nyelét, mint ahogy némely tábornok is egyszerű közlegényként indul pályafutásán. Ezért aztán nemcsak szellemileg lett igen találékony, hanem nagyszerű kézügyességre is szert tett. Izomzata egészen szokatlan rugalmasságról tanúskodott. Mint valóban a tettek embere - s egyszersmind gondolkozó lény is - könnyedén cselekedett, csak úgy duzzadt benne az élet, erőfeszítés nélkül véghezvitt mindent, aminek nekifogott, szívós kitartása minden balsorssal dacolt. Igen művelt volt, igen gyakorlatias, igen agyafúrt - hogy ezzel az ősi szóval jellemezzük leleményességét, amellyel minden kutyaszorítóból kiverekedte magát -, mindig higgadt, remek vérmérsékletű; a legcsüggesztőbb körülmények közt sem vesztette el a fejét, magas fokon egyesítette magában mind a három tulajdonságot, amely együtt meghatározza az energikus embert: a testi és szellemi fürgeséget, a kezdeményezőkészséget és az erős akaratot. Akár Orániai Vilmos jelszavát is magáénak vallhatta volna, aki valamikor a XVII. században ezt a kijelentést tette: "Akkor is nekivágok, ha nincs reményem, s akkor is kitartok, ha nem kecsegtet siker..."

Cyrus Smith ugyanakkor maga volt a megtestesült bátorság is. Harcolt a polgárháborúnak csaknem minden nagy ütközetében. Ulysses Grant alatt kezdte a katonáskodást, az illinois-i önkéntesek közt, ott küzdött Paducahnál, Belmontnál, Pittsburg-Landingnál, Corinth ostromlóinak sorában, Port Gibsonnál, a Fekete-folyónál, Chattanoogánál, Wildernessnél, a potomaci csatában, ott harcolt mindenütt, és vitézül, méltó katonájaként a tábornoknak, aki ezt a jelmondatot hangoztatta: "Én nem számolom a halottaimat!" És Cyrus Smith százszor is azok közé kerülhetett volna, akiket a félelmetes Grant nem szokott megszámlálni, de a csatákban, bár sohasem kímélte magát, mindig hozzászegődött a szerencse, egészen addig a pillanatig, míg csak meg nem sebesült és fogságba nem esett a richmondi harcmezőn.

Cyrus Smithszel egyidőben, ugyanazon a napon, még egy fontos személyiség esett a déliek fogságába. Nem kisebb férfiú, mint a tiszteletreméltó Gedeon Spilett, a New York Herald tudósítója, akinek az volt a feladata, hogy az északi seregek kötelékében beszámoljon a háború fordulatairól.

Gedeon Spilett azoknak a bámulatra méltó angol vagy amerikai haditudósítóknak a sorába tartozott - mint Stanley és mások -, akik semmitől sem riadnak vissza, csakhogy egy-egy pontos értesülést szerezzenek, s azt a lehető leggyorsabban eljuttassák lapjuk szerkesztőségébe. Az Egyesült Államok újságjai, köztük a New York Herald is, valóságos hatalmasságok, s ezért kiküldött munkatársaik is számottevő emberek. És Gedeon Spilett ezek közt is a legrangosabb hírében állt.

Mint erős akaratú, bármikor bármilyen vakmerőségre kész férfi, nagy érdemeket szerzett, csak úgy szikrázott az ötletektől; mint katona és mint művész bejárta az egész világot, gyorsan határozott, erélyesen cselekedett, ha pedig arra került sor, hogy kiszimatoljon valamit - elsősorban saját maga s csak eztán lapja számára -, akkor nem ismert fáradságot, nem törődött sem a nehézségekkel, sem a veszedelmekkel, valóságos hőse volt a kíváncsiságnak, vakmerően hajszolta az érdekességet, a hírújdonságot, az ismeretlent, a lehetetlent; azok közé a rettenthetetlen megfigyelők közé tartozott, akik golyózáporban is följegyzéseket vetnek papírra, ágyútűzben is cikket írnak, és akik a kockázatot a jószerencse ajándékának tekintik.

Gedeon Spilett is részt vett minden csatában: egyik kezében pisztollyal, a másikban jegyzetfüzetével ott harcolt az elsők közt, és a kartácstűz sem reszkettette meg ceruzáját. Nem gyötörte szakadatlanul a sürgönyhuzalokat, mint egynémely pályatársa, aki csak azért beszél sokat, mert kevés a mondanivalója; ő minden jelentését röviden, szabatosan, világosan fogalmazta meg, és valamilyen lényeges dologra mindig fényt derített. Egyébiránt a humor sem hiányzott belőle. Ő volt az, aki a Fekete-folyónál zajló összecsapás idején két óra hosszat diktálta távírógépbe a Biblia első fejezeteit, hogy ekként őrizze meg helyét a sürgönyhivatal ablakánál, és végül is elsőként jelenthesse lapjának a csata kimenetelét. Ez a csíny kétezer dollárjába került a New York Heraldnak, de mégiscsak ez az újság kapta meg elsőként a tudósítást.

Gedeon Spilett magas termetű volt. Legföljebb negyvenéves lehetett. Arcát vörösbe játszó szőke barkó keretezte. Tekintete nyugalmat árasztott, pillantása ugyanakkor élénken és gyorsan villant. Szemén meglátszott: olyan emberé, aki megszokta, hogy tüstént fölmérje látóköre legapróbb részleteit is. Szívós szervezete jól tűrte a legszélsőségesebb éghajlatokat is, törhetetlen volt, akár a hideg vízben edzett acél.

Gedeon Spilett tíz esztendeje tudósította rendszeresen a New York Heraldot, cikkeken kívül rajzokkal is gazdagította a lap oldalait, mert a ceruzával éppoly ügyesen bánt, mint a tollal. Amikor foglyul ejtették, éppen följegyzéseket és karcolatokat készített az ütközetről. Az utolsó szavak, amelyeket jegyzetfüzetébe írt, így hangzanak: "Egy déli katona célba vesz puskájával, és..." És a katona elhibázta a lövést, Gedeon Spilett pedig, szokása szerint, ezt a kalandot is ép bőrrel úszta meg.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett, amíg Richmondba nem szállították mindkettőjüket, csak hírből ismerték egymást. A mérnök sebei hamar gyógyultak; lábadozása idején ismerkedett meg a haditudósítóval. A két férfi már régen becsülte egymást, és most gyorsan összebarátkozott. Nemsokára kimondták közös céljukat: meg kell szökniök a fogságból, csatlakozniok kell Grant seregéhez, hogy tovább küzdhessenek az Unió egységéért.

A két férfi elhatározta, hogy minden kedvező alkalmat megragad a menekülésre; tervük azonban megvalósíthatatlannak látszott, mert noha szabadon járkálhattak városszerte, Richmondot magát szigorúan őrizték.

Cyrus Smithhez időközben váratlanul beállított az inasa, aki életre-halálra gazdája hűséges szolgájának vallotta magát, és belopakodott utána az ellenséges városba. Ez a vakmerő néger Cyrus Smith földbirtokán született, rabszolga apától és rabszolga anyától, ám a felfogásában és érzelmeiben abolicionista^[10] mérnök már régen fölszabadította. A fölszabadított rabszolga azonban nem akart elszakadni gazdájától. Úgy szerette, hogy életét is szívesen áldozta volna érte. Harmincéves, acélos izmú legény volt, fürge, ügyes, nyílt eszű, barátságos, kedves modorú, némely dologban kissé gyermeteg, de mindig mosolygós, szolgálatkész és jóindulatú. Nabuchodonosornak hívták, de inkább csak neve kurtított alakjára, a családiasabban hangzó Nab névre hallgatott.

Amikor Nab megtudta, hogy gazdája fogságba esett, habozás nélkül elindult Massachusettsből, és csakhamar Richmond alá érkezett, ott pedig addig ravaszkodott, addig mesterkedett, míg át nem surrant az ostromgyűrűn, és élete többszöri kockáztatása árán be nem jutott a városba. Cyrus Smith is kimondhatatlan örömmel üdvözölte Nabet, de hogy az egykori rabszolga milyen boldogságot érzett gazdája láttán, arra éppenséggel nincs kifejezés.

Bejutni tehát Nab még csak bejuthatott Richmondba, kijutni azonban már sokkal nehezebb volt innen, mert a hadifoglyokat igen-igen éberen őrizték. Valamilyen rendkívüli alkalom kellett, hogy a szökést a siker némi reményével kockáztathassák meg, ez az alkalom azonban csak nem kínálkozott, s ilyet szántszándékkal is nehezen idézhettek elő.

Grant eközben erélyesen folytatta hadműveleteit. Petersburgnél diadalt aratott ugyan, ezért a győzelemért azonban igencsak drága árat kellett fizetnie. Seregei Butler csapataival egyesülve sem tudtak Richmondnál eredményt elérni: a foglyok tehát nem reménykedhettek a közeli szabadulásban. Az újságíró, akinek semmi följegyeznivalója sem akadt az egyhangú hadifogságban, nem bírta tovább. Egyetlen gondolat gyötörte: szabadulni Richmondból, bármi áron. Többször is nekivágott a kalandos vállalkozásnak, de minden alkalommal leküzdhetetlen akadályokba ütközött.

Az ostrom pedig folyt tovább; a foglyok azért igyekeztek szökni, hogy mielőbb visszatérjenek Grant seregéhez, némely ostromlottnak pedig azért volt fontos a menekülés, hogy csatlakozhassanak a déliek haderejéhez; különösképpen a déliek egyik veszekedett uszítója, bizonyos Jonathan Forster szeretett volna kijutni. Valóban, a föderalista foglyok nem hagyhatták el ugyan a várost, ám éppúgy nem tehették meg ezt a déliek sem, mert őket meg az északi hadsereg ostromgyűrűje zárta körül. A richmondi kormányzó már régen elvesztette összeköttetését Lee tábornokkal, pedig a város védőinek legfőbb érdekében állt, hogy értesítsék helyzetükről a déli haderők főparancsnokát, s ezzel is siettessék a segélycsapatok fölvonulását. Jonathan Forsternek pedig ekkor az az ötlete támadt, hogy léggömbbe száll, átröpüli az ostromlók vonalait, és mégiscsak eljut a szeparatisták táborába.

A kormányzó engedélyt adott a kísérletre. Léggömböt készíttetett, és azt Jonathan Forster rendelkezésére bocsátotta; úgy tervezték, hogy öt társával fog elindulni légi útjára. Forster és útitársai fölfegyverkeztek arra az esetre, ha kényszerleszálláskor védekezniök kellene, és élelemmel is ellátták magukat, mert úgy gondolták, hogy légi útjuk netán huzamosabb ideig is eltarthat.

A léghajó indulásának időpontját március 18-ra tűzték ki. A fölszállásnak éjjel kellett volna megtörténnie; a léghajósok úgy számították, hogy közepes erejű északnyugati széllel néhány óra alatt elérhetik Lee tábornok főhadiszállását.

Az északnyugati szél csakugyan meg is érkezett, hanem éppenséggel nem holmi enyhe szellőként fújdogált. Már 18-án napközben látni lehetett, hogy rövidesen orkán kerekedik belőle. Hamarosan valóban akkora erővel tört ki a vihar, hogy Forsterék indulását el kellett halasztani, mert a léghajót és utasait nem tehették ki a zabolátlan elemek dühének.

A fölfújt léggömb ott vesztegelt Richmond főterén, útra készen, hogy azonnal fölszállhasson, mihelyt csak valamelyest is enyhül a szél; és városszerte igen türelmetlenül lesték, javul-e az időjárás; az azonban csak nem változott.

Március 18-a után eltelt 19-e is, de a szélvész még mindig nem csillapult. Még a talajhoz rögzített léggömböt is csak nagy nehezen sikerült megóvni a sérüléstől, mert a meg-megújuló léglökések minduntalan lenyomták egészen a földig.

A 19-ről 20-ra virradó éjjel sem javult a helyzet, reggelre pedig valósággal féktelenné erősödött az orkán. Az indulás lehetetlenné vált.

Aznap Cyrus Smith mérnököt ismeretlen férfi szólította meg az egyik richmondi utcán. Tagbaszakadt, napbarnította tengerész volt, Pencroffnak hívták, harmincöt-negyven éves lehetett; szeme élénken és vidoran hunyorgott, arcáról pedig csak úgy áradt a jóindulat. Ez a Pencroff Amerika egyik északi államából származott, a földgolyó minden tengerét behajózta már, és minden rendkívüli kalandot átélt, ami kétlábú, tollatlan lénnyel csak megeshetik. Mondanunk sem kell, hogy vállalkozó szellemű, minden merészségre kész egyéniség lévén nem riadt vissza semmitől az égvilágon. Az év elején valamilyen ügyes-bajos dolgában Richmondba érkezett egy tizenöt éves, New Jersey-ből való sihederrel, Harbert Brownnal, egykori kapitányának a fiával, aki árvaságra jutott, és Pencroff úgy szerette, mint tulajdon gyermekét. A várost nem sikerült elhagyniok az ostrom első hadműveletei előtt, és ezért nagy bosszúságukra benne rekedtek az ostromgyűrűben, és Pencroffnak is csak egy gondolat motoszkált az agyában: megszökni, akármilyen módon! Hírből ismerte Cyrus Smith mérnököt. Tudta, hogy az is milyen türelmetlenül várja már a szabadulást. Most, amikor az utcán találkoztak, nem töprengett hát sokat, hanem odalépett hozzá, és minden köntörfalazás nélkül megszólította:

- Mondja csak, Smith úr, nem unja még Richmondot?

A mérnök szúrós szemmel rápillantott az idegenre, az pedig fojtott hangon kérdezte:

- Akar-e megszökni, Smith úr?

- Mikor? - kapott a szón a mérnök; mi tagadás, elhamarkodottan válaszolt, hiszen azt sem tudta, kicsoda ez az ismeretlen, aki ilyen furcsa kérdésekkel faggatja.

Átható tekintettel vizsgálgatta a tengerészt, de Pencroff őszinte ábrázata meggyőzte, hogy becsületes emberrel van dolga.

- Kicsoda ön? - kérdezte kurtán.

Pencroff bemutatkozott.

- Rendben van - felelte Cyrus Smith. - És milyen módját ajánlja a menekülésnek?

- Az a fránya léggömb ott a főtéren mintha csak éppen miránk várna, hiszen amúgy sem veszik semmi hasznát...

A tengerésznek nem is kellett befejeznie a mondókáját. A mérnök értett a szóból. Karon ragadta Pencroffot, és a lakására vezette.

Ott aztán a tengerész kifejtette egész tervét, amely valóban pofonegyszerű volt. Semmit sem kockáztattak vele, legföljebb az életüket. Az orkán teljes erővel tombol, szent igaz, de hát olyan ügyes és bátor mérnök, amilyen Cyrus Smith, nyilván könnyűszerrel elkormányoz egy efféle léghajót. Ha ő maga, Pencroff ismerné a fortélyát, ugyan csöppet sem habozna, íziben nekivágna az útnak - természetesen Harbert társaságában. Mit neki ez a vihar, látott ő ennél különb veszedelmeket is!

Cyrus Smith szótlanul hallgatta a tengerészt, a szeme azonban ragyogott. Itt van hát a várva várt alkalom. Márpedig ő nem az az ember, aki a jó alkalmat elszalasztja. A terv ugyan nyaktörően veszélyes, de azért megvalósítható. Éjszaka minden őrizet ellenére is odaférkőzhetnek a léghajóhoz, beosonhatnak a gondolába, aztán már csak el kell vágni a tartóköteleket! Persze, azt megkockáztatják, hogy lelövik őket, ám az is megtörténhetik, hogy baj nélkül, sikerrel jár a próbálkozás; csak ez a vihar ne volna... Ha azonban nincs ez a vihar, a léggömb már régen útra kelt volna, és most nem kínálkoznék a várva várt alkalom!

- Csakhogy nem vagyok ám egyedül!... - zárta le a gondolatsort Cyrus Smith.

- Hanyadmagával akar jönni? - kérdezte a tengerész.

- Két társamat hívnám magammal, Spilett barátomat és inasomat, Nabet.

- Vagyis harmadmagával - állapította meg Pencroff. - Harberttel meg jómagammal együtt tehát öten leszünk. Mármost, mivel a léghajó hat személy befogadására készült...

- ...elég helyünk lesz - fejezte be Cyrus Smith a mondatot. - Indulunk!

A többes szám magába foglalta az újságírót is, pedig az még mit sem sejtett az egészből: ő azonban nem az az ember, aki meghátrál a veszedelem elől; és csakugyan, amikor Smith közölte vele a tervet, Spilett azonnal és fenntartás nélkül csatlakozott hozzá. Csak azon csodálkozott, hogy ez az oly igen egyszerű ötlet nem neki jutott az eszébe. Ami pedig Nabet illeti, ő követi gazdáját, akárhová indul.

- Akkor hát ma este - mondta Pencroff. - Arra sétálunk mind az öten, mintha csak kíváncsiságból őgyelegnénk ott...

- Ma este, tíz órakor - felelte Cyrus Smith, és hozzátette: - Adja ég, hogy ez a vihar el ne csöndesedjék a fölszállásunk előtt!

Pencroff elbúcsúzott a mérnöktől, és hazatért a szállására, ahol várta már a fiatal Harbert Brown. A bátor kölyök tudott a tengerész tervéről, és most bizonyos aggodalommal várta Pencroffot, vajon eredménnyel járt-e a mérnöknél tett látogatása. Látnivaló: ez az öt ember eltökélte magában, hogy nekivág a forgószélnek, a teljesen elvadult orkánnak!

És nem! Az orkán nem enyhült, és sem Jonathan Forster, sem a csoportja nem gondolt arra, hogy a léggömb törékeny gondoláján szembeszegüljön vele. Egész nap szörnyű ítéletidő járta. A mérnök már csak egyvalamitől tartott: attól, hogy a lehorgonyzott léggömböt ezer cafatra tépi a szélvész. Több órán át ott ődöngött a csaknem teljesen elhagyott téren, és figyelte a repülő alkotmányt. Pencroff is hasonlóképpen cselekedett; zsebre vágott kézzel téblábolt, és hatalmasakat ásított, mint aki nem tudja, mivel üsse agyon az időt - de ő is csak attól rettegett, hogy a vihar még széttépi a léggömb burkát, vagy éppen elszakítja a tartóköteleket, s akkor a léghajó fölsuhan a levegőégbe.

Leszállt az este. Koromsötétség borult a városra. Sűrű, felhőként gomolygó pára hömpölygött a talaj színén. Zuhogott a havas eső. Nyirkos hideg lett. Nehéz köd ülte meg Richmondot. Úgy rémlett, a dühöngő szélvihar valamiféle fegyverszünetfélét teremtett ostromlók és ostromlottak közt, és az égiháború iszonyatos dördülései mintha még az ágyúkat is elnémították volna. Kihaltan feketéllettek az utcák. Ilyen rémséges időben szinte őrizni sem kellett a teret, amelynek a közepében ott hánykolódott a léghajó. Minden kedvezett a foglyok szökésének, nyilvánvalóan; de micsoda út vár rájuk a féktelenül tomboló szélrohamok közepette!...

- Kutya idő - zsörtölődött Pencroff, és néhány ökölcsapással fejébe nyomta a kalapját, amelyet a szél mindenáron le akart kapni róla. - No de sebaj! Akkor is célhoz érünk!

Fél tízkor Cyrus Smith és társai előlopakodtak a tér más-más szögletéből, amelyet mélységes sötétség takart, miután a gázlámpákat kioltotta a szél. Még a hatalmas léggömböt sem igen lehetett látni; igaz, hogy a vihar néha csaknem egészen a földre teperte. A hálózat kötelein csüngő nehezékzsákokon kívül a léghajót erős sodrony is tartotta, amely a kövezetbe rögzített karikán volt átbújtatva, két vége pedig a gondolához volt erősítve.

Az öt fogoly a gondolánál találkozott. Senki sem vette észre őket, a sötétség olyan sűrű volt, hogy egymást sem látták. Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Nab és Harbert szótlanul elhelyezkedett a gondolában, Pencroff pedig, a mérnök utasítására egymás után oldozta le a nehezékzsákokat. Néhány pillanatig tartott az egész, és a tengerész máris társai mellett termett.

A léghajót már nem fogta más, csak a kétágú sodronykötél, és Cyrus Smithnek sem volt egyéb tennivalója, mint kiadni az indulási parancsot.

Ebben a pillanatban valamilyen állat ugrott a gondolába. Top volt, a mérnök kutyája: letépte láncát, hogy követhesse gazdáját. Cyrus Smith aggódott, hogy súlytöbbletet okoz, és el akarta kergetni szegény jószágot.

- Eggyel több vagy kevesebb nem számít! - legyintett Pencroff, és két homokzsákkal könnyített a gondolán.

Aztán kioldotta a kétágú sodronykötelet, és a léggömb, ferde irányban fölszökkenve, és rohantában két házkéményt is ledöntve, eltűnt az éjszakában.

Az orkán azonban csak most bőszült neki a legborzalmasabb szilajsággal. A mérnök éjszaka nem gondolhatott a leszállásra, virradatkor pedig köd takarta el szemük elől a földet. Csak öt nap múlva szakadt föl a felhőzet, de akkor már csak a végtelen tengert látták a szélsodorta, rémületes sebességgel száguldó léghajó alatt.

Tudjuk, hogy március 20-án útra kelt öt ember közül március 24-én miképpen ért földet négy egy elhagyatott parton, hazájától több mint hatezer mérföldnyire.^[11]

És aki hiányzott közülük, akinek most a léggömb épségben maradt utasai valamennyien a kutatására siettek, nem más volt, mint a kis csoport önként elismert vezére, Cyrus Smith mérnök!

A mérnököt a hálózat kitágult fonadékai közül sodorhatta a tengerbe egy hullámcsapás. Kutyája szintén eltűnt. A hűséges állat alighanem önként ugrott a habokba, hogy gazdája segítségére legyen.

- Előre! - kiáltotta az újságíró.

És mind a négyen - Gedeon Spilett, Harbert, Pencroff és Nab - fáradtságukat és kimerültségüket feledve azonnal nekiláttak a keresésnek.

Szegény Nab szinte őrjöngött és zokogott kétségbeesésében, ha arra gondolt, hogy elvesztette azt, akit legjobban szeretett a földön.

Cyrus Smith eltűnése és társainak partraszállása közt két perc sem telt el. Reménykedhettek hát, hogy még idejében érkeznek és megmenthetik.

- Keressük! Keressük! - kiáltozott Nab.

- Keressük, Nab - felelte Gedeon Spilett -, és meg is találjuk!

- Élve?

- Élve!

- Tud-e úszni a mérnök? - tudakolta Pencroff.

- Tud! - válaszolta Nab. - Meg aztán ott van vele Top is...

A tengerész a hullámok morajlását hallgatta, és kétkedve ingatta a fejét.

A mérnök a part északi részén tűnt el, körülbelül félmérföldnyire onnan, ahol a hajótöröttek földet értek. Ha tehát sikerült kiúsznia a legközelebbi partfokig, akkor most sem lehet fél mérföldnél messzebb.

Hat órára járt az idő. Ködpára gomolygott a levegőben; az éjszaka sötétnek ígérkezett. A hajótöröttek észak felé indultak a parton, amelyre a vakvéletlen vetette őket - ismeretlen vidéken jártak, amelynek földrajzi fekvését még csak nem is gyanították. Lábuk homokos-kavicsos talajt taposott, amelyen a növényzet legcsekélyebb nyoma sem látszott. Annál több volt a göröngy, a hepehupa, bukkanó, kátyú, iszapgödör, ami mind igen megnehezítette a járást. A mélyedésekből lomha röptű, nagy madarak hussantak föl minden pillanatban, és riadtan menekültek a világ négy tája felé, míg el nem tűntek a félhomályban. Más, fürgébb madarak rajokba verődve rebbentek magasba, és felhőkként húztak el a hajótöröttek fölött. A tengerész úgy vélte, hogy a nagyobb madarak tengeri rablósirályok, a kisebbek pedig az édesvizek mellett is fölbukkanó, úgynevezett apró halászkák; éles sikolyaik versenyre keltek a tenger harsogásával.

A hajótöröttek időnként megálltak, nagyokat kiáltottak, és füleltek, nem hallatszik-e válasz az óceán felől. Úgy gondolták, ha csakugyan annak a helynek a közelében járnak, ahol a mérnök partot ért, Top ugatását mindenképpen meghallják, még ha Cyrus Smith történetesen nem is tud életjelet adni magáról. A tenger zúgásán, a part menti hullámtörés csattogásán nem hatolt át semmilyen kiáltás. A kis csapat tehát folytatta útját, és átkutatta a part minden öblét a legkisebb bemélyedésig.

Húszperces gyaloglás után a négy hajótörött tajtékos hullámcsík előtt torpant meg hirtelen. A szárazföld véget ért. Keskeny földnyelv csúcsán álltak; dübörögve törtek meg rajta a tenger habjai.

- Szirtfokon állunk - mondta a tengerész. - Vissza kell fordulnunk: ha jobb kéz felé tartunk, és saját nyomainkat követjük, eljutunk a szárazföldre...

- De hátha a gazdám éppen itt van! - szólt Nab, és az óceán felé mutatott, amelyen roppant hullámok fehér tajtékja villogott a félhomályban.

- Nos jó, kiáltsunk neki!

Valamennyien egyszerre, harsányan fölkiáltottak, de senki sem válaszolt. Pillanatnyi szélcsendre vártak. Újra hatalmasat kiáltottak. Megint semmi válasz.

A hajótöröttek ekkor elindultak a földnyelv túlsó szegélyén, és csakhamar ismét homokos-kövecses talajra értek. Pencroff annyit mindenesetre megfigyelt, hogy a part sokkal meredekebben szakad a tengerbe, mint amennyire az egész terep lejtése indokolná, föltételezte hát, hogy valamilyen hosszú dombhát köti össze azzal a magaslattal, amelynek elmosódott körvonalai ott borongtak előttük az alkonyi homályban. Ezen a partszakaszon kevesebb madarat láttak. A tenger sem forrongott, nyugtalankodott itt annyira, és a hullámverés is érezhetően csökkent. Még a parti tengerzajlást is alig lehetett hallani. Semmi kétség, a földnyúlvány innenső hajlata afféle félkaréj alakú öblöcskét fog körül, amelyet a messze kiugró szirtfok megvéd a nyílt víz erős hullámzásától.

De ha ebben az irányban haladnak tovább, dél felé mennek, és éppenséggel eltávolodnak attól a partszakasztól, amelyen Cyrus Smith kilábalhatott a vízből. Már vagy másfél mérföldnyi utat tettek meg, s a part még mindig nem kanyarodott észak felé. Pedig a földnyelvnek, amelynek a csúcsát most kerülték meg, valahol mindenképpen érintkeznie kellett a szárazfölddel. A hajótöröttek, bár erejük fogytán volt, azért kitartóan bandukoltak tovább, s abban reménykedtek, hogy egyszer mégiscsak rábukkannak valamilyen hirtelen beszögellésre, s az majd visszatéríti őket az eredeti irányba.

Mekkora volt hát csalódásuk, amikor már vagy kétmérföldes botorkálás után egy magasba nyúló, csuszamlós sziklaszirt tövében ismét a tenger állta útjukat.

- Szigeten vagyunk! - állapította meg Pencroff. - Már be is kóboroltuk egyik csücskétől a másikig!

A tengerész észrevétele megfelelt a valóságnak. A hajótörötteket nem szárazföldre vetette a véletlen, de még csak igazi szigetre sem, hanem csupán amolyan alig két mérföld hosszúságú és szemmel láthatólag jelentéktelen szélességű, zátonyféle földdarabra.

Vajon nagyobb szigetcsoportnak része-e ez a kopár, kavicsos, növényzet nélküli s csupán néhány tengeri madár sivár menedékéül szolgáló apró szigetecske? Nem lehetett megállapítani. Az imént, amikor az utasok még léghajójuk gondolájából, a gomolygó ködön át pillantottak le a földre, nem láthatták, hogy mekkora. Pencroff tengerésztekintete azonban megszokta, hogy áthatoljon a szürkületén is; és ebben a pillanatban úgy tetszett neki, mintha valamilyen magas dombvonulatot sejtető, homályos tömeget látna nyugat felől.

Akkor azonban, abban a sötétségben sehogyan sem lehetett eldönteni: egymagában áll-e a tengerben a kis sziget, vagy pedig valamilyen szigetcsoporthoz tartozik, s hogy az milyen, kisebb-e, vagy pedig sokadmagával nagyobb szigetrendszert alkot. Egyvalamiben azonban bizonyosak lehettek: nem távozhatnak róla, mert tenger veszi körül. Másnapra kellett hát halasztaniok a mérnök fölkutatását, annál is inkább, mert - sajnos! - az egyetlen hanggal sem jelezte hollétét.

- Cyrus hallgatása még nem jelent semmit - mondta az újságíró. - Talán elájult, megsebesült, és pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy válaszolhasson, de azért mi ne adjuk föl a reményt!

Az újságírónak az az ötlete támadt, hogy gyújtsanak jelzőtüzet a zátony fokán, az majd útbaigazítja a mérnököt. Hiába kerestek azonban fát vagy száraz rőzsét. Homok és kavics akadt csupán a szigeten, egyéb semmi.

Megérthetjük Nab és társai fájdalmát, hiszen valamennyien szívükbe zárták már a rettenthetetlen Cyrus Smith mérnököt. Nagyon is úgy látszott, hogy egyelőre nem segíthetnek rajta. Meg kell várniok a másnapot. A mérnök vagy megmenekült a maga erejéből, és meghúzódott valahol a parton, vagy örökre elveszett!

Hosszú, kínos órák teltek el a várakozásban. Metsző hideg volt. A hajótöröttek kegyetlenül szenvedtek, de nem sokat törődtek vele. Még egy pillanatnyi pihenőre sem gondoltak. Szinte megfeledkeztek a maguk hajáról, csak vezetőjük sorsa foglalkoztatta őket; reménykedve, egymást s önmagukat biztatva bolyongtak a puszta szigeten, és újra meg újra visszatértek a katasztrófa színhelyéhez legközelebb eső északi szigetcsúcsra. Füleltek, kiáltoztak, igyekeztek fölfogni bármilyen halk kiáltást is; hangjuk pedig alighanem messzire elhallatszott, mert a légkörön már bizonyos nyugalom lett úrrá, és a hullámverés csillapultával a tenger moraja is lassan elült.

Nab egyik kiáltására azonban egyszer csak mintha visszhang válaszölt volna. Harbert fölhívta rá Pencroff figyelmét, és hozzátette:

- Ez azt jelenti, hogy nyugaton, nem messze tőlünk, part húzódik.

A tengerész helyeslőn bólintott. Hiába, nem csalt a szeme. Ha ő egyszer valahol, bármilyen halványan is, földet lát, akkor ott valóban földnek kell lennie.

Nab kiáltozására azonban csak ez a távoli visszhang felelt, máskülönben mély csönd ülte meg a szigetecske egész keleti felét.

Eközben lassacskán tisztulni kezdett az égbolt. Éjféltájt már néhány csillag is fölragyogott, és ha a mérnök ekkor ott van társai közt, nyilván észreveszi, hogy azok a csillagok nem az északi félgömb csillagai. Csakugyan, a sarkcsillag sehol nem bukkant föl ezen az új láthatáron, a zenit csillagképei csöppet sem emlékeztettek az Újvilág északi felén láthatókra, s a Föld Déli-sarkvidéke táján ott csillogott a Dél Keresztje.^[12]

Telt-múlt az éj. Március 25-én, hajnali öt óra tájban halvány derengés mutatkozott a magasban. A láthatár alsó szegélye egyelőre sötét maradt, ám a pirkadat első, gyenge sugaraira sűrű köd szállt föl a tengerről, méghozzá olyan átláthatatlanul vaskosan, hogy az emberi tekintet húszlépésnyinél nem hatolt benne távolabb. A pára tömény, lustán gomolygó, hatalmas felhőkben lepte el a tájat.

Ez a legrosszabbkor jött. A hajótöröttek semmit sem láttak maguk körül. Nab és az újságíró pillantása az óceánt fürkészte, a tengerész és Harbert a nyugati partot kémlelte. Fikarcnyi szárazföld sem tűnt azonban a szemükbe.

- Sebaj - mondta Pencroff -, ha nem is látom, érzem, hogy arrafelé part van... ott valahol... ott... Olyan bizonyos, mint hogy most nem Richmondban vagyunk!

A ködnek azonban előbb-utóbb föl kellett szakadnia. Nem volt egyéb, mint jó időben is szokásos hajnali pára. A tüzes napsütés átlangyosította a ködtakaró felső rétegeit, s ez a meleg lassan-lassan leszüremlett a sziget felszínéig.

És valóban, fél hét tájt, háromnegyed órával napkelte után a köd oszladozni kezdett, áttetszőbbé vált. A magasban összesűrűsödött, lenn azonban megritkult. És egyszerre csak fölsejlett az egész sziget, mintha csak a fellegekből csöppent volna alá; aztán lassanként a tenger is föltárult körben tekintetük előtt: kelet felé a végtelen messzeségbe veszett, nyugaton azonban csakugyan magas, meredek part határolta.

Igen, ott a szárazföld! Onnan hívja őket a - legalábbis egyelőre - biztosnak tetsző menekvés. Csakhogy a kis sziget és a part közt húzódó, mintegy félmérföldnyi széles szoroson rendkívül gyors tengeráramlat özönlött át hangos morajjal.

Az egyik hajótörött azonban - csak a szíve sugallatára hallgatva - mégis tüstént belevetette magát a zúgó áradatba; nem kérdezte, mint vélekednek erről társai, s egyetlen szóval sem tudatta ebbéli szándékát. Nab volt az. Mennél hamarább el akarta érni a túlpartot, hogy végigjárhassa északi oldalát. Senki sem tarthatta vissza. Pencroff hasztalanul szólongatta. Az újságíró nekikészült, hogy kövesse Nabot.

Pencroff azonban hozzálépett.

- Át akarja úszni a szorost? - kérdezte.

- Át - felelte Gedeon Spilett.

- Ne tegye, várjon még, hallgasson rám - kérlelte a tengerész. - Nab egymaga is segíteni tud a gazdáján. Ha most belemerészkedünk a csatornába, megkockáztatjuk, hogy a rohanó víz kisodor bennünket a nyílt tengerre, hiszen az áramlat borzalmasan erős. Ha nem tévedek, ez afféle apályáramlás. Nézze csak, a víz szintje egyre alább süllyed a fövényen. Várjunk hát türelemmel, és ha az apály eléri legmélyebb állását, meglehet, valamilyen alkalmas gázlót is találunk...

- Igaza van - felelte az újságíró. - Hacsak lehet, ne szakadjunk el egymástól...

Nab ezalatt hevesen küszködött az áramlattal. Rézsútosan igyekezett átszelni a csatornát. Barna válla minden karcsapásnál kiemelkedett a vízből. Roppant sebességgel ragadta magával az ár, de azért sikerült egyre közelebb jutnia a túlsó parthoz. Több mint félórába telt, amíg sikerült megtennie a sziget és a szárazföld közti félmérföldnyi távolságot, és az indulási helyével szemben levő ponttól több ezer lábnyira partra vergődött.

Nab lába magas gránitfal tövében ért talajt, és fürgén kikapaszkodott; aztán futásnak eredt, és csakhamar eltűnt a kis sziget északi csúcsával egy magasságban emelkedő, tengerbe nyúló sziklaszirt mögött.

Nab társai aggodalmasan kísérték tekintetükkel a vakmerő vállalkozást, és amikor a néger eltűnt a szemük elől, pillantásukat ismét arra a földdarabra fordították, amelyen menedéket találtak: körös-körül rengeteg csiga hevert szanaszéjjel a homokban, megettek néhányat. Sovány reggeli, annyi szent, mégis több a semminél.

A szemközti part hatalmas öblöt alkotott; déli vége csúcsos, teljességgel kopár és rendkívül kietlennek rémlő földnyúlvánnyá keskenyült. Ez a földnyelv meglehetősen szeszélyes vonalban forrt össze a magas gránitszikla ormokkal. Északon azonban éppen ellenkezőleg, szélessé kerekedett ki az öböl, partja délnyugat felől északkeleti irányba húzódott, és karcsú szirtfokban végződött. E két szélső, egymástól mintegy nyolcmérföldnyi távolságra levő pontra támaszkodott a part szabályos félköríve. A szigetecske maga félmérföldnyire feküdt az öböl partjától, hosszúkás, keskeny csíkot foglalt el a tengerből, és valamilyen ormótlan nagy cetfajta tetemére hasonlított. Sehol sem volt szélesebb negyed mérföldnél.

A kis szigettel átellenes part külső szegélyén kavicsos fövénysáv szürkéllett, hellyel-közzel pedig feketéllő sziklák meredeztek ki a jelenleg éppen apadozó tengerárból. Hátrébb, a belső partvonulaton sáncszerű gránitfal emelkedett, csaknem függőlegesen; tetejét, legalább háromszáz lábnyi magasságban, szeszélyesen csipkézett taréj koszorúzta. Ez a gránitmeredély mintegy három mérföld hosszúságban rajzolódott ki, és jobb kézt minden átmenet nélkül olyan éles metszésű, egyenes vonalú oldallapban végződött, amely már szinte emberi kéz művének tetszett. Bal kéz felől, éppen ellenkezőleg, a kinyúló partfok fölött a meredek, egyenetlen gránitfelület prizma alakú szilánkokra hasadozott, s egymásra halmozódó, omlatag kőszálai lankásan, lassú lejtéssel ereszkedtek le a partig, és észrevétlenül olvadtak bele a déli szirtnyúlvány sziklacsoportozatába.

A part menti emelkedőn egyetlen fa sem nőtt. Lapos, sima fennsík volt az, olyasforma, mint a Jóreménység fokánál Cape Town fölé emelkedő magaslat,^[13] csak éppenséggel szerényebb méretekben. Legalábbis ilyennek látszott a szigetről nézve. Mindazonáltal itt már a növényzet sem hiányzott, jobb felől, a metszett szélű oldalfal mögül zöldellt elő. A hajótöröttek könnyen kivehették a hatalmas fák egybekuszálódó koronáit, amelyek tömkelege messzire elhúzódott, egészen a láthatár pereméig. A gránitsziklagerinc komor látványa után valósággal fölüdítette szemüket ez a zöld színfolt.

Végül északnyugatra, egészen távol, legalább hétmérföldnyi messzeségben magas, fehér, napfényben csillogó bérc meredt a fennsík fölé. Valamilyen távoli hegység örök hó födte orma.

A hajótöröttek egyike sem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy a szemközti terület sziget-e vagy szárazföld. Ám ha történetesen akadt volna köztük egy geológus, a bal kézt eső sziklákról első pillantásra habozás nélkül megmondta volna, hogy tűzhányóból erednek, vitathatatlanul vulkáni tevékenység termékei.

Gedeon Spilett, Pencroff és Harbert figyelmesen szemügyre vette ezt a földet, amelyen talán hosszú éveken át kell élniük, és talán ott is kell meghalniok majd, ha ugyan nem vetődik errefelé valamilyen hajó.

- Nos, Pencroff? - kérdezte Harbert. - Mit szólsz hozzá?

- Amondó vagyok - felelte a tengerész -, hogy jó is van benne, meg rossz is, mint mindenben a világon. Majd meglátjuk. Hanem úgy veszem észre, itt az apály! Három óra múlva megpróbálunk átkelni, és ha egyszer átjutottunk, majd csak szerét ejtjük, hogy kiláboljunk a bajból, és fölleljük Smith urat!

Pencroff nem is csalódott sejtelmeiben. Három órával utóbb, teljes apálykor, a csatorna ágyát alkotó homokpadok nagy része előbukkant a víz alól. A szigetecske és a part közt csupán a zátonyok mentén futó, keskeny árok maradt, amely kétségkívül könnyűszerrel átgázolható.

S valóban, tíz óra tájt Gedeon Spilett és két társa levetkőzött; ruhájukat bugyorba kötötték és a fejükre tették, és aztán nekimerészkedtek a vizes ároknak, amelynek a mélysége nem haladta meg az ötlábnyit.

Harbertet ugyan, alacsonyabb lévén a másik kettőnél, ellepte a víz, de a fiú úgy úszott, akár a csík, és pompásan átevickélt. Mindhárman baj nélkül elérték a túlsó partot. Ott hamar megszárítkoztak a napon, felöltötték ruhájukat, amelyet átkeléskor sikerült a víztől megóvniok, aztán tanácskozásba fogtak.

Legelőször is az újságíró meghagyta a tengerésznek, várjon reá ott, ahol van; megígérte, hogy rövidesen visszatér, majd pillanatnyi késlekedés nélkül nekivágott a partnak, abban az irányban, amerre néhány órával előbb a néger Nab haladt. Hamar eltűnt a part egyik hajlatában: sietett, mert alig várta, hogy megtudja, mi történt a mérnökkel.

Harbert el akarta kísérni.

- Maradj csak itt, fiacskám - mondta neki a tengerész. - Tábort kell ütnünk, aztán meg jó lesz utánanéznünk annak is, vajon találunk-e valami harapnivalót, ami laktatóbb étel, mint ezek a kagylók itten. Barátainknak is szükségük lesz egy kis frissítőre, ha visszatértek. Végezze ki-ki a maga dolgát.

- Szívesen segítek, Pencroff - felelte Harbert.

- Helyes! - mondta a tengerész. - Meg is lesz az eredménye... Fogjunk hozzá módszeresen. Fáradtak vagyunk, fázunk, éhesek vagyunk. Elsősorban tehát szállást, tüzet, táplálékot kell szereznünk. Fa van az erdőben, tojás a fészkekben: nem marad egyéb teendőnk, mint hajlék után nézni.

- Jól van - felelte Harbert -, keresek valamilyen barlangot a sziklafalban, de ha nem találok is, majd csak akad valamiféle odú, amelyben meghúzódhatunk!

- Okos beszéd - válaszolta Pencroff. - Rajta, fiacskám!

És már javában taposták is az apadó víztömeg alól szabadra került parti fövény széles sávját. Nem észak felé tartottak azonban, a roppant sziklafal mentén, hanem déli irányban. Pencroff egyszerre csak észrevette, hogy partra jutásuk helyétől néhány száz lépésnyire megszakad a föld, és keskeny hasadék nyílik rajta; úgy vélte, valamilyen folyó vagy patak torkolatához közelednek. S ez nevezetes körülménynek látszott, mert részint fontos, hogy iható víz közelében telepedjenek meg, részint pedig az sem lehetetlen éppen, hogy a tengerár errefelé sodorta Cyrus Smith mérnököt.

A gránitfal, amely - mint már elmondottuk - nagyjából háromszáz láb magas volt, mindenütt tömör sziklatömbökből állt; tövét nemigen érték a tenger hullámai, ideiglenes szállásnak alkalmas nyiladék azonban sehol sem mutatkozott rajta. A függőleges kőfal különösen kemény gránitját sehol sem kezdte ki a víz romboló ereje. Tetőpereme körül az úszólábúak rendjéhez tartozó, ritka változatos fajtájú vízimadarak tömege csapongott, hosszú, tömpe és hegyes csőrűek vegyest; élesen rikoltoztak, nemigen ijedtek meg Pencroff és Harbert közeledtétől: kétségkívül most esik meg első ízben, hogy emberi lény tolakodik magányukba.

Az úszólábú szárnyasok közt Pencroff több rablósirályt ismert föl (némely vidéken halfarkasnak is nevezik), aztán amolyan kis, falánk sirályféléket, amelyeket apró halászkáknak hívnak, s amelyek a gránitfal hasadékaiban fészkelnek. Egyetlen puskalövés a nyüzsgő madárseregletbe - és mindjárt volna vadászzsákmány bőven; puskalövéshez azonban puska is kell, azzal pedig sem Pencroff, sem Harbert nem rendelkezett. Az ilyen sirályfajta szárnyasok húsa egyébiránt csaknem ehetetlen, sőt még a tojásuk íze is utálatos.

Ekkor Harbert, aki bal felől, a faltól kissé távolabb lépkedett, fölhívta társa figyelmét néhány alga borította sziklára, amelyeket pár óra múlva nyilvánvalóan újra elönt majd a dagály. A sziklákat ellepő iszamós hínárcsomók közt csak úgy hemzsegett a sok kettős héjú kagyló - nem megvetendő eledel két kiéhezett ember számára! Harbert azonnal odahívta Pencroffot, az meg ugyancsak igyekezett, hogy mielőbb odaérjen.

- Tyuhaj! - rikkantott föl a tengerész. - No végre tudom, mivel kárpótoljuk magunkat az ehetetlen tojásokért! Hiszen ezek fekete kagylók!

- Nem, ezek nem fekete kagylók - felelte a fiú, és figyelmesen vizsgálgatta a sziklára tapadt puhatestűeket -, ezek lithodomusok, más néven datolyakagylók.

- És ez ehető? - érdeklődött Pencroff.

- De még mennyire!

- Hát akkor együnk lithodomust!

A tengerész megbízhatott Harbertben. A fiú kitűnően értett a természetrajzhoz, valóságos szenvedéllyel tanulmányozta mindig ezt a tudományágat. Édesapja irányította erre az útra: Boston legkiválóbb professzoraival taníttatta, azok pedig nagyon megkedvelték az értelmes és szorgalmas kamaszt. Harbert a későbbiek során is sokszor hasznosította természetrajzi ismereteit, és most, ez első alkalommal sem tévedett.

Ezek a hosszúkás alakú csigák fürtökben és igencsak szívósan tapadtak a sziklákhoz. A Lithodomus lithophagus a puhányoknak ahhoz a fajtájához tartozik, amely a legkeményebb sziklakőbe is lyukat tud fúrni, kagylóháza pedig a két végén legömbölyödik: éppen ez különbözteti meg a közönséges fekete kagylótól.

Pencroff és Harbert alaposan belakmározott a napfényben sütkérező datolyakagylókból. Úgy eszegették őket, akár az osztrigát, és igencsak kellemesnek találták csípős-borsos zamatukat; nem is bánták, hogy sem borsuk, sem egyéb fűszerük nincs az étel ízesítésére.

Éhségüket tehát egyelőre elverték, szomjúságukat azonban még nem csillapították, pedig az a természetes ásványi sókban gazdag puhányok elfogyasztása után még csak fokozódott. Sürgősen édesvízre kell hát lelniök; valószínűtlennek látszott, hogy efféle szeszélyesen változatos vidéken ne akadjon iható vizű forrása Pencroff és Harbert gondosan jókora datolyakagyló-készletet gyűjtött; nemcsak a zsebüket tömték meg vele, hanem még a zsebkendőjükbe is jutott; aztán ismét fölkapaszkodtak a sziklafal lábához.

Kétszáz lépéssel arrébb elérkeztek ahhoz a beszögelléshez, ahol Pencroff sejtelme szerint valamilyen kis folyó vizének kellett a tengerbe ömlenie. Ezen a helyen, úgy látszik, heves tűzhányókitörés hatására szakadt meg a fal. Tövében, meglehetősen hegyes szögben, apró öböl türemkedett be a szárazföldbe. Szélessége százlábnyi lehetett, partja pedig mindkét oldalt meredek volt, húsz lábnál azonban alig magasabb. A folyó maga nyílegyenesen futott a torkolat táján kissé lankásodó gránitfalak közt; távolabb azonban, mintegy félmérföldnyire, hirtelen elkanyarodott, és beléveszett a sűrűbe.

- Itt a víz! És ott a fa! - kurjantott Pencroff. - No, Harbert, most már igazán csak a lakás hiányzik!

A folyó vize áttetszően tiszta volt. A tengerész azonnal fölmérte a helyzetet: apály van, a tenger szintje alacsonyabb, mint a folyóé, tehát a sós áradat nem hatolhat be a torkolatba, s a víz ezért most édes, iható. Miután ez a fontos kérdés megoldódott, Harbert nekilátott, hogy valamilyen menedéknek való üreget keressen, de hiába kutatott. A fal mindenütt sima volt, törésmentes és függőleges.

Mindazonáltal a folyó torkolatánál, a dagály nem érte területen hatalmas halmazban tornyosult a sziklaomladék: barlangnak éppen ez sem volt nevezhető, inkább csak amolyan "kéménynek", amilyent gyakran látni gránitban gazdag tájakon.

Pencroff és Harbert meglehetősen mélyen bemerészkedett a sziklák közé, pedig azok némelyike csak az egyensúlyművészet csodájaként állt meg a helyén: fövényes talajú sikátorokban jártak köztük, ahol még a világosság sem hiányzott, mert a gránittömbök hézagai közt pászmákban áradt be a fény. Csakhogy a világossággal együtt betört a szél is - igazi folyosói léghuzam -, a széllel együtt pedig a kinti csípős hideg. A tengerész mégis úgy vélte: ha elrekesztik a folyosók egyik-másik szakaszát, és néhány nyílást kővel, homokkal betapasztanak, azzal lakhatóvá tehetik a "kéményt". A sziklaalakulat alaprajza a következő jelhez hasonlított: & - vagyis az et, "és" jelentésű latin szó nyomdai rövidítéséhez. Ha mármost eltorlaszolnák a jel felső hurkát, amelyen keresztül a déli és a nyugati szél bezúdul, kétségkívül lakhatóvá válnék az alsó üreg.

- Lám, így van ez! - szólt Pencroff. - Nem tudom, látjuk-e még valaha Smith urat, de annyi bizonyos: ha itt volna, mindjárt tudná, mit kezdjen ezzel az útvesztővel.

- Hogy viszontlátjuk-e még? - kiáltott föl Harbert. - De mennyire viszontlátjuk! Mire előkerül, legalább némileg elviselhető szállást kell itt találnia. És ez meg is lesz, csak tűzhelyet kell építenünk valahogyan, és a bal oldali folyosókon valamilyen nyílást kell hagynunk füstelvezetőnek, ha lehetséges...

- Már hogy is ne lenne lehetséges, fiacskám! - válaszolt a tengerész. - A Kémény pedig - most már csak így nevezte ideiglenes hajlékukat - megteszi majd a magáét. Most azonban mielőbb gyűjtsünk tűzrevalót. Úgy vélem, a fának jó hasznát vesszük majd a hasadékok bedugaszolásakor is, hiszen csak úgy süvöltöz át rajtuk ez az ördögi szél!...

Harbert és Pencroff elhagyta a Kéményt, megkerülte a part kiszögellését, és a folyó bal partján elindult a szárazföld belseje felé. Az igencsak gyors víz sok gallyat sodort magával. A növekvő dagály - szemlátomást beköszöntött már - nemsokára nyilván nagy erővel és jelentékeny távolságra özönlik be majd a folyó medrébe. A tengerésznek az az ötlete támadt, hogy a dagálykor fölfelé, az apálykor pedig visszafelé ömlő víztömeget alkalomadtán nehéz tárgyak szállítására hasznosíthatják.

Vagy negyedórányi gyaloglás után a tengerész és a fiú elérkezett ahhoz a merészen kiugró partnyúlványhoz, amely mélyen szögellt a mederbe, és hirtelen balra terelte a víz folyását. Innen a folyó erdőben hömpölygött tovább, csodálatos fák közt. Noha őszre járt már az idő, ezek a fák javában zöldelltek még, mert az úgynevezett toboztermők családjába tartoztak, azok pedig a földgolyó minden zugában elterjedtek, az északi éghajlat alatt éppúgy, mint a trópusi tájakon. Az ifjú természettudós elsőnek a kellemesen illatozó deodarákat ismerte föl; ez a cédrusfajta főként a Himalája vidékén tenyészik, mégpedig igen nagy mennyiségben. Ezek fölé a szép fák fölé sudár pineák, más néven mandulafenyők csoportjai magasodtak, lombjaik szélesen terpesztett, sötét ernyőzetével. A faóriások tövében lépdelő Pencroff és Harbert lába alatt száraz rőzse pattogott, némelyik gally akkorát durrant, akár a tűzijáték röppentyűje.

- Jól van, fiacskám - mondta a tengerész. - Nekem ugyan fogalmam sincsen ezeknek a fáknak a nevéről, csak azt tudom, melyik tartozik a tűzifák családjába, márpedig számunkra pillanatnyilag csak ez az egy hasznos!

- Gyűjtsünk, amennyi kell! - javasolta Harbert, és tüstént neki is fogott.

Könnyű dolguk volt. Még csak ágakat sem kellett tördelniük a fákról, mert a száraz gally hatalmas nyalábokban hevert a lábuk alatt. Ám ha tűzrevaló bőven akadt is, szállítóeszközeik némiképpen kezdetlegesnek bizonyultak. A csontszáraz rőzse rendkívül gyorsan ég. Ezért hát tekintélyes mennyiséget kell a Kéményhez szállítaniok, mert amennyit két ember a vállán elbír az édeskevés. Erre Harbert hívta föl társa figyelmét.

- Úgy bizony, fiacskám! - felelte a tengerész. - Szállítóeszköz nélkül csakugyan nem boldogulunk, annyi szent. Mindennek, megvan a maga módja. Volna csak valamilyen targoncánk vagy csónakunk, mindjárt könnyebben menne a dolog...

- De hiszen itt a folyó! - vágott közbe Harbert.

- Igaz! - kapott észbe Pencroff. - A folyó amolyan magától mozgó út, meg aztán a tutaj sem haszontalan találmány.

- Csakhogy ez az út most éppen ellenkező irányban halad, mint amerre mi magunk tartunk - jegyezte meg Harbert -, minthogy dagály van, s a tenger szintje emelkedik!

- Akkor hát szépen megvárjuk az apályt - felelte a tengerész -, az majd alighanem vállalkozik rá, hogy a Kéményhez szállítsa a tűzifánkat. Addig pedig készítsünk tutajt.

A tengerész nyomban el is indult az erdőszéli partnyúlvány felé, Harbert pedig követte. Mindketten fölkaptak egy-egy nyaláb fát, ki-ki annyit, amennyi erejéből tellett. A part lejtőjén is nagy halom száraz ág hevert a gizgaz közt, amelyen valószínűleg soha még emberi láb nem tapodott. Pencroff azonnal nekilátott a tutaj összeállításának.

Ahol a part kiugró szöglete megtörte a víz futását, és valamilyen forgófélét kavart a folyóban, a tengerész és a fiú száraz liánindákkal jókora fadarabokat kötözött egymáshoz. Az ekként összeeszkábált tutajforma tákolmányt az örvénynél vízre bocsátották, és lassacskán úgy megtetézték fával, hogy akkora teherrel húsz ember sem birkózott volna meg. Egy óra alatt végeztek is munkájukkal, és a part mentén veszteglő tutaj most már csak a tengermozgás fordulását várta.

Maradt még néhány szabad órájuk; ezt az időt valamiképpen hasznosítani akarták, úgy döntöttek, hogy ezalatt fölkapaszkodnak a sziklafennsík tetejére, és egy kiemelkedő pontról szemügyre veszik a vidéket. A szárazföld belseje felé, a folyókanyartól éppen kétszáz lépésnyire a sziklafal lecsuszamlott kőomlásban végződött, amely szelíden lejtett az erdő széléig.

Úgy festett ez az omladék, mint valamilyen természetes lépcső. Harbert és a tengerész nekivágott a kapaszkodónak. Erős lábizmaik segítségével néhány perc alatt elérték a gránitfennsík taréját, és megállapodtak a folyó torkolata fölé meredő ormon.

Első pillantásukat az óceánra vetették, amelyen oly szörnyű körülmények közt keltek át! Megindultan néztek végig az északi partvidéken, katasztrófájuk színhelyén. Ott tűnt el Cyrus Smith. Tekintetükkel léghajójuk valamilyen roncsát keresték, hátha abba kapaszkodott a mérnök. De semmi! A tenger puszta vízsivatagként terült el szemük előtt. Ami a partot illeti, az is üresen szürkéllett. Sem az újságírót, sem Nabet nem látták sehol. Nyilván olyan messzire jártak mindketten, hogy a szirtfokról nem lehetett látni őket.

- Valami mégis azt súgja nekem - kiáltott föl Harbert -, hogy az olyan szívós, erős akaratú ember, mint Smith úr, nem fulladhat csak úgy egyszerűen a tengerbe! Valahol bizonyára partot ért! Igaz-e, Pencroff?

A tengerész szomorúan bólogatott. Nemigen remélte már, hogy viszontlátják Cyrus Smith mérnököt; de azért nem akart kiölni Harbertből minden bizakodást.

- Persze, persze... - dünnyögte. - A mi mérnökünk olyan ember, aki átverekszi magát mindenen, ha más föl is adná a harcot a helyében...

Eközben feszült figyelemmel fürkészte a partot. Szeme előtt hosszú fövénycsík bontakozott ki, peremén, a torkolattól jobbra, hullámtörő sziklák füzérével. Ezeket a szirteket még nem lepte el teljesen a dagály: mintha kétéltű állatok dagonyáztak volna seregestül a tengerzajlásban. A sziklazátonyok sávján túl napsütésben csillogott a tenger. Délen a láthatárt kiugró szirtfok párta le, amelytől nem lehetett látni, vajon rajta túl egyenes vonalban húzódik-e továbbra is a part, vagy pedig elkanyarodik délkeletnek, esetleg délnyugatnak; az utóbbi esetben a partnak ezt a részét amolyan messzire kinyúló félszigetfélének kellene tekinteni. Az öböl északi felén hosszú félkör formájában ívelt a partvonal. Arrafelé sík volt a vidék, a partja is lapályos, nem olyan meredek és sziklás, mint egyebütt; peremén széles homokpadok sorjáztak, amelyeket még nem öntött el a dagály.

Pencroff és Harbert ekkor nyugat felé fordult. Tekintetük először a hat-hét mérföldnyi messzeségben magasra meredő, hófödte bércű hegyen állapodott meg. A hegy alsó lejtőitől rengeteg erdőség terült el a part irányában, tömkelegéből élénk színű tömbökként örökzöld fák csoportjai váltak ki. Majd a parttól mintegy kétmérföldnyire véget ért ez a vadon, és a szélétől egészen a homoksávig széles, zöldellő fennsík terült el, rajta szeszélyesen szétszórt, apró, gyér ligetek. Bal kéz felől, egy-egy tisztásról, imitt-amott fölcsillant a folyócska vize; útja igencsak kanyargósnak látszott, és úgy tetszett, hogy a hegyláb alacsonyabb dombvonulatai felé vezet: nyilván onnan ered. Ott, ahol a tengerész tutaja vesztegelt, a folyócska két magas gránitfal közé szorult; a bal parton meredek, töretlen vonalban szöktek magasba a sziklalapok, a jobb parton azonban, éppen ellenkezőleg, lankásan ereszkedtek alá: az ormótlan sziklatáblák helyét magányos sziklaszálak foglalták el, a sziklaszálakét törmelék kövek, a kövekét pedig apró, görgeteg kavicsok, s onnan egészen a földnyelv csúcsáig ezek borították a talajt.

- Csak nem valamilyen szigetre pottyantunk? - morfondírozott a tengerész.

- Mindenesetre jókora földdarabnak látszik! - felelte a fiú.

- Akármekkora is: ha sziget, akkor csak sziget! - mondta Pencroff lemondóan.

Ezt a fontos kérdést azonban egyelőre semmiképpen sem dönthették el. Megoldását más alkalomra kellett halasztaniok. Ami a földet illeti, akár sziget volt, akár nem: termékenynek látszott, és változatos növényzetével kellemes hatást keltett.

- Szerencsénk a szerencsétlenségben - jegyezte meg Pencroff -, ezért köszönettel tartozunk a Gondviselésnek.

- Dicsértessék érte a jó Isten! - bólintott rá Harbert, akinek a szíve hálával telt meg a világmindenség teremtője iránt.

Bár Pencroff és Harbert jó ideig fürkészte a vidéket, amelyre végzetük vetette őket, a futólagos szemle után mégis nehezen tudták elképzelni, milyen sors vár rájuk.

Aztán elindultak visszafelé a gránitfennsík déli szegélyének bizarr alakzatokkal csipkézett, szeszélyes rajzolatú sziklafüzére mentén. Százszámra röpködtek arrafelé a sziklarésekben fészkelő madarak. Harbert szikláról sziklára szökdelve egész rajokat riasztott föl.

- Hohó! - kiáltott föl a fiú. - Ezek nem rablósirályok ám, még csak nem is halászkák!

- Hát akkor mifélék? - tudakolta Pencroff. - Mert én, szavamra, galamboknak nézném őket!

- Azok is - válaszolta Harbert -, csakhogy vadgalambok, pontosabban: szirti gerlék. Fölismerem őket a szárnyukon levő két fekete sávról, a fehér farkukról meg a hamvaskék tollazatukról. A szirti gerle maga is jó eledel, de a tojása meg éppenséggel ínyencfalat: alighanem akad is egynéhány a fészkükben!...

- No, akkor ugyan nem várjuk meg, amíg kikel belőlük a gerlefióka! - felelte vidáman Pencroff.

- Igen ám, de miben sütöd meg a rántottádat? - kérdezte Harbert. - A kalapodban?

- Igazad van - ismerte el a tengerész. - A rántottasütéshez bűvésznek kéne lennem, ahhoz pedig nem konyítok. Akkor hát beérjük kemény tojással, fiacskám; és fogadom, olyan keményre főzöm őket, hogy keményebbre nem is lehet!

Pencroff és a fiú gondosan átkutatták a gránitfal hézagait, és némelyik üregben csakugyan találtak tojásokat! Összeszedtek néhány tucatnyit, és bekötötték őket a tengerész zsebkendőjébe; aztán, mivel a dagály már csúcspontjához közeledett, elindultak a folyó felé.

Déli egy órakor értek vissza a folyó könyökhajlatához. Addigra épp megkezdődött az apály, és a folyó vize ismét visszaáradt a tenger felé. Élniök kellett hát az alkalommal, mert csak az apadó víz szállíthatta el tutajukat a torkolatig. Pencroff azonban nem akarta szabadjára hagyni és az ár sodrára bízni a tutajt, de arra se gondolt, hogy maga is föllépjen rá, és úgy kísérelje meg a kormányzását. Egy tengerész soha nem juthat zavarba, ha zsinegről vagy kötélről esik szó. Pencroff is tüstént nekiállt, és néhány száraz liánból egykettőre hosszú, több fonatú hajókötelet sodort. Ennek a hosszú indakötélnek az egyik végét a tutaj orrára hurkolta, a másikat pedig jól megmarkolta, mialatt Harbert egy hosszú póznával ellökte a parttól a faalkotmányt, és a víz sodrába terelte.

A művelet úgy sikerült, ahogyan kitervelték. A roppant faalkotmány követte a víz futását, a tengerész pedig, kezében a folyondárkötél végével, ott lépdelt mellette a folyó mentén. Nem kellett attól tartaniuk, hogy azon a szinte függőlegesen meredek partszakaszon netán zátonyra fut a szállítmányuk; nem is történt semmi baj, két óra tájt szerencsésen el is jutottak a torkolatig, és sikerült kikötniök a tutajt néhány lépésnyire a Kéménytől.

Mihelyt partra hordták a tutaj rakományát, Pencroff tanácsára nyomban hozzáfogtak, hogy lakhatóvá tegyék a Kéményt, először is elrekesszék azt a két folyosót, amelyen át a léghuzat az üregbe zúdult. Homokkal, kövekkel, összefont gallyakkal betömték az "&" alakú sziklabarlang déli, szélfújta járatait, és sárral légmentesen betapasztották: ekként a felső hurkot elválasztották az alsótól. Egyetlen szűk, kacskaringós kürtőfélét hagytak csak meg, amely oldalt nyílt: azon távozik majd a füst, és azon kap kellő huzatot a tűzhely. Ezzel a művelettel Pencroff és Harbert három-négy szobára osztotta a Kéményt - ha ugyan szobának nevezhető az a néhány sötét szurdék, amelynél némelyik vadállat odva is különb. Az eső ellen azonban mindenesetre oltalmat nyújtottak, sőt még ki is lehetett egyenesedni bennük, legalábbis a legnagyobb szobában, a barlang középső helyiségében. Finom homok borította a talaját, ezért hát, mindent egybevetve, meghúzódhattak benne arra az időre, amíg jobb nem akad.

Munka közben Harbert és Pencroff elbeszélgetett.

- Lehet, hogy társaink eközben jobb szállást találtak? - kérdezte a fiú.

- Az bizony meglehet - válaszolta a tengerész -, de te azért csak ne add föl a bizonyost a bizonytalanért! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!...

- Ó, bárcsak velük jönne Smith úr is! - tért vissza előbbi gondolatára Harbert. - Adná az ég, hogy szerencsével járjanak és megtalálják!

- Bizony - mormogta Pencroff. - Cyrus Smith! Az aztán férfi volt a talpán, igazi férfi!

- Volt?... - ismételte Harbert. - Hát már végképp letettél a reményről, hogy viszontlássuk?!

- Isten őrizz! - dörmögte a tengerész.

Amikor a falazással elkészültek, kitakarították a Kéményt; ez a munka már gyorsabban ment, és Pencroff elégedetten kijelentette:

- No, most már jöhetnek a barátaink. Egészen csinos kis lakást találnak.

Hátravolt azonban még a tűzhely elkészítése, utána pedig a vacsorafőzés. Ez aztán már igazán egyszerű és könnyű munka lesz. A bal kéz felőli első folyosó földjére, a keskeny kürtő szája alá nagy, lapos köveket raktak. A meleg egy részét alighanem magával ragadja majd a füst, ám amennyi benn marad belőle, nyilvánvalóan az is elegendő lesz, hogy kellemesen átfűtse a helyiséget. A tűzifát behordták az egyik szobába, aztán a tengerész néhány tuskót rakott a rőzsehalomra a tűzhely kövén.

Miközben Pencroff ezzel a munkával foglalatoskodott, Harbert megkérdezte, van-e neki gyufája.

- Persze hogy van! - válaszolta Pencroff, és hozzátette: - Szerencsére! Mert gyufa nélkül vagy tapló nélkül igazán nem tudom, mihez kezdenénk!

- Nem gyújthatnánk-e úgy tüzet - kérdezte Harbert -, mint a vademberek, akik addig dörzsölnek össze két száraz fadarabot, amíg az egyik lobbot nem vet?

- Próbáld csak meg, fiacskám! - nevetett Pencroff. - Majd meglátod, mire mégy vele: dörzsölheted, míg bele nem pistulsz!

- Pedig nagyon egyszerű dolog - mondta Harbert -, a csendes-óceáni sziketeken ez a legelterjedtebb módja a tűzcsinálásnak.

- Nem vonom kétségbe - válaszolta Pencroff -, csakhogy úgy hiszem, a bennszülöttek értik ám a csíziót, vagy pedig valamilyen különleges fát használnak erre a célra; mert én már ugyan nem egyszer megpróbálkoztam vele, de bizony kudarcot vallottam mindig. No, hát én már csak megmaradok a gyufánál!... Igaz is! Hol a gyufám?

Pencroff erős dohányos volt, és ezért a gyufásdoboz sohasem hiányzott a mellényzsebéből. Most azonban nem találta. Átkutatta nadrágja zsebeit is, de legnagyobb elképedésére ott sem akadt rá.

- Híjnye, a hétszázát, a keserves hétszázát! - szisszent föl a tengerész, és Harbertre pislantott. - Úgy látszik, valahogyan kicsúszott a zsebemből, és elveszett! Nincs nálad gyújtószerszám vagy valamilyen más eszköz, amivel, tüzet csinálhatunk?

- Nincs bizony, Pencroff!

A tengerész szaporán vakarta a fejét, aztán kiment; a fiú követte.

Mindketten a legnagyobb gondossággal végigkutatták a fövényt, a sziklákat, a folyó partját, de hiába. A doboz rézből készült, és mindenképpen szemükbe ötlött volna, ha ott hever valahol.

- Mondd csak, Pencroff - kérdezte Harbert -, nem dobtad-e le véletlenül a dobozt is a léghajóról?

- Szó sincs róla! - válaszolta a tengerész. - De ha az embert úgy megzötyögteti a szél, mint ahogy velünk cselekedte, akkor bizony könnyen elkallódik az efféle apró holmi. Lám, még a pipám is cserbenhagyott! Ördög bújjék bele abba a dobozba! Vajon merre lehet?

- No jó - mondta Harbert -, kezdődik az apály, legjobb, ha visszamegyünk oda, ahol partot értünk.

Alig látszott ugyan valószínűnek, hogy megtalálják a dobozt azon a helyen, hiszen dagálykor amúgy is valahová a kavicsok közé sodorhatták már a hullámok, de azért számításba kellett venniök ezt a körülményt is. Harbert és Pencroff nyomban el is indult óda, ahol nemrég partra szálltak, mintegy kétszáz lépésnyire a Kéménytől.

Ott aztán tüzetesen átkutatták a terepet a kövecses parton is, a sziklarések közt is. Semmi eredmény. Ha a doboz csakugyan ott veszett el, akkor már régen magával ragadta a tenger. Pencroff az apadó víz nyomában végigvizsgálta a sziklák minden zegét-zugát, de nem talált semmit. Márpedig a gyufásdoboz eltűnése súlyos, sőt ebben a pillanatban pótolhatatlan veszteség volt.

Pencroff nem is titkolta mélységes csalódását. Homlokát komor redőkbe vonta. Egyetlen szót sem szólt. Harbert meg akarta vigasztalni; megjegyezte, hogy a gyufa alighanem már amúgy is elázott a vízben, és akkor sem vennék hasznát, ha megtalálnák.

- Nem ázhatott el, fiacskám - felelte a tengerész. - Vízhatlanul záródó rézdobozban van! Most azonban mitévők legyünk?

- Majd csak akad valami, amivel tüzet gyújthatunk - mondta Harbert -, Smith úrnak vagy Spilett úrnak bizonyára van tűzszerszáma!

- Lehet - válaszolta Pencroff -, egyelőre azonban nincs tüzünk, és a társainknak siralmas vacsorával kell beérniök, ha visszatértek!

- Ugyan már - nyugtatgatta vidáman Harbert -, el sem tudom képzelni, hogy egyiküknek se legyen taplója vagy gyufája!

- Pedig tartok tőle - felelte fejcsóválva a tengerész. - Sem Nab, sem Smith úr nem dohányzik, Spilett meg, úgy hiszem, jobban vigyázott a jegyzetfüzetére, mint a gyufájára!

Harbert nem válaszolt. A doboz elvesztése kétségkívül sajnálatos esemény volt. A fiú azonban bízott benne, hogy így vagy úgy, de, mindenképpen sikerül tüzet gyújtaniok. A sokkal tapasztaltabb Pencroff viszont - noha éppenséggel nem az az ember volt, aki zavarba jön bármilyen kicsiségtől - egyáltalán nem így vélekedett. Egyelőre azonban nem tehettek okosabbat, mint hogy türelemmel megvárják Nab és az újságíró visszatértét. Ami a kemény tojást illeti, arról bizony le kell mondaniok, pedig a nyers hús korszaka sem Pencroffék, sem társaik számára nem ígérkezik kellemesnek.

Pencroff és Harbert elindult vissza, a Kémény irányában, s útközben új datolyakagyló-készleteket gyűjtöttek, majd hallgatagon bandukoltak szállásuk felé.

A tengerész földre szegzett tekintettel lépkedett: még mindig azt a föllelhetetlen dobozt kereste. Még a folyó bal partján is végigballagott, egészen a kiszögellésig, ahol a tutajt vízre bocsátották. Sőt, fölmászott még a fennsíkra is, végigloholta minden irányban, és át- meg átmotozta az erdőszegély magas gizgaz növényzetét - mindhiába.

Délután öt órakor érkezett vissza Harberttel együtt a Kéménybe. Mondanunk sem kell, hogy a barlang folyosóit is tűvé tették, nem hagytak ki egyetlen sötét zugot sem: most már végképp lemondhattak a gyufásdobozról.

Harbert kiment a partra, föl s alá sétált a fövényen; hat óra tájt, éppen amikor a nap lebukott a nyugati magaslatok mögött, kiáltással jelezte társának Nab és Gedeon Spilett jövetelét.

Ketten voltak csupán!... A fiúnak elszorult a szíve. A tengerész pedig igazoltnak látta balsejtelmeit. Cyrus Smith mérnököt nem sikerült megtalálniok!

Az újságíró, amikor odaért hozzájuk, némán leroskadt egy sziklára. Fáradt volt, elcsigázott, halálosan éhes; annyi ereje se maradt, hogy megszólaljon!

Ami Nabet illeti, kivörösödött szeme arról árulkodott, hogy sírt; most is hiába igyekezett elfojtani könnyeit, amelyek arról tanúskodtak: már ő is föladta a reményt.

Az újságíró később elbeszélte, mit tettek Cyrus Smith fölkutatására. Nabbel együtt több mint nyolcmérföldnyi partszakaszt végigjártak; jóval túlmentek hát azon a ponton, ahol a léggömb utolsó előtti lezuhanásakor a tengerre ereszkedett, s ahol a mérnök és a kutyája eltűnt. A fövény elhagyatottan szürkéllett. Semmi nyom, semmi jel. Még csak egy helyéből kifordult kavicsot sem láttak sehol: minden arra vallott, hogy emberi láb nem tapodta ezt a homokot. Nyilvánvaló, hogy még bennszülöttek sem jártak soha ezen a vidéken. A tenger is éppoly puszta volt, akár a szárazföld: kétségtelen, hogy ott, néhány száz lábnyira a parttól, a hullámok közt lelte sírját a mérnök.

Ebben a pillanatban Nab fölállt, és hangja reszketése elárulta, hogyan viaskodik benne a reménység és a lemondás:

- Nem! - kiáltotta. - Nem! Nem halt meg! Nem, az nem igaz! Hogy ő meghalt?! Nem! Én vagy más: igen, lehet! De hogy ő? Képtelenség. Az én gazdám olyan ember, aki minden bajból kilábol...

Aztán elhagyta az ereje.

- Jaj, nem bírom tovább! - sóhajtotta.

Harbert odafutott hozzá.

- Nab - szólította -, megtaláljuk! Isten megsegít minket! Te azonban bizonyára megéheztél! Egyél, egyél legalább egy falatot, az én kedvemért!

És kétmaroknyi kagylót kínált a szegény négernek: silány, elégtelen táplálék ugyan, de hát egyébbel nem szolgálhat. Nab hosszú órák óta nem evett semmit, mégis visszautasította az ételt. Nem tudott, talán nem is akart élni a gazdája nélkül.

Anni Gedeon Spilettet illeti, ő megette a datolyakagylókat, aztán egy szikla tövében leheveredett a homokba. Kimerült volt, de nyugodt.

Harbert ekkor odalépett hozzá, és kezét nyújtotta.

- Jöjjön, uram! - mondta. - Valamilyen szállásfélét fedeztünk föl, ott kényelmesebben nyughatik, mint itt, a szabadban. Lám, mindjárt itt az éjszaka. Jöjjön, pihenjen le. Holnap majd meglátjuk...

Az újságíró fölkelt, és a fiú vezetésével elindult a Kérvény felé.

Pencroff ekkor hirtelen ott termett mellette, s a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte tőle, nincs-e véletlenül egy szál gyufája.

Az újságíró megtorpant, matatni kezdett a zsebeiben, de nem talált semmit, és így szólt:

- Pedig volt gyufám, de úgy látszik, eldobtam...

A tengerész ekkor Nabhez fordult, és ugyanazt kérdezte, de tőle is hasonló választ kapott.

- Teringettét! - fortyant föl, türelmét vesztve a tengerész.

Az újságíró meghallotta, és odament hozzá.

- Nincs gyufája? - kérdezte.

- Egy szál nem sok, annyi sincs, és következésképpen tüzet sem tudunk gyújtani!

- Ó! - kiáltott föl Nab. - Lenne csak itt a gazdám, majd ő tudná, mi annak a fortélya!

A négy hajótörött mozdulatlanul, de meglehetős nyugtalansággal meredt egymásra. Végül is Harbert törte meg a csendet.

- Spilett úr - mondta -, ön dohányzik, és a dohányosoknál mindig akad gyufa! Nem nézné meg még egyszer? Keresse még! Egyetlen szál is megtenné!

Az újságíró végigtapogatta a nadrágja, mellénye, felöltője minden zsebét, majd végül, Pencroff nagy örömére és saját óriási meglepetésére, valamilyen apró pálcikára tapintott a mellénye bélésében. Ujjaival a szöveten keresztül megragadta a kis fadarabkát, de hiába, nem tudta kihúzni a selyem alól. Föltehetőleg gyufát talált, mégpedig egyetlen szálat, vigyáznia kellett hát, hogy le ne dörzsölje róla a foszforos gyújtófejet.

- Megpróbálhatnám én? - kérdezte a fiú.

Tüstént neki is látott, és nemsokára sikerült is igen ügyesen, épségben kihalásznia rejtekéből a vékony pálcikát, azt a nyomorúságos és oly becses gyufaszálat, amelybe, mint valami szalmaszálba, most belekapaszkodhattak a szegény hajótöröttek! Sértetlen maradt.

- Gyufa! - rikkantotta Pencroff. - Hej, ez az egy szál annyi nekünk, mint másnak egy egész szekérderéknyi!

Fogta a gyufát, és társai kíséretében visszatért a Kéménybe. Lakott vidéken az efféle pálcikának kevés a becsülete, közönyösen tékozolja boldog-boldogtalan, hiszen értéke semmi; itt azonban különleges gondot kellett fordítani reá. A tengerész roppant figyelemmel meggyőződött róla, száraz-e a gyufa feje. Aztán így szólt:

- Egy kis papír kéne...

- Tessék - mondta Gedeon Spilett, és némi habozás után kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből.

Pencroff átvette az újságírótól a kis papírszeletet, és a tűzhely elé guggolt. Néhány maréknyi szikkadt füvet, levelet és mohát dugott a hasábfák alá, s a gyújtóst úgy igazgatta el, hogy a levegő könnyen átjárhassa, és lángjától a száraz fa könnyen tüzet fogjon.

Ekkor a tengerész tölcsérformára tekerte össze a papírdarabkát, ahogyan a pipázók pödörnek fidibuszt, ha erős szélben akarnak rágyújtani, és bedugta a moha közé. Aztán fölkapott egy kissé érdes kavicsot, és szívdobogva, lélegzetét visszafojtva, aggályos gyöngédséggel hozzásúrolta a gyufát.

Az első sercentés eredménytelen maradt. Pencroff attól félt, hogy egy óvatlan mozdulattal ledörzsöli a gyufáról a foszfort, és ezért nem nyomta elég erősen a kőhöz.

- Nem, nem tudom - motyogta -, reszket a kezem... A végén még csütörtököt mond a gyufa... Nem merem... nem akarom!...

Azzal fölállt, és szólt Harbertnek, hogy most ő próbálkozzék.

Az bizonyos, hogy a fiatal kölyök soha életében nem érzett még ilyen mély elfogódottságot. Szíve hangosan vert. Prométheusz sem lehetett izgatottabb, amikor elindult, hogy elcsenje a tüzet az égből!^[14] Mégsem tétovázott, hanem gyorsan a kavicshoz dörzsölte a gyufa fejét. Halk sercenés hallatszott, könnyű, kis, kékes lángocska lobbant föl, fanyar füst illant szét a szobában. Harbert finoman fejjel lefelé fordította, hogy a pálcika maga is lángra kaphasson, aztán becsúsztatta a papírtekercsbe. A papír pillanatok alatt tüzet fogott, és csakhamar lobot vetett a moha is.

Egy-két perc múltán már ropogott is a száraz fa a tűzhelyen; a tengerész hatalmasakat fújt, hogy fölszítsa a tüzet, és kisvártatva vidám láng csapott magasra a sötétben.

- Végre! - kiáltotta Pencroff, és fölegyenesedett. - Életemben még nem szorongtam így!

A tűz derekasan égett a tűzhely sima kőlapjain. A kürtőnek jó huzatja volt, keskeny nyílásán könnyen kiszivárgott a füst, és nemsokára kellemes meleg áradt szét a helyiségben.

A tűzre azonban folyvást ügyelniök kellett, hogy ki ne aludjék, és mindig maradjon némi parázs a hamu alatt. Ez azonban már nem kívánt mást, csak gondosságot és figyelmet, hiszen fájuk akadt bőven, s a készlet, ha úgy szükséges, bármikor tetszés szerint kiegészíthető.

Pencroff mindenekelőtt arról gondoskodott, hogy hasznát vegyék a tűzhelynek, és a lithodomus-fogásnál táplálóbb vacsorát sikerítsen rajta. Harbert két tucat tojást hozott. Az újságíró egy sarokba húzódott, és szótlanul nézte a sürgés-forgást. Három gondolat foglalkoztatta. Él-e még Cyrus? Ha él, hol lehet? Ha túlélte a zuhanást, mivel magyarázható, hogy semmilyen módon nem ad életjelt? Ami Nabet illeti, ő még mindig a parton kóborolt. Nem volt már csak élőhalott.

Pencroff a tojásételek elkészítésének ötvenkét módját ismerte, most azonban nemigen válogathatott receptjei közt. Be kellett érnie azzal, hogy a tojásokat forró hamuba ágyazza, és lassú tűzön sütögesse, amíg meg nem keményednek.

Néhány perc múltán a tengerész végzett a nagy sütés-főzéssel, és hívta az újságírót, jöjjön vacsorázni. Ez volt a hajótöröttek első valamirevaló étkezése az ismeretlen partvidéken. A kemény tojás pompásan ízlett valamennyiüknek, és mivel az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen tápanyagok legtöbbje megvan a tojásban, szegény hajótöröttek nagyon jónak találták, és tüstént úgy érezték, új erőre kapnak tőle.

Jaj, csak ne hiányoznék egyikük a vacsoráról! Bár együtt lehetne mind az öt richmondi szökevény az egymásra tornyosuló sziklák üregében, a pattogó tűz világánál, a száraz fövényen - akkor most bízvást hálát adhatnának az ég kegyelméért! De hát legötletesebb, legnagyobb tudású társuk, egyhangúan elismert vezetőjük, Cyrus Smith nincs velük! Szörnyűség! Még a testét sem találták meg, hogy eltemethessék!

Így telt el március 25-e. Leszállt az éj. A csöndben csupán a szél süvöltözése hallatszott be kintről, meg a paptót egyhangúan paskoló tengerzajlás moraja. A hullám görgette kavicsok éles csörrenéssel verődtek egymáshoz a parti homokon.

Az újságíró följegyezte a nap eseményeit: az ismeretlen föld fölbukkanását, a mérnök eltűnését, a partvidék átkutatását, a gyufa esetét és a többit; aztán behúzódott az egyik folyosó sötét mélyére, lefeküdt, és fáradt lévén, sikerült az álomban némi nyugalmat találnia.

Harbert is hamarosan elszunnyadt. A tengerész a tűzhely mellett bóbiskolt, egész éjszaka azt vigyázta fél szemmel, és nem takarékoskodott a tüzelővel.

Ám a négy hajótörött egyike, Nab nem pihent le a Kéményben. Társai biztatták, hogy feküdjék le végre, a vigasztalhatatlan, kétségbeesett néger azonban egész éjjel a parton bolyongott és gazdáját szólongatta.

Ha azt kérdezzük, mijük maradt e szemlátomást lakatlan területre vetődött légi hajótörötteknek, egykettőre elkészülhetünk a leltárral.

Egyszerűen: nem maradt semmijük sem azon az egy szál ruhán kívül, amelyet a katasztrófa pillanatában viseltek. Egyéb fölsorolnivaló nincs is, legföljebb még Gedeon Spilett jegyzetfüzete és nyilván véletlenül megőrzött zsebórája érdemel említést, ám egyiküknél sem akadt sem fegyver, sem szerszám, még csak zsebkés sem. A gondola utasai még a zsebükből is kihajigáltak mindent, csakhogy azzal is könnyítsenek a léghajó terhén.

Még Daniel Defoe és Wyss^[15] képzelt hősei vagy a Selkirkek és Raynalok, a Juan Fernández-i és aucklandi szigettenger^[16] hajótöröttei sem kerültek soha ennyire szorult helyzetbe. Mert vagy zátonyra futott hajójukról szerezhettek bőséges készleteket: gabonát, állatot, szerszámot, lőszert, vagy pedig valamilyen partra vetett roncs tette lehetővé számukra, hogy gondoskodhassanak legelemibb szükségleteikről. Tehát már kezdetben sem álltak teljesen védtelenül a természettel szemben. A mi hajótörötteink leltárából azonban még a legkezdetlegesebb eszközök és használati tárgyak is hiányoztak. Az égvilágon semmijük sem maradt, maguknak kell gondoskodniuk mindenről!

Ha még velük volna Cyrus Smith, és szolgálatukba állíthatná gyakorlati ismereteit és találékonyságát, akkor talán nem volna veszve minden remény. De sajnos, Cyrus Smithre nem számíthatnak már. A hajótöröttek csak tulajdon erejükben és a Gondviselésben bizakodhattak, amely soha nem hagyja cserben azokat, akik őszintén hisznek benne.

Mit tegyenek hát: telepedjenek-e meg itt, ezen a partrészen, ne is próbálják megtudni, miféle szárazföldhöz tartozik, lakott-e vagy lakatlan, vagy csupán valamilyen puszta sziget partja-e?

Erre a fontos kérdésre a lehető legrövidebb időn belül választ kell kapniuk! Ettől függ, hogy mihez is kezdjenek. Pencroff tanácsát követve azonban valamennyien helyesebbnek látták, ha csupán néhány napos várakozás után fognak kutatásba. Előbb, valóban, ennivalóról kell gondoskodniuk, hogy végre táplálóbb eledelhez is jussanak, mint az örökös tojás és datolyakagyló. Fölfedező útjukon minden bizonnyal hosszas fáradalmak várnak rájuk, még csak arra sem számíthatnak, hogy útközben menedékre lelnek, ahol pihenőre hajthatják a fejüket, tehát mindenekelőtt erőt kell gyűjteniök.

A Kémény alkalmas átmeneti szállásnak mutatkozott. Tűz ég benne, s a parazsat könnyen megőrizhetik. Egyelőre kagyló és tojás bőven található a sziklákon és a parti fövényen. Idővel majd szerét ejtik, hogy akár botütéssel, akár néhány jól célzott kaviccsal leterítsenek egy-kettőt a fennsík peremén százával röpködő gerlék közül. Lehetséges, hogy a szomszédos erdőkben gyümölcstermő fa is akad. És végül: itt az ivóvíz. Megegyeztek hát abban, hogy néhány napig eltanyáznak még a Kéményben, és itt készülnek föl a partvidék és a belső területek fölkutatására.

A tervet különösen Nab találta kedvére valónak. Olyan csökönyösen ragaszkodott rögeszméihez és sejtelmeihez, hogy semmiképpen sem akarta elhagyni ezt a partszakaszt, balesetük színhelyét. Nem hitt, nem akart hinni abban, hogy Cyrus Smith elpusztult. Nem, egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy ilyen kemény fából faragott férfi, mint Cyrus Smith, ilyen hétköznapi módon végezze életét: holmi hullámcsapás elsodorja, és néhány száz lépésnyire a parttól egyszerűen belefulladjon a vízbe! Amíg a tenger ki nem veti a holttestet, s amíg ő, Nab, a tulajdon szemével nem látja és a tulajdon kezével nem érinti gazdája tetemét, addig nem hihet a halálában sem! Az az elképzelés egyre erősebben gyökeret vert szívében. Hiú ábránd volt talán, de mindenképpen tiszteletreméltó; a tengerész nem is akarta szétrombolni. Pedig ő maga már fölhagyott minden reménnyel, és bizonyosra vette, hogy a mérnök valóban a tengerbe veszett - de hát Nabbel nem lehetett vitába szállni. Úgy megmakacsolta magát, akár a hűséges eb, amelyet nem lehet elvonszolni gazdája sírhantjáról; lelkét olyan fájdalom gyötörte, hogy úgy rémlett, valószínűleg túl sem éli a mérnököt.

A következő napon, vagyis március 26-án Nab már hajnalok hajnalán útra kelt, és ismét végigjárta az északi partszakaszt, csak ott fordult vissza, ahol a tenger - ez már kétségtelennek látszott - elnyelte a szerencsétlen Cyrus Smith mérnököt.

Reggelijük is csupán gerletojásból és datolyakagylóból állott. Harbert elpárolgott tengervízből származó sólerakódást talált a sziklaüregekben, és ez az ásványi anyag most éppen kapóra jött.

Étkezés után Pencroff megkérdezte az újságírótól, nem tart-e velük, ő ugyanis Harberttel együtt vadászni megy az erdőbe. Jól megfontolták a dolgot, és úgy döntöttek, valakinek közülük otthon kell maradnia, hogy a tüzet táplálja; meg aztán arra a valószínűtlen esetre is gondolniok kell, hogy Nabnek segítségre lehet szüksége. Az újságíró tehát a Kéményben maradt.

- Gyerünk hát vadászni, Harbert - szólt a tengerész. - Lőszert majd útközben találunk, puskát meg vágunk hozzá az erdőben.

Indulás előtt azonban Harbert arra figyelmeztette társait, hogy taplójuk nem lévén, tanácsos lenne helyette más tűzfogó anyagról gondoskodniok.

- Mégpedig miféléről? - tudakolta Pencroff.

- Legjobb, ha vásznat pörkölünk - felelte a fiú -, mert az szükség esetén pótolja a taplót.

A tengerész igen ésszerűnek találta a javaslatot. Csakhogy némi bökkenő járt vele, mert az ügy érdekében föl kellett áldoznia zsebkendője egyik csücskét. Az áldozat azonban nem volt hiábavaló, és Pencroff óriási négyszögletes zsebkendőjének egy része hamarosan félig égett vászondarabbá barnult. Ezt a gyúlékony anyagot a középső szobában helyezték el, egy kis sziklahasadék mélyén, ahol sem szél, sem nedvesség nem érhette.

Addigra már reggel kilenc óra lett. Az időjárás hossznak ígérkezett, és délkeleti szél fújdogált. Harbert és Pencroff megkerülte a Kémény sarkát; még egy pillantást vetettek a sziklakürtőből kigomolygó füstre, aztán a folyó bal partján nekivágtak az útnak.

Az erdőbe érve, Pencroff két erős ágat tört le az első fáról, amolyan fütykösfélét alakított belőlük, Harbert pedig lecsiszolta a hegyüket egy sziklán. Hej, mit nem adott volna most egy jó éles bicskáért! Ezután a két vadász a meredek folyópart mentén benyomult a magas bozótosba. A könyöktől, vagyis a délnyugati kanyarodótól fogva egyre szűkebb mederben hömpölygött a folyó, ágya mind mélyebbé, mind zártabbá vált, és áradata fölé a faágak kettős boltíve borult. Pencroff, nehogy eltévedjen, úgy határozott, hogy a part vonalát követi: azon haladva biztonsággal visszatalálnak a kiindulási pontra. A part mentén azonban egyik akadály a másik után szegte útjukat, hol vékony, rugalmas, gallyak hajlottak le a víz színéig, hol meg kacskaringós folyondárok szövedéke vagy tüskés csipkebokrok sűrűje nehezítette a járást, és csak furkósbotjuk csapásaival sikerült ösvényt vágniok. Harbert olykor egy fiatal macska fürgeségével siklott át a kidőlt fatörzsek közt, és tűnt el a cserjésben. Pencroff azonban minden alkalommal tüstént visszahívta, és arra kérte, ne csatangoljon el messze tőle.

A tengerész eközben figyelmesen szemlélte a tájék jellegét. Itt, a bal parton sík volt a talaj, de befelé lassan, szinte észrevétlenül emelkedett. A föld néhol nyirkosnak, sőt már-már ingoványosnak tetszett. Úgy látszott, hogy mélyen futó vízerek egész hálózata fölött haladnak, s hogy ezek a vízerek a maguk szűk, föld alatti csatornáin a folyó felé szivárognak. Imitt-amott apró patakok csörgedeztek a sűrűben, amelyeken könnyűszerrel átszökkentek. A szemközti part már sokkal hepehupásabb képet mutatott, és világosan láttatta azt is, hogy a folyó voltaképpen völgy mélyén hömpölyög. A túloldali emelkedő, amelyet erdőség borított el lépcsőzetesen, függönyként zárta el a kilátást. Ezen a jobb parton alighanem nehezebb vándorlás esett volna, mint emitt, mert egymást követték rajta a meredek kaptatók, a folyó menti fák pedig törzsükkel egészen a vízig legörbültek, és csak vaskos gyökérmarkukkal kapaszkodtak a földbe.

Azt talán fölösleges is megemlítenünk, hogy ez az erdő is éppolyan ember nem járta, szűz terület volt, mint a partvidék addig fölkutatott része. Pencroff csak négylábúak nyomát vette észre mindenütt, állatok friss csapáját, de hogy miféle vadakét, azt nem tudta megállapítani. Fölöttébb valószínűnek látszott - Harbert is úgy vélekedett -, hogy némelyik nyom hatalmas ragadozók közelségét jelenti: ezzel a körülménnyel kétségkívül számolniok kell; de sehol egy baltavágás a fák törzsén, sehol egy kihunyt pásztortűz pernyéje, sehol egy emberi lábnyom; ami talán még szerencse is, hiszen a Csendes-óceánnak ezen a vidékén az emberek jelenléte sokkalta félelmetesebb lett volna, mint amilyen kívánatos.

Harbert és Pencroff nem sokat beszélgetett, mert útjukon minduntalan nagy nehézségeket kellett leküzdeniök, és csak igen lassan nyomulhattak előre: egyórás menetelés után sem tettek meg többet egy mérföldnél. Mind ez idáig nemigen kegyelte őket a vadászszerencse. Az ágak közt ugyan daloltak és röpdöstek a madarak, ezek azonban, ösztönük helyes sugallatára, rendkívül félősnek, ijedősnek mutatkoztak. A vadon egyik mocsaras részén, a sok szárnyas közt Harbert egy hosszú, hegyes csőrű madárra hívta föl társa figyelmét: alkata a jégmadáréra emlékeztetett. Csakhogy ennek, a jégmadárétól eltérően, merev, acélfényű tollazata volt.

- Alighanem jacamar,^[17] más néven fénymadár - mondta Harbert, és igyekezett "lőtávolságra" megközelíteni az állatot.

- No, akkor itt az alkalom, hogy jacamart együnk - felelte a tengerész -, ha ugyan van benne hajlandóság, hogy elfogassa és megsüttesse magát velünk...

A fiú ebben a pillanatban kővel hajította meg a madarat, és ügyesen célzott, mert a lövedék szárnya tövén találta a jacamart; dobása azonban nem lehetett elég erős, mert a fénymadár úgy elfutott, ahogy csak a lába bírta, s egy pillanat alatt már el is tűnt a szemük elől.

- Ejnye, de kétbalkezes vagyok! - kiáltott föl Harbert.

- Dehogyis, fiacskám - vigasztalta a tengerész. - Jól céloztál, sokan el sem találták volna a madarat. Gyerünk! Sose bosszankodjál! Majd elkapjuk máskor!

Folytatták fölfedező útjukat. Mennél tovább jutottak, annál csodálatosabb faóriásokat láttak a ritkuló fák közt, de egyik sem termett ehető gyümölcsöt. Pencroffot elsősorban az érdekelte, nem található-e itt is néhány példánya annak a pálmafajtának, amely annyi formában hasznosítható a ház körül, s amely az északi félteke negyvenedik szélességi fokától egészen a déli földgömb harmincötödik fokáig mindenütt honos; ám hiába kereste őket. Ebben az erdőben csak toboztermők nőttek, olyanfélék, mint a himalájai deodarák, amelyeket Harbert előző nap fölismert, vagy az északnyugat-amerikai douglasokhoz hasonló fák, vagy pedig a bámulatos, százötven láb magasságú, sudár fenyők.

Ebben a pillanatban egy raj takaros tollazatú, hosszú, csillogó farkú, apró madár rebbent szanaszéjjel a bokrok közt; szárnyukból puha pihe hullott, és finom, pehelyszerű rétegben lepte el a talajt. Harbert fölkapott egy maréknyi tollpihét, és alaposan szemügyre vette.

- Ezek kurukuk, más néven őrlőmadarak - jelentette ki.

- Jobban örülnék néhány gyöngytyúknak vagy fajdkakasnak - felelte Pencroff -, de végül is egy a fontos: ehetők?...

- Hogy ehetők-e? - vágta rá Harbert. - De még mennyire: a húsuk valóságos ínyencfalat! És ha nem tévedek, könnyen becserkészhetők, doronggal leüthetünk közülük akárhányat...

A tengerész és a fiú kúszni kezdett a magas fűben, és eljutott egy fa alá, amelynek az ágait szinte ellepte a rengeteg kis madár. A kurukuk éppen a rovarok rajzását lesték, amelyek fő táplálékul szolgálnak nekik. Tollas lábukkal erősen markolták a vékony gallyakat, amelyeken sorban kuporogtak.

A vadászok ekkor váratlanul fölugrottak, és botjukkal úgy suhintottak végig a kurukuk hosszú során, mintha kaszával vágnák a rendet; mire a madarak észbe kaptak volna, késő volt. Százával hevertek a földön, mire a többi fölocsúdott, és menekülésre szánta el magát.

- Jól van - mondta Pencroff -, ilyen vad illik a magunkfajta vadászhoz! Hiszen ezt akár puszta kézzel is megfoghatja az ember!

A tengerész hosszú, hajlékony vesszőre tűzte a sok kurukut, szép sorjában, ahogy a kövér pacsirtákat szokás; aztán Harberttel együtt folytatta a fölfedező utat. Megfigyelték, hogy a folyó lassan elkanyarodik, és dél felé hirtelen vargabetűt ír le; valószínűnek látták azonban, hogy távolabb ismét visszafordul eredeti irányába, hiszen alighanem a hegyek közt van a forrása, amelyet nyilván a középső hegykúp lejtőit borító hó olvadása táplál.

A kirándulásnak, mint tudjuk, azt tűzték ki fő céljául, hogy Pencroff és Harbert annyi vadat zsákmányoljon a Kémény lakói számára, amennyit csak lehet. Egyelőre nem állíthatták, hogy elérték volna céljukat. A tengerész tehát buzgón cserkészett tovább, és hellyel-közzel cifrákat káromkodott, ha egy-egy vad, amelyet még fölismerni sem maradt ideje, fölszökkent előtte és villámgyorsan a bozótba illant. Bezzeg lett volna csak velük Top, Cyrus Smith vadászkutyája! De hát Top eltűnt a gazdájával együtt, és bizonyára vele is pusztult.

Délután három óra tájban Pencroffék új madárcsapatokat láttak a fák lombozatán át: ezek borókát és más zamatos bogyókat csipegettek az ágakról. Hirtelen valóságos trombitaharsogás zendült a rengetegben. A különös, érces kürthangot bizonyos tyúkfélék hallatták, amelyeket az Egyesült Államokban "siketfajdnak" hívnak. Kisvártatva meg is pillantottak néhány tarka, rőtes tollazatú, barna farkú fajdpárt. Harbert nyomban megmondta, miről ismerszik meg a kakasa: arról, hogy fölfelé meredő tollszakáll, amolyan hegyes végű taréjcsökevény látható a nyakán. Pencroff nem akarta elmulasztani, hogy legalább egyet kézre ne kerítsen ezek közül a tyúkfélék közül, amelyek nagyságra a valódi csirkével, ízre pedig a császármadárral vetekszenek. Ez azonban nehéz feladatnak bizonyult, mert sehogy sem hagyták magukat megközelíteni. Több sikertelen kísérlet után, amely csak annyi eredménnyel járt, hogy fölriasztotta a madarakat, a tengerész így szólt a fiúhoz:

- Hiába, ha röptében nem lehet fajdot fogni, akkor nincs más hátra, horogra kell csalni őket!

- Horogra?! - ámuldozott Harbert, mert nagyon meglepte ez a kijelentés.

- Arra bizony, akár a potykát - felelte komolyan a tengerész.

Pencroff a bokrok közt vagy fél tucat fajdfészekre bukkant; mindegyikben két vagy három tojás fehérlett. Pencroff azonban óvakodott attól, hogy megérintse ezeket a fészkeket, hiszen a madaraknak hamarosan vissza kellett térniök. Inkább úgy tervezte, hogy madzagokat feszít ki a fészkek közt - de nem afféle közönséges madárfogó hurkokat ám, hanem igazi, horogban végződő horgászzsinegeket. Harbertet a fészkektől néhány lépésnyire vezette, majd nekiállt és különleges horgászszerszámot barkácsolt; az elkészítés módja arra vallott, hogy őkelme Isaac Waltonnak, a neves horgászszakírónak a követője. Harbert érthető érdeklődéssel figyelte ügyeskedését, de nem nagyon bízott a sikerében. Pencroff vékony indákat kötözött egymáshoz, és ekként tizenöt-húsz láb hosszú zsinegekhez jutott. Aztán nagy, erős, kampós hegyű törpeakáctöviseket erősített horogként a liánok végére. Csaléteknek megtették a földön hemzsegő, kövér, vörös hernyók is.

Amikor mindezzel elkészült, Pencroff bekúszott a bozótba, és gyíkként tekeregve a növények közt elhelyezte a horgászzsinórok horgas végét a fajdfészkek közelében; aztán visszasurrant, megmarkolta a zsinegek innenső végét, és Harberttel együtt elrejtőzködött egy vastag derekú fatörzs mögött. Türelmesen várakoztak mindketten. Harbert, valljuk be, nem sok sikert jósolt Pencroff találmányának.

Félóra is eltelt jócskán, amikor a fajdpárok - amint a tengerész megjövendölte - egymás után kezdtek fészkükre visszatérni. Bohókásan ugrándoztak, csőrükkel kotorgatták a talajt, és semmiből sem gyanították a vadászok jelenlétét, akik gondosan ügyeltek rá, hogy szembe kapják a szelet.

Az azonban bizonyos, hogy a fiút élénk érdeklődés fogta el abban a pillanatban. Lélegzetét visszafojtva várakozott, Pencroff pedig kiguvadt szemmel, tátott szájjal, lebiggyedt alsó ajakkal figyelte az eseményeket, olyan arcot vágott, mintha mindjárt beleharapna egy jókora darab fajdpecsenyébe, levegőt is alig vett.

A fajdok eközben a horgok körül sétálgattak, de rájuk se hederítettek. Pencroff erre gyöngén meg-megrángatta a csalétket, hogy azt a látszatot keltse, mintha élő hernyók mozognának a fűben.

A tengerészt ebben a pillanatban kétségkívül sokkal nagyobb izgalom kerítette hatalmába, mint azt, aki vízben horgászik, mert az nem tarthatja szemmel a zsákmányát, amint az a horgot pedzi.

A férgek kunkorgása nemsokára magára vonta a madarak figyelmét, és attól fogva egyre sűrűbben csapkodtak csőrükkel a horgok felé. Három, nyilván fölöttébb falánk természetű fajd tüstént be is kapta a csalétket, és azzal együtt a horgot is. Pencroff ekkor hirtelen "bevágott" a zsineggel - hogy horgász műszóval éljünk -, és egyetlen gyors rántással horogra kapta a madarakat; csapkodásuk elárulta, hogy csakugyan horogra akadtak.

- Hurrá! - kiáltotta a tengerész, és odarohant a három, egy csapásra foglyul ejtett madárhoz.

Harbert tapsolt. Most látott először madárhorgászatot; a tengerész azonban szerényen megvallotta, hogy nem először próbálkozott ezzel, és egyébként sem őt illeti a föltaláló dicsősége.

- No meg aztán - fűzte hozzá - különb ötletek is elkelnek még a mi helyzetünkben!

A fajdokat lábuknál fogva összekötözték; Pencroff örült, hogy nem kell üres kézzel hazatérniök, és mivel a nap már amúgy is nyugovóra hajolt, úgy ítélte, ajánlatos visszaindulniuk szállásuk felé.

A helyes irányt a folyó mutatta, a vadászoknak csak követniök kellett a part vonalát; hat óra tájt a kirándulástól meglehetősen fáradt Harbert és Pencroff valóban vissza is ért a Kéményhez.

Gedeon Spilett mozdulatlanul, összefont karral állt a fövényen, s a tengert bámulta: a láthatár keleten hatalmas, fekete felhőbe olvadt, amely sebes gomolygással hágott fölfelé az égen. Máris erős és a nap leáldoztával egyre hűvösödő szél fújt. A mennybolt baljósan borongott, és a kitörni készülő orkán első jelei érződtek a levegőben.

Harbert bement a Kéménybe, Pencroff pedig az újságíróhoz fordult. Gedeon Spilett azonban olyan mélyen eltöprengett, hogy észre se vette a tengerészt.

- Cudar éjszakánk lesz, Spilett úr - szólította meg a tengerész. - Eső is lesz, szél is lesz, örülhet a viharmadár!^[18]

Az újságíró hátrafordult, megpillantotta Pencroffot, és első szavai így hangzottak:

- Mit gondol, léghajónk milyen távolságra lehetett a parttól, amikor társunkat lesodorta a hullámverés?

A tengerészt váratlanul érte a kérdés. Egy pillanatnyi tanakodás után így válaszolt:

- Legföljebb két kötélhossznyira.

- Mit jelent az, hogy "kötélhossz"? - tudakolta Gedeon Spilett.

- Egy kötélhossz körülbelül százhúsz hajósöl,^[19] vagyis hatszáz láb.

- Eszerint tehát eltűnésekor Cyrus Smith legföljebb ezerkétszáz lábnyira lehetett a parttól?

- Úgy valahogy - felelte Pencroff.

- S a kutyája szintén?

- Szintén.

- Csak azon csodálkozom - mondta az újságíró -, ha társunk elpusztult, és kutyáját ugyanez a sors érte, miképpen lehetséges az, hogy egyiküket sem vetették partra a hullámok.

- Nincs ebben semmi csodálatos - válaszolta a tengerész -, borzalmasan erős volt ám a hullámverés! Meg aztán az is lehet, hogy az áramlatok a part valamelyik távolabbi pontjára sodorták a két tetemet...

- Tehát úgy véli, hogy társunk is, kutyája is a tengerbe veszett? - kérdezte nyomatékkal az újságíró.

- Igen, úgy vélem.

- Nem akarom kétségbe vonni a szakértelmét, Pencroff, de nekem az a véleményem, hogy akár élnek, akár nem, ebben a kettős eseményben, Cyrus és Top nyomtalan eltűnésében, van valami megmagyarázhatatlan és valószínűtlen.

- Bárcsak ezt hihetném én is, Spilett úr - felelte Pencroff. - Sajnos, meg vagyok róla győződve, hogy nekem van igazam.

A tengerész elindult a Kémény felé. Odabent vidám tűz pattogott a tűzhelyen. Harbert még egy nyaláb fát dobott rá, és a lángok csakhamar jócskán bevilágítottak a folyosó hátsó zugaiba is.

Pencroff tüstént nekilátott a vacsorakészítésnek. Úgy ítélte, ideje már, hogy néhány szeletnyi pecsenyét is beiktasson az étrendbe, mert valamennyien elgyöngültek, tartalmas táplálékra van szükségük. A kurukufüzért eltette másnapra, két fajdot azonban rögtön megkopasztott, és a tyúk nagyságú madarak rövidesen nyársra tűzve ott pirultak a lobogó tűzön.

Hét órára járt, de Nab még mindig nem érkezett haza. Hosszúra nyúlt távolléte nagyon nyugtalanította Pencroffot; aggodalommal gondolt a négerre. Attól tartott, baj érte a szerencsétlent az ismeretlen vidéken, vagy valamilyen kétségbeesett cselekedetet követett el bánatában. Harbert azonban egészen más következtetéseket vont le Nab távolmaradásából. Az ő okoskodása szerint Nab nyilván azért nem érkezett haza, mert valamilyen váratlan körülmény arra késztette, hogy tovább kutasson. Márpedig bármiféle újdonság csakis kedvező lehet Cyrus Smith számára. Miért ne térne haza Nab, ha nem marasztalná valamilyen reménység? Talán jó útra lelt, lábnyomra bukkant, vagy valamilyen partra vetett holmit pillantott meg, és most ezen a nyomon folytatja a kutatást. Talán ebben a pillanatban már a helyes ösvényen siet. Sőt, talán már ott is van gazdája mellett...

Így gondolkozott a fiú. És ezt meg is mondta a többieknek. Társai hagyták, hadd beszéljen. Csak az újságíró bólintott helyeslően. Pencroff valószínűbbnek tartotta, hogy Nab a keresgélés során messzebb gyalogolt a parton, mint előtte való nap, és ezért nem érkezhetett még haza.

Harbertet mindazonáltal nagyon föllelkesítették kósza sejtelmei, és több ízben is kifejezte abbéli szándékát, hogy elébe megy Nabnek. Pencroff azonban megérttette vele, hogy hiábavaló utat tenne, mert ebben a sötétben és ilyen fránya időben amúgy sem találná meg Nab lábnyomát, helyesebb hát, ha a többiekkel együtt ő is a Kéményben várakozik. Ha Nab másnap reggelig sem tér haza, ő, Pencroff sem habozik majd, hogy Harberttel együtt néger barátjuk keresésére induljon.

Gedeon Spilett osztozott a tengerész véleményében, azzal érvelt, hogy a kis csoportnak nem szabad szétszóródnia; és Harbert kénytelen-kelletlen lemondott hát tervéről; szeméből azonban két nagy könnycsepp gördült alá.

Az újságíró nem állhatta meg, hogy ne ölelje át a derék fiú vállát.

A vihar ekkor már teljes erővel tombolt. Ritka heves délkeleti szélroham söpört végig a parton. A Kémény lakói hallották, milyen bömböléssel döngeti az éppen apadó tenger a széles partsáv legkülsőbb szirtfüzérét. Az orkánban permetté porladt eső cseppfolyós ködként ülepedett a vidékre. Foszladozó párafelhők hömpölyögtek végig a fövényen, s a part menti görgetegkövek olyan éktelen zajjal csikorogtak, mintha egész sereg kordé egyszerre zúdította volna oda kavicsrakományát. A záporba szélkavarta homok keveredett, és kibírhatatlanná fokozta a vihar rohamát. A levegőben ugyanannyi ásványi por gomolydult, mint amennyi porrá szitált víz. A folyócska torkolata és a sziklafennsík falköpenye közt roppant forgatag örvénylett: a maelström, a vihartölcsér sodorta légtömegek nem találtak más kijáratot, mint azt a szűk völgyet, mélyén a háborgó habokkal, s ezért oda zúdultak be, ellenállhatatlan szilajsággal. A szélvihar a tűzhely füstjét is visszaszorította a keskeny kürtőbe, sőt gyakran a szobába is beverte, megtöltötte a folyosókat, ahol hovatovább nem lehetett megmaradni.

Éppen ezért, mihelyt a fajdpecsenye megsült, Pencroff nem is élesztette tovább a tüzet, csak némi izzó parazsat őrzött meg a hamu alatt.

Nyolc óra volt, de Nab még mindig nem került elő; most már azt is föltételezhették, hogy maga a szörnyű időjárás gátolja hazatérésében, talán valamilyen üregben keresett menedéket, és ott várja be a forgószél elvonulását vagy legalábbis a napfölkeltét. Elébe menni vagy a kutatására indulni, az adott körülmények közt, merőben képtelenségnek látszott.

Vadhús volt a vacsora egyetlen fogása. A három hajótörött azonban jó étvággyal fogyasztotta el a pompás pecsenyét. Pencroff és Harbert, akiknek az étvágyát túlontúl fölcsigázta a hosszú kirándulás, valósággal faltak.

Aztán ki-ki behúzódott a maga kuckójába, ahol már az előző éjszakát is töltötte; Harbert nyomban elaludt, a tengerész pedig a tűzhely mellett heveredett le.

Az éjszaka közeledtével odakünn egyre félelmetesebb arányokat öltött a vihar. Már-már vetekedett azzal a szélvésszel, amely a richmondi foglyokat a Csendes-óceánnak erre a földdarabjára röpítette. A napéjegyenlőség időszakában többnyire gyakoriak a viharok, és tömérdek katasztrófát okoznak, kivált a nyílt térségeken, ahol semmi sem fékezi rettentő dühöngésüket! Érthető hát, hogy ennek a partvidéknek, amely kelet felől teljesen védtelen, és közvetlenül, szemtől szembe fogadja az orkán valamennyi rohamát, olyan ostromot kell kiállnia, amelynek erőszakosságáról semmiféle leírás nem adhat megfelelő fogalmat.

Ezer szerencséjük, hogy a Kémény sziklái szilárdan támaszkodtak egymáshoz. Az óriási, súlyos gránittömbök némelyike azonban, úgy látszik, még sem állt tökéletes egyensúlyban, mert olykor mintha alapjában rendült volna meg. Pencroff érezte ezt: falhoz tapasztott tenyere alatt gyors, apró rezdülések futkároztak. De végül is, hajtogatta váltig magában, nincs mitől tartaniuk: hevenyészett hajlékuk csak nem fog a fejükre omlani; és ebben nem is tévedett. Mindazonáltal egyre-másra hallotta a sziklafennsík szélörvény szaggatta kődarabjainak puffanását a fövényparton. Egyik-másik efféle sziklaomladék éppen a Kémény csúcsára gördült, vagy szilánkokra zúzódva szállt szanaszét ha függőlegesen zuhant le rá. A tengerész két ízben is fölkelt, és a folyosó beszájadzásáig kúszott, hogy megnézze, mi történik odakünn. A kőomlás azonban nem mutatkozott jelentősnek, és nem fenyegetett veszéllyel; a tengerész tehát ismét nyugodtan elfoglalta helyét a tűzhely hamu alatt hunyorgó parazsa mellett.

Harbert mélyen aludt, nem zavarta a dühöngő orkán, a tomboló vihar, a zúgó förgeteg. Végül magát Pencroffot is elnyomta az álom, hiszen őt a legbőszebb zenebonához is régen hozzáedzette a tengerészélet. Csupán Gedeon Spilettet tartotta ébren a nyugtalanság. Szemrehányásokkal illette magát, amiért nem kísérte útjára Nabet. Láttuk, hogy az újságíró sem adott még föl minden reményt. Azok a sejtelmek, amelyek Harbertet lelkesítették, szakadatlan izgalommal fűtötték őt is. Gondolatait most Nabre összpontosította. Vajon miért nem tért haza? Gedeon Spilett forgolódott fekhelyén, a puszta fövényen, alig figyelte az elemek csatáját. Fáradtságtól elnehezült szempillája hébe-hóba lecsukódott; de mindjárt föl is pattant egy-egy átvillanó gondolatra.

Közben egyre sötétebb lett az éjszaka; Pencroff mélyen aludt; éjfél után két óra lehetett, amikor valaki hirtelen fölverte álmából.

- Mi történt? - riadt föl, és a tengerjáró emberek különös éberségével gyorsan összeszedte gondolatait.

Az újságíró hajolt fölébe, és ezt suttogta:

- Figyeljen csak, Pencroff! Hallja?!

A tengerész fülelt, de nem hallott egyebet, mint a szélrohamok süvöltését.

- Csak a vihar zúg - dünnyögte.

- Nem! - felelte Gedeon Spilett, és tovább hallgatódzott. - Úgy rémlik, mintha...

- Mintha...?

- Mintha kutyaugatást hallanék!

- Kutyaugatást?! - kiáltotta Pencroff. - Igen... csaholást hallottam...

- Lehetetlen! - tamáskodott a tengerész. - Hogyan is hallhatta volna? Hiszen csak úgy bömböl az orkán!

- Most...! Hallgassa csak! - intett az újságíró.

Pencroff feszülten hallgatódzott, és csakugyan, egy csöndesebb pillanatban neki magának is úgy tetszett, mintha távoli vakkantásokat hallana.

- Nos?... Az? - kérdezte az újságíró, és megszorította a tengerész kezét.

- Igen... igen! - felelte Pencroff.

Harbert is fölébredt.

- Ez Top! Ez Top! - kiáltotta; és mind a hárman a Kémény bejárata felé siettek.

Hihetetlenül nagy fáradságukba került, hogy a szabadba jussanak. A szélvész minduntalan visszataszította őket. Végül mégis kitámolyogtak, a lábukon azonban nem bírtak megállni, hátukkal akaratlanul is a sziklákhoz kellett támaszkodniok. Csak néztek, néztek, de beszélni nem tudtak.

Vágni lehetett volna a sötétséget! A tenger, az ég, a föld, minden egyetlen mélységes vakhomályba olvadt össze. Mintha az utolsó, réveteg, szikrányi fény is kihunyt volna a légkörben.

Az újságíró és két társa néhány percig így rostokolt egy helyben, mozdulatlanul, szinte szétmorzsolták őket a széllökések; bőrig áztak a záporesőben, szemüket elvakította az arcukba csapódó homok. Ám aztán, a forgószél pillanatnyi szünetében, újra meghallották a kutyaugatást, és megállapították, hogy eléggé messziről hangzik.

Csak Top csaholhatott! Vajon egyedül van-e vagy emberi társaságban? A valószínűség amellett szólt, hogy nincs vele senki, hiszen ha Nab is ott volna, ő kétségkívül egyenesen a Kémény felé igyekezne.

A tengerész megszorította az újságíró karját, mert másként nem tudta figyelmeztetni, és egy taglejtéssel ezt jelezte: "várjatok rám", azzal befordult a folyosóra.

Egy perc múlva kijött, s égő fahasábot tartott a kezében, behajította a sötétségbe, s ugyanakkor éleset füttyentett.

A kutya, mintha csak erre a jeladásra várt volna, közeledő ugatással válaszolt, és kisvártatva be is rontott a folyosóra.

Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett követte.

Nyaláb rőzsét vetettek az izzó parázsra. A föllobbanó láng hirtelen megvilágította a helyiséget.

- Ez Top! - kiáltott föl Harbert.

Valóban Top volt, a vizsla és a skót juhászkutya pompás keverék példánya, amely a két kereszteződött fajta sajátságai közül a vadászeb két legfontosabb jó tulajdonságát: a gyors lábat és a finom szaglóérzéket örökölte.

Igen, Top volt, Cyrus Smith mérnök kutyája.

Csakhogy egyedül érkezett! Sem gazdája, sem Nab nem jött vele!

Vajon miféle ösztön vezérelte a Kéményhez, ahol még sohasem járt? Ennek sehogyan sem lelték magyarázatát, különösen hogy odakünn koromsötéten feketéllett az éjszaka, és tombolt a szélvihar. De még ennél is érthetetlenebb volt az, hogy Topon a fáradtságnak, kimerültségnek legcsekélyebb jele sem látszott, és bundájára sem iszap, sem homok nem tapadt!...

Harbert magához vonta a kutyát, és tenyerébe szorította a fejét. Top tűrte, és nyakát a fiú kezéhez dörzsölte.

- Ha a kutya előkerült, megtaláljuk a gazdáját is! - mondta az újságíró.

- Bár úgy lenne! felelte Harbert. - Induljunk! Top odavezet bennünket!

Pencroff nem ellenkezett. Belátta, hogy Top jövetele megcáfolja eddigi föltevéseit.

- Gyerünk! - mondta.

Pencroff gondosan hamut kotort a tűzhely parazsára. Néhány fadarabot is dugott a hamu alá, hogy amire visszatérnek, égjen még a tűz. A kutya előreszaladt, és apró vakkantásokkal mintha csak hívogatta volna őket; a tengerész összecsomagolta a vacsora maradékát, és Top nyomában sietve kilépett a szabadba; az újságíró és a fiú követte.

A vihar kétségkívül teljes erővel tombolt, talán éppen akkor érte el tetőfokát. Az újhold amúgy is erőtlen fényének egyetlen parányi csilláma sem szűrődött át a felhőkön. Pencroff és társai sohasem tudták, mikor térnek el az egyenes iránytól. Legokosabbnak látszott, ha Top ösztönére bízzák magukat. Úgy is tettek. Az újságíró és Harbert közvetlenül a kutya nyomában lépdelt, a tengerész sereghajtónak maradt. Szót váltani egyáltalán nem tudtak. Az eső ugyan nem vert túlságosan nagy erővel, mert az orkán sodra permetté porlasztotta a vízcseppeket, de maga az orkán még iszonyatosan dühöngött.

Egyetlen körülmény kedvezett csupán a tengerésznek és két társának. Valóban: a vihar délkelet felől rohant rájuk, és így következésképpen hátba kapták a szelet. Ilyenformán aztán hátulról érte őket a szélkavarta fövény is, szerencséjükre, mert szemközt elviselhetetlen lett volna a szilaj homokförgeteg, így azonban nem akadályozta őket a továbbhaladásban, épp csak megfordulniok nem volt tanácsos. Végeredményben gyakran kapkodták lábukat gyorsabban, semmint szándékukban állt, és több ízben is szaporázniok kellett lépteiket, ha nem akarták, hogy leteperje őket a szél, de a hatalmas reménység megkettőzte erejüket, könnyen bírták az iramot, meg aztán ezúttal nem is csak úgy vaktában barangoltak a part mentén. Bizonyosra vették, hogy Nab megtalálta a gazdáját, és ő küldte értük a hűséges kutyát. De vajon életben van-e még a mérnök, vagy csupán azért hívatja társait a néger, hogy megadják a végtisztességet a szerencsétlenül járt Cyrus Smith holttestének?

Harbert, Gedeon Spilett és Pencroff végighaladt a fennsík előtt, és miután óvatosan megkerülték a szögletét, megálltak a meredek fal tövében, hogy kissé kifújják magukat. A sziklatömeg túlsó oldala megvédte őket a széltől, és most mind a hárman mélyeket lélegeztek a negyedórás, futásnak is beillő gyaloglás után.

Ekkor végre már megértették egymás szavát, válaszolhattak is egymásnak; s amikor Harbert kiejtette Cyrus Smith nevét, Top apró, szaggatott vakkantásokat hallatott, mintha csak azt akarta volna közölni, hogy gazdája megmenekült.

- Megmenekült? - ismételgette Harbert. - Ugye, Top, megmenekült?

S a kutya, mintha csak a kérdésre felelne, hangosan ugatott. Folytatták útjukat. Körülbelül hajnali fél három lehetett. A tenger szintje ismét emelkedni kezdett; szizigia^[20] ideje lévén, a dagály amúgy is nagyobb erővel fenyegetett, de most ezenfölül a szélfúvás még hatalmasabbra duzzasztotta az áradatot. A roppant hullámok dübörögve torlódtak össze a parti sziklaszegélyen, olyan vadul, hogy valószínűleg átcsaptak a pillanatnyilag teljesen láthatatlan kis szigeten. Eszerint már ez a hosszú gát sem védte a partot, amelyet szabadon rohamoztak a nyílt tengeri víztömeg csapásai.

Amint a tengerész és társai elhagyták a sziklafal szélárnyékos menedékét, a száguldó légtömeg ismét határtalan dühvel korbácsolta őket. Görnyedten, hátukat a meg-megújuló léglökéseknek nekifeszítve, szaporán topogtak a kutya nyomában, az pedig habozás nélkül igyekezett előre, határozott irányban. Északnak kanyarodtak, jobb kéz felől a fülsiketítő robajjal egymás hegyén-hátán habzó, véghetetlen, tarajos hullámsereg zajlott, balról pedig mélységes sötétbe burkolódzó, ismeretlen tájék terült el, amelyből nem láttak semmit. Csak annyit éreztek, hogy ez a vidék viszonylag lapályos lehet, az orkán ugyanis most csak egy irányban viharzott el fölöttük, nem úgy, mint a gránitfal lábánál, ahol el kellett szenvedniök a visszaverődő léghullámok taszítását is.

Hajnali négy óra tájt annyit meg tudtak állapítani, hogy mintegy ötmérföldnyi út maradt mögöttük. A felhők valamelyest följebb gomolydultak, és már nem hömpölyögtek a talaj színén. A léglökések egyre kevésbé érződtek nedvesnek, szárazabb, egyszersmind hűvösebb és sokkal metszőbb fuvallatokká változtak. Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett öltözéke fölöttébb elégtelen védelmet nyújtott, kegyetlenül szenvedtek a hidegtől, de azért egyetlen zokszó sem hagyta el ajkukat. Eltökélték magukban, hogy bármi áron követik Topot oda, ahová az értelmes állat vezeti őket.

Öt óra felé pirkadni kezdett. Az égbolt tetején, ahol ritkásabban torlódott a pára, néhány szürkés árnyalat vált el a felhők peremétől, majd a tenger fölött, a láthatáron is valamilyen világosabban derengő vonal rajzolódott az égaljra a felhőszegély komor sötétsége alatt. A hullámok taréján halvány, rőtes fénypettyek csillámlottak, a víztajték pedig visszanyerte fehér színét. Ugyanekkor bal kéz felől, a partvidék hepehupás felén, ha egyelőre csak szürkésfekete borongásban is, de lassacskán, elmosódottan kibontakozott a tájék.

Hat órára megvirradt. A felhők szédületes sebességgel vágtattak a viszonylag magasabb légrétegekben. A tengerész és társai ekkor már körülbelül hatmérföldnyire jutottak a Kéménytől. Igen sík fövényparton haladtak, amelyet a tenger felőli oldalon sziklazátony szegélyezett; a szirteknek csak a csúcsuk látszott ki a vízből, mert a dagály éppen akkor érte el legmagasabb szintjét. Bal kéz felől tágas, fövényes vidék fölöttébb kietlen képe tárult a három hajótörött elé: szanaszét szórt homokhalmok, hátukon néhány magányosan meredező bogáncskóró. A part maga nem lejtett meredeken, s az alacsony buckák meglehetősen hézagos láncolatán kívül nem is óvta semmi az óceán hullámai ellen. Imitt-amott egy-két nyiszlett, árva fácska szomorkodott; törzsükkel nyugatnak dőltek, és ágaikat is arrafelé nyújtogatták. Délnyugaton valamilyen távoli erdő karéj alakú szegélye rajzolódott ki a háttérben.

Ekkor Top már félreérthetetlen jelét mutatta az izgalomnak. Hol előreszaladt, hol meg visszafutott a tengerészhez, mintha csak sürgetni akarná a kis csoportot. Aztán váratlanul letért a partról, és csodálatos ösztönének irányítására, tétovázás nélkül bevetette magát a homokbuckák közé.

A hajótöröttek követték. A tájék teljesen kihaltnak látszott. Sehol egy élőlény, sehol az életnek bármi jele.

A dűnék vonulata meglehetősen széles sávban húzódott, és maguk az apró halmocskák és dombok szerfölött szeszélyesen szóródtak szét. Afféle fövényből fölgyűrődött miniatűr Svájcnak tetszett, s valóban a legcsodálatosabb ösztönnel lehetett csak az utat megtalálni benne.

Miután elhagyták a partot, öt perccel később az újságíró és társai elérkeztek az egyik homokdomb hátsó oldalába vájódott üregféle mélyedéshez. Top itt hirtelen megtorpant, és élesen fölvakkantott. Spilett, Harbert és Pencroff belépett a barlangba.

Nabot pillantották meg, egy fűágyon elterülő test mellett kuporgott.

Az élettelen test Cyrus Smith teste volt.

Nab meg se moccant. A tengerész csak ennyit kérdezett:

- Él?

Nab nem felelt. Gedeon Spilett és Pencroff elsápadt. Harbert összekulcsolta a kezét, és mozdulatlanul meredt maga elé. A szerencsétlen néger nyilvánvalóan annyira belesüppedt fájdalmába, hogy észre sem vette társait, meg sem hallotta a tengerész szavait.

Az újságíró letérdepelt a mozdulatlan test mellé, föltépte a mérnök ruháját, és fülét a mellére tapasztotta. Egy percig tartott az egész, de ezt a percet a többiek örökkévalóságnak érezték: azt hallgatta, dobog-e még Cyrus Smith szíve.

Nab ekkor kissé fölemelkedett; tekintetéről lerítt, hogy csak néz, de látni nem lát. Arcát teljesen eltorzította a kétségbeesés. Szinte fölismerhetetlenné változtatta a kimerültség, megtörte a fájdalom. Azt hitte, hogy gazdája halott.

Gedeon Spilett hosszú és figyelmes vizsgálat után fölállt.

- Él! - mondta.

Most Pencroff térdepelt Cyrus Smith mellé; ő is hallott egy-két erőtlen szívdobbanást, és ajkával megérezte a mérnök szájáról el-elrebbenő, gyönge lélegzetet.

Az újságíró egyetlen szóval vízért szalajtotta Harbertet. A fiú a barlangtól vagy százlépésnyire tiszta, bővizű patakra bukkant; alighanem a homokon átszüremlő, előző napi eső duzzasztotta akkorára. De nem volt mivel kimernie a vizet, még csak egyetlen kagyló sem akadt ezeken a homokbuckákon! A fiúnak be kellett érnie azzal, hogy zsebkendőjét mártsa a patakba, aztán visszarohant az üreghez.

A vízzel átitatott zsebkendő szerencsére megfelelt a célnak. Gedeon Spilett éppen csak Cyrus Smith arcát s ajkát akarta kissé megnedvesíteni. Ez a néhány csepp friss víz azonnal megtette a magáét. Cyrus Smith melléből sóhaj szakadt föl, és úgy tetszett, mintha néhány szót próbálna kimondani.

- Megmentjük! - jelentette ki az újságíró.

Nab új reménységre éledt ezektől a szavaktól. Levetkőztette gazdáját, hogy megnézze, nincs-e rajta valamilyen sérülés. Sem a fején, sem a mellkasán, sem a tagjain nem látszott zúzódás, sőt meglepő módon még csak horzsolás sem, pedig a mérnök testét minden bizonnyal sziklák közé sodorták a hullámok; de még a keze is érintetlen maradt - az újságíró és társai nem találtak magyarázatot arra, hogy miért nincs a mérnökön nyoma sem azoknak a viszontagságoknak, amelyek árán nyilván átküzdötte magát a szirtfüzér zátonysorán.

A rejtélyes körülmények magyarázatát azonban ráértek keresni később is. Ha Cyrus Smith megszólal, majd elmondja, mi történt vele. Most az a fő feladatuk, hogy életre térítsék, és valószínűnek látszott, hogy a ledörzsölések eredménnyel járnak. A dörzsölést a tengerész durva posztójú matrózzubbonyával végezték. A mérnököt átmelegítette a heves dömöckölés, valamelyest megmozdította a karját, lélegzete pedig egyre inkább egyenletessé vált. Halálosan elcsigázták hányódásai, kétségtelen, hogy el is pusztul, ha az újságíró és társai nem érkeznek idejében.

- Azt hitted, hogy meghalt a gazdád? - kérdezte Nabtől a tengerész.

- Bizony, halottnak hittem - felelte Nab -, és ha Top nem találja meg önöket, és nem jönnek idejekorán, akkor el is temettem volna, és én is ott haltam volna meg a sírján!...

Ilyen vékony szálon függött tehát Cyrus Smith élete!

Nab ekkor elbeszélte a történteket. Előző nap hajnaltájt elhagyta a Kéményt, és északnyugati irányban indult el a parton, újra bejárta azt a partszakaszt, amelyet már többször is végigkutatott. Valamilyen halvány útbaigazító jelet keresett a homokban és a sziklák közt - most utólag megvallotta: reménytelenül. Főként azt a részét fürkészte a partvidéknek, amelyet teljes dagály idején sem borít el a tenger, mert tisztában volt vele, hogy a fövény külső peremsávján amúgy is elmosott már minden nyomot az áradó, majd ismét visszaözönlő víztömeg. Nab ekkor már nem bizakodott abban, hogy gazdáját életben találja. Nem is élő embert, hanem holttestet keresett hát, s ezt a holttestet mindenáron ő maga akarta eltemetni!

Sokáig kutatott. Minden igyekezete eredménytelen maradt. A jelek arra vallottak, hogy a kihalt partvidéken sohasem járt még emberi lény. Azok a kagylók, amelyek magas vízálláskor is szárazon maradtak - s effélék milliószámra hevertek a dagály nem érte területen -, érintetlenek voltak. Sehol egyetlen széttiport kagylóhéj! Két-háromszáz yard^[21] szélességű sávon semmi nyoma sem mutatkozott, hogy ott akár régebben, akár újabban bárki is partra szállt volna.

Nab elhatározta hát, hogy további néhány mérföld távolságban végigjárja a partot. Lehetségesnek vélte ugyanis, hogy az áramlatok valamilyen távolabbi pontra sodorták a mérnök tetemét. Ritkán esik meg, hogy lapos part közelében lebegő hullát előbb-utóbb szárazra ne vessenek a hullámok. Nab tudta ezt, és még egyszer, utoljára látni akarta gazdáját.

- Két mérfölddel arrébb is bekóboroltam a partot, apálykor a sziklazátonyt vizsgáltam végig, dagálykor a fövény többi részét, és már fölhagytam minden reménnyel, amikor tegnap este, öt óra tájt, váratlanul lábnyomokat fedeztem föl a homokban.

- Lábnyomokat? - kiáltott föl Pencroff.

- Bizony, magam sem akartam hinni a szememnek! - felelte Nab.

- S ezek a lábnyomok odalent, a sziklazátonynál kezdődtek? - kérdezte az újságíró.

- Nem - válaszolta Nab -, csak az ártér fölső csíkjánál, mert a sziklahát és a szárazon maradt partrész közt a víz alighanem elsöpörte a többit.

- Folytasd, Nab - biztatta Gedeon Spilett.

- Amikor megpillantottam ezeket a lábnyomokat, majd beleőrültem az izgalomba. Világos, jól látható talpnyomatok voltak, és a homokdűnék felé vezettek. Negyed mérföldet futottam mellettük, de vigyáztam, hogy egyet se tapossak el. Öt perccel később, amikor már sötétedni kezdett, egyszerre csak kutyaugatást hallottam. Top rohant elém, és idevezetett a gazdámhoz!...

Nab folytatta beszámolóját, és elmondta, milyen fájdalom sajdult a szívébe, amikor végre megtalálta Cyrus Smith élettelen testét. Hogy igyekezett fölfedezni benne az élet egy szikráját! A halottra ráakadt, de most már életre akarta támasztani! Minden erőfeszítése meddőnek bizonyult! Nem maradt hátra egyéb, mint hogy utolsó kötelességét teljesítse az iránt, akit annyira szeretett!

Ekkor jutottak eszébe társai. Bizonyára azok is látni szeretnék még egyszer a szerencsétlen mérnököt! Top ott állt Nab mellett. Vajon nem bízhatná-e magát a hűséges állat eszére? Nab többször egymás után megismételte az újságíró nevét, mert Top őt ismerte legjobban a mérnök társai közül. Aztán a déli part felé mutogatott, és a kutya eliramodott abban az irányban.

Bár Top azelőtt sohasem járt a Kéménynél, mint tudjuk, bámulatos ösztöne mégis odavezette.

Pencroff és társai feszült érdeklődéssel hallgatták Nab elbeszélését. Ez a beszámoló sem adott azonban magyarázatot arra, hogy miért nem esett egyetlen karcolás sem a mérnökön, amikor megküzdött az áradattal, és átvergődött a sziklazátonyon. Ám éppoly érthetetlennek látszott az is, miképpen juthatott Cyrus Smith ebbe az eldugott barlangba, a fövénybuckák közé, a parttól több mint egymérföldnyi távolságra.

- Nab - kérdezte az újságíró -, tehát nem te hoztad a gazdádat ide, erre a helyre?

- Nem, nem én! - bizonygatta Nab.

- Akkor hát kétségtelen, hogy Smith úr saját lábán jött el idáig - vélte Pencroff.

- Kétségtelennek kétségtelen - jegyezte meg Gedeon Spilett -, csak éppen hihetetlen!

Erre azonban csak magától a mérnöktől kaphattak magyarázatot. Meg kellett hát várniok, amíg Cyrus Smith szóra bírja nyitni a száját. Az élet árama szerencsére már megindult a mérnökben. A dörzsölés helyreállította a vérkeringést. Cyrus Smith ismét megmozdította a karját, aztán a fejét is, ajkát pedig megint elhagyta néhány érthetetlen szófoszlány.

Nab gazdája fölé hajolt, nevén szólongatta, a mérnök azonban, úgy rémlett, nem érti a hozzá intézett szavakat, szeme is még mindig csukva maradt. Egyelőre csak néhány tétova rezzenés jelezte a testébe visszatérő életet. Érzékszervei még nem működtek.

Pencroff váltig sajnálta, hogy sem tüzük, sem tűzszerszámuk nincs, mert a pörköltvászon-darabot, sajnos, elfelejtette magával hozni, pedig azt két összeütögetett kavics szikráztatásával könnyen lángra lobbanthatták volna. Ami a mérnök zsebeit illeti, azokat tökéletesen üresnek találták, csak a mellényzsebében leltek valamit: az óráját. Úgy határoztak hát, hogy átszállítják Cyrus Smith mérnököt a Kéménybe, mégpedig mennél hamarább. Valamennyien így vélekedtek.

A gondos ápolás azonban gyorsabban eszméletre térítette a mérnököt, mint remélték. A víztől, amellyel időről időre megnedvesítették az ajkát, mindinkább erőre kapott. Pencroffnak az az ötlete támadt, hogy megitatja a magával hozott darabka fajdpecsenye vízzel elegyített levével. Harbert leszaladt a partra, és csakhamar két nagy, kettős héjú kagylóval tért vissza. A tengerész sebtében valamilyen keveréket kotyvasztott, és szájába csurgatta a mérnöknek, aki mohón szürcsölte a tápláló italt.

Ekkor nyitotta ki a szemét. Nab és az újságíró fölébe hajolt.

- Gazdám, kedves gazdám! - kiáltotta Nab.

A mérnök megértette. Előbb Nabet és Spilettet ismerte föl, aztán két társukat is: Harbertet meg a tengerészt, és keze gyöngén megszorította az övékét.

Még néhány szó is elrebbent szájáról - csak most értették meg, mit akart mondani az imént, s hogy milyen gondolatok gyötrik az agyát még jelenlegi állapotában is. Ezúttal összefüggő szavakat rebegett.

- Sziget vagy szárazföld? - kérdezte suttogva.

- Eh! - kiáltott föl Pencroff, aki nem tudta türtőztetni magát. - Bánja az ördög, fütyülünk rá, az a fő, hogy ön életben maradjon, Cyrus úr! Sziget vagy szárazföld? Majd megtudjuk előbb vagy utóbb.

A mérnök révetegen bólintott, aztán mintha elaludt volna.

A többiek nem zavarták álmát, s az újságíró tüstént rendelkezett is, hogy a lehető legkényelmesebb körülmények közt szállítsák el a mérnököt. Nab, Harbert és Pencroff nyomban elhagyta a barlangot, és elindult egy magas homokdomb felé, amelynek a hátán néhány csenevész fa tengődött. A tengerész nem állhatta meg, hogy útközben ne hajtogassa:

- Még hogy szigeten vagyunk-e vagy szárazföldön! Alig piheg még, de máris ilyesmin jár az esze! Micsoda ember!

A fövényhalom tetején Pencroff és két társa, egyéb szerszámuk nem lévén, puszta kézzel törték le egy meglehetősen satnya fácska legvastagabb ágait - csak amolyan sorvatag, szél tépázta, tengerparti sünfenyő volt -; majd valamilyen hordágyfélét eszkábáltak össze, hogy falevelekkel, fűcsomókkal jó puhán kibélelve, alkalmas legyen a mérnök elszállítására.

Körülbelül negyven percig tartott a munka, és tíz órára járt, mire a tengerész, Nab és Harbert visszatért Cyrus Smithhez, akit eközben Gedeon Spilett nem hagyott magára egyetlen pillanatig sem.

A mérnök ekkor fölocsúdott álmából, helyesebben szólva: eszméletlen szendergéséből. Halotthalvány arca lassacskán kipirosodott. Kissé föltámaszkodott fektében, körülpillantott, és tekintetével mintha azt kérdezte volna: "hol vagyok?"...

- Nem fárasztja, ha beszélek, Cyrus? - kérdezte az újságíró.

- Nem - felelte a mérnök.

- Én meg amondó vagyok - szólt közbe a tengerész -, hogy Smith úr még könnyebben hallgatná, ha enne még egy keveset ebből a finom fajdkocsonyából! - És hozzátette: - Ez a kocsonya ugyanis valódi fajdhúsból készült ám, Cyrus úr!

Ezúttal néhány apró húsdarabot is kevert a lébe, úgy kínálta oda a mérnöknek.

Cyrus Smith elrágcsálta a néhány falatnyi fajdhúst, a maradékot pedig három társa osztotta föl egymás közt, akik valósággal szenvedtek már az éhségtől, és igencsak soványnak találták ezt a "villásreggelit".

- Sebaj! - legyintett a tengerész. - Hatalmas élelmiszerkészlet vár ránk a Kéményben; mert jobb is, ha mindjárt megtudja, Cyrus úr, hogy odalenn, délen csinos házunk van ám, kényelmes szobákkal, ágyakkal és tűzhellyel, az éléskamrában pedig néhány tucat madárral, amelyiket a mi Harbert barátunk kurukunak becéz! A hordágy egyébként készen áll, és mihelyt ön eléggé erősnek érzi magát, elszállítjuk a hajlékunkba.

- Köszönöm, barátom - felelte a mérnök -, még egy-két óra, és máris indulhatunk... Most pedig beszéljen, kedves Spilett.

Az újságíró elmondta a történteket. Beszámolt mindazokról az eseményekről, amelyekről Cyrus Smithnek nem lehetett tudomása: a léggömb utolsó zuhanásáról, partraszállásukról ezen a lakatlannak tetsző, ismeretlen vidéken, amelyről nem tudni, szárazföld-e vagy sziget; elbeszélte a Kémény fölfedezését, kalandos kutatóútjukat a mérnök megleléséért, Nab ragaszkodását, mindazt, amit a hűséges Top okosságának köszönhetnek, és a többit.

- De hát nem a fövényen találtatok rám? - kérdezte Cyrus Smith, még mindig elhaló hangon.

- Nem bizony! - válaszolt az újságíró.

- Hát nem ti hoztatok ide, ebbe a barlangba?

- Nem.

- Milyen messzire esik ez az üreg a parti szikláktól?

- Legalább félmérföldnyire - felelte Pencroff -, de ez nemcsak önt döbbenti meg, Cyrus úr, magunk is meglepődtünk, amikor ezen a helyen találtuk!

- Hát szó, ami szó - tűnődött el a mérnök, aki fokról fokra fölélénkült, és már a részletek is megragadták a figyelmét -, ez valóban igencsak különös eset!

- El tudná-e mondani nekünk - kérdezte a tengerész -, hogy mi történt önnel, miután lesodorta a hullámcsapás?

Cyrus Smith igyekezett összeszedni gondolatait. Nem sokra emlékezett. A hullámcsapás leszakította őt a léghajó hálózatáról. Néhány fonalnyi mélységre merült a víz alá. Amikor fölbukkant a tenger színére, úgy rémlett neki a félhomályban, hogy valamilyen élőlény evickél mellette. Top volt az, vízbe vetette magát, hogy gazdája segítségére siessen. A mérnök akkor fölpillantott, de a léggömböt nem látta már, hiszen az - egy ember és egy kutya súlyától megkönnyebbülten - nyílként suhant a magasba. Ott úszott tehát a tajtékzó habok közt, legalább félmérföldnyi távolságban a parttól. Minden erejéből igyekezett megküzdeni a hullámokkal. Top megragadta a ruhájánál, és úgy tartotta a víz színén; egy különösen szilaj áramlat azonban mindkettőjüket magával ragadta, és észak felé sodorta; félórás erőfeszítés után a mérnök alámerült, és magával rántotta a mélységbe Topot is. Ettől a pillanattól fogva addig a pillanatig, amikor barátainak karjában magához tért, nem emlékezett többé semmire sem.

- Mégsem történhetett másként - bizonykodott Pencroff -, csak úgy, hogy a hullám partra vetette, ön pedig utolsó erejével elvánszorgott idáig; hiszen Nab meg is találta a lábnyomait!

- Igen... alighanem úgy lehet... - felelte a mérnök töprengőn. - Más emberi nyomokat nem láttak ezen a parton?

- Semmiféle nyomot sem láttunk - válaszolta az újságíró. Különben, ha véletlenül éppen jókor elvetődött is oda valaki, ugyan vajon mi oka lehetett, hogy kimentse a tenger hullámaiból, és utána mindjárt magára hagyja?!

- Igaza van, kedves Spilett barátom - felelte a mérnök. Aztán a négerhez fordult: - Mondd csak, Nab, nem te hoztál ide?... Talán éppen önkívületbe estél valameddig... és akkor... Nem, ez képtelenség! - Majd megkérdezte: - Nem találtál-e másutt is hasonló lábnyomokat?

- De bizony, gazdám, találtam! - felelte Nab. - Itt, a bejáratnál is van belőle néhány, nézze csak; meg aztán ott, a homokdomb túloldalán, ahol nem érte se szél, se eső. A többit elsöpörte a vihar.

- Pencroff - szólt Cyrus Smith -, legyen szíves, fogja a cipőmet, és nézze meg beleillik-e azokba a lábnyomokba.

A tengerész teljesítette a mérnök kívánságát. Nab vezetésével, Harberttel együtt elment oda, ahol még érintetlenül maradtak a lábnyomok; Cyrus Smith pedig közben így szólt az újságíróhoz:

- Megmagyarázhatatlan dolgok történtek itt!

- Csakugyan! - válaszolta Gedeon Spilett.

- No de egyelőre ne firtassuk, kedves Spilett barátom, majd beszélünk róla később...

Néhány pillanat múltán a tengerész, Harbert és Nab már vissza is tért.

Semmi kétség: a mérnök cipője pontosan beleillett a lábnyomokba. Ezért hát csak Cyrus Smith lehetett, aki talpa lenyomatát a homokban hagyta.

- Nos - mondta a mérnök -, akkor, úgy látszik, én estem áldozatául annak az érzékcsalódásnak, annak az önkívületi állapotnak, amelyet az imént Nabről föltételeztem! Úgy kóvályoghattam, mint valami alvajáró, fogalmam sem lehetett, hová tartok; alighanem Top mentett ki a habokból, és vezetett ide ösztönösen... Gyere ide, Top! Gyere, kutyuskám!

A nagyszerű állat vidáman ugatott, és egyetlen ugrással gazdájánál termett, aki ugyancsak nem fukarkodott a simogatással.

Bizonyos, hogy másként nem magyarázhatták Cyrus Smith megmenekülését, és hogy Topot illeti minden dicsőség. Déltájban Pencroff megkérdezte a mérnököt, eléggé erős-e már, hogy elviselje a szállítás fáradalmait. Cyrus Smith válasz helyett, hogy akaraterejét bizonyítsa, fölkelt fekhelyéről. Egyelőre azonban rá kellett még támaszkodnia a tengerész vállára, máskülönben elesett volna.

- Jól van, jól van! - mondta Pencroff. - Íme, itt a mérnök úr gyaloghintaja!

Odavitték a hordágyat. A keresztbe rakott ágakat mohával és hosszú szárú fűvel borították. Cyrus Smith végigdőlt a hevenyészett alkalmatosságon, amelynek oldalfáit egyik végükön Pencroff markolta meg, a másikon pedig Nab; s elindultak a part felé.

Nyolcmérföldes út állt előttük, de mert nem haladhattak gyorsan, sőt arra is számíthattak, hogy gyakran meg kell állniok, legalább hat órát szántak a Kéményig vezető útra.

A szél még mindig förgetegesen fújt, de az eső szerencsére elállt. A mérnök felkönyökölt, és úgy vette szemügyre a partot, főként a tengerrel átellenes oldalt. Egyetlen szót sem szólt, csak figyelmesen nézdelődött, és bizonyos, hogy a vidék képe, változatos terepviszonyaival, erdőségeivel, különféle tájalakulataival, mélyen az agyába vésődött. Később azonban, kétórás út után, ismét erőt vett rajta a fáradtság, és a hordágyon ringatózva elnyomta az álom.

Fél hatkor a kis csoport eljutott a meredek kőfal tövébe, majd kisvártatva a Kémény elé.

Valamennyien megálltak, s a hordágyat letették a fövényre. Cyrus Smith mélyen aludt, és erre sem ébredt föl.

Pencroff mélységes megrökönyödéssel állapította meg, hogy az előző napi borzalmas vihar alaposan fölforgatta a vidéket. A kőomlások hatalmas változásokat okoztak. Otromba sziklatömbök hevertek szanaszét a fövényen, és tengeri növények, moszatok és algák, vastag szőnyege borította az egész partot. Nyilvánvaló, hogy a tenger átzúdult a kis szigeten, és egészen a roppant gránitfal tövéig tódult előre.

A Kémény bejárata előtt tátongó tágas talajmélyedés arról tanúskodott, hogy ez a környék is heves ostromát állta ki a hullámoknak.

Pencroff elméjén balsejtelem villant át. Berontott a folyosóra.

Tüstént ki is támolygott onnan, és kővé dermedve meredt társaira...

A tűz kihunyt. Az átnedvesedett hamu merő iszappá ázott. A tapló pótlására szolgáló pörköltvászon-darab eltűnt. A tengervíz behatolt egészen a folyosók mélyéig, és földúlta, összerombolta a Kémény belsejét!

Pencroff néhány szóval elbeszélte Gedeon Spilettnek, Harbertnek és Nabnek, hogy mit tapasztalt a Kéményben. A derék tengerész úgy vélekedett, hogy ez a baleset rendkívül súlyos következményekkel fenyegeti valamennyiüket, társai azonban különféleképpen fogadták a hírt.

Nab valósággal úszott a boldogságban, hogy megtalálta gazdáját, nem is igen hallotta Pencroff baljóslatát, vagy ha hallotta, akkor se sokat törődött vele.

Harbert, úgy látszott, bizonyos mértékig osztozik a tengerész aggodalmában.

Ami az újságírót illeti, ő egyszerűen ennyit felelt Pencroff szavaira:

- Higgye meg, nekem ez édesmindegy!

- De hát értse meg: kialudt a tüzünk!

- Annyi baj legyen!

- Semmilyen tűzszerszámunk sincsen!

- Bánom is én!

- No de, Spilett úr, mégiscsak...

- Ugyan már, nincs-e velünk Cyrus? - kérdezte az újságíró. - Hiszen él a mi mérnökünk! Majd rittyent ő minekünk tüzet, sose aggódjék!

- S mivel?

- A semmivel is!

Mit felelhetett volna erre Pencroff? Nem szólt semmit, mert a lelke mélyén ő is osztozott társainak Cyrus Smithbe vetett bizodalmában. A mérnök magát a mikrokozmoszt^[22] jelentette nekik, ő személyesítette meg számukra az egész emberi tudást és értelmet! Jobb Cyrusszal egy puszta szigeten, mint őnélküle az Egyesült Államok legpezsgőbb életű nagyvárosában. Ha velük van, nem láthatnak hiányt semmiben. Ha velük van, nincs okuk kétségbeesésre. Ha ezeknek a derék embereknek most azt mondta volna valaki, hogy vulkán fog kitörni a talpuk alatt, és az egész vidék mindenestül elsüllyed a Csendes-óceán mélységeiben, talán arra is csak azt felelték volna rendíthetetlen nyugalommal: "Cyrus velünk van! Nem félünk semmitől!"

A mérnököt azonban annyira megviselték az út fáradalmai, hogy ismét elalélt, s ezért egyelőre nem folyamodhattak az ő találékonyságához. A vacsora szükségképpen igen soványnak ígérkezett. Valóban, a fajdhúst már mind megették, és arra semmilyen mód sem kínálkozott, hogy bármi más vadat süssenek. A kurukukészlet egyébiránt eltűnt az éléstárból. Főhetett hát a fejük.

Cyrus Smith mérnököt mindenekelőtt a középső folyosója szállították. Algából és valamennyire megszáradt moszatból fekhelyet rögtönöztek számára. Azt remélték, hogy mély álma majd hamarosan visszaadja erejét; kétségkívül jobban, mint a bőséges táplálék.

Leszállt az est, alkonyattájt hirtelen északkeleti szél támadt, és a hőmérséklet komolyan hűvösre fordult. Az előző éjszakai vihar során a tenger a folyosó némelyik részén lerombolta a Pencroff emelte közfalakat, és most a nyílásokon besüvöltött a szél: ettől a Kémény minden lakályossága odalett. Cyrus Smith bizony nehezen vészelte volna át az éjszakát, ha társai le nem veti ujjasukat, zubbonyukat, és gondosan be nem takargatják ezekkel a ruhadarabokkal.

A vacsora megint csak az elmaradhatatlan lithodomus-kagylókból állt, ezekből Harbert és Nab bőségesen gyűjtött a fövényen. Körítésképpen azonban ehető moszatokat is fogyasztottak hozzá: ebből is a fiú szedett össze jókora mennyiséget, mégpedig azokon a magas sziklaszirteken, amelyek közeit csak különlegesen földuzzadó dagály idején lepi el a tenger. Ezek a moszatféle algák a sargassumok^[23] fajtájához tartoznak: ebben a hínárszerűségben, különösen megszárítva, tápértékben meglehetősen dús, kocsonyás anyag található. Az újságíró és társai előbb alaposan belakmároztak a datolyakagylókból, aztán nekiláttak a sargassumnak, és úgy találták, az íze egészen tűrhető, s ez nem is meglepő különösképpen, hiszen ezek az algák az ázsiai partvidéken tudvalevőleg jelentős hányadát teszik ki a bennszülöttek táplálkozásának.

- Megjárja - hümmögött a tengerész -, de azért ideje már, hogy Cyrus úr a segítségünkre legyen...

A levegő eközben igencsak csípősre hűlt, a hajótöröttek azonban, sajnos, semmivel sem védekezhettek ellene.

A tengerész valósággal vergődött tehetetlenségében, és mindent megkísérelt, hogy tüzet gyújtson. Nab készségesen segítségére sietett. Valamicske száraz mohát találtak; nekiláttak hát, hogy két kavics összepattintásával szikrát csiholjanak; csakhogy a moha nem éppen gyúlékony anyag, a kovakő szikrái pedig korántsem olyan hatékonyak, mint amelyek a szokásos tűzszerszám acéljáról pattannak szét erős izzással. Ezért hát a moha nem is fogott tüzet, a kísérlet balul ütött ki.

Pencroff ekkor - noha csöppet sem bízott próbálkozása eredményében - megmarkolt két száraz fadarabot, és összedörzsölte őket, hogy az őserdei bennszülöttek módjára zsarátot gerjesszen velük. Annyi szent: ha az az erő, amelyet Nab és a tengerész ezekre a műveletekre pazarolt, mind átalakul hővé, amint az újkeletű elméletek tanítják, azzal akár egy gőzhajó kazánvizét is fölforralhatták volna! Az eredmény: semmi. A fadarabok alig melegedtek meg, a két férfi azonban annál inkább beleizzadt a munkába.

Egyórányi kínlódás után Pencroff valósággal úszott a verejtékben, és bosszúsan elhajította a két fadarabot.

- Én ugyan kötve hiszem, hogy a bennszülötte, így csinálnak tüzet! - fakadt ki. - Majd ha fagy! Még a két karom is gyorsabban meggyullad, ha egymáshoz dörzsölöm őket!

Pedig a tengerész tévedett, amikor tagadta ezt a lehetőséget. Az őserdei bennszülöttek gyakran gyújtanak tüzet két fadarab gyors összedörzsölésével. Csakhogy nem minden fajta fa alkalmas erre a műveletre, meg aztán a dolognak megvan a maga fortélya is, Pencroff pedig nem ismerte ezt a mesterfogást.

A tengerész rosszkedve nem tartott sokáig. Mert most Harbert fogta kézbe az elhajított két fadarabot, és majd megszakadt buzgalmában, hogy még hathatósabban dörzsölje össze őket. A tagbaszakadt tengerész nem állhatta meg kacagás nélkül, amikor látta, mennyire erőlködik a serdülő fiú, hogy eredményt érjen el ott, ahol ő kudarcot vallott.

- Dörzsöld csak, fiacskám, dörzsöld! - biztatta.

- Dörzsölöm is! - nyögte Harbert nevetve. - Bár semmi más szándékom nincs vele, csak épp szeretnék kissé fölmelegedni, mert már túl sokat dideregtem: nemsokára nekem is olyan jó melegem lesz, mint neked!

Ezt el is érte. Ennél többre azonban nem jutott, ezért hát akárhogy is, erre az éjszakára le kellett mondaniok a tűzgyújtásról. Gedeon Spilett váltig hajtogatta, hogy bezzeg Cyrus Smith mérnököt nem hozza majd zavarba az efféle semmiség. Addig is leheveredett a homokból vetett derékaljra az egyik folyosón. Harbert, Nab és Pencroff követte a példáját, Top pedig gazdája lábánál nyúlt végig a földön.

Másnap, március 28-án reggel fél nyolc óra tájban fölébredt a mérnök, megpillantotta maga körül társait, akik álmát őrizték, és ugyanazt kérdezte első szavaival, mint az előző napon:

- Sziget vagy szárazföld?

Társai belátták: ez a rögeszméje.

- Nos - felelte Pencroff -, sejtelmünk sincs róla, Smith úr!

- Még mindig nem tudjátok?...

- Majd megtudjuk - vágta rá Pencroff -, ha majd ön kalauzol bennünket ezen a vidéken.

- Azt hiszem, máris olyan állapotban vagyok, hogy megpróbálkozhatom vele - válaszolta a mérnök, s azzal minden nagyobb erőlködés nélkül fölkelt, és talpra állt.

- Ez már igen! - rikkantott a tengerész.

- Halálosan kimerült voltam - felelte a mérnök. - Adjatok egy kis ennivalót, barátaim, és meglátjátok, máris kihevertem minden bajomat... Tüzetek van, ugyebár?

Erre a kérdésre nem kapott azonnal választ. Néhány pillanatnyi habozás után Pencroff így szólt:

- Sajna, nincs tüzünk, Cyrus úr, jobban mondva már nincs!

S a tengerész elmondta, mi minden történt velük. A mérnök derűsen hallgatta az egy szál gyufa meg a bennszülött módra való tűzgyújtási kísérlet históriáját.

- No, majd csak kieszelünk valamit - mosolygott a mérnök -, s ha nem találunk valamilyen tapló pótlására alkalmas anyagot...

- Akkor?... - kérdezte a tengerész.

- Nos, hát akkor majd gyufát készítünk.

- Vegyileg?

- Vegyileg!

- Hisz mi sem könnyebb annál! - kiáltotta az újságíró, és megveregette a tengerész vállát.

Pencroff nem tartotta ennyire egyszerűnek a dolgot, de hát nem ellenkezett. Valamennyien fölkerekedtek, és kiléptek a Kéményből. Az idő ismét kitisztult. A nap ragyogva kelt föl a tenger láthatárán, és aranyló szemcsékkel szórta tele a roppant gránitfal apró prizmák milliárdjából álló, érdes felületét.

A mérnök futó pillantást vetett körös-körül, aztán letelepedett egy sziklatömbre. Harbert megkínálta datolyakagylóval és moszattal.

- Sajnos, egyébbel nem szolgálhatunk, Cyrus úr - sajnálkozott.

- Köszönöm, fiacskám - felelte a mérnök -, ez is megteszi, legalábbis reggelire.

És jó étvággyal elfogyasztotta a sovány eledelt, majd leöblítette egy kis friss vízzel, amelyet a folyóból mertek ki számára egy óriási kagylóhéjban.

Társai szótlanul nézték. Cyrus Smith pedig, miután jól-rosszul megreggelizett, keresztbe fonta karját, és így szólt:

- Tehát, barátaim, nem tudjátok még, hogy szigetre vagy szárazföldre vetett bennünket a sors?

- Nem bizony, Cyrus úr - felelte a fiú.

- Holnap megtudjuk - mondta a mérnök -, addig pedig semmi tennivalónk...

- De bizony van! - figyelmeztette Pencroff.

- Micsoda?!

- A tűz! - vágta rá a tengerész, mert neki meg ez volt a rögeszméje.

- Majd csinálunk, Pencroff - válaszolta Cyrus Smith: - De miközben idehoztatok, mintha nyugat felé valamilyen hegyet láttam volna, amely uralkodik ezen az egész vidéken...

- Igen - mondta Gedeon Spilett -, csakugyan látható hegy arrafelé, s úgy tetszik, eléggé magas is...

- Helyes - tette hozzá a mérnök. - Holnap fölmászunk a tetejére, s majd megtudjuk, vajon szigeten vagyunk-e vagy szárazföldön. Addig, ismétlem, nincs mit tennünk.

- Dehogy nincs! - ismételte konokul a tengerész. - Hát a tűzzel mi lesz?

- Mindjárt csinálunk! - nyugtatgatta Gedeon Spilett. - Csak türelem, Pencroff!

A tengerész Gedeon Spilettre nézett, és tekintete ezt fejezte ki: "No, ha arra várunk, hogy te gyújts tüzet, akkor bizony nem egyhamar eszünk rablópecsenyét!" De hallgatott.

Cyrus Smith pedig nem nyilatkozott ez ügyben. A tűz kérdése szemlátomást nemigen érdekelte. Néhány pillanatig gondolataiba merült. Aztán ismét megszólalt:

- A helyzetünk talán siralmas, barátaim, de mindenesetre nagyon egyszerű. Mert vagy szárazföldön vagyunk, és akkor több-kevesebb fáradsággal előbb vagy utóbb lakott területre érünk, vagy pedig szigeten vagyunk. Ebben az esetben két dolog lehetséges: ha a sziget lakott, megpróbálunk boldogulni a bennszülöttek segítségével; ha meg lakatlan, akkor a magunk erejéből kell zöldágra vergődnünk.

- No persze, ennél mi sem egyszerűbb... - jegyezte meg Pencroff.

- De akár szárazföldön vagyunk, akár szigeten - kérdezte Gedeon Spilett -, mi a véleménye, Cyrus, miféle tájékra vetett bennünket az orkán?

- Hogy hol vagyunk, azt magam sem tudom pontosan - felelte a mérnök -, de azt gyanítom, hogy valahol a Csendes-óceán vidékén. Mert amikor Richmondot elhagytuk, északkeleti szél fújt, ez pedig hevességéből ítélve utóbb sem igen változtatott irányt. Ha pedig északkeletről délnyugatnak tartottunk, akkor át kellett haladnunk Észak-Karolina, Dél-Karolina, Georgia, a Mexikói-öböl, sőt még Mexikó keskenyebbik része fölött is, végül pedig keresztül kellett röpülnünk a Csendes-óceán egy szakaszán. A léggömb útját legalább hat-hétezer mérföldnyire becsülöm, és ha aközben a szél mintegy negyvenöt foknyira eltért eredeti irányától, akkor alighanem a Mendana-szigetekre vagy a Pomotu-szigetekre vitt bennünket,^[24] ha azonban sebesebben fújt, mint föltételezem, akkor meglehet, az új-zélandi szárazföldre sodorta a léghajót. Amennyiben ez az utóbbi föltevés igazolódik be, akkor könnyű lesz a hazatérésünk. Akár angolokkal, akár maorikkal találkozunk, meg tudjuk értetni velük magunkat. Ha azonban, éppen ellenkezőleg, ez a partvidék a mikronéziai szigetcsoport^[25] valamelyik elhagyatott szigetéhez tartozik (és ezt talán megtudjuk, ha körültekintünk arról a magas, kúp alakú hegycsúcsról), akkor úgy kell berendezkednünk, mintha soha többé nem óhajtanánk eltávozni innen!

- Soha többé?! - kiáltott föl az újságíró. - Kedves Cyrus, azt mondja, hogy soha többé?!

- Jobb félni, mint megijedni - felelte a mérnök. - Készüljünk föl a legrosszabbra, s akkor csak kellemes meglepetés érhet minket...

- Ez a helyes beszéd! - bólintott rá Pencroff. - Meg aztán abban is reménykedhetünk, hogy ez a sziget, már amennyiben csakugyan szigeten vagyunk, nem esik kívül a hajózási útvonalakon! Hiszen az már igazán gyalázatos balszerencse volna!

- Vajon olyan állapotban lesz-e holnap, Cyrus úr - érdeklődött Harbert -, hogy kibírja a hegymászás fáradalmait?

- Remélem - válaszolta a mérnök -, de csak akkor, ha Pencroff mester és te addig leleményes és ügyes vadászoknak bizonyultok.

- Cyrus úr - kapta föl a fejét a tengerész -, ön vadhúsról beszél... Nos, ha olyan bizonyosra vehetném, hogy hazatértemkor megsüthetem a zsákmányt, mint amilyen bizonyos az, hogy hozok...

- Hozza csak bátran, Pencroff - felelte Cyrus Smith.

Abban maradtak, hogy a mérnök és az újságíró a Kémény közelében tölti a napot, és megtekinti a partot meg a sziklahát fennsíkját. Nab, Harbert és a tengerész pedig eközben portyázik egyet az erdőben, új tűzifakészletet gyűjt, és zsákmányul ejt minden keze ügyébe eső szárnyas vagy bundás vadat.

Tíz óra tájt a vadászok útnak is eredtek: Harbert bizakodó kedvvel, Nab vidáman, Pencroff azonban váltig zsörtölődött:

- No, ha én hazajövet itt tüzet találok - dörmögte -, akkor az annyit jelent, hogy a mennykő személyesen tisztelt meg minket a látogatásával, és az gyújtott egyet!...

Mindhárman elindultak a part mentén, és nemsokára a folyó könyökhajlatához értek; a tengerész itt megtorpant, és így szólt két társához:

- Mivel kezdjük, vadászattal vagy fagyűjtéssel?

- Vadászattal - felelte Harbert. - Ni csak, Top máris szimatot kapott...

- Vadásszunk hát - hagyta rá a tengerész -, aztán majd visszatérünk ide, és fát is szedünk...

Harbert, Nab és Pencroff egy-egy fustélynak alkalmas ágat tört le egy fiatal fenyőről; Top hatalmas szökkenésekkel vágtatott előre a magas fűben, s a három vadász elindult utána.

Ezúttal nem a folyópart vonalát követték, hanem egyenesen benyomultak a rengeteg kellős közepébe. Mindenütt ugyanazokat a fafajtákat látták; ezek túlnyomórészt a fenyőfélék családjába tartoztak. Néhol ritkásabban, kisebb csoportokban álltak a fák, és némelyikük szokatlanul magasra nőtt; egy-egy ilyen tekintélyes, fejlett példány szinte arra engedett következtetni, hogy ez a vidék sokkalta magasabb szélességi fokon fekszik, mint ahogyan a mérnök föltételezte. A tisztásokon időmarta, vénséges rönkök meredeztek, a talajt pedig vastag rétegben borította a rőzse, amely itt valósággal kimeríthetetlen tűzifaraktárként zsúfolódott össze. Ezeket a tisztásokat pedig áthatolhatatlan sűrűség vette körül.

Ösvénynek nyomát sem lelték az öles törzseknek ebben az irdatlan rengetegében, és ez alaposan megnehezítette a tájékozódást. A tengerész időnként meg-megállt, és könnyen szembeötlő jelzőkarókkal pécézte ki útjukat. De talán rosszul is járt, hogy eltért a Harberttel együtt tett első kirándulása útirányától, és távolabb csalinkázott a folyótól, mert itt egyórai cserkészés során sem hajtottak föl semmiféle vadat. Top sem riasztott föl egyebet a földig lehajló lombok közt, mint egy-két madarat; ám ezeket sem tudták megközelíteni. Még csak egy árva kuruku sem kerül eléjük, és úgy látszott, kénytelen-kelletlen vissza kell fordulniok abba az ingoványos erdőrészbe, ahol Pencroff a minap oly szerencsésen ügyeskedett a fajdhorgászatban.

- Ej, Pencroff - jegyezte meg Nab kissé csúfondárosan -, ha ennyi az egész vadászzsákmány, amit a gazdámnak ígértél, akkor ugyan nem valami nagy tűz kell a pecsenyesütéshez!

- Türelem, Nab - intette a tengerész -, éppenséggel nem húsban lesz otthon hiány...

- Talán nem bízol Smith úrban?

- Már hogyne bíznék...

- Csak abban nem hiszel, hogy tüzet tud gyújtani?

- Hiszek én, hogyne hinnék, de csak akkor, ha a fa már ott lángol a tűzhelyen...

- Ha a gazdám megígérte, akkor lángolni is fog!

- No, majd meglátjuk!

A nap még nem ért delelőpontjára az égbolton. A vadászok folytatták fölfedező útjukat, de egyelőre csak azzal a nem megvetendő eredménnyel jártak, hogy Harbert ehető gyümölcsöket vett észre egy fán. Ez a gyümölcstermő fa nem volt egyéb, mint a mérsékelt égövön, Amerikában és Európában tenyésző pinea, vagyis mandulafenyő; ízletes, mandulaszerű magvait mindenütt kedvelik. A fenyőmandula tökéletesen érett volt; Harbert azonnal föl is hívta rá két társa figyelmét, s ők jócskán ettek is belőle.

- Lám - bölcselkedett Pencroff -, kenyér helyett tengeri alga, hús helyett nyers kagyló, csemegének meg fenyőmandula: ilyen az ebédjük azoknak, akiknek egyetlen szál gyufa sincs a zsebükben...

- Sose panaszkodjunk - jegyezte meg Harbert.

- Nem is panaszkodom én, fiacskám - legyintett Pencroff -, eszem ágában sincsen! Csak épp annyit állapítok meg, hogy a hús kissé ritkán szerepel az étrendünkön!

Nab hirtelen fölkiáltott:

- Top lát valamit!

A kutya csaholva tűnt el a bozótban. Ugatásába kisvártatva különös, röfögő hang vegyült. Nab utánavetette magát.

A tengerész és Harbert követte a négert. Ha csakugyan vad rejlik a sűrűben, akkor igazán kár azon vitatkozniok, hogyan süssék meg, inkább azt kell kisütniök, hogyan ejtsék el.

Amint a vadászok benyomultak a bokrok közé, máris megpillantották Topot: valamilyen vaddal viaskodott, belecsimpaszkodott az egyik fülébe. A mintegy két és fél láb hosszú, négylábú jószág afféle nyurgább sertésre emlékeztetett; hasát világosodó, barnásfekete, kemény, de nem túlságosan sűrű, sörteszerű szőrzet födte; csülkeit szilárdan megvetette a földön, lábujjai közt, úgy rémlett, úszóhártya feszül.

Harbert fölismerte ebben az állatban az úgynevezett vízidisznót, amely a rágcsálók rendjének legnagyobb válfaja.

A vízidisznó nem szegült szembe a kutyával. Bárgyún forgatta vastag zsírpárnába ágyazott szemét. Talán most látott embert életében először.

Nab marokra kapta a fütykösét, és nekidurálta magát, hogy agyonüsse a rágcsálót, a vízidisznó azonban hirtelen kitépte magát Top fogai közül - a kutya éppen csak a füle csücskét harapta -, és éktelen röfögéssel nekilódult; futtában csaknem föllökte Harbertet, majd eltűnt az erdő sűrűjében.

- Ej, a zsivány! - kurjantott föl Pencroff.

S a három vadász, Top nyomában, utánairamodott a vadnak, de mire elérték volna, az állat eltűnt szemük elől, belévetette magát az évszázados, roppant fenyőszálak árnyékában feketéllő, hatalmas pocsolyába.

Nab, Harbert és Pencroff megtorpant, és mozdulatlanul állt a tócsa szélén. Top a víz alá bukott, a vízidisznó azonban elrejtőzött a pocsolya fenekén, és nem mutatkozott többé.

- Várjunk - javasolta a fiú -, nemsokára úgyis föl kell jönnie a felszínre, hogy lélegzetet vegyen.

- Nem fullad bele? - kérdezte Nab.

- Esze ágában sincs - világosította föl Harbert -, a vízidisznó csaknem kétéltű állat, úszóhártya is van a lábán. Álljunk csak lesbe.

Top újra meg újra víz alá csobbant. Pencroff és társai a tócsa lejtős partjának egy-egy alkalmas pontján helyezkedtek el, hogy mindenfelől elvágják a vízidisznó menekülésének útját; a kutya eközben úszva kereste.

Harbert nem tévedett. Az állat néhány perc múltán fölbukkant a víz alól; Top nyomban rávetette magát, és megakadályozta, hogy ismét visszamerüljön. Egy pillanattal később a kutya már partra is vonszolta, Nab jól irányzott botütése pedig leterítette.

- Hurrá! - lelkesedett Pencroff, aki szívesen hallatta ezt a diadalordítást. - Most már semmi más nem kell, csak jól izzó parázstűz, és akkor csontig rágcsáljuk ezt a rágcsálót!

Pencroff vállára vette a vízidisznót; a nap járásából kiszámította, hogy körülbelül két óra lehet, és jelt adott a hazatérésre.

A vadászok most is jó hasznát látták Top ösztönének, s az okos állat vezetésével biztosan visszataláltak a megtett úton. Fél órával utóbb már meg is érkeztek a folyókönyökhöz.

Ott aztán Pencroff, mint a minap is, gyorsan tutajt készített, noha úgy vélekedett, hogy amúgy sem lévén tüzük, az egész munka merőben hiábavaló; a szállítmány nemsokára elindult, a víz folyását követve, s a vadászok is a Kémény felé ballagtak.

Ám alig tettek talán ötven lépést, amikor a tengerész hirtelen megtorpant, s egy újabb hatalmas "hurrá!" kiáltással a sziklafal szöglete felé mutatott.

- Harbert! Nab! - kiáltotta. - Nézzétek!

Bodor füst gomolygott a sziklák fölött.

Néhány pillanat múlva a három vadász már a Kémény pattogó tűzhelye előtt állt. Cyrus Smith és az újságíró ott ült a barlangban. Pencroff, kezében a vízidisznóval, hol az egyikre, hol a másikra bámult, egyetlen szó sem fért ki a torkán.

- Úgy bizony, derék barátom! - kiáltotta az újságíró. - Itt a tűz, látja-e? Igazi tűz! Most szépen megsütjük ezt a pompás vadat, aztán kitűnő lakomát csapunk!

- De hát ki gyújtott tüzet?... - álmélkodott Pencroff.

- A nap!

Gedeon Spilett szabatosan válaszolt. Csakugyan a nap ajándékozta meg őket ezzel a tűzzel, amelyen Pencroff annyira elcsodálkozott. A tengerész alig hitt a szemének, és megrökönyödésében még arról is megfeledkezett, hogy magyarázatot kérjen a mérnöktől.

- Ugye, nagyítólencséje volt, uram? - kérdezte Harbert mosolyogva Cyrus Smithtől.

- Nem, fiacskám - felelte a mérnök -, nem volt, hanem csináltam.

És megmutatta a nagyító gyanánt használt alkalmatosságot. Ez nem állt másból, mint két összeillesztett óraüvegből: az egyiket az újságíró zsebórájáról vette le, a másikat a magáéról. A két domború üveg közét vízzel töltötte meg, szélét pedig ügyesen összetapasztotta egy csipetnyi agyaggal: tökéletes nagyítólencsét barkácsolt, azzal egy pontba gyűjtötte a sugarakat, úgy lobbantott lángra könnyűszerrel egy marék jól kiszárított mohát.

A tengerész jobbról-balról megvizsgálgatta az egyszerű szerszámot, aztán némán a mérnökre meredt. Nem szólt egyetlen szót sem, tekintete azonban sok mindent kifejezett! Úgy nézett a mérnökre, mint valami csodatevőre: ördöngös egy ember, annyi szent. Amikor végre megjött a szava, fölkiáltott:

- Ezt jegyezze föl, Spilett úr! Ezt jegyezze föl a füzetébe!

- Már följegyeztem - válaszolt az újságíró.

A tengerész aztán Nab segítségével nyársat faragott, és az annak rendje és módja szerint megnyúzott, kizsigerelt vízidisznó nemsokára úgy pirult ott a lobogó és pattogó tűzön, mint akármelyik közönséges szopós malac.

A Kémény sokkal lakályosabb lett, nemcsak azért, mert a tűzhely melege jól átfűtötte a folyosókat, hanem mert újra helyükön álltak az árvíz ledöntötte közfalak is.

Látszott, a mérnök és társa szorgos munkával töltötte a napot. Cyrus Smith már csaknem teljesen felépült, és hogy erejét próbára tegye, délelőtt fölkapaszkodott a fennsíkra. Magasságok és távolságok megítéléséhez szokott tekintete hosszan időzött a csúcson, amelynek megmászására készült. Az északnyugaton meredező hegy mintegy hatmérföldnyi távolságban lehetett tőle; tengerszint fölötti magasságát a mérnök nagyjából háromezer-ötszáz lábnyira becsülte. Ebből következőleg a megfigyelő szem elé legalább ötvenmérföldes körpanorámának kell nyílnia arról az oromról. Cyrus Smith remélhette hát, hogy könnyűszerrel megoldja a "sziget vagy szárazföld" kérdését, aminek minden másnál nagyobb fontosságot tulajdonított, s ezt nyilván nem ok nélkül tette.

Nagyszerűen megvacsoráztak. Valamennyien kijelentették, hogy a vízidisznó-pecsenye fölöttébb ízletes. A lakomát sargassum-moszat és fenyőmandula egészítette ki; étkezés közben a mérnök alig beszélt. A másnapi tervek foglalkoztatták.

Pencroff egyszer-kétszer szóba hozta ugyan a teendőket, és megkockáztatott néhány ötletet, Cyrus Smith azonban, rendszeres elme lévén, nem bocsátkozott tervezgetésekbe, hanem csak néma fejbólintásokkal felelt.

- Majd holnap - ismételgette -, majd holnap megtudjuk, mihez tartsuk magunkat, s ennek megfelelően cselekszünk is.

Vacsora végeztével néhány újabb nyaláb rőzsét vetettek a tűzre, és a Kémény lakói, köztük a hűséges Top is, nemsokára mély álomba merültek. Az éjszaka csöndben telt el, semmiféle zavaró mozzanat nem háborította a hajótöröttek nyugalmán, másnap - március 29-én - pedig frissen, pihenten ébredtek: most már nekivághattak a sorsdöntő kirándulásnak.

Minden készen állt az indulásra. A vízidisznó-pecsenye maradéka elegendőnek ígérkezett, hogy Cyrus Smithnek és társainak egynapi táplálékot biztosítson. Máskülönben erősen remélték, hogy útközben is kiegészíthetik élelmiszer-tartalékukat. A mérnök és az újságíró már visszahelyezték zsebórájukra a lencsét, s ezért Pencroff a hiányzó tapló pótlására ismét megpörkölt egy kis vászondarabot. Ami a kovát illeti, majd csak akad az is ezen a vulkáni eredetű vidéken.

A botokkal fölfegyverzett kutatók reggel fél nyolckor hagyták el a Kéményt. Pencroff tanácsára jónak látták, hogy az ismert erdei csapáson induljanak el; hazajövet, ha úgy tetszik, más utat választhatnak. Különben is ez vezet leginkább egyenesen a hegy felé. Megkerülték hát a déli kiszögellést, és a folyó bal partján gyalogolva elérték azt a könyököt, ahol a víz délnyugatnak kanyarodik. A zöldellő fák alatt megtalálták Pencroffék vadászösvényét, és kilenc órára Cyrus Smith és társai már az erdő nyugati széléhez értek.

Az eleinte ingoványos, később száraz, homokos talaj eddig meglehetősen lapos volt, onnan azonban enyhén lankásodott: ez a lejtő az alacsonyabb partsávtól a vidék magasabban emelkedő belseje felé vezetett. Hellyel-közzel egy-egy riadt állat villant szemükbe a magas szálfák tövében. Top nagy fürgén fölverte őket, gazdája azonban tüstént visszafüttyentette, mert a vadászat ideje nem érkezett még el. Arra majd később kerül sor. A mérnök nem egykönnyen hagyta eltéríteni magát attól, amit egyszer a fejébe vett. Úgyszólván még a tájékot sem szemlélgette: sem domborzati viszonyai, sem természeti adottságai nem érdekelték. Egyetlen célt látott csak maga előtt, azt a hegyet, amelynek megmászására készült, és most nyílegyenesen arrafelé tartott.

Tíz órakor rövid időre megpihentek. Az erdőt már elhagyták, és most a vidék egész hegyrajzi rendszere a tekintetük elé tárult. A hegy két kúpból állt. Az alsó, mintegy kétezer-ötszáz láb magas kúp csonkán ágaskodott, és tetejétől a lábáig szeszélyesen kígyózó előhegyek, úgynevezett másodlagos vonulatok húzódtak, és földbe vájó, roppant madárkarmokra emlékeztették a szemlélőt. Ezek közt a "gyámpillérek"^[26] közt fákkal ritkásan megtűzdelt, szűk völgyek sötétlettek: lankáikat erdősávok borították, még a csonka kúp tetejére is jutott egy-két kisebb facsoport. Mindazonáltal a hegy északkeleti oldalán kevésbé dúsnak látszott a növényzet, mint egyebütt; az erdők zöldjét itt is, ott is igen mély csíkok barázdálták: alighanem lávafolyamok.

Az alsó kúpon kissé ferde, csúcsán enyhén gömbölyödő második kúp állt. Úgy festett, mint valamilyen hatalmas, kerek, fülre húzott kalap. Talaja kopárnak látszott, és mindenütt rőtszürke szirtek meredeztek rajta.

Ennek a második kúpnak a csúcsára kellett följutniok, s az előhegyek taréja kínálkozott a legalkalmasabb kapaszkodónak.

- Vulkáni vidéken járunk - mondta Cyrus Smith, és társaival együtt nekivágott a hegymászásnak, lassan lépdeltek fölfelé az egyik gyámpillér gerincén; a sziklahát zegzugosan, lépcsőzetesen emelkedett az első fennsík pereméig, s ilyen módon aránylag könnyű kapaszkodás esett rajta.

Sok helyütt különféle dudorok álltak ki a talajból; nyilván akkor keletkeztek, amikor még vulkáni erők gyűrték-gyötörték ezt a vidéket. Itt is, ott is garmadával hevertek a vándorkövek,^[27] bazalttörmelékek, habkövek, obszidiánok.^[28] Köztük toboztermő fák nőttek elszigetelt csoportokban: ugyanezek a fák néhány száz lábnyival mélyebben olyan sűrű erdőkké tömörültek a keskeny völgykatlanok alján, hogy a napsugár is alig hatolt át rajtuk.

A hegymászásnak ebben az első szakaszában Harbert állati lábnyomokra figyelt föl: ezek arra vallottak, hogy nemrég nagy testű állatok, ragadozók vagy más effélék keltek át azon a csapán.

- Megeshetik-e, hogy ezek az állatok nem szívesen engedik át nekünk a birodalmukat? - kérdezte Pencroff.

- Sebaj - felelte az újságíró, aki vadászott már tigrisre Indiában és oroszlánra Afrikában -, majd csak elbánunk velük... No persze, azért nem árt az óvatosság!

Eközben lépésről lépésre mind följebb jutották. Útjukat igencsak megnyújtotta a rengeteg kitérő és áthághatatlan akadály. Néhol váratlanul megszűnt előttük a szilárd talaj, s a hegymászók hirtelenül tátongó szakadékok szélén torpantak meg: ezeket meg kellett kerülniök. Sok fáradsággal, időpocsékolással járt, míg a helyes irányba visszavezető, járható ösvényre megint rátaláltak. Déltájt, amikor a kis csoport egy sűrű fenyőliget árnyán, hegyi csermely zuhogójának közelében ebédpihenőt tartott, még csak felét tették meg az első fennsíkra vivő útnak: úgy látszott, öreg este lesz, mire odaérnek.

Erről a pontról már szélesebben kibontakozott a tenger láthatára; jobbról, délkeleten azonban hatalmas hegyfok zárta el a kilátást, és emiatt még mindig nem sikerült kideríteniök, hogy a part egyik éles beszögellése neme csatlakozik-e valamilyen távolabbi földterülethez. Bal felé jó néhány mérföldnyire elhatolt északnak a szemsugár; északnyugatról azonban egészen a fölfedezők tartózkodási helyéig bizarr vonalú sziklasor taréja akadályozta a szabad kitekintést: ez a roppant gyámpillér úgy simult a hegyoldalnak, mintha magát a központi kúpot támogatná, hogy el ne dőljön. Egyelőre tehát senki sem jósolhatta meg, mi lesz a válasz arra a kérdésre, amelyet Cyrus Smith mindenáron meg akar oldani.

Egy órakor folytatták a hegymászást. Le kellett térniök délnyugat felé az egyenes útról, és nekiláttak, hogy benyomuljanak egy sűrű bozótosba. Ott különös tyúkféle madarak, a fácánok családjába tartozó szárnyasok röpködtek párosával a lombok alatt: tragopánok. Nyakukról húsos bőrlebernyeg fityegett alá, szemük mögül hosszú, vékony, henger alakú bóbita ágaskodott. Akkorának látszottak, mint egy-egy jól megtermett kakas, a nőstények egyforma barna tollazatban szerénykedtek, a hímeké azonban csepp alakú fehér pöttyökkel tarkított piros színben pompázott. Gedeon Spilett jól célzott, erős kődobással elejtett egy tragopánt; Pencroff, akinek farkasétvágya támadt a pezsgő hegyi levegőtől, sóvár szemmel bámult a madárra.

A hegymászók elhagyták az erdőt, majd kézzel, vállal, úgyszólván eleven hágcsóként segítve egymást a meredeken, nagy vesződséggel fölértek a következő pihenőre, ahol már ritkásabban álltak a fák, és a talaj erősen vulkáni jelleget mutatott. Ekkor vissza kellett fordulniuk keleti irányba; kígyóvonalban haladtak a rendkívül meredek lejtőn, mert így könnyebben győzték a kapaszkodást; valamennyien jól megnézték, hová rakják a lábukat. Nab és Harbert haladt az élen, Pencroff megint sereghajtónak maradt; köztük lépdelt Cyrus Smith és az újságíró. Azok a magas hegyvidéken élő állatok, amelyekről sok nyom tanúskodott, szükségszerűen csakis a biztos lábú, hajlékony gerincű zergefélék fajtájából valók lehettek. Nemsokára meg is pillantottak néhányat közülük, Pencroff azonban egészen másként nevezte őket.

- Ni csak, juhok! - kiáltott föl.

Valamennyien megálltak: vagy ötvenlépésnyire tőlük féltucatnyi jól megtermett, hosszú, selymes, rőt gyapjas állat legelészett; erős, görbe szarvukat bolyhos pihe borította, és a vége ellapult.

Éppenséggel nem közönséges juhok voltak, hanem a mérsékelt égöv hegyvidékein elterjedt vadjuhfajta példányai; Harbert muflonnak nevezte őket.

- Kitelik-e belőlük egy jóféle, roston sült comb vagy bordaszelet? - kérdezte a tengerész.

- Meghiszem azt! - válaszolt Harbert.

- Akkor mégiscsak juhok! - jelentette ki Pencroff.

A nyáj mozdulatlanul állt a bazaltomladékok közt, és olyan bambán bámult a jövevényekre, mintha sohasem látott volna még kétlábú lényeket. Aztán hirtelen megriadtak, és szikláról sziklára ugrálva eltűntek a hegymászók szeme elől.

- Viszontlátásra! - kiáltott utánuk Pencroff, mégpedig olyan mulatságos hanghordozással, hogy Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert és Nab nem állhatta meg nevetés nélkül.

Folytatódott a hegymászás. Bizonyos lejtőkön gyakran vettek észre szerfölött szeszélyesen rovátkolt lávamaradványokat. Néhol egy-egy kis szolfatára^[29] állta útjukat, és a hegymászók nem tehettek egyebet, meg kellett kerülniök a nyílásokat. A szolfatárák szélén sok helyütt kristályos kőzet formájában rakódott le a kén és több olyan ásványi anyag, amely általában a lávaömlést előzi meg: szabálytalan szemcséjű, erősen pörkölődött vörös habkő - más néven tufa - és az apró, földpáttartalmú kristályok végtelen tömegéből álló, fehéres vulkáni hamu.

Amint az első fennsík, vagyis az alsó csonka kúp lapályos peremének a közelébe jutottak, a kapaszkodás egyre körülményesebbé vált. Négy óra tájt elhagyták a fák legszélső övezetét. Azontúl nem nőtt egyéb, mint néhány girbegurba, satnya, kopár fenyő; szívósan kellett kapaszkodniok a sziklás talajba, hogy eltengődhessenek abban a magasságban, ahol még a nyílt tengerről rájuk rontó szélviharokkal is megküzdhettek. Az idő kedvezett a mérnöknek és társainak, a légkör mozdulatlan maradt, szerencséjükre, hiszen ha erősebb fuvalom támad ott, háromezer lábnyi magasban, az bizony cudarul megnehezíti továbbjutásukat. A levegő áttetsző volt, az égbolt tiszta, derült. Tökéletes nyugalom honolt a hegymászók körül. A napot már nem látták: a felső kúp tömege csaknem teljesen elfödte a nyugati horizont egyik felét, s azzal együtt óriási fényellenzőként a napot is eltakarta a szemük elől; a hegy roppant árnyéka egészen a partig nyúlt, és a napi útját járó égitest hanyatlásával arányosan tovább növekedett. Keleten sűrű pára - nem felhő, inkább csak köd - kezdett fölszállni, és tarka szivárványszínekben törte meg a beletűző napsugarakat.

Most már csak ötszáz lábnyi távolság választotta el a fölfedezőket a fennsíktól, ahol éjszakára tábort szándékoztak ütni, de ez az ötszáz láb végül kétezernél is többre szaporodott, mert Cyrus Smithnek és társainak mindenféle zegzugos kerülő utat kellett megtenniök, hogy célhoz jussanak. Néha szinte úgy érezték, hogy a talaj kiszalad a lábuk alól. A lejtők sok helyütt olyan meredek szögben törtek a magasba, hogy a hegymászók minduntalan vissza-visszacsúsztak a dermedt lávafolyamon, és csak nagy üggyel-bajjal bírtak megkapaszkodni a szélvájta hornyokban. Végül lassanként leszállt az este, és csaknem éjszaka borult már reájuk, amikor Cyrus Smith és társai a hétórás hegymászástól kifulladva följutottak az alsó csonka kúp tetejére.

Mindenekelőtt tábort kellett ütniök, hogy aztán jó vacsorával, jó alvással erőt gyűjthessenek a további fáradalmakhoz. A fennsík sziklái közt könnyen találtak menedéket. Tüzelőanyag nem akadt ugyan valami bőségesen, a száraz moha és a ritkás bozótok rőzséje úgy-ahogy megfelelt a célnak. Amíg a tengerész néhány kőből tűzhelyet hevenyészett, Nab és Harbert nekiállt, hogy tüzelőt gyűjtsön. Nemsokára jókora rőzserakománnyal tértek vissza. Pencroff összecsiholt két kovakövet, a pörköltvászon-darab szikrát fogott, és Nab addig fújta, míg lobot nem vetett; néhány pillanat múltán már pattogott is a tűz a sziklák tövében.

Tüzük csak arra szolgált, hogy elűzze az éjszaka hidegét; a fácánt egyelőre nem sütötték meg, hanem Nabre bízták, őrizze meg tartalékul másnapra. A vacsora két fogásból állt: a vízidisznósült maradékából és néhány tucatnyi fenyőmandulából. Fél hét előtt néhány perccel már be is fejezték a falatozást.

Cyrus Smithnek az a gondolata támadt, hogy a félhomályban szemügyre veszi azt a széles, kör alakú, vízszintes sziklaperemet, amelyen a hegy felső kúpja mered. Mielőtt nyugovóra tért volna, meg akarta állapítani, nem kerülhetnék-e meg a kúp talapzatát, oldalfalai ugyanis túlságosan meredeknek mutatkoztak, és kétségesnek látszott, hogy egyáltalán megmászható-e a csúcs. Ez a kérdés sok fejtörést okozott a mérnöknek, mert az is megeshetett, hogy északon, ahol a csúcs kalapja kajlára billen, maga a fennsík is járhatatlan. Márpedig ha sem a hegytetőt nem érhetik el, sem a kúp tövét nem járhatják körül, akkor nem szemlélhetik meg a tájék nyugati felét, és ezzel a fölfedező út legfőbb célja meghiúsul.

A mérnök tehát Pencroffra és Nabre bízta a szálláskészítés gondját, Gedeon Spilettet arra biztatta, hogy jegyezze föl a nap eseményeit, ő maga pedig, fáradtságával mit sem törődve, északi irányban útnak indult a kör alakú fennsík szegélyén. Harbert hozzászegődött.

Szép, nyugodt éjszaka borult föléjük, derengő félhomály vette körül őket. Cyrus Smith és a fiú szótlanul lépkedett egymás mellett. Néhol szélesen tárulkozott föl előttük a fennsík, és akadály nélkül haladhattak előre. Másutt azonban sziklaomladékok torlaszolták el útjukat, az ösvény olyan keskennyé szűkült, hogy két ember nem is fért el egymás mellett. Körülbelül húszpercnyi gyaloglás után Cyrus Smith és Harbert kénytelen-kelletlen megállt. A sziklakarima véget ért. A hegy két kúpjának meredek oldala folyamatos lejtővé olvadt egybe. A mintegy hetvenfokos szögben alázuhanó meredélyen nem kelhetnek át, a kúp tehát nem kerülhető meg!

Ugyanakkor azonban, amikor a hegyláb körüljárásáról le kellett mondaniok, módját lelték, hogyan másszák meg toronyiránt magát a csúcsot.

Mély, szűk hasadék tátongott előttük: a felső kráter csorbája, jobban mondva, a szája. Valaha, amikor a tűzhányó még működött, ezen ömlött ki a cseppfolyós vulkáni anyag. A hajdani lávafolyam és földpát zuhataga afféle széles fokú, természet csinálta lépesővé kérgesedett, és nagyon megkönnyítette a hegycsúcs megmászását.

Cyrus Smith első pillantásra fölismerte a helyzetet, és a növekvő sötétségben is habozás nélkül behatolt a hatalmas szakadékba; a fiú követte.

Ezerlábnyi kapaszkodó állt előttük. Vajon átvergődnek-e a kráter belső kaptatóin? Majd elválik. A mérnök eltökélte magában, hogy a küzdelmet mindaddig nem adja föl, amíg csak lebírhatatlan akadály nem zárja el útját. A lávalépcsők azonban, szerencsére, igen enyhe lejtésű, kacskaringós, széles csigamenetben kanyarodtak fölfelé a tűzhányó belső falán; a körülmények tehát meglehetősen kedveztek a két hegymászónak. Ami magát a tűzhányót illeti, kétség nem fért hozzá, hogy réges-rég kihunyt. Sem füst nem szivárgott az oldalából, sem láng nem villant föl mély üregeiben. Az aknák sok helyütt oly feneketlenül sötéten tátongtak, mintha egyenest a föld gyomrába vezetnének, de sem dübörgés, sem morranás nem hallatszott; még talajrezgést vagy rezzenést sem észleltek. Sőt még a kráter levegőjében sem érződött semmilyen kéngőz. Nem afféle alvó, szunnyadó vulkán volt ez, hanem végképp kialudt tűzhányó.

Cyrus Smith kísérlete sikeresnek ígérkezett. Harbert és ő lassanként mind magasabbra jutottak, és megfigyelhették, hogyan tágul a kráter tölcsére a fejük fölött. Szemlátomást növekedett a sugara annak a széles körnek, amelyet a csonka kúp belső szegélye metszett ki az égből. Úgyszólván lépésről lépésre szaporodott azoknak a csillagoknak a száma, amelyek Cyrus Smith és Harbert látóterébe kerültek. Csak úgy szikráztak fölöttük a déli égbolt csodálatos csillagképei. A zeniten tiszta fényben tündöklött a Skorpió csillagkép Antares nevű csillaga, és nem messze tőle a Kentaurhoz tartozó állócsillag, az Alfa, amely egyike a Naprendszerünkhöz legközelebb álló csillagoknak. (40,8 billió kilométernyire áll a Földtől: a fény ezt az utat négy év alatt futja be.) Majd amint a kráter szája egyre tágult, nemsokára megjelent a Hal-csoportozathoz tartozó Fomalhaut nevű csillag, aztán a Déli Háromszög, végül pedig a Déli-sark irányában az északi félgömb sarkcsillagát helyettesítő, ragyogó Dél Keresztje.

Csaknem nyolc óra volt, amikor Cyrus Smith és Harbert a hegy legfölső bércére hágott: a kúp csúcsára jutottak. Addigra teljes lett a sötétség, és tekintetük nem hatolt távolabbra két mérföldnél. Vajon tenger övezi-e ezt az ismeretlen földet, vagy valamelyik csendes-óceáni kontinenshez csatlakozik nyugaton? Még nem látszott tisztán. Nyugaton éles körvonalú ködsáv ülepedett a láthatárra, és csak növelte a vakhomályt; a mérnök és a fiú hiába meresztette a szemét, nem tudta egyikük sem megállapítani, vajon tengerbe olvad-e az égbolt kör alakú szegélye.

Hirtelen azonban valamilyen halvány, bizonytalan fény derengett föl a horizonton: mindegyre alább hanyatlott, míg a felhősáv a zenit fölé emelkedett.

A hold keskeny sarlója volt, nyugodni készült. Gyönge fénye is elegendőnek bizonyult azonban arra, hogy megvilágítsa a láthatárt, amelyről a köd is éppen fölszakadt, és a mérnök ekkor megpillantotta a hold reszketeg tükörképét a hatalmas vízfelületen.

Cyrus Smith megragadta a fiú kezét, és komor hangon így szólt:

- Szigeten vagyunk!

S abban a pillanatban a hold bágyadt félkaréja a hullámokba bukott.

Félóra múlva Cyrus Smith és Harbert már ereszkedett is vissza a táborhely felé. A mérnök mindössze annyit közölt társaival, hogy a véletlen nem szárazföldre, hanem szigetre vetette őket, és majd másnap kieszelik, mi legyen a teendő. Aztán ki-ki kényelembe helyezkedett, már amennyire tudott: egy bazaltüregben húzták meg magukat, kétezer-ötszáz lábnyi magasan a tenger színe fölött; az újdonsült "szigetlakók" csakhamar mély álomba merültek, és nyugodalmas éjszakát töltöttek el.

Másnap, március 30-án korán keltek, éppen csak bekapták reggelijüket - a sült tragopánt -, mert a mérnök ismét meg akarta mászni a tűzhányó csúcsát, hogy figyelmesen szemügyre vegye azt a szigetet, amely, könnyen meglehet, neki magának is, társainak is életfogytiglani börtöne lesz, hacsak nem fekszik valamilyen szárazföld közelében, vagy nem esik a csendes-óceáni szigeteket látogató hajók útvonalába. Ezúttal valamennyi társa elkísérte erre az új fölfedező útjára. Ők is látni kívánták a szigetet, amelytől majd el kell várniuk, hogy gondoskodjék minden szükségletükről.

Reggel hét óra tájban Cyrus Smith, Harbert, Pencroff, Gedeon Spilett és Nab elhagyta az éjszakai tanyát. A helyzet egyiküket sem nyugtalanította. Nagy bizakodás élt bennük kétségkívül, csakhogy ez a bizalom mindegyiküknél más-más forrásból fakadt. A mérnök azért hitt a jövendőben, mert képesnek érezte magát, hogy a vad természettől kicsikarja mindazt, ami társai és saját életének fenntartásához szükséges, a többiek pedig éppenséggel azért nem féltek semmitől, mert velük volt Cyrus Smith. Ezt a különbséget érthetővé is tették az eddigi események. Pencroff például a minapi tűzgyújtás óta akkor sem esett volna kétségbe, ha egyszeriben valamilyen csupasz sziklán találja magát, feltéve persze, hogy azon a sziklán ott ül vele a mérnök is.

- Semmiség - mondogatta -, Richmondból is kiverekedtük magunkat, pedig nem adtak rá engedélyt a hatóságok! Szép is lenne, ha innen nem tudnánk megszabadulni előbb-utóbb, hiszen itt az ördög sem tartóztat!

Cyrus Smith az előző esti úton haladt. Társaival együtt megkerülte a kúpot, és a körben futó fennsíkon eljutott a roppant szakadék szájáig. Csodálatosan szép idő volt. Felhőtlen, tiszta égbolton kúszott föl a nap, és sugaraival bearanyozta a hegy egész keleti oldalát.

Elérkeztek a kráterhez. Az volt csakugyan, aminek a mérnök a félhomályban nézte: alul szűk, fölfelé táguló, óriási tölcsér; fala, a fennsíktól számítva, ezerlábnyi magasságba emelkedett. A szakadék mélyéből széles, vastag, réges-rég kővé dermedt lávafolyamok kígyóztak le a hegy oldalán; a vulkáni anyagok útja szemlátomást egészen a sziget északi felét barázdáló, alacsonyabb fekvésű völgyekig húzódott.

A kráter belső falának lejtője nem haladta meg a harmincöt-negyven fokot, s ezért a fölkapaszkodás nem járt különösebb nehézséggel. A hegymászók útközben igen régi lávaömlések nyomait is fölfedezték: ezek alighanem a kúp csúcsáról eredtek, és abban az időben választották ezt a lefolyót, amikor az oldalsó hasadék nem nyitott még új utat nekik.

A kráterből vulkáni kürtő vezetett a föld alatti rétegekbe szabad szemmel nem lehetett fölmérni a mélységét, mert a tekintet beleveszett a sötétségbe. De ami azt a kérdést illeti, hogy működnek-e még benne vulkáni erők, nem volt kétséges a válasz: a tűzhányó réges-rég végképp kihunyt.

Nyolc óra előtt Cyrus Smith és társai már a tölcsér északi peremének egyik dudorodásán gyülekeztek.

- Tenger! Mindenütt tenger! - kiáltottak föl valamennyien: önkéntelenül tódultak ajkukra ezek a szavak, amelyek azt jelentették, hogy a hajótöröttek egyszerre szigetlakókká vedlettek.

Valóban, körös-körül csak tenger látszott, mérhetetlen, kerek víztükör. Cyrus Smith talán azért mászott föl másodszor is a kúpra, mert titokban azt remélte, hogy valahol mégis partot vagy közeli szigetet fedez föl, amelyet előző este nem vett észre a sötétben. Ám ameddig a szem ellátott - vagyis több mint ötvenmérföldes körzetben -, semmi nem derengett föl a láthatáron. Sehol semmilyen föld. Sehol semmilyen vitorla. A hajótöröttek szigete magánosan árválkodott a végtelennek tetsző, kietlen, kör alakú vízsivatag középpontjában.

A mérnök és társai perceken át némán, mozdulatlanul szemlélték az óceánt. Szemükkel végigfürkészték a vízfelület minden pontját, egészen a legtávolabbi határokig. De még a csodálatosan éles szemű Pencroff sem látott semmit, pedig ha föld mutatkozott vagy akár csak rémlett volna a láthatáron, a távoli, réveteg ködfátylak mögött, Pencroff bizonyára fölfedezi, mert szem helyett valóságos messzelátóval ajándékozta meg a természet.

Az óceánról a szigetre tért vissza a földterület legmagasabb pontján álló hajótöröttek pillantása, és ekkor Gedeon Spilett szólalt meg először; ezt kérdezte:

- Mekkora lehet ez a sziget?

Bizony, nem látszott valami nagynak a végtelen óceán közepén.

Cyrus Smith néhány pillanatig töprengett; figyelmesen méregette a sziget kerületét, és számításba vette, hogy milyen magasságban tartózkodnak, aztán így felelt:

- Barátaim, azt hiszem, nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy a sziget partja vonala kicsivel több, mint száz mérföld hosszúságú.

- Vagyis mekkora a területe?

- Nehéz kiszámítani - válaszolta a mérnök -, mert az alakja túlságosan szeszélyes...

Ha a mérnök nem tévedett becslésében, akkor a sziget mérete nagyjából-egészéből a földközi-tengeri Málta vagy a jón-tengeri Zákinthosz területének felelt meg; de sokkalta szabálytalanabbnak látszott azoknál, felülete is egyenetlenebbnek mutatkozott, és kevesebb hegyfok, szirtfok, földnyelv, kisebb-nagyobb öböl és természetes kikötő akadt rajta. Valóban furcsa alakja meglepte a szemlélőt, s amikor Gedeon Spilett a mérnök tanácsára fölvázolta körvonalait, a rajz láttán valamennyien megállapították, hogy a sziget valamilyen képzeletbeli szörnyre, valamiféle óriási pteropodára^[30] hasonlít, amely békésen szunnyad a Csendes-óceán felszínén.

Az újságíró hozzávetőleges pontossággal nyomban papírra vetette a sziget térképét: ezzel nekünk is meg kell ismerkednünk; lássuk hát, hogyan is festett ez a sziget.

A part keleti fertálya - ahol a hajótöröttek földet értek - széles félhold alakban mélyedt a szigetbe, hatalmas öbölként, amelynek délkeleti szakaszát csúcsos földnyúlvány zárta le; ezt Pencroff nem vette észre első kirándulásán, mert az egyik közbül eső szirtfok elfödte szeme elől. Északkeleten nem is egy, hanem két földnyelv határolta az öblöt, s ezek közt valamiféle irdatlan nagy cápa tátott szájához hasonló, újabb, keskeny tengeröböl nyílott.

Északkeletről nyugat felé olyanformán gömbölyödött el a part, mint egy vadállat kissé belapított koponyája, távolabb azonban ismét kipúposodott: a partvonal dudora rendkívül jellegzetessé formálta a szigetnek ezt a részét, közepén a kialudt tűzhányóval.

Ettől a ponttól kezdve eléggé szabályosan húzódott északdéli irányban a partvidék, alsó kétharmadán azonban szűk öblöcske türemkedett be a sziget testébe, amely ettől fogva gigászi alligátorfarokra emlékeztető, hosszú nyúlvánnyá keskenyült.

Ez a nyúlvány valóságos félszigetnek látszott: a már említett szirtfoktól számítva több mint harmincmérföldnyire meredt a tengerbe; a széles ívben kanyarodó, különös formájú földdarab alsó partja tágas, nyílt, széljárta öblöt képezett.

A legkeskenyebb részén, vagyis a nyugati parton látott öblöcske és az ezzel átellenben levő Kémény közt mindössze tíz mérföld lehetett a sziget szélessége; hosszúsága azonban, az északkeleti "állkapocs" és a délnyugati "alligátorfarok" közt, legalább harminc mérföldet tett ki.

Ami a sziget belsejét illeti, általános képe a következőképpen hatott: déli szakaszán, a hegytől egészen a partig erdőségek borították, északi felén azonban sívó homokos lapály terült el. A tűzhányó és a keleti tengerszegély közt Cyrus Smith és társai zöld ligetek keretezte tavat fedeztek föl; addig nem is sejtették létezését. Ilyen magasról letekintve úgy látszott, mintha a tó vize egy szinten volna a tenger felületével, de a mérnök rövid töprengés után megmagyarázta társainak, hogy a kis víztükör mintegy háromszáz lábnyira lehet a tenger fölött, mert a tó medréül szolgáló fennsík a part menti magaslat közvetlen folytatása.

- Tehát édesvizű tó ez? - tudakolta Pencroff.

- Minden bizonnyal - felelte a mérnök -, hiszen hegyi patakok táplálják.

- Látok is egyet - szólt közbe Harbert, és egy vékonyka csermelyre mutatott, amely alighanem az alsó, nyugati előhegyek közt eredt.

- Csakugyan - bólintott Cyrus Smith -, ha pedig ez a csermely táplálja a tavat, akkor valószínűleg létezik a tengerpart felőli oldalon valamilyen csurgóféle is, amely levezeti a vízfölösleget. No, majd hazamenet szemügyre vesszük.

Ez az ugyancsak kanyargós csermely és a már ismert folyó képezte a sziget egész vízrajzi rendszerét, amennyire a fölfedezők szeme előtt kibontakozott. Lehetségesnek látszott azonban, hogy a sziget kétharmadát borító rengeteg erdő lombozata alatt más erecskék is ömlenek a tenger felé. A termékeny vidék és a mérsékelt égöv alatti növényzet buján tenyésző példányai láttán Cyrus Smithnek és társainak mindenképpen ezt kellett föltételezniök. Ami az északi fertályt illeti, ott folyóvíznek nyoma sem látszott: legföljebb az ingoványos északkeleti tájon posványosodtak pangó vadvizek - de ez lehetett minden; végtére is a homokbuckák és a fövényhalmok vigasztalan kopársága szembeszökő ellentétben állt a földterület nagy hányadának dús termékenységével.

A tűzhányó nem a sziget középpontjában magaslott. Éppen ellenkezőleg, az északnyugati partvidéken emelkedett, és mintegy a két övezet határát jelezte. Az előhegyeket délnyugaton, délen és délkeleten valósággal ellepte a zöld növényzet hatalmas tömege. Északon azonban már szemmel lehetett követni vonulásukat: a síkságon ágakra oszlottak, amelyek lassan belevesztek a homokpusztaságba. A tűzhányó kitörései idején ezen a parti szakaszon is utat törtek a lávapatakok, és egészen a vékony "cápaállkapocsig", vagyis az északkeleti öbölig széles töltést emeltek.

Cyrus Smith és társai egy óra hosszat tartózkodtak a hegytetőn. Tekintetük előtt domborművű térkép gyanánt rajzolódott ki a sziget a maga sokféle színárnyalatában, zöldellő vadonaival, sárga homoksíkságaival, kéklő vizeivel. Innen, a magasból nézve, teljes egészében kitárult előttük az ismeretlen föld, csupán a lombrengető erdőségek födte talaj, az árnyékba borult völgyek mély vonulata és a vulkán tövében tátongó, szűk hasadékok alja rejtőzött el kutató pillantásaik elől.

Még egy fontos kérdés várt megoldásra, és ez döntően hathatott a hajótöröttek jövőjére.

Vajon lakott-e a sziget?

Ezt a kérdést az újságíró tette föl, és valamennyien úgy vélték, hogy a sziget különféle tájain végzett aprólékos vizsgálódás után a kérdésre máris tagadó választ lehet adni.

Emberi kéz művét nem fedezték föl sehol. Nemhogy falut, de magános kunyhót vagy kezdetleges, part menti halásztelepülést sem láttak. Fölszálló füst sem árulkodott emberek jelenlétéről. Igaz, hogy a fürkészőket csaknem harmincmérföldnyi távolság választotta el a sziget, jobban mondva a délnyugati faroknyúlvány legszélső pontjaitól, s ilyen nagy messzeségben még Pencroff szeme is nehezen különböztethette volna meg a lakott vidéket a lakatlantól. Meg aztán a sziget háromnegyed részét borító növényzet leplét sem lebbenthették föl, hogy megnézzék, nem rejtőzik-e alatta valamilyen eldugott főlucska. Ám a csendes-óceáni szigetvilág bennszülöttei általában a partszegélyeket lakják, ennek a szigetnek a partjai pedig teljesen kihaltnak látszottak.

Mindaddig tehát, amíg tüzetesebb kutatásra nem nyílik alkalmuk, föltételezhetik, hogy a sziget lakatlan.

De vajon nem látogatják-e, legalábbis időnként, a szomszédos szigetek bennszülöttei? Nehezen adhattak választ erre a kérdésre. Ötvenmérföldes körzetben nem látszott semmilyen szárazulat. De hát ötvenmérföldnyi vízen könnyűszerrel átkelhetnek, akár maláj fakéreg csónakon, akár a polinéziaiak nagy pirogján, azaz két vagy több egymáshoz kötözött fatörzsből készült vitorlás tutajfélén is. Tehát minden a sziget földrajzi fekvésétől függött: attól, hogy egymagában áll-e a Csendes-óceánon, vagy valamilyen szigetcsoport közelében fekszik. Vajon sikerül-e Cyrus Smithnek műszerek nélkül meghatároznia a sziget szélességi és hosszúsági helyzetét? Nehéz feladat lesz, annyi szent! Amíg azonban bizonyosságot nem szereznek, tanácsos bizonyos óvatossági rendszabályokat foganatosítaniuk a bennszülöttek esetleges támadása ellen.

A sziget fölkutatása ezzel nagyjából be is fejeződött: alakját megismerték, terepviszonyait földerítették, magasságát megállapították, kiterjedését kiszámították, hegyrajzi és vízrajzi körülményeivel tisztába jöttek. Az újságíró nagy vonalakban térképre vetette az erdők és síkságok elhelyezkedését. Most már nem maradt egyéb teendőjük, mint leereszkedni a hegy lejtőin, és közelebbről is megvizsgálni a terepet, mégpedig három szempontból: milyen ásványi kincseket rejt magában a föld, milyen a növényzete és milyen az állatvilága?

Cyrus Smith azonban, mielőtt jelt adott volna az indulásra, nyugodt, komoly hangján így szólt társaihoz:

- Ilyen hát, barátaim, a földnek ez a szűk zuga, ahová a vakvégzet vetett bennünket. Itt fogunk élni, talán hosszú ideig. Ám az is megeshet, hogy váratlan segítség érkezik, s a véletlen hajót sodor errefelé... Mondom: a véletlen, hiszen ez a sziget nem tartozik a jelentékenyebbek közé, még csak valamirevaló pihenőkikötője sincs, és vélhetőleg kívül esik a rendszeres hajójáratok útvonalán, vagyis hát túlságosan délre fekszik, semhogy a csendes-óceáni szigetvilág felé közlekedő hajók érinthessék, és túlságosan északra, semhogy a Hoorn-fok^[31] megkerülésével Ausztráliába tartó gőzösök elhaladhassanak a közelében. Csöppet sem kívánom szépíteni helyzetünket...

- Jól is teszi, kedves Cyrusom - felelte élénken az újságíró -, elvégre férfiakkal van dolga! Valamennyien megbízunk önben, és ön is számíthat miránk... Ugye, barátaim?

- Szót fogadok önnek mindenben, Cyrus úr! - mondta Harbert, és megragadta a mérnök jobbját.

- Én pedig mindig és mindenütt gazdámmal maradok! - kiáltott föl Nab.

- Ami engem illet - szólt a tengerész -, ne legyen Pencroff a nevem, ha meghátrálok a bajban! S ha úgy óhajtja, Smith úr, valóságos kis Amerikát teremtünk ebből a szigetből! Nekilátunk, és városokat emelünk, vasutakat építünk, távirdákat létesítünk, és egy szép napon, amikor már pompásan átalakítottuk, berendeztük, megműveltük és civilizáltuk, fölajánlhatjuk az Egyesült Államok kormányzatának! Egy valamit kérek csupán...

- Mégpedig? - kérdezte az újságíró.

- Azt, hogy ezentúl ne hajótörötteknek tekintsük magunkat, hanem telepeseknek, akik azért jöttek, hogy birtokba vegyék ezt a gazdátlan földet!

Cyrus Smith nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék, s ezzel már magáévá is tette a tengerész javaslatát. Aztán néhány szóval köszönetet mondott társainak a bizalomért, és kijelentette, hogy számít kitartásukra.

- Akkor hát indulás a Kémény felé! - kiáltotta Pencroff.

- Egy pillanatra még, barátaim - szólt a mérnök -, azt hiszem, jó volna, ha nevet adnánk ennek a szigetnek és ezeknek a fokoknak, földnyelveknek, amelyeket itt látunk magunk előtt...

- Nagyon helyes! - felelte az újságíró. - Ez egyszerűsíti majd a jövőben az utasításokat, és megkönnyíti a végrehajtásukat...

- Valóban - tette hozzá a tengerész -, hiszen már az is valami, ha megmondhatjuk, hogy honnan jövünk és hová megyünk. Legalább úgy érzi az ember, hogy tartozik valahová...

- Hiszen nevet adtunk a Kéménynek is, például - jegyezte meg Harbert.

- Igaz! - helyeselt Pencroff. - Már ez az egy elnevezés is mennyivel kényelmesebbé teszi az életet; egyébiránt nekem jutott eszembe, csak úgy. Ne tartsuk meg első szállásunk nevét, Cyrus úr?

- De bizony, Pencroff, tartsuk csak meg, ha már egyszer így nevezte.

- Kiváló! Ami pedig a többit illeti, nem lesz nehéz dolgunk - folytatta a tengerész, aki elemében érezte magát. - Adjunk olyan neveket, mint azok a Robinsonok, akiknek a történetét Harbert nemegyszer fölolvasta nekem, például: "Gondviselés öble" vagy "Ámbráscet-kilátó" vagy "Füstbe Ment Reménység foka"!...

- Mást ajánlok - vágott közbe Harbert -, nevezzük el inkább a sziget különféle pontjait Smith úrról, Spilett úrról, Nabről...

- Énrólam? - villantotta ki ragyogó fehér fogsorát Nab.

- Miért ne? - vágta rá Pencroff. - Egészen jól hangzanék, hogy "Nab-kikötő" vagy "Gedeon-fok"...

- Szívesebben hallanék néhány olyan nevet, amely a hazánkra emlékeztet - jegyezte meg az újságíró.

- Nekem is ez a véleményem - hagyta rá Cyrus Smith -, már ami a legfőbb pontokat, az öblöket, a hegységet, a tavat illeti. Ezt a hatalmas öblöt itt keletre nevezzük például Unió-öbölnek, emezt a széles, sarló alakú partmélyedést pedig Washington-öbölnek;^[32] ennek a hegynek, amelyiknek most a tetején állunk, Franklin-hegy^[33] lesz a legméltóbb elnevezése, az alattunk elterülő tóra pedig keresve sem találnék jobbat, mint ezt: Grant-tó. Ezek a nevek, barátaim, hazánkat és hazánk nagy fiait juttatják majd az eszünkbe; a kisebb öblökre, fokokra, földnyelvekre, szirtekre azonban válasszunk inkább olyan nevet, amely sajátos alakjukra utal. Ez a leggyakorlatibb megoldás, mert a nevek így vésődnek legkönnyebben emlékezetünkbe. A sziget formája eléggé furcsa ahhoz, hogy ne jöjjünk zavarba, ha jellemző elnevezéseken törjük a fejünket. Ami pedig a még ismeretlen folyókat, az erdőség fölkutatásra váró részeit és a később még fölfedezendő kisebb öblöket illeti, ezeket majd akkor kereszteljük el, amikor utunkba akadnak... Mit gondoltok, barátaim?

A mérnök javaslatát társai egyhangúlag elfogadták. A sziget kiterített térképként feküdt szemük előtt, mintha csak arra várna, hogy kiszögellései és bemélyedései, hegyei és völgyei annak rendje és módja szerint mind megkapják a maguk becsületes nevét. És ha Gedeon Spilett szépen, lépték szerint térképre jegyzi majd az új elnevezéseket, a sziget földrajzi névtára egyszer s mindenkorra elfogadottá válik.

A hegyet és a két nagy öblöt tehát, a mérnök indítványának megfelelően, Franklin-hegynek, Unió-öbölnek, illetve Washington-öbölnek nevezték el.

- Most pedig azt javaslom - mondta az újságíró -, hogy a sziget délnyugati nyúlványát hívjuk ezentúl Kígyó-félszigetnek, hátrakunkorodó csücskét pedig Csúszómászó-foknak, mert leginkább valamilyen csúszómászó állat farkára hasonlít.

- Elfogadjuk - felelte a mérnök.

- A szigetnek ezt a másik végét pedig - ajánlotta Harbert -, azt a furcsa földnyelvet, amely nyitott állkapocsra emlékeztet, nevezzük Cápa-öbölnek.

- Találó elnevezés! - kiáltott föl Pencroff. - A képet pedig egészítsük ki azzal, hogy a cápaszáj két felét Állkapocs-foknak tituláljuk.

- Csakhogy ott nem egy fok van, hanem kettő - figyelmeztette az újságíró.

- Nos jó - felelte Pencroff -, akkor hát az egyik legyen Északi-Állkapocs-fok, a másik pedig Déli-Állkapocs-fok.

- Már rá is írtam a térképre - bólintott a hírlaptudósító.

- Hátravan még a sziget délkeleti csúcsa - mondta Pencroff.

- Vagyis az Unió-öböl alsó vége? - kérdezte Harbert.

- Hívjuk Karom-foknak! - kiáltott föl Nab, mert igényt tartott arra, hogy ő is keresztapja legyen birtokuk valamelyik szögletének. S Nab ötlete igazán szerencsésnek mondható, mert az a fok csakugyan valamilyen képzeletbeli szörnyeteg karmos lábához hasonlított.

Pencroff elragadtatással fogadta a dolgok ilyetén fordulatát, és túlcsigázott képzelete egymás után a következő leleményeket sugalmazta:

a folyót, amelyből a telepesek első ivóvizüket merítették, s amelynek a közelében léggömbjük lezuhant, a Hála-folyó név illeti meg - méltó hálaként a Gondviselés iránt;

a szigetecske, amelyen a hajótöröttek először léptek szárazföldre, hadd viselje ezentúl a Menedék-zátony nevet;

a Kémény fölötti magas sziklafalat koronázó lapály, ahonnan a tekintet az egész nagy öblöt bejárja, megérdemli a Kilátó-fennsík elnevezést; végül pedig a Kígyó-félszigetet borító sűrű erdőségekre legtalálóbb a Vadnyugat-vadon megjelölés.

Ezzel el is készült a sziget látható és ismert részeinek teljes névjegyzéke; amint új fölfedezéseket tesznek, majd rendre kiegészítik ezt a lajstromot is.

Ami a sziget fekvését illeti, azt a mérnök a nap magasságából és állásából határozta meg nagyjából-egészéből; annyi már ebből a hevenyészett tájékozódásból is kiderült, hogy az Unió-öböl és a Kilátó-fennsík a sziget keleti oldalán fekszik. Cyrus Smith azonban azt tervezte, hogy másnap pontosan megállapítja, hány órakor kel és hány órakor nyugszik a nap, harmadnap pedig a két időpont közti félidőben figyeli meg a nap állását; ahol a nap abban a pillanatban áll, ott van észak, mert a nap a déli félgömbön északon "delel", nem úgy, mint az északi féltekén, ahol valóban délen jut el látszólagos égi útjának tetőpontjára.

Mindent elintéztek hát, amit lehetett; a telepesek most már elindulhattak, hogy leereszkedjenek a Franklin-hegy lejtőin, és hazatérjenek a Kéménybe; Pencroff azonban hirtelen fölkiáltott:

- Nézze meg az ember, micsoda szeleburdi fickók vagyunk!

- Már miért? - kérdezte Gedeon Spilett, aki már becsukta jegyzetfüzetét, és útra készén állt.

- Hogy miért? Hát a sziget! Azzal mi lesz? Annak nem adunk nevet?

Harbert azt javasolta, hogy a szigetet nevezzék a mérnökről Smith-szigetnek; társai lelkesen megtapsolták, Cyrus Smith azonban egyszerűen így válaszolt:

- Barátaim, nevezzük el inkább arról a nagy hazánkfiáról, aki most a rabszolgák emberi jogaiért és köztársaságunk egységéért harcol odahaza. Nevezzük Lincoln-szigetnek!^[34]

Háromszoros "hurrá!" fogadta a mérnök indítványát.

Ezen az estén, elalvás előtt, az új telepesek távoli hazájukról beszélgettek; amikor a szülőföldjükön dúló véres háborúról esett szó, nem kételkedtek abban, hogy Dél nemsokára térdre kényszerül, és Észak igazságos ügye Grant és Lincoln segítségével végül is diadalmaskodik.

Ez a beszélgetés 1865. március 30-án zajlott le a Lincoln-szigeten, s a telepesek nem sejthették, hogy két héttel utóbb szörnyű merénylet történik Washingtonban: Abraham Lincolnt nagypénteken holtra sebzi egy orgyilkos pisztolygolyója.

A Lincoln-sziget telepesei még egyszer körülnéztek az alattuk elterülő vidéken, aztán a kráter szűk torkán leereszkedtek az alsó fennsíkra, és félórával később visszaérek éjszakai szállásukhoz.

Pencroff úgy vélte, itt az ebéd ideje, s ebből az alkalomból Cyrus Smithnek és az újságírónak eszébe jutott, hogy egyeztesse óráját.

Tudvalevőleg Gedeon Spilett zsebóráját nem érte víz, mert a hírlaptudósító a hullám nem járta homokpartra zuhant. Órája remek szerkezetű, gondosan karbantartott műszer volt, valódi kronométer,^[35] s az újságíró soha nem feledkezett meg, hogy mindennap fölhúzza.

Ami a mérnök óráját illeti, annak mindenképpen le kellett járnia, amíg a mérnök a fövénydomb barlangjában feküdt. Cyrus Smith most fölhúzta az óráját: a nap állásából megállapította, hogy körülbelül kilenc órára járhat az idő, s ehhez igazította a mutatót.

Gedeon Spilett utánozni akarta, a mérnök azonban megragadta a kezét, és így szólt hozzá:

- Nem, kedves Spilett, várjon! Az órája még mindig a richmondi időt mutatja, ugyebár?

- Igen, Cyrus.

- Következésképpen a richmondi délkörhöz igazodik, az pedig körülbelül a washingtoni délkörnek felel meg...

- Kétségkívül.

- Nos, akkor ne is igazítson rajta semmit. Csak húzza föl lelkiismeretesen, de a mutatókat ne mozdítsa el a helyükről. Ez még hasznunkra lesz egyszer.

"Vajon mit forgat már megint a fejében?" - morfondírozott magában a tengerész.

Megebédeltek, mégpedig olyan kitűnő étvággyal, hogy a szárnyashús is, a mandula is teljesen elfogyott. Pencroff azonban csöppet sem aggódott. Majd szereznek új tartalékot hazafelé menet. Top, akinek igen szűkre szabott adag jutott, majd csak fölver valamilyen vadat a sűrűben. Máskülönben a tengerész arról ábrándozott, hogy egyszerűen megkéri a mérnököt: csináljon egy kis puskaport meg egy-két vadászkarabélyt, hiszen ez csak nem okoz gondot neki...

Amikor elhagyták a fennsíkot, Cyrus Smith azt javasolta társainak, hogy keressenek új utat a hazatérésre. Szeretné közelebbről megtekinteni az erdőszegély csodálatos keretében csillogó Grant-tavat. Ezért hát a "gyámpillérek" egyikének gerincét követték; föltevésük szerint ezek közt az előhegyek közt kell erednie a tó vizét tápláló pataknak. Társalgásuk során a telepesek már csak a maguk választotta helyneveket használták, s ez igen megkönnyítette eszmecseréjüket. Különösen a gyermeksorból alig kinőtt Harbert és a fiatal Pencroff emlegette roppant gyönyörűséggel az új elnevezéseket; a tengerész bandukolás közben így beszélt:

- Ide süss, Harbert! Látod-e, hogy vág minden? Nem tévedhetünk el, fiacskám: akár egyenest a Grant-tó felé tartunk, akár a Hála-folyó mentét követjük a Vadnyugat-vadonon keresztül, mindenképpen a Kilátó-fennsíkhoz érkezünk, következésképpen az Unió-öbölhöz!

A telepesek megállapodtak abban, hogy nem vonulnak zárt csapatban, de túlságosan el sem szakadoznak egymástól. Több mint valószínű, hogy a sziget erdőségeiben veszélyes ragadozók lappanganak: az óvatosság indokoltnak látszik. Többnyire Pencroff, Harbert és Nab haladt az élen, Top ott rohangászott előttük, és buzgón átvizslatta a legeldugottabb zugokat is. Az újságíró a mérnök társaságában maradt; Gedeon Spilett szorgalmasan följegyzett minden érdekesebb mozzanatot, a mérnök pedig túlnyomórészt hallgatott, és nem tért le az egyenes útról, ha csak azért nem, hogy olykor ásványokat vagy növényeket gyűjtögessen; amit talált, szótlanul, a legcsekélyebb magyarázat nélkül zsebre vágta.

- Mi az ördögöt szedegethet a földről? - dünnyögte Pencroff értetlenül. - Akárhogy meresztem is a szemem, én ugyan nem látok semmit, amiért érdemes volna lehajolni!

Tíz órára járt az idő, amikor a kis csoport a Franklin-hegy legalsó ereszkedőin leért a völgybe. Alacsony bokrok, ritkásan nőtt fák közt vezetett útjuk. Sárgás, meszes talajon jártak, s ez a kopár lapály körülbelül egymérföldnyi szélességben egészen az erdő széléig húzódott. A hepehupás síkságon hatalmas, szétszórt bazalttömbök hevertek; a bazalt Bischof véleménye szerint háromszázötvenmillió év alatt dermedt kővé. Lávanyomok errefelé már nemigen mutatkoztak, a lávafolyam inkább az északi lejtőket öntötte el.

Cyrus Smith úgy hitte, minden zavaró mozzanat nélkül eljutnak a patakig, amelynek, föltevése szerint, itt, az erdő mélyén kell bujkálnia; ám egyszer csak azt látta, hogy Harbert hanyatt-homlok törtet visszafelé, Nab meg a tengerész pedig elrejtőzik a sziklák mögé.

- Mi történt, fiacskám? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Füst! - felelte Harbert. - Füstöt láttunk a sziklák közt, talán százlépésnyire.

- Emberek?! Ezen a vidéken? - kiáltott föl az újságíró.

- Mindenesetre ne mutatkozzunk, amíg nem tudjuk, kikkel van dolgunk! - mondta Cyrus Smith. - Ha bennszülöttek (már amennyiben egyáltalán élnek ezen a szigeten), akkor nem szívesen találkoznék velük! Hol van Top?

- Előreszaladt.

- Nem ugat?

- Nem.

- Különös. Mégis, próbáljuk visszahívni.

A mérnök, Gedeon Spilett és Harbert néhány másodperc múltán már ott is álltak két társuk mellett, és példájukat követve, ők is a bazalttömbök mögé húzódtak.

Világosan látták a levegőben kanyargó, sárgás színű füstöt. Top engedelmesen visszajött gazdája halk füttyentésére; a mérnök néma jelbeszéddel utasította társait, hogy várjanak rá, ő maga pedig előrekúszott a sziklák közt.

A telepesek mozdulatlanul, némi szorongással várták, mi lesz a földerítés eredménye, amikor meghallották Cyrus Smith hívását. Odarohantak hozzá, de nem láttak semmit, csak valamilyen kellemetlen, fojtó szag ütötte meg az orrukat.

A könnyen azonosítható szagot szimatolva a mérnök azonnal kitalálta, hogy miféle füst az, amely az imént - nem minden ok nélkül - annyira nyugtalanította őket.

- Nem ember gyújtott itt tüzet - mondta Cyrus Smith -, hanem maga a természet eregeti a füstöt. Nincs itt egyéb, csak egy ártatlan kénes forrás: hatékony gyógyszer a gégehurut ellen...

- Hű de jó! - kurjantott föl Pencroff. - De kár, hogy nincsen torokgyulladásom!

A telepesek arrafelé igyekeztek, ahonnan a füst fölszállt. Ott csakugyan kénes forrásra találtak: vize bőségesen bugyogott a sziklák közt, és orrfacsaró kénhidrogénszagot árasztott. Cyrus Smith a forrásba mártotta kezét, és megállapította, hogy a víz olajos tapintású. Megkóstolta, és édeskésnek találta. Ami a hőfokát illeti, 95 Fahrenheit-fokra^[36] (35 Celsius-fokra) becsülte. Harbert megkérdezte a mérnököt, mire alapozza becslését.

- Egyszerű dolog ez, fiacskám - világosította föl Cyrus Smith. - Amikor vízbe mártottam a kezemet, sem hideget, sem meleget nem éreztem. A hőfoka ugyanolyan tehát, mint az emberi test hőmérséklete, vagyis körülbelül kilencvenöt Fahrenheit-fok.

Mivel a kénes forrást pillanatnyilag semmire sem használhatták, a telepesek csakhamar el is indultak a tőlük néhány száz lépésnyire zöldellő rengeteg buja sűrűségű szegélye felé.

Jól sejtették: csakugyan ott rejtőzött a patak, áttetszően tiszta vize élénken csobogott magas partfalai közt, amelyeknek vörössége elárulta, hogy a talaj erősen vas-oxid-tartalmú. Ez a szín tüstént azt az ötletet adta a telepeseknek, hogy a vizet Vörös-pataknak nevezzék el.

Ez a Vörös-patak nem volt egyéb, mint afféle mély és tiszta vizű, szélesebb hegyi csermely; hol csöndeskén csörgedezett, hol meg sebesen nekiiramodott; itt még békésen csoronkált fövényes medrében, amott pedig már dübörgő zuhatagként zúdult át a sziklák tetején, s így ömlött, mintegy másfél mérföldnyi hosszúságban és harminc-negyven láb szélességben a tó irányába. Vize édes volt, amiből a telepesek arra következtethettek, hogy a tóé is az. Szerencsés körülmény, különösen abban az esetben, ha a telepesek a Kéménynél alkalmasabb szállást találnak a tóparton.

A völgyben, néhány száz lábnyi sávon, hatalmas fák árnyékolták a patak mindkét partját: nem afféle toboztermők, mint amilyenek a sziget már régebben fölkutatott szakaszán, a Kilátó-fennsíktól néhány mérföldnyire elterülő erdőben teremnek, hanem az Ausztrália és Tasmania^[37] mérsékelt égöv alatti vidékein dúsan tenyésző kazuárfák és eukaliptuszok.^[38] Az évnek ebben az előrehaladott szakában, vagyis áprilisban - ami az északi félteke októberének felel meg - a fák még mindig nem hullatták lombjaikat, teljes levélzetükben pompáztak. Az eukaliptuszok tavasszal, bizonyos keleti fafajtákhoz hasonlóan, sűrű, cukortartalmú, "mannának" nevezett gyantaféle nedvet izzadnak. A tisztásokon, amelyeket dúsan borított az Új-Hollandiában "martilapunak" nevezett fészkes virágzatú, szálas sarjúfű, mohos törzsű ausztráliai cédruscsoportok magasodtak; kókuszpálmát azonban egyet sem láttak a telepesek: a Lincoln-sziget a csendes-óceáni szigetvilágnál bizonyára alacsonyabb szélességi fokon fekszik.

- Ej, be sajnálom! - csóválta a fejét Harbert. - Milyen hasznos fa a kókuszpálma, és milyen pompás dió terem rajta!

Ami a madarakat illeti, ezerszámra röpködtek a lombok közt; az eukaliptuszok és kazuárfák ritkás ágai nem akadályozták őket szabad szárnyalásukban. Fekete, fehér vagy szürke kakaduk, szivárványszínű papagájok, villogóan zöld tollú, piros bóbitás királymadarak, kék lórik csapongtak a levegőben; tarka nyüzsgésüket mintha prizmán át csodálták volna a telepesek; rikácsolásuk fülsértően verte föl az erdő csöndjét.

Majd hirtelen furcsa, zűrzavaros hangegyveleg harsant föl a bozótban. A telepesek nemcsak madárdalt hallottak, hanem abba fokozatosan belézendült négylábú állatok bömbölése is, majd meg valamilyen csettintésféle zaj is neszezett, ami akár bennszülöttektől is származhatott. Nab és Harbert az óvatosság legelemibb szabályát is feledve rohant a cserjés felé. Ezer szerencséjük, hogy sem félelmetes fenevad, sem veszedelmes bennszülött nem settengett ott, hanem csupán féltucatnyi vidám, énekes hegyi fácán bolondozott a bokrok közt. Néhány botütés vetett véget a hangutánzó műsornak, és egyszersmind pompás vacsorára való vadhúst is hozott a konyhára.

Harbert néhány csodálatos, bronzszárnyú galambot is látott; némelyiknek büszke bóbita ágaskodott a feje búbján, mások meg ugyanolyan zöld tollfityegőt viseltek, mint tasmaniai rokonaik; becserkészni azonban éppoly kevéssé lehetett őket, akár a csapatostul fölrebbenő hollókat és szarkákat.

Egyetlen jól célzott sörétlövés valóságos hekatombát^[39] vágott volna a szárnyasok közt, de hát a vadászok puska híján nem lődözhettek; teljességgel fegyvertelenül ugyan nem álltak, hiszen hajító és ütő-szúró szerszámuk azért még akadt, csak éppen nem bizonyultak elégségesnek ezek a kezdetleges eszközök.

Fegyvereik hatástalanságáról nemsokára még inkább meggyőződhettek, amikor egyszer csak suhanó-szökdelő négylábúak - valóságos szárnyas emlősök - csapata száguldott el a bokrok fölött, olyan óriási, harminclábas ugrásokkal, mintha szinte fáról fára vetődnének át, akár a mókusok.

- Kenguru! - kiáltotta Harbert.

- Ehető? - kérdezte tüstént Pencroff.

- Pácolva a legjobb vadhússal vetekedik... - világosította föl az újságíró.

Gedeon Spilett jóformán be sem fejezhette ezt az izgalmas mondatot, a tengerész máris a kenguruk után vetette magát; Nab és Harbert utána iramodott. Cyrus Smith hiába hívta vissza őket. De hiába üldözték a vadászok is ezeket a rugalmas állatokat: ezek úgy elpattantak előlük, akár a földhöz vágott gumilabda. A három vadász ötperces vágtatás után teljesen kifulladt, a kengurufalka pedig nyomtalanul eltűnt a sűrűségben. Top sem járt nagyobb szerencsével, mint gazdái.

- Látja, Cyrus úr - lihegte Pencroff, amikor a mérnök és az újságíró utolérte őket -, látja. Cyrus úr, milyen égetően szükséges, hogy puskát barkácsoljon? Ugye, megteszi nekünk?

- Talán - felelte a mérnök -, addig azonban érjük be íjjal és nyíllal; én bizonyosra veszem, hogy rövidesen úgy megtanulunk bánni vele, akár az ausztráliai bennszülött vadászok!

- Íj! Nyíl! - fitymálkozott Pencroff megvető mosollyal. - Gyermekeknek való játékszer!

- Ne legyen olyan rátarti, Pencroff barátom - szólalt meg az újságíró. - Az íj és a nyíl évszázadokon át elégségesnek bizonyult arra, hogy vérbe borítsa a világot. A puskaport csak a minap találták föl, a háború pedig, sajnos, egyidős az emberiséggel.

- Hitemre, igazat mond, Spilett úr - válaszolta a tengerész. - Néha kissé hamarabb jár a szám, mint az eszem. Ne haragudjék érte!

Harbert azonban nem egykönnyen hagyta eltéríteni magát kedvenc tudományától, a természetrajztól, és ismét a kengurura terelte a szót.

- Egyébként a legnehezebben elejthető állatfajták közé tartozik - közölte. - Ezek itt a hosszú szőrű, szürke óriáskenguruk voltak; de ha nem tévedek, van másféle is: fekete és fehér kenguru, szirti kenguru, patkánykenguru... azokat könnyebb megfogni. Igen, vagy tucatnyi fajta ismeretes...

- Harbert - jelentette ki határozottan a tengerész -, számomra csupán egy fajta kenguru létezik: a nyárson sült kenguru; és ma estére éppen ez hiányzik!

Valamennyien jót kacagtak Pencroff mester újszerű tudományos osztályozása hallatán. A derék tengerész nem titkolta bánatát, amiért vacsorára énekes fácánnal kell beérnie; a szerencse azonban ismét hozzá szegődött.

Top jól érezte, hogy tulajdon érdeke forog kockán, vadászösztönét az éhség is serkentette, ezért vad buzgalommal szimatolt mindenfelé. Éltek a gyanúpörrel, hogy ezúttal saját számlájára ügyködik, s ha valamilyen vad kerül a foga közé, abból nem sok marad a vadászoknak; Nab azonban résen állt, és ezt igen jól tette.

Három óra tájt a kutya eltűnt a cserjésben, és kisvártatva tompa morgás jelezte, hogy valamilyen állattal viaskodik. Nab utánairamodott, és valóban rajtakapta a kutyát, amint roppant mohósággal marcangol egy négylábú állatot, amelyről tíz másodperccel később már nem lehetett megállapítani, mifajta, és csakhamar Top gyomrába vándorolt. A kutya azonban, szerencsére, egész alomra bukkant; háromszoros telitalálat történt, két másik rágcsáló is holtan hevert ott a földön - az elejtett jószágok ugyanis a rágcsálók rendjéhez tartoztak -, Top mindhármat megfojtotta.

Nab diadalmasan tért vissza társaihoz, mindkét kezében egy-egy nyúlnál nagyobb rágcsálót szorongatott. Sárga bundájukat zöldes foltok tarkították, farkuk csökevényes volt.

Telepeseinknek természetesen nem sokat kellett tűnődniök, milyen névvel illessék ezeket a rágcsálókat. Ezek a nyúlfélék a patás körmű tengerimalacok családjába tartoztak, maráknak hívják őket: ez a mara sok tekintetben az agutira emlékeztet, de trópusi rokonainál nagyobb testű, ezenfölül megkülönbözteti tőlük még az állkapcsa mindkét oldalán látható öt-öt őrlőfog is.

- Hurrá! - ordított föl Pencroff. - A pecsenye tálalható! Most aztán cihelődjünk, és indulás hazafelé!

Folytatták a kis időre félbehagyott vándorlást. A Vöröspatak tiszta vize mindvégig kazuárfák, banksziák^[40] és gigászi gumifák boltozató alatt csordogált. Fenségesen szép liliomfélék húszlábnyi magasra növekedve ringatóztak. Más, fa nagyságúra burjánzott növények - ezeket már az ifjú természettudós sem ismerte föl - a zöldellő sarjúbölcsőjében csobogó-csacsogó csermely fölött hajladoztak.

A meder eközben szemlátomást szélesedett, és Cyrus Smith joggal gondolta, hogy a patak már közel jár torkolatához. És csakugyan, amikor a telepesek a vadon utolsó, tömött facsoportozatát maguk mögött hagyták, a torkolat hirtelen eléjük tárult.

A fölfedezők a Grant-tó nyugati partjára érkeztek. A tájékot valóban érdemes volt szemügyre venniök. Változatos erdők hétmérföldes keretében kétszázötven acre^[41] területű víztükör nyugodott. Keleten, a zöldellő fakoronák festőien félrecsapott függönye mögül elő-előcsillant a tenger láthatára. Északon, a tó déli, hegyes csücskének ellentéteként, enyhén homorú ívben húzódott a part. Vízimadarak nyüzsgő tömege lepte el ennek a kis Ontario-tónak^[42] a szegélyét, és az igazi Ontario-tó "ezer szigetének" apró másaképpen, a déli parttól néhány száz lábnyira sziklás zátony szürkéllett a tó vizében. Ezen a felszín fölé meredező szirtsoron halászmadarak fészkeltek párosával, ott kuporogtak most is a köveken, komolyan, mozdulatlanul az úszkáló halakra lestek, aztán hirtelen, éles rikoltással fejest ugrottak a vízbe, alámerültek, majd csőrükben zsákmányukkal ismét fölbukkantak. A parton és a szigetkéken vadkacsák, pelikánok, vízityúkok, ecsetnyelvű philedonok begyeskedtek; s egy-két káprázatos tollazatú menura is sétálgatott arrafelé: ezeket a szép nagy szárnyasokat kecsesen ívelő farktollaikról lantmadárnak^[43] is nevezik.

Ami a tó vizét illeti, édes volt, áttetsző, bár kissé feketés színű, s a felszínén gyöngyöző apró buborékok és egymást keresztező, táguló körök arra vallottak, hogy halban fölöttébb gazdag.

- Valóban szép ez a tó! - mondta Gedeon Spilett. - De szívesen élnék valahol itt a szélén...

- Itt fogunk lakni! - felelte Cyrus Smith.

A telepesek a legrövidebb úton akartak hazatérni a Kéménybe, dél felé indultak hát, ahol a leghegyesebb szögben csúcsosodott össze a tó két partja. Nagy kínnal-keservvel törtek maguknak utat a cserjék, bozótok és emberkéz nem érintette harasztok közt; a tengerpart felé vágtak át, hogy mihamarább a Kilátó-fennsík északi peremére érjenek. Két mérföldet tettek meg ebben az irányban, amikor a falombok utolsó függönye mögül elébük tárult a gyomlepte fennsík, azon túl pedig a végtelen óceán.

Hogy hazaérjenek a Kéményhez, csak épp át kellett volna szelniök a mérföldnyi széles fennsíkot, és le kellett volna ereszkedniök a Hála-folyó alsó, könyökszerű kanyarulatáig. A mérnök azonban meg akarta tudni, merre távozik el a tóvíz fölöslege, s ezért a telepesek folytatták fölfedező útjukat, további másfél mérföldet gyalogoltak hát a fák alatt, észak felé. Valószínűnek látszott ugyanis, hogy valahol, kétségkívül valamilyen gránithasadékban szabályszerű lefolyóra talál a víztömeg. Hiszen a tó voltaképpen nem egyéb, mint hatalmas gyűjtőmedence, amelynek a színét egyre magasabbra duzzasztja a belefutó patak, a vízfölöslegnek tehát valamilyen zuhogón át mindenképpen a tengerbe kell ömlenie. A mérnök arra gondolt, hogy azt a vízesést hasznosítani is lehetne, hiszen az az erő most céltalanul elpocsékolódik. A telepesek ezért továbbra is a Grant-tó partvonalát követték a fennsík felé haladtukban; már vagy egy mérföldet vonultak ebben az irányban, de Cyrus Smith mégsem fedezte föl a lefolyót, pedig annak bizonyosan itt kellett lennie valahol.

Fél ötre járt az idő. Ha vacsorát akarnak készíteni, legfőbb ideje, hogy szállásukra térjenek. A kis csoport lekanyarodott hát eddigi útjáról, és a Hála-folyó bal partján Cyrus Smith és társai csakhamar hazaértek a Kéményhez.

Ott aztán gyorsan tüzet gyújtottak, és Nab meg Pencroff - ők értettek legjobban a szakácsmesterséghez - ügyesén nyársra húzták és megsütötték a két marát, a telepeseknek pedig el kellett ismerniök, hogy a pecsenye pompásan sikerült.

A vacsora végeztével, amikor már valamennyien aludni készültek, Cyrus Smith különféle ásványszilánkokat húzott elő a zsebéből, és röviden csak ennyit mondott:

- Barátaim, ez itt vasérc; ez pirit, vagyis vas-diszulfid; ez argillit, vagyis agyagpala; ez mészkő, ez pedig szén. Lám, mi mindent ad nekünk a természet, mennyire részt vesz a közös munkánkban... Holnap pedig rajtunk a sor!

- Nos, Cyrus úr, hol kezdjük? - kérdezte másnap reggel a tengerész.

- A kezdetén - válaszolta Cyrus Smith.

Valójában persze még a kezdet kezdetéig sem jutottak el, össze kellett hát szedniök minden erejüket, hogy nekifoghassanak. Még a szerszámkészítéshez szükséges eszközeik is hiányoztak, és nem voltak abban a helyzetben, hogy a természetre bízzák magukat, amely bővében lévén az időnek, erőfeszítés nélkül munkálkodik. Ők ugyanis egyáltalán nem voltak bővében az időnek, hiszen létfenntartásukról késedelem nélkül gondoskodniok kellett; igaz ugyan, hogy szakértő vezetéssel kezdhettek munkához, föltalálniok semmit sem kellett, viszont minden egyes eszköz elkészítése rájuk várt. Vasuk egyelőre még csak kiolvasztatlan vasérc volt, edényük: agyagos föld, ruhájuk, fehérneműjük: földolgozásra váró textilnyersanyag.

Egyébként meg kell hagyni, a telepesek mindegyike talpig férfi volt, mégpedig a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Smith mérnök keresve sem találhatott volna sem értelmesebb, sem pedig megértőbb és lelkesebb társakat. Sorra kikérdezte valamennyiüket. Fogalmat szerzett képességeik felől is.

Gedeon Spilett, a nagy tehetségű hírlapíró bőséges tapasztalatokra tett szert életében; tudásával, eszével, keze munkájával sokoldalúan támogathatja hát a sziget telepeseit. Nincs az a feladat, amitől meghátrálna; szenvedélyes vadász lévén, ezentúl foglalkozásként űzi azt, ami eddig csak szórakozása volt.

Harbert, a derék fiú figyelemreméltó természettudományos ismereteivel szolgálhatja leginkább a közös ügyet.

Nab maga a megtestesült odaadás. Ügyes, értelmes, fáradhatatlan, erős, vasegészségű, és e jó tulajdonságain felül még a kovácsmesterséghez is konyít valamicskét; mindenképpen hasznára lehet csak a településnek.

Ami Pencroffot illeti, sok mindenhez ért: mint tengerész bejárt minden óceánt, ám ezenkívül ácsmesterséget is tanult a brooklyni hajóépítő műhelyekben, szabóinasként is dolgozott különféle amerikai hajókon, szabad idejében pedig a kertészkedéssel és földműveléssel is megpróbálkozott; afféle ezermester vált belőle is, mint a legtöbb tengerészből.

Valóban nehéz lett volna öt olyan férfit összetoborozni a világ bármely részéről, aki a győzelemnek bizonyosabb reményével kelhetne harcra a vaksors ellen, mint Cyrus Smith és négy társa.

"A kezdetén..." - mondotta Cyrus Smith. Nos, a kezdet, amiről a mérnök beszélt, abból állt, hogy berendezéseket kellett készíteniök a nyersanyagok átalakítására. Az ilyen folyamatokban, mint tudvalevő, nagy szerepet játszik a hő. Tüzelőanyag, fa és kőszén bőséggel, azonnal fölhasználható állapotban állt a telepesek rendelkezésére. Már csak kemencét kellett hozzá építeniük.

- Mire való az a kemence? - tudakolta Pencroff.

- Hogy agyagedényt égessünk benne - válaszolta Cyrus Smith.

- És a kemencét miből csináljuk?

- Téglából.

- Hát a téglát?

- Agyagból. Dologra föl, barátaim! Hogy ne cipelgessük túl sokat azokat a nyersanyagokat, közvetlenül ott, a lelőhelyen létesítünk műhelyt. Nab majd gondoskodik a konyháravalóról, és tüzünk is lesz, hogy megsüssük rajta a zsákmányt.

- Ohó! - jegyezte meg az újságíró. - Tüzünk ugyan lesz, de zsákmányunk aligha, hiszen nincsen semmilyen vadászeszközünk!

- Hej, legalább egy késünk volna! - sóhajtott föl a tengerész.

- Mi volna akkor? - érdeklődött Cyrus Smith.

- Nos, akkor egykettőre íjat és nyílvesszőket faragnék, és mindjárt bőven akadna vad az éléskamrában!

- Igen, kés, valamilyen éles penge... - mormolta maga elé a mérnök, mintha magában beszélne.

Abban a pillanatban tekintete a parton kódorgó Topra tévedt.

Cyrus Smith pillantása tüstént földerült.

- Top! - kiáltotta. - Ide!

A kutya engedelmesen gazdájához szaladt. A mérnök tenyerébe fogta a kutya fejét, és lecsatolta, majd kettétörte az állat nyakörvét, aztán így szólt:

- Íme, két kés, Pencroff!

A tengerész kétszeres "hurrá!" kiáltással felelt. Top nyakörve vékony, edzett acéllemezből készült. Nem kellett mást tenni vele, mint megélesíteni egy érdes sziklán, aztán valamivel finomabb homokkövön lefenni róla az apró egyenetlenségeket. Mivel pedig ilyen horzskőféle garmadával hevert a parton, a telep szertára két óra múlva két éles pengével gyarapodott, azokat meg gyerekjáték volt egy-egy tartós nyélbe erősíteniök.

Az első szerszám elkészültét nagy diadallal ünnepelték. Értékes holmira tettek szert, annyi szent, és éppen jókor jutottak hozzá.

Elindultak. Cyrus Smith a tó nyugati partjára igyekezett, oda, ahol az agyagpalát találta. Ezért előbb a Hála-folyó partján haladtak, majd átvágtak a Kilátó-fennsíkon, és mintegy ötmérföldes gyaloglás után a Grant-tótól kétszáz lépésnyire nyíló, tágas tisztásra értek.

Útközben Harbert különleges pálmafélét pillantott meg, azt a fajtát, amelyből a dél-amerikai indiánok íjaikat faragják. A fiú tudta, hogy crejimbának hívják, a nádpálmafélék családjába tartozik, ehető gyümölcse nincsen. A telepesek lenyesték, megkopasztották, darabokra szabták a nádpálma néhány hosszú, egyenes ágát, és mivel azok amúgy is vastagabbak voltak középütt, mint a két végükön, már csak a húr hiányzott, hogy kifogástalan íj váljék belőlük. Ehhez alkalmas növényt kellett keresniök; csakhamar találtak is egy mályvaféle kórót - tudományos nevén Hibiscus heterophyllust -, amelynek szívós rostjánál az állati ín sem különb. Pencroff a nádpálmából és a mályvarostokból meglehetősen erős, rugalmas íjakat készített; már csak a nyílvessző hiányzott. Azt már könnyen csináltak: nem kellett hozzá egyéb, csak néhány egyenes, merev, bogtalan ág; nehezebben akadtak azonban hozzávaló alkalmas hegyre, vagyis olyan anyagra, amely pótolja a nyílvesszők acélcsúcsát. Pencroff azonban azt mondta magában, hogy ő megtette a magáét, a többi a véletlen dolga.

A telepesek eljutottak az előző napról ismert területre. Merő agyag volt ott a talaj, mégpedig az a tiszta fazekasagyag, amely általában téglagyártásra és gölöncsérmunkára használatos, tehát most is megfelelt a célnak. Dolguk egyszerűnek ígérkezett. Mindössze annyi tennivalójuk maradt, hogy némi finom homokkal zsírtalanítsák a vályogot, téglákat formáljanak belőle, végül pedig ezeket máglyatűzön kiégessék.

A téglákat rendszerint formákba, azaz fakeretekbe döngölik, a mérnök azonban ezúttal kézi mintázással is beérte. Ezt a napot és a következőt is ezzel a munkával töltötték. Az agyagot jól megnedvesítették, majd kézzel-lábbal összegyúrták, végül egyenlő nagyságú téglaidomokra osztották. Gyakorlott munkás, gép nélkül, mintegy tízezer téglát gyárt naponta; a Lincoln-sziget öt téglavetője azonban, akárhogy igyekezett is, két nap alatt sem boldogult többel, mint háromezer darabbal; ezeket sorba rakták, száradni: ha mind kiszikkadt, vagyis három-négy nap múlva, akkor sor kerülhet a téglaégetésre.

Április 2-át Cyrus Smith a sziget földrajzi helyzetének meghatározásával töltötte.

Előző este pontosan följegyezte a napnyugta időpontját, és számításba vette a refrakciót, azaz a fénytörés tüneményét is. Aznap reggel hasonló pontossággal figyelte meg a napkelte idejét. Napnyugta és napkelte közt tizenegy óra és harminchat perc telt el. A napnak tehát a napkeltétől számított hatodik óra negyvennyolcadik percében kellett delelőpontjára érnie, márpedig ez a pont, a déli földgömbről szemlélve, éppen északnak felel meg.

A mondott időben Cyrus Smith két alkalmasan kiválasztott fa segítségével rögzítette ezt a pontot; ezzel aztán állandó meridián-meghatározó^[44] készülékre tett szert a későbbi megfigyelések számára.

Mielőtt a telepesek hozzáfogtak volna a téglavetéshez, két napig valamennyien tüzelőt gyűjtöttek. Ágakat nyestek a tisztás környékén, és összeszedték a fák tövében heverő rőzsét. Közben vadászgattak is egyszer-másszor az erdőben, annál is inkább, mert Pencroff addigra már néhány tucat jó heges végű nyílvesszőt barkácsolt. A kellő nyílcsúcsokról Top gondoskodott: a derék állat ugyanis nyakon csípett egy sündisznót, s ennek a máskülönben sovány zsákmánynak most vitathatatlanul nagy értéket kölcsönzött a hátán meredő tüskeerdő. A tengerész szilárdan beleerősített egy-egy tüskét a vesszők egyik végébe, a másik végükre pedig néhány kakadutollat tűzött, hogy ekként biztosítsa a nyilak röpirányát.

Az újságíró is, Harbert is hamar kiváló íjásszá fejlődött. S attól fogva nem hiányzott vadhús a Kémény éléskamrájából, sem a szárnyas, sem a bundás; ezentúl bőven akadt vízidisznó, galamb, aguti, nyírfajd, miegymás. Legtöbbjét a Hála-folyó bal partján elterülő rengetegben lőtték a vadászok; ezt a vadont - annak a madárnak az emlékére, amelyet Harbert és Pencroff hasztalanul hajszolt első kirándulásuk alkalmával - Fénymadár-erdőnek nevezték el.

A vadhúst amúgy frissiben elkészítve fogyasztották el, de a vízidisznó sonkáját élő fa lángján füstölve, majd pedig illatos füvekkel pácolva eltették későbbre. Eleségük rendkívül tápláló volt, étrendjük azonban másból sem állt, csupán sült húsból és megint csak sült húsból, és az asztaltársaság tagjai szívesen hallgatták volna egyszer már egy jó fazék egyszerű húsleves rotyogását a tűzhelyen; ehhez azonban meg kellett várniok, míg fölépül az égetőkemence, és készen kikerül belőle az első, maguk gyártotta fazék.

Ezekben a napokban nemigen kóboroltak el messzire a téglagyártól; egyik kiruccanásuk során a vadászok mégis nagy testű, hatalmas karmú, ismeretlen fajtájú állatok friss csapájára bukkantak. Cyrus Smith ezért fokozott óvatosságot ajánlott, mert valószínűnek tartotta, hogy az erdőben veszedelmes vadállatok tanyáznak.

Jól tette. Mert csakugyan, egy nap Gedeon Spilett és Harbert jaguárra emlékeztető állattal találkozott. A fenevad szerencsére nem támadott rájuk, máskülönben nem is menekültek volna meg súlyos sérülés nélkül. Gedeon Spilett azonban megfogadta, hogy mihelyt valamirevaló fegyvert kap a kezébe, vagyis mihelyt a Pencroff emlegette puska elkészül, tüstént könyörtelen irtó hadjáratot indít a ragadozók ellen, és valamennyit kipusztítja a szigetről.

A Kémény lakályosabbá tételével ezekben a napokban nem sokat törődtek, mert a mérnök arra számított, hogy előbb-utóbb amúgy is megfelelőbb otthont találnak, vagy ha nem, hát építenek. Beérték azzal, hogy mindössze némi derékaljnak való mohát és száraz füvet teregettek szét a fövényen, de a fáradt vályogvetők ezen a kissé kezdetleges ágyon is pompásan aludtak.

Emlékezetből összeszámlálták a Lincoln-szigeten eltelt napokat is, és attól fogva rendszeres naptárt vezettek. Április 5-én, szerdán múlt tizenkét napja, hogy a hajótörötteket erre a partra vetette a vihar.

Április 6-án a mérnök és társai már kora hajnalban a tisztáson gyülekeztek, hogy megkezdjék a téglaégetést. Persze, ezúttal nem kemencében, hanem szabad ég alatt kellett lefolynia ennek a műveletnek; pontosabban azt tervezték, hogy maga a téglarakás lesz a kemence, és ez a hatalmas téglaégető önmagát égeti ki. A tűzifát, azaz a gondosan odakészített rőzsenyalábokat a földön máglyába rakták, azt pedig szikkadt téglákkal több soros, vastag kocka alakban körülfalazták; éppen csak néhány szellőzőnyílást hagytak a falán. Egész napjuk ezzel a munkával telt el, úgyhogy csak este gyújthatták meg a rőzsekötegeket.

Ezen az éjszakán senki sem aludt közülük, valamennyien éberen őrködtek, hogy a tűz egyetlen pillanatra se lankadjon el.

A művelet negyvennyolc óra hosszat tartott, és teljes sikerrel végződött. Akkor aztán arra kellett várniok, hogy a füstölgő halmaz kihűljön: eközben Nab és Pencroff vékony gallyakból valamilyen saroglyafélét fontak, és ezen - Cyrus Smith útmutatása alapján - több rakomány kalcium-karbonátot, vagyis mészkövet szállítottak a kemencéhez; ez az igen közönséges ásvány itt is tömegesen fordult elő a tótól északra elterülő vidéken. Ezeket a köveket a telepesek erősen fölhevítették; a hő hatására a mészkő zsíros állagú mésszé alakult át: ezt az oltatlan meszet ezután vízzel keverték, és a fehér anyagból sistergő pezsgés közepette olyan tiszta oltott mész keletkezett, hogy krétából vagy márványból sem égetnek különbet. Ha az ilyen oltott mészhez homokot kevernek - ami arra szolgál, hogy csökkentse a száradó, szilárduló pép zsugorodását -, akkor kitűnő habarcs válik belőle.

E különféle munkálatok eredményeképpen április 9-én már megfelelő mennyiségű oltott mész és néhány ezer tégla állott a mérnök rendelkezésére.

Most már egyetlen percet sem késlekedtek, hanem nyomban nekiláttak a kemence építésének, hogy legyen hol kiégetni a legszükségesebb konyhai edényeket. Ezzel különösebb nehézségek nélkül sikerült öt nap alatt elkészülniök. Az ötödik napon már be is fűthettek a kemencébe, mert a mérnök felszínen fekvő szénréteget fedezett föl a Vörös-patak torkolata táján: onnan hordtak kőszenet a téglaégetőbe, és a száz láb magas kéményen nemsokára fölbodorodtak az első füstgomolyok. A tisztás fazekasműhellyé változott, és Pencroff máris úgy hitte, hogy a kemencéből majd egymás után kerülnek ki a modern ipar legválogatottabb remekei.

A telepesek azonban egyelőre csak egyetlen agyagfazekat gyúrtak: eléggé elnagyolt holmi lett, de főzésre fölöttébb alkalmas. Az első edényeket magából az agyagos földből mintázták, Cyrus Smith mindössze némi meszet és kvarcot adagoltatott hozzá. De így is igazi, tűzálló "pipaagyag" keletkezett, korsókat, kövön forrázott csészéket, tányérokat készítettek belőle, nagy, kétfülű fazekakat, csuprokat, köcsögöket, hasas víztárolókat és más hasonló cserépedényeket. Alakjuk bizony itt-ott csáléra, sutára sikeredett, mégis, amikor a magas hőfokú kemencéből kikerültek, a Kémény konyhája ugyanannyi hasznukat látta, mintha a legszebb kaolinból - a legtisztább, fehér színű agyagból, amelyet porcelánföldnek is neveznek - korongolták volna őket.

Itt kell megemlítenünk, hogy Pencroff - akinek furdalta oldalát a kíváncsiság, vajon az ilyen módon tűzállóvá tett agyag méltó-e a pipaagyag elnevezésre - néhány pipafejet formált belőle magának; ezeket az eléggé otromba darabokat ő elragadóan kecsesnek találta, éppen csak a füstölnivaló hiányzott belőlük, sajna! Bizony, mi tagadás, Pencroff keservesen nélkülözte a dohányzást.

- No de majd csak lesz dohány is, és minden egyéb, ami kell! - hajtogatta rendíthetetlen bizakodásának szokott lelkesedésével.

A munka április 15-ig tartott; magától értetődik, hogy Cyrus Smith és társai alaposan kihasználták az időt. Telepesekből gölöncsérekké váltak, és nem foglalkoztak egyébbel, mint a fazekasmesterséggel. Ha Cyrus Smith egyszer azt kívánja tőlük, hogy képezzék át magukat kovácsokká, akkor majd kovácsok lesznek... Holnap azonban vasárnap lesz, mégpedig húsvét vasárnapja; elhatározták hát, hogy ezt a napot a pihenésnek szentelik. Mint az amerikaiak általában, ők is vallásosak voltak, buzgón s lelkiismeretesen megtartották a Biblia parancsolatait, s az őket sújtó balsors csak még szilárdabbá erősítette hitüket a világmindenség Teremtője iránt.

Április 15-én este végleg visszatértek a Kéménybe. Addigra már az utolsó agyagedényeket is a helyükre szállították, a kemence pedig, új rendeltetésére várva, kihűlt. Hazatérésüket szerencsés mozzanat tette emlékezetessé: a mérnök kitűnő taplópótlót fedezett föl. Tudvalevőleg a tűzfogó tapló, ez a bársonyos tapintású, szivacsos, húsos, növényi anyag, nem egyéb, mint likacsos gombaféleség. Ez a taplógomba kellőképp kidolgozva rendkívül gyúlékonnyá válik, különösen ha telítik puskaporral, vagy hamuzsírból, sziksóból és salétromsavból kevert, úgynevezett abárló oldatban forralják. Ám a telepesek mindeddig semmilyen taplógombát sem találtak, sőt még a pótlására alkalmas kucsmagombát sem. Aznap azonban a mérnök bizonyos ürömféle növényre bukkant, abból a fajtából, amelyhez többek közt az abszint, a citromfű és a tárkony is tartozik; tépett belőle néhány maroknyit, és odanyújtotta a tengerésznek.

- Fogja, Pencroff - mondta -, ennek örülni fog.

Pencroff figyelmesen szemügyre vette a növényt, amelynek a szárát hosszú, selymes haj, leveleit pedig gyapotszerű pihe borította.

- Mi a csuda ez, Cyrus úr? - kérdezte a tengerész. - Az ég szerelmére! Csak nem dohány?

- Nem - felelte Cyrus Smith -, csak üröm, kínai üröm; a tudósok artemisiának nevezik, mi azonban majd taplóként használjuk.

Valóban, ez az üröm, kellőképp kiszárítva, igen gyúlékony tűzfogó; különösen akkor lesz nagyon alkalmas erre a célra, ha majd a mérnök átitatja azzal a kalium-nitráttal vagy egyszerűbben szólva kálisalétrommal, amely vastag rétegekben található a szigeten.

Aznap este a telepesek a középső szobában gyűltek össze, és pazarul megvacsoráztak. Nab agutihúslevest főzött, utána pácolt vízidisznósonkát tálalt föl, aztán pedig a "Caladium macrorhizum" főtt gumója következett; ez a kontyvirágúak családjába tartozó növény a trópusi égöv alatt némelykor fa nagyságúra nő. Gumóján kívül levele és gyümölcse is ehető, de csak főzve, mert nyersen maró, hólyaghúzó hatása van; a néger rabszolgákat valaha fenyítésképpen arra kényszerítették gazdáik, hogy a caladium nyers levét nyelvükre vegyék.

Ezek a rizomák - gyöktörzsek - kitűnő ízűek és igen táplálóak; némileg arra a lisztnemű anyagra emlékeztetnek, amely Angliában portlandi szágó néven ismeretes; bizonyos mértékig pótolja a kenyeret, ebben pedig a Lincoln-sziget lakói még mindig szükséget láttak.

Vacsora végeztével, mielőtt álomra hajtották volna fejüket, Cyrus Smith és társai kisétáltak a tengerpartra, friss levegőt szívni. Este nyolc óra volt. Az éjszaka nagyszerűnek ígérkezett. Öt napja múlt holdtölte; a fogyó hold még nem kelt föl, de máris azokkal az enyhe és halványan derengő árnyalatokkal ezüstözte be a láthatárt, amelyeket szinte a fold hajnalhasadásának hívhatnánk. A zeniten, a Déli-sark táján, ragyogtak a csillagok; valamennyi közt legfényesebben a Dél Keresztje tündökölt, amelyet a mérnök a minap a Franklin-hegy ormáról pillantott meg először.

Cyrus Smith hosszan elnézte a csúcsán és talapzatán egy-egy elsőrendű, bal oldali szélén egy másodrendű, jobb oldalán pedig egy harmadrendű csillaggal fénylő csillagképet.

Némi töprengés után megszólalt:

- Harbert - kérdezte a fiútól -, ugye ma április 15-e van?

- Igen, Cyrus úr - felelte Harbert.

- Négy olyan napja van az évnek - mondta a mérnök -, amikor a valódi idő egybeesik az úgynevezett középidővel; nos, ha nem tévedek, holnap éppen ilyen nap következik, s ez azt jelenti, fiacskám, hogy a nap holnap néhány percnyi eltéréssel éppen abban az időpontban halad át a meridiánon, amikor a középidő szerint beállított órák delet mutatnak. Ha felhőtlen lesz az ég, akkor, úgy vélem, néhány foknyi hibával, megközelítőleg megállapíthatom, hogy melyik hosszúsági körön fekszik a sziget.

- Műszerek, szextáns^[45] nélkül? - csodálkozott Gedeon Spilett.

- Igen - felelte a mérnök. - Sőt, mivel tiszta éjszakánk van, még ma este megkísérlem, hogy a Dél Keresztje, vagyis a déli pólus magasságából kiszámítsam a sziget fekvésének szélességi fokát. Megérthetitek, barátaim, hogy mielőtt fáradságos munkát fordítanánk a berendezkedésre, mindent tudnunk kell; mert nem elég megállapítanunk, hogy szigeten vagyunk, hanem azzal is tisztában kell lennünk, vajon milyen távolságra fekszik szigetünk az amerikai vagy ausztráliai szárazföldtől vagy akár a Csendes-óceán valamelyik nagyobb szigetcsoportjától.

- Csakugyan - ismerte el az újságíró -, ház helyett inkább hajót kell építenünk, ha kiderül, hogy véletlenül nem is kerültünk néhány száz mérföldnél messzebb egyik-másik lakott földterülettől.

- Helyes! - vágta rá Cyrus Smith. - Éppen ezért próbálom ma este megállapítani a szelességi helyzetet, holnap délben pedig azt, hogy melyik hosszúsági fokon is fekszik a Lincoln-sziget.

Ha a mérnöknek lett volna szextánsa, vagyis olyan műszere, amellyel - tükrözés segítségével - pontosan lemérhető a szögtávolság, akkor semmiféle nehézséggel nem járt volna az egész művelet. Este a sarkcsillag magasságát, másnap a nap delelésének időpontját kellett volna csak megállapítania, hogy megtudja, melyek a sziget koordinátái, vagyis a földrajzi fokhálózatnak azok a vonalai, amelyek a szigeten keresztezik egymást. De mert nem volt ilyen műszere, valamivel pótolnia kellett.

Cyrus Smith visszatért hát a Kéménybe. A tűzhely világosságánál két kis vonalzószerű falapot faragott, s végüket egybetűzve, olyan ügyes körzőféle eszközt barkácsolt, amelynek két szárát tetszés szerint nyithatta szét vagy csukhatta össze. A vonalzókat a fáskamra tüzelőkészlete közt talált erős akáctüskével illesztette egybe.

Amikor mindezzel elkészült, fogta a "műszert", s újra kiment a partra. Ahhoz azonban, hogy megállapíthassa a sarkcsillag magasságát, tisztán kellett látnia a horizontot, de mivel a Karom-fok dél felől elfödte az égaljat, a mérnöknek alkalmasabb megfigyelőhelyet kellett keresnie. Legmegfelelőbb kétségkívül az egyenesen délnek néző tengerpart lett volna, oda azonban az út a Hála-folyón keresztül vezetett, márpedig ez az áradóban levő mély víz igen nehézzé tette volna az átkelést.

Cyrus Smith ezért elhatározta, hogy inkább fölkapaszkodik a Kilátó-fennsíkra, és ott végzi el a szükséges megfigyeléseket, utóbb majd leméri a fennsík tengerpart fölötti magasságát is - ezt a különbözetet másnap kívánta kiszámítani, mégpedig igen egyszerű, mindennapos mértani módszerrel.

A telepesek a Hála-folyó bal partján haladva fölmásztak a fennsíkra, és elhelyezkedtek a parttal párhuzamosan, északnyugati-délkeleti irányban húzódó, szeszélyes csipkézetű sziklagerinc peremén.

A fennsíknak ez a szakasza mintegy ötvenlábnyira emelkedett a jobb parti magaslatok fölé, amelyek egyik lejtője a Karom-fok csúcsáig, másik lankája pedig egészen a sziget déli partjáig ereszkedett alá. Semmi sem korlátozta a szabad kilátást, a tekintet akadálytalanul siklott végig a félkörnyi láthatáron, a szirttől egészen a Csúszómászó-fokig. Délen, ahol a hold első sugarai már megvilágították a mennybolt alját, a tenger élesen elkülönült az égtől, úgyhogy Cyrus Smith több-kevesebb pontossággal megcélozhatta az eszköz egyik szárával ezt a vonalat.

Abban a pillanatban a Dél Keresztje fordított helyzetben mutatkozott a megfigyelő előtt: a déli pólushoz legközelebb eső Alfa csillag most a csillagkép alsó részén tündökölt.

Ez a csillagcsoportozat valamivel távolabb esik a déli pólustól, mint az északi sarkcsillag az északitól. Az Alfa körülbelül huszonhét foknyira tér el a Déli-sark irányától; Cyrus Smith azonban jól tudta ezt, és számot vetett ezzel a különbséggel. Arra szintén gondolt, hogy a csillagot úgynevezett alsó delelési pontján se tévessze szem elől, azaz abban a pillanatban is rögzítse a magasságát, amikor a csillag a délkör legmélyebb pontjára ér: ettől a megfigyeléstől a további észleletek megkönnyítését remélte.

Cyrus Smith ekkor a körző egyik szárát a tenger horizontjára, másik szárát pedig az Alfa csillagra irányította, mint valami csillagászati mérőműszer egyik lencséjét: a két vonalzókar ezáltal ugyanolyan szöget zárt be, mint amilyen szögtávolságnyira az Alfa áll a láthatártól. Végül, az így nyert szöget szilárdan rögzítendő, a mérnök néhány tövissel harmadik lécet erősített a szerkezet két falapocskájára, hogy a két szár el ne mozdulhasson.

Miután ezt elvégezte, nem maradt más teendője, mint hogy lemérje az így nyert szögtávolságot, majd a megfigyelést visszavonatkoztassa a tenger szintjére, más szóval: kiszámítsa, hogy a fennsíkról nézve mennyivel látszik mélyebbnek a láthatár, mint a tengerpartról; ehhez persze le kellett mérnie a fennsík tengerszint fölötti magasságát. Az ekként helyesbített szög határozza majd meg az Alfa, vagyis a déli pólus láthatár fölötti magasságát, tehát azt a szélességi fokot, amelyen a sziget fekszik: egy földi pont földrajzi szélessége ugyanis mindig a déli vagy északi pólusnak a kérdéses pont láthatár fölötti magasságával egyenlő.

Ezeket a számításokat azonban másnapra hagyta a mérnök; és tíz órakor már valamennyien mély álomba merültek.

Másnap, április 16-án - húsvét vasárnapján - a telepesek már kora hajnalban elhagyták szállásukat, s azzal kezdték a napot, hogy fehérneműt mostak, és kitisztogatták ruhájukat. A mérnök úgy tervezte, hogy mihelyt megszerzi a szappankészítéshez szükséges anyagokat - zsírt vagy olajat és hamulúgot vagy hamuzsírt -, azonnal nekifog a szappanfőzésnek. Egyébként a telepesek ruhatára is fölfrissítésre szorult, ennek a fontos kérdésnek a megvitatását azonban hasonlóképpen más alkalomra kellett halasztaniok. Valamennyiük öltözéke tartós szövetből készült, úgyhogy még a testi munkával járó erős igénybevétel sem igen nyűhette el hat hónapnál hamarabb. Minden attól függött, milyen messzire fekszik a sziget a lakott földrészektől. Ezt pedig, ha az idő kedvez, még ma megtudhatják.

A napkorong már föl is bukkant a felhőtlen láthatáron, csodálatosan szép idő ígérkezett; ilyen gyönyörű, derűs őszi napokkal mond végbúcsút mindig a meleg évszak.

Az előző esti megfigyelések még kiegészítésre vártak; elsősorban a Kilátó-fennsík tengerszint fölötti magasságát kellett megmérni.

- Ahhoz is olyasféle szerkentyű kell, mint a tegnap esti? - kérdezte Harbert a mérnöktől.

- Nem, gyermekem - felelte Cyrus Smith -, más módszerrel próbálkozunk, de ez sem pontatlanabb, mint amaz.

Harbert mindig szívesen tanult újat, ezért követte a mérnököt, aki lement a part legszélére, hogy minél messzebb távolodjék a gránitfal tövétől. Pencroff, Nab és az újságíró eközben különféle más munkákkal foglalatoskodott.

Cyrus Smith tizenkét láb hosszú, egyenes rúddal szerelte föl magát: a hosszát előzőleg a lehető legpontosabban megmérte: összehasonlításul saját termete szolgált, amelynek magasságát vonalnyi^[46] pontossággal ismerte. Harbert vékony, hajlékony növényi rost végére kötött kavicsot tartott a kezében; ezt a "mérőónt" Cyrus Smith bízta rá.

A part szélétől mintegy húszlábnyira, a gránitfaltól pedig vagy ötszáz lábnyira Cyrus Smith két láb mélyen a fövénybe szúrta a póznát, gondosan megigazgatta, és a "mérőón" segítségével sikerült is a horizontra merőlegesen fölállítania.

Amikor ezzel elkészült, addig hátrált, amíg a homokra hasalva olyan pontot nem talált, ahonnan a pózna végét és a gránitfal taréját egy vonalban látta. Ezt a pontot földbe szúrt karóval gondosan megjelölte. Aztán Harberthez fordult.

- Ismered-e a mértan alapelveit? - kérdezte tőle.

- Valamelyest, Cyrus úr - felelte szerényen Harbert, aki nem akarta elvetni a sulykot.

- Emlékszel-e a hasonló háromszögek törvényére?

- Hogyne - válaszolta Harbert. - Az egyik háromszög két oldala úgy aránylik egymáshoz, mint a másik háromszög megfelelő oldalai.

- Nos hát, fiam - mondta a mérnök -, én az imént két ilyen hasonló derékszögű háromszöget alkottam. A kisebbik háromszög egyik befogója ez a függőlegesen álló rúd, másik befogója a rúd töve, valamint a part szélén letűzött karó közti távolság, átfogója pedig a szememtől a rúd csúcsáig vezető, képzelt vonal. A nagyobbik háromszög egyik oldala az a meredek sziklafal, amelynek a magasságára éppen kíváncsiak vagyunk, másik oldala a rúd tövét és a sziklafal alapvonalát összekötő egyenes, átfogója pedig a part szélén letűzött karótól a függőlegesen álló rúd felső végén át a gránitfal felső pereméig húzódó képzeletbeli egyenes... ez az egyenes egyébként nem más, mint a kisebbik háromszög átfogójának meghosszabbítása.

- Ó, értem már, Cyrus úr! - kiáltott föl Harbert. - Értem már! A rúd és a karó távolsága úgy viszonylik a rúd és a sziklafal közti távolsághoz, mint a rúd magassága a gránitfal magásságához!

- Úgy van, Harbert! - felelte a mérnök. - Ha tehát lemérjük ezt a távolságot, és ismerjük a rúd magasságát, akkor már csak egyszerű arányszámítást kell végeznünk, hogy megtudjuk, milyen magas a gránitfal; ezzel a módszerrel mindenféle fáradságos közvetlen méricskélést megtakaríthatunk.

A vízszintes távolságok megállapításához magát a rudat használták mérőeszközül, mert annak a homokból kiálló része pontosan tíz láb hosszúságú volt.

A rúd töve és a fövenybe szúrt karó közt Cyrus Smith tizenöt lábnyi távolságot mért le.

A második, nagyobb távolságot is lemérték; a rúd ötszáz lábnyira állt a gránitfal lábától.

Ezzel Cyrus Smith és a fiú befejezték munkájukat, és visszatértek a Kéménybe.

Otthon a mérnök sima, réteges palakövet húzott elő, amelyet kirándulásaik egyikén talált, s a táblaszerű felületre kemény kagylóhéj hegyével ezt az arányszámítást karcolta föl:

15:500 = 10:x

500×10 = 5000

  5000
——— = 333,33
    15

Ebből tehát kiderült, hogy a gránitfal magassága körülbelül háromszázharminchárom lábnyi.

Cyrus Smith ekkor ismét elővette az előző este összeeszkábált eszközt: a két rögzített körzőszár most is az Alfa csillag és a horizont szögtávolságát mutatta. A mérnök nagy kört rajzolt, és annak a kerületét szemmérték szerint háromszázhatvan egyenlő részre osztotta. Majd ezen az ábrán nagyon pontosan lemérte a körzőszárak által bezárt szöget, és megállapította, hogy a két léc szögtávolsága tíz fok. A déli pólus és a horizont szögtávolságához most még hozzá kellett adnia azt a huszonhét fokot, amellyel az Alfa eltér a déli pólus irányától, az eredményből pedig le kellett vonnia a megfigyelés színhelyéül szolgáló fennsík és a tenger színe közti, fokokban kifejezett magasságkülönbséget; végeredményként kiderült, hogy a déli pólus és a láthatár szögtávolsága harminchét fok. Cyrus Smith tehát megállapította, hogy a Lincoln-sziget a déli szélesség harminchetedik fokán fekszik, illetve - mivel a kezdetleges mérőeszközök könnyen okozhattak ötfoknyi hibát - valahol a harmincötödik és a negyvenedik délkör közt.

Már csak a hosszúsági fok hiányzott a sziget földrajzi adatai közül. A mérnök azt remélte, hogy ennek meghatározására még aznap sor kerülhet, mégpedig a nap delelésének pillanatában.

A telepesek elhatározták, hogy ezt a vasárnapot sétával töltik, jobban mondva: fölkutatják a tó északi partja és a Cápa-öböl közti részt, sőt ha az idő engedi, egészen a Déli-Állkapocs-fok felső hajlatáig folytatják a fölfedező utat. Majd a fövényhalmok közt ebédelnek, és csak estefelé térnek haza.

Reggel fél kilenckor a kis csoport már a csatorna partján haladt. A túlsó parton, a Menedék-zátonyon rengeteg madár sétálgatott nagy komolyan. Pingvinféle búvármadarak voltak, messziről fölismerték őket a pingvinek szamárordításhoz hasonló, fülsértő rikácsolásáról. Pencroff, akit csupán az érdekelt, ehetők-e, roppant elégedetten vette tudomásul, hogy húsuk, bár némiképp szürke, mindazonáltal igen ízletes.

A fölfedezők behemót kétéltűeket is láttak mászkálni a zátony fövényén, kétségkívül fókákat: nyilvánvalóan ezt a szigetecskét választották pihenőhelyül. Élelmezési szempontból ezek már nem jöttek számításba, mert a fókahús undorítóan olajos; Cyrus Smith mégis figyelmesen szemlélgette őket, majd minden külön magyarázat nélkül közölte társaival, hogy rövidesen látogatást tesznek a kis szigeten.

A parton, amerre a telepesek jártak, számtalan kagyló hevert, némelyikük óriási örömet okozott volna a kagylóritkaságok kedvelőinek. Egyebek közt akadtak köztük fésűskagylók, gyöngykagylók, fúrókagylók és más hasonlók. Közvetlenebb hasznot ígért azonban az a terjedelmes osztrigatelep, amelyet Nab fedezett föl az apály idején szárazra került sziklák közt, a Kéménytől körülbelül négymérföldnyire.

- No, Nab aztán nem vesztegeti az időt! - kurjantott föl Pencroff, és érdeklődve nézegette a tengerben húzódó osztrigatelepet.

- Valóban szerencsés fölfedezés - jegyezte meg a hírlaptudósító -, mert ha igaz, hogy minden osztriga évente ötven- vagy hetvenezer petét rak, akkor igazán kimeríthetetlen raktárra tettünk szert.

- Csakhogy én azt hiszem, az osztriga nem valami tápláló eledel - szólt közbe Harbert.

- Nem bizony - felelte Cyrus Smith. - Igen kevés benne a nitrogén, és aki pusztán ebből akar megélni, annak naponta legalább tizenöt-tizenhat tucatot kell bekebeleznie.

- Az se riaszt vissza minket! - szavalta Pencroff. - Hiszen ha tucatjával nyeldessük is ezeket a herkentyűket, akkor se fogy ki ez a telep. Mi lenne, ha máris gyűjtenénk egy kis ebédrevalót...?

Választ se várt javaslatára - bizonyosra vette, hogy ajánlatát egyhangúlag elfogadják -, hanem Nabbel együtt nekiállt, és jókora mennyiségű puhányt szedtek össze. Nab egy maga fonta mályvarost hálóba rakta a zsákmányt, a többi útravaló mellé; a telepesek pedig folytatták a parti sétát a fövényhalmok és a tenger szegélye közt.

Cyrus Smith hébe-korba órájára pillantott, hogy el ne mulassza a megfigyelés időpontját: a tervezett vizsgálatot ugyanis pontosan délben kellett elvégeznie.

A szigetnek ez a fertálya, egészen az Unió-öblöt lezáró Déli-Állkapocs-fokig, teljesen kopár volt. A fölfedezők nem láttak mást, mint fövényt, kagylókat és lávatörmeléket. Legföljebb néhány tengeri madár tévedt erre a kietlen partvidékre: egy-két apró halászka vagy nagy testű albatrosz; nagy ritkán vadkacsák húztak el fölöttük, és jócskán fölcsigázták Pencroff étvágyát. A tengerész utánuk is eresztett néhány nyílvesszőt, de eredmény nélkül, azoknak ugyanis sehogy sem akaródzott veszteg maradni, márpedig röptükben nem találhatta el őket.

A balsikerű vadászat után Pencroff váltig hajtogatta:

- Lám, én megmondtam, Cyrus úr: amíg nincs puska, addig az étrendünk hiányos marad!

- Bizonyára, Pencroff - felelte az újságíró -, de hát ez pusztán magától függ. Kerítsen valahonnan puskacsőnek való vasat, gyújtóserpenyőbe való acélt, lőporba szükséges ként, szenet és salétromot, durranó kéneső készítésére szolgáló higanyt, salétromsavat és borszeszt, végezetül golyóbisöntéshez ólmot, és biztosítom, Cyrus barátom tüstént elsőrangú karabélyt barkácsol.

- Hohó! - felelte a mérnök. - Nem is ez a bökkenő, hiszen nyersanyag alighanem akad majd a szigeten; hanem a puska kényes szerszám, rendkívül finom műszerek kellenek ám a gyártósához. No de majd meglátjuk!

- Lám - kiáltott föl Pencroff -, miért is hajigáltuk ki minden fegyverünket a gondolából, meg minden holminkat, még a zsebkésünket is!...

- Ugyan, Pencroff, ha mindezt nem dobáljuk ki a léghajóból, akkor mi pottyanunk a tenger feneketlen fenekére! - szólt rá Harbert.

- Sajnos, igazad van, fiacskám... - bólogatott a tengerész. Aztán gyorsan másra terelte a szót: - Hej, mekkorát nézhettek Jonathan Forster meg a cimborái, amikor reggelre kelve hűlt helyét találták a léggömbnek!

- Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy mit szóltak hozzá Forsterék! - vont vállat az újságíró.

- Annyit azonban el kell ismernie, hogy az én ötletem volt az egész! - jelentette ki Pencroff elégedetten.

- Pompás ötlet volt, Pencroff, mondhatom! - kacagott föl Gedeon Spilett. - Annak köszönhetjük, hogy ide jutottunk!

- Ami engem illet, szívesebben vagyok itt, mint a déliek fogságában! - kiáltotta a tengerész. - Különösen, mióta Cyrus úr ismét velünk van!

- Szó, ami szó, én is! - ismerte el az újságíró. - Mert miben látunk itt szükséget? Semmiben!

- Vagyis inkább: mindenben! - felelte a tengerész, és araszos vállát csak úgy rengette a kacagás. - No de előbb-utóbb majd csak kitaláljuk a módját, hogyan álljunk tovább innen!

- Talán hamarább is, mint remélitek, barátaim - jegyezte meg a mérnök -, amennyiben a Lincoln-sziget nem esik túlságosan távol egyik vagy másik szárazföldtől vagy szigetcsoporttól. Délután egy órakor majd megtudjuk ezt is. Nincs ugyan térképem a Csendes-óceánról, a déli részére azonban eléggé tisztán emlékezem. A sziget, mint azt már tegnap megállapítottam, a nyugatra levő Új-Zélanddal és a keletre levő Chilével egy szélességi fokon fekszik. Ezt a két országot azonban legalább hatezer mérföld választja el egymástól, és közbül óceán terül el. Meg kell hát tudnunk, hogy e roppant vízfelület melyik részén van a sziget; mihelyt meghatároztuk legalább megközelítőleges pontossággal tartózkodási helyünk földrajzi hosszúságát, remélem, ez is kiderül...

- Ugye, a földrajzi szélességet tekintve a Pomotu-szigetcsoporthoz vagyunk legközelebb? - kérdezte Harbert.

- Igen - felelte a mérnök -, de ez a távolság akár ezerkétszáz mérföldnél is nagyobb lehet!

- Hát arrafelé mi van? - kérdezte Nab, aki mindeddig feszült érdeklődéssel figyelte a társalgást, és most déli irányba mutatott.

- Arrafelé? - legyintett Pencroff. - Semmi.

- Valóban, semmi - bólintott a mérnök.

- És mi történik, Cyrus - érdeklődött az újságíró -, ha a Lincoln-sziget Új-Zélandtól vagy Chilétől nem esik távolabb két-háromszáz mérföldnél...?

- Nos - válaszolta a mérnök -, akkor nem házat építünk, hanem hajót, és Pencroff mester elkápráztathat bennünket hajózási tudományával...

- Ezen ne múljék! - kiáltott föl a tengerész. - Szíves örömest elvállalom a parancsnokságot... csak Cyrus úr találja meg a módját, hogy viharálló hajót építsünk!

- Az is meglesz, ha eljön az ideje! - felelte Cyrus Smith.

Ezek a férfiak csakugyan nem riadtak vissza semmitől, de amíg így elbeszélgettek, telt-múlt az idő, és közeledett a megfigyelés pillanata! Vajon hogyan akarja a mérnök minden műszer híján megállapítani a nap delelésének időpontját? Harbert hasztalanul törte a fejét, nem tudta kitalálni.

A fölfedezők ekkor hatmérföldnyire jártak a Kéménytől, közel azokhoz a homokbuckákhoz, amelyek közt a rejtélyes körülmények közt megmenekült mérnököt annak idején megtalálták. Az óra fél tizenkettőt mutatott, ideje, hogy megebédeljenek; letelepedtek hát, és kicsomagolták az elemózsiájukat. Nab útifölszereléséből a korsó sem hiányzott; Harbert most fogta az agyagedényt, és a közeli patakra szaladt ivóvízért.

Amíg ebédjüket tálalták, Cyrus Smith is fölkészült a csillagászati megfigyelésre. Kiválasztotta a fövénypart egyik sík szakaszát, amelyet az apadó tengervíz tökéletesen simára mosott. Olyan egyenletes lett ott a fövény, akár az üveglap, még csak egy homokszemcse sem ágaskodott rajta. Egyébként: sem annak nem volt különösebb jelentősége, hogy a talaj vízszintes legyen, sem annak, hogy az a hat láb magas karó, amelyet a mérnök a fövénybe szúrt, teljesen függőlegesen álljon. Sőt: a mérnök szándékosan is kissé délnek döntötte a rudat, a nap állásával ellenkező irányba; ugyanis ne feledjük, hogy a déli féltekén fekvő sziget telepeseinek a szemében a sugárzó égitest nem a déli, hanem az északi égbolton futotta be mindennapos körívű pályáját.

Harbert csak most értette meg, mire készül a mérnök: Cyrus Smith a fövénybe tűzött karó árnyéka segítségével szándékozik megállapítani a nap delelési idejét, vagyis meglesi azt a pillanatot, amelyben a nap éppen a sziget délkörén halad át, azaz más szóval: az árnyék hosszából akarja kiszámítani a helyi időt. És valóban, egyéb műszer híján ezzel a módszerrel is megközelítette a kívánt eredményt.

Csakugyan, mivel az árnyék délig folytonosan rövidül, dél múltával pedig ismét fokozatosan növekszik, aki arra kíváncsi, hogy mikor van dél, az egyszerűen meglesi azt a pillanatot, amikor legkurtább az árnyék. Cyrus Smith azért döntötte a nap állásával ellentétes irányba a póznát, hogy az hosszabb árnyékot vessen, s ezáltal pontosabban megfigyelhesse az árnyék változásait. Valóban, mennél hosszabb a napóra mutatója, annál könnyebben követhető szemmel árnyékának az elmozdulása. A karó árnyéka ezúttal ugyanazt a célt szolgálta, mint a napóra mutatója.

Amikor Cyrus Smith elérkezettnek látta az időt, letérdepelt a földre, arasznyi gallydarabokat tűzött a fövénybe, azokkal jelölte meg a rúd lassan fogyatkozó árnyékának útját. Társai szintén odahajoltak, és fölcsigázott érdeklődéssel figyelték a mérnök tevékenységét.

Az újságíró tenyerében szorongatta rendkívül pontos zsebóráját, hogy megállapítsa, mikor csökken legkurtábbra az árnyék. Cyrus Smith, mint tudjuk, április 16-án végezte el a mérést, tehát azon a napon, amelyen a valódi idő egybeesik a középidővel; mivel pedig Gedeon Spilett órája még mindig a washingtoni időt mutatta, nyilvánvaló volt, hogy a megfigyelők a sziget valódi idején, a helyi időn kívül egyszersmind a washingtoni időt is megtudják, ami igencsak egyszerűsíti a későbbi számításokat.

Eközben a nap lassan haladt pályáján a delelőpont felé; a pózna árnyéka fokozatosan rövidült, s amikor a mérnöknek egyszer csak úgy tetszett, mintha az árnyék ismét növekedne, gyorsan megkérdezte:

- Hány óra?

- Öt óra múlt egy perccel - vágta rá azonnal Gedeon Spilett. Most már csak egy-két számítás maradt hátra. Ez azonban már gyerekjáték volt. A washingtoni és a Lincoln-szigeti helyi idő közt, mint láttuk, kerek számban kifejezve öt óra különbség mutatkozott: amikor tehát a Lincoln-szigeten dél van, a washingtoni órák már délután ötöt mutattak. Mivel pedig a nap látszólagos föld körüli útján egy-egy földrajzi fokot négy perc alatt jár be, világos, hogy óránként tizenöt-tizenöt földrajzi fokon halad át. Elég tehát az órák számát, azaz ötöt a fokok számával, vagyis tizenöttel megszorozniok, hogy a végeredményhez jussanak: s ez hetvenöt fok.

A mérnök tudta, hogy Washington a 77. hosszúsági fok percének 11. másodpercén, azaz - az Angliában és Amerikában alapul vett greenwichi délkörtől számítva - kereken a hetvenhetedik hosszúsági fokon fekszik; a Washington helyzetét kifejező hetvenhetedik fokhoz most már csak az imént kiszámított hetvenöt fokot kell hozzáadni, hogy nyilvánvalóvá legyen: a sziget a nyugati hosszúság 152. foka tájékán található.

Cyrus Smith azonban - éppen úgy, mint a szélességi fokok kiszámításakor - gondolt a hibalehetőségekre is; társaival tehát azt közölte, hogy a sziget földrajzi helye minden valószínűség szerint a déli szélesség harmincötödik és negyvenedik foka, valamint a nyugati hosszúság százötvenedik és százötvenötödik foka közt elterülő óceáni vidék.

A mérnök, mint látjuk, figyelembe vette a mérés föltételezhető hibáit, és minden irányban öt-öt foknyi eltéréssel számolt; márpedig egy földrajzi fok hatvan mérföldnek felel meg, vagyis az öt-öt foknyi ingadozás szélességben is, hosszúságban is háromszáz mérföldnyi különbséget jelenthetett a pontos helymeghatározáshoz képest.

Ám ez a hibalehetőség már semmiképpen sem módosíthatta a telepesek elhatározását. Napnál világosabban látták ugyanis, hogy a Lincoln-sziget igencsak távol esik valamennyi szárazföldtől és szigetcsoporttól, márpedig holmi törékeny, maguk ácsolta lélekvesztőn semmi esetre sem kockáztathatták meg az átkelést akkora távon.

Legközelebb Tahiti és a Pomotu-szigetcsoport feküdt: ezerkétszáz mérföldnyire, de Új-Zélandtól már ezernyolcszáz mérföld, az amerikai partoktól pedig négyezerötszáz mérföld választotta el a szigetet.

Cyrus Smith sokáig vallatta emlékezetét, de sehogy sem tudta fölidézni magában, hogy a Lincoln-sziget helyén bármely térkép is egyebet jelzett volna, mint puszta óceánt.

Másnap, április 17-én reggel a tengerész ezzel a kérdéssel fordult Gedeon Spiletthez:

- Nos, uram, ma melyik mesterségbe fogunk?

- Abba, amelyik Cyrusnak tetszik - felelte az újságíró.

Miután vályogvetői és gölöncséri feladataikkal teljesen végeztek, a mérnök társainak a fémkohászatot kellett kitanulniuk.

Előző délutáni fölfedező útjukon csaknem hétmérföldnyire vetődtek a Kéménytől, eljutottak egészen az Állkapocs-fokig. Ott megszakadt a fövényhalmok hosszú láncolata, és a talaj vulkáni jellegűvé vált. Furcsa, szeszélyes alakú, tűzhányóműködés során keletkezett kövületek szegélyezték a két szirtfok közé szorult keskeny öblöt, ez a sziklatömeg azonban korántsem közelítette meg a Kilátó-fennsík gránitfalának magasságát. A szirtfoknál a telepesek visszafordultak, és estére már haza is értek a Kéménybe; addig azonban nem tudtak elaludni, míg el nem döntötték véglegesen a kérdést: szabad-e még egyáltalán a Lincoln-sziget elhagyására gondolniuk.

A szigetet ezerkétszáz mérföld választja el a Pomotu-szigetcsoporttól, márpedig ez igen tekintélyes távolság. Közönséges bárka - különösen a tengeri viharok közelgő évadján - semmiképpen sem bírhatja az átkelést. Ezt Pencroff kereken kijelentette. Még holmi egyszerű csónak ácsolása is kényes munka, akkor is, ha minden hozzá való szérszám rendelkezésre áll, márpedig a telepesek híján vannak minden ilyesminek, s azon kellene kezdeniök a hajóépítést, hogy fejszét, szekercét, fűrészt, kalapácsot, fúrót, gyalut, miegyebet barkácsolnak, ami szerfölött időigényes. Elhatározták hát, hogy a szigeten töltik a telet, és a Kéménynél lakályosabb otthont keresnek a téli hónapokra.

Mindenekelőtt hasznosítaniok kell azt a néhány vasérctelért - vagyis vasérccel teli kőzethasadékot -, amelyet a mérnök a minap fedezett föl a sziget északnyugati részén; az a feladatuk, hogy a vasércből vasat olvasszanak, a vasból pedig acélt öntsenek.

A fémek általában ritkán fordulnak elő tiszta állapotban. Többnyire oxigénes vagy kénes vegyületekben találhatók lelőhelyükön. Cyrus Smith mintaként hozott két ércdarabja közül is az egyik magnetit volt, vagyis oxigéntartalmú mágnesvaskő, a másik pedig pirit, azaz vas-diszulfid. Ha az elsőt, vagyis a mágnesvaskövet akarják megmunkálni, akkor mindenekelőtt redukálniuk kell, hogy az oxigén eltávozzék belőle, és színvassá váljék a vasérc. A redukció pedig úgy történik, hogy a vasércet szén jelenlétében magas hőfokra hevítik; ebben több módszer ismeretes, de a legegyszerűbb és leggyorsabb az úgynevezett katalán eljárás; ennek az az előnye, hogy a vasércet közvetlenül változtatja színvassá, egyetlen művelet során; de gyakoribb ennél a kohó, vagyis az olvasztó kemence használata: ebben a vasérc előbb nyersvassá válik, és csak később - három-négy százaléknyi széntartalmát is elvesztve - alakul át színvassá.

Mármost mire volt szüksége Cyrus Smithnek? Nem nyersvasra, hanem megmunkálható színvasra, ezért tehát a redukció gyorsabbik módját választotta. Egyébként olyan ércet talált, amelyben igen tisztán és nagy mennyiségben akadt színvas. Szabályos oktaéder alakú kristályokból álló, sötétszürke; mágneses természetű vas-oxid-hidroxid volt ez, ilyen ércből olvasztják a legfinomabb vasat Európában, ahol Svédország és Norvégia bányái ontják. A Lincoln-szigeten talált vasérctelérek közelében gazdag szénrétegek is húzódtak: ezekből már eddig is bányásztak a telepesek. A vasolvasztáshoz szükséges két nyersanyag közelsége nagy könnyebbséget jelentett az érc földolgozásában. Ezek hasonló pazar bőséggel hozhatók felszínre az Egyesült Királyságban is, ahol a fémfeldolgozáshoz szükséges kőszenet egyazon talajból, egyazon időben állítják elő.

- Nos, Cyrus úr - kérdezte Pencroff -, mától fogva vaskohászatra adjuk a fejünket?

- Úgy van, barátom - felelte a mérnök -, és éppen ezért, amennyiben nincs kedve ellenére, átlátogatunk a zátonyra, egy kis fókavadászatra.

- Fókavadászatra?! - hüledezett a tengerész, és álmélkodva fordult Gedeon Spilett felé. - Hát a vasöntéshez fóka is kell?

- Ha egyszer Cyrus azt mondja - vont vállat az újságíró.

A mérnök azonban már el is hagyta a Kéményt, Pencroff tehát - mivel más magyarázatot nem kapott - fölkészült a fókavadászatra.

Cyrus Smith, Harbert, Gedeon Spilett, Nab és a tengerész nemsokára ott állt a fövényen, ahol a gázló keresztezte a csatornát. Az apály éppen mélypontjára ért, úgyhogy a fókavadászok alig térdig érő vízen lábolhattak át.

Cyrus Smith ekkor lépett első ízben a zátonyra, társai azonban már másodszor jártak ott, hiszen erre a kis szigetre vetette őket a léggömb.

Amikor partra léptek, száz meg száz pingvin bámészkodott rájuk ártatlan gombszemével. A botokkal fölfegyverzett telepesek könnyűszerrel öldöshették volna halomra a csetlő-botló madarakat, de ez a vérfürdő kétszeresen is haszontalan lett volna, hiszen azzal csak fölriasztanák a parton heverő kétéltűeket, az pedig egyáltalán nem érdekük. Ugyanilyen okból kímélték azokat a pikkelyesen csillogó tollú, uszonyszerűen csökevényes szárnyú, ártatlan kis madarakat is, amelyeket aranytollú pingvin néven ismer a természettan.

A telepesek óvatosan lépkedtek hát a zátony északi csúcsa felé; hepehupás, kátyús talajon jártak; az iszapos lyukakban vízimadárcsaládok fészkeltek. A kis sziget végén vaskos, fekete foltok lebegtek a víz színén. Megannyi úszó zátony.

Ezeket a kétéltűeket kell elejteniök. Meg kell azonban várniok, míg szárazra cammognak, mert ezek a keskeny medencéjű, kurta, tömött prémű, orsó alakú fókák kiváló úszók, úgyhogy a tengerben aligha lehet megfogni őket; a parton ellenben rövid, úszóhártyás lábukkal olyan lassan mozognak, mint holmi csúszómászók.

Pencroff ismerte a fókák szokásait, és azt tanácsolta társainak, hogy várakozzanak türelemmel, amíg ezek a kétéltűek kimásznak a partra, és elhenterednek a homokban; a jó napsütéstől bizonyára hamarosan mély álomba merülnek. Akkor aztán könnyű lesz elvágni menekülésük útját, és orrtövön csapni közülük egyet-kettőt.

A vadászok elrejtőztek tehát a parti sziklák mögé, és némán várakoztak.

Egy óra beletelt, amíg a fókák végre rászánták magukat, hogy fölcaplassanak a fövényre. Lehettek vagy féltucatnyian. Pencroff és Harbert ekkor kivált a csoportból, és megkerülte a zátony csúcsát, hogy onnan támadhassa hátba a fókákat, és elvágja menekülésük útját. Eközben Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Nab a sziklák fedezetében lopakodott a leendő "csatatér" felé.

A sziklák mögül egyszer csak fölmagaslott a tengerész szálas termete. Harsány csatakiáltást hallatott. A mérnök és két társa előrontott, és a tengerpart felől igyekezett bekeríteni a fókacsapatot. Két állatot nyomban erős botütés ért, ezek holtan nyúltak el a fövényen, a többi azonban visszamenekült a vízbe, és gyorsan úszott a nyílt tenger felé.

- A fóka tálalva van, Cyrus úr! - jelentette a tengerész, és a mérnökhöz lépett.

- Helyes! - válaszolta Cyrus Smith. - Kovácsfújtató lesz belőlük!

- Kovácsfújtató! - álmélkodott Pencroff. - Ejha! Micsoda megtiszteltetés éri őket!

A mérnök valóban azt tervezte, hogy a kétéltűek bőréből fújtatót készít az ércolvasztáshoz. Az elejtett fókák közepes nagyságú állatok voltak, hosszuk nemigen tett ki többet hat lábnál, fejük pedig a kutyáéhoz hasonlított.

Mivel teljesen céltalannak látszott, hogy a két tekintélyes súlyú állatot elcipeljék hazáig, Nab és Pencroff elhatározta, ott helyben nyúzzák meg mindkettőt; Cyrus Smith, Harbert és az újságíró addig kutassa át a szigetet.

A tengerész és a néger ügyesen végezte a dolgát, és három óra múlva Cyrus Smithnek már rendelkezésére is állt a két fókabőr; ezeket nyersen, cserzetlen állapotban akarta fölhasználni.

A telepesek most már csak addig vesztegeltek, amíg apály nem jött; akkor ismét átgázoltak a csatornán, és visszatértek a Kéménybe.

Otthon még eléggé nehéz munka várt rájuk: a fókabőröket föl kellett fesziteniök egy fakeretre, hogy azzal sajtolhassák majd a légzsákot, ha rákerül a sor, a tömlők nyílásait pedig növényi rostokkal kellett légmentesen összevarrniok. Többször is elhibázták, de újra meg újra nekifogtak. Cyrus Smithnek nem volt más szerszáma, mint a Top nyakörvéből köszörült két acélpenge, de azokat akkora szakértelemmel forgatta, társai pedig olyan ügyesen kezére jártak a munkában, hogy a kis telep szertára három nap múltán jól működő fújtató gépezettel gyarapodott; ez arra a célra szolgált, hogy a fölizzított ércre levegőt lövelljenek, ami nélkülözhetetlen föltétele a vasöntés sikerének.

Április 20-án reggel a Lincoln-szigetre beköszöntött a "vaskorszak", legalábbis az újságíró ezzel a szóval emlékezett meg róla jegyzeteiben. A mérnök, mint tudjuk, úgy határozott, hogy a vasöntést a vasérc és a kőszén lelőhelyén kezdi meg. Megfigyelése szerint a vasérctelérek is, a kőszéntelepek is a Franklin-hegy északnyugati dombvonulatainak aljában húzódtak, vagyis lakóhelyüktől hatmérföldnyire. Arra persze gondolni sem lehetett, hogy onnan minden áldott nap visszatérjenek a Kéményhez, elhatározták hát: a kis telepes csoport ágakból összerótt kunyhófélében húzódik meg arra az időre, mivel a vasolvasztás fontos művelete éjjel-nappal szakadatlanul folyik, egyetlen pillanatra sem szabad félbeszakítani.

A tervet egyhangúlag elfogadták, s reggel útnak is indultak. Nab és Pencroff a fújtatót hurcolta egy dorongokból és gallyakból eszkábált saroglyán; és némi élelmet is vittek magukkal, húst és algaféleségeket, de azzal a szándékkal, hogy készleteiket útközben kiegészítik.

Útjuk a Fénymadár-erdőn keresztül vezetett, a legkeskenyebb felén vágtak át rajta, délkelet felől északnyugati irányban. Ezúttal már szélesebb csapást kellett törniök a vadonban, hogy közvetlen összekötő ösvényt létesítsenek a Kilátó-fennsík és a Franklin-hegy lejtői közt. Csodálatos faóriások közt jártak; a legtöbbnek már ismerték a fajtáját. Harbert fölfedezett néhány újat is, többek közt a sárkányfát, amelyet Pencroff "pöffeszkedő póréhagymának" becézett - nem is egészen alaptalanul, minthogy ez a növény, ámbár igen terebélyesre nő, éppen úgy a liliomfélék családjába tartozik, akár a vöröshagyma, a metélőhagyma, a mogyoróhagyma vagy a spárga. Ezeknek a sárkányfáknak a gyökere főzve pompás eledel, párlatából pedig jóízű, édes pálinkaféle erjeszthető. A telepesek jócskán szedtek belőle.

Sokáig tartott, míg átvágtak az erdőn. Csaknem naphosszat kóboroltak benne, s közben nem mulasztották el, hogy alaposan szemügyre vegyék állatvilágát és növényzetét. Ami Topot illeti, őt nem a flóra, hanem a fauna^[47] érdekelte, csörtetve lótott-futott a cserjék és bozótok közt, és válogatás nélkül fölvert mindenféle ott búvó vadat. Harbert és Pencroff nyíllövésekkel leterített két kengurut, és elejtett egy részint sündisznóra, részint pedig hangyászmedvére emlékeztető állatot: az előbbire azért hasonlított, mert labdaformán összegömbölyödött, és hegyes tüskék meredeztek a hátán, az utóbbira pedig azért, mert földtúrásra való körme volt, madárcsőrben végződő vékony, hosszú orra, nyúlékonyan pöndörödő, fullánkos nyelve, amelyen rovarfogásra szolgáló apró, hegyes tüskék sorakoztak.

- Hát a fazékban mire hasonlít majd? - érdeklődött Pencroff, akinek természetesen főként ez fúrta az oldalát.

- Finom borjúhúsra! - vágta rá Harbert.

- No, ennél többet nem is kívánhatunk tőle - ismerte el a tengerész.

A kirándulás során néhány ragadozót is megpillantottak, ezek azonban nem kerülgették támadó szándékkal a kis csoportot, és már-már úgy látszott, hogy nem is kell fenevadaktól tartaniok, amikor az újságíró egy fa alsóbb ágai közt, néhány lépésnyire valamilyen medveféle állatot vett észre, ám ez a fura jószág egyáltalán nem riadt meg az emberek közeledtétől, hanem szép nyugodtan tűrte, hogy az újságíró lerajzolja. Gedeon Spilett nagy szerencséjére ugyanis ez a kérdéses "medve" semmiféle rokonságban nem áll a talponjárók félelmetes családjával. Nem volt egyéb, mint egy jámbor "kula", vagyis közkeletűbb nevén: lajhár, akkora, mint egy nagyobbfajta kutya, borzas, piszkos szőrzetű; mancsain hatalmas karmok, azokkal kapaszkodik föl a fákra, hogy zöld leveleket szüreteljen táplálékul. Miután az említett állat "személyazonosságát" ilyeténképpen sikerült megállapítaniok, a hírlaptudósító kitörölte vázlata alól a "medve" aláírást, odafirkantotta helyébe a "kula" nevet, és folytatták útjukat.

Délután öt óra tájban Cyrus Smith megálljt vezényelt. A rengeteg szélére értek, a Franklin-hegy keleti oldalát támasztó hatalmas "gyámpillérek" egyikéhez. Néhány száz lépésnyire tőlük a Vörös-patak csordogált, ivóvíz tehát nem esett messze tőlük.

Egykettőre tábort vertek. Nem telt bele egy óra, és a telepesek faágakból, liánokból, vályogból elfogadható szállást rögtönöztek a törzsek közt, a vadon szegélyén. A földtani kutatásokat másnapra hagyták. Nemsokára vidám tűz lobogott a kalyiba bejárata előtt, szorgosan forgatták a nyársat, és megsült a vacsoráravaló; majd nyolc óra tájt a telepesek nyugovóra tértek, csak az őrt álló virrasztott, aki a tüzet táplálta; mert úgy gondolták, hogy az bizonyára elriasztja a kunyhó környékén kóborló vadállatokat; a többiek pedig az igazak álmát aludták.

Másnap, április 21-én a mérnök Harbert kíséretében elindult, hogy ismét szemügyre vegye azokat az őskori földalakulatokat, amelyek közt a mintául eltett érckőzetet találta. A patak forrásvidékén, az egyik északkeleti irányú előhegység oldallankájának a tövében csakhamar ráakadt egy telérre, amely a talaj felszínén húzódott. Ez a színvasban gazdag érc a maga olvadékony kőzetével (amelynek telérkő vagy érkőzet a tudományos neve) tökéletesen alkalmasnak ígérkezett arra a redukáló eljárásra, amelyet a mérnök tervezett, vagyis a katalán módszer egyszerűsített, főként Korzikában használatos változatára.

A voltaképpeni katalán módszer lényege a következő: a kohászok kemencékbe és olvasztótégelyekbe rakják a szenet és a vasércet, rétegenként váltogatva, és ott idézik elő a vasérc redukciós folyamatát. Cyrus Smith azonban úgy vélte, megtakaríthatja a berendezések elkészítésével járó sok és körülményes munkát azzal, hogy az ércdarabokat és a kőszenet egészen egyszerűen kupacba hányja, és fújtatóval levegőt juttat az izzó rakás közepébe. Bizonyára Tubalkain^[48] és az őskor első fémművesei is ezzel a módszerrel gyártottak vasat. Márpedig ami a mondák világában, Ádám apánk unokái idejében is bevált, és azóta is mindenütt eredményre vezetett, ahol bőven akadt érc és tüzelő, annak a Lincoln-szigeten is sikerülnie kellett, hiszen a telepesek helyzete sem volt hátrányosabb amazokénál.

Sőt mivel a vasérc is, a kőszén is a föld felszínén feküdt, nem messze táborhelyüktől, a bányászkodás egyáltalán nem járt nagyobb nehézséggel. Az érckövet a telepesek kisebb darabokra zúzták, és apródonként leütögették róluk a felszínükre tapadó szennyeződést. Aztán szenet és ércet szórtak egymásra, rétegenként váltogatva - akár a faszénégetők kúpozzák föl boksává a megszenesítendő hasábokat. Ha ezt a rakást fölhevítik, és fújtatóval erős légáramlatot lövellnek a közepébe, a szén lassan szén-dioxiddá, az pedig szén-oxiddá változik, és redukálja a vas-oxidot, vagyis kivonja a vasból az oxigént.

A mérnök is ekként járt el. Még annak idején, amikor a fazekaskemence körül foglalatoskodtak, tűzálló agyagból hosszú csövet készítettek: ezt most a fókabőr tömlő szelelőnyílására erősítették, és az egész készüléket az izzó érchalmazhoz állították. A fújtatót feszítőrámákból, növényi rostokból és ellensúlyként használt szikladarabokból álló szerkezet működtette; ez a gépezet erős légáramlást és ezzel nagy hőséget idézett elő az ércmáglya alatt, s ezzel meg is kezdődött az a vegyi folyamat, amelynek eredményeképpen a magnetitnek színvassá kell átalakulnia.

Nehéz mesterségnek bizonyult a vaskohászat. A telepeseknek minden türelmüket, minden találékonyságukat össze kellett szedniök, hogy balul ne üssön ki próbálkozásuk; végül is azonban sikerre vezetett a sok fáradozás: eredményeképpen jókora darab likacsos színvas - kohászati nyelven "vascipó" vagy "bocs" - maradt a hűlő ércmáglya helyén; ám ezt még amúgy izzó állapotban kalapálni, nyújtani, lapítani, egyszóval kovácsolni kellett, hogy az olvadt "telérkő" távozzék belőle. Nyilvánvaló, hogy ehhez legalábbis egy kalapácsra már szükségük lett volna, de hát ezzel nem rendelkeztek a botcsinálta kovácsmesterek; végül is nagyjából ugyanabban az állapotban leledzettek, mint az igazi vaskorszaki fémművesek, márpedig azok is tudták a módját, hogyan segítsenek magukon.

A Lincoln-szigeti kovácsok ugyanúgy tettek, mint őskori elődeik: az első "bocsot" jókora dorong végére erősítették, és ezzel egy üllőként szolgáló gránitsziklán kalapálták ki a másodikat: durva, de azért használható fémdarabhoz jutottak.

Végül sok erőfeszítés, sok vesződés árán április 25-én elérték, hogy néhány megmunkálásra kész kovácsoltvas rúd hevert előttük; ezek apródonként használati tárgyakká: fogókká, csípővasakká, pörölyökké, csákányokká és hasonló szerszámokká alakultak; Pencroff és Nab szerint valamennyi remekbe sikerült.

A vas azonban nem színvas állapotban a leghasználhatóbb, hanem akkor, ha acéllá edzik. Mármost az acél színvasból és szénből áll; a nyersvasból olyan módon lesz acél, hogy elvonják belőle a szénfölösleget, az úgynevezett kovácsvasból pedig akkor lesz acél, ha pótolják a belőle hiányzó széntartalmat. Az előző eljárással készült nyersvasból előállított acélt természetes vagy "buzgatott" acélnak, a másodikat, a kovácsvasból szén hozzáadásával gyártott acélt cementacélnak nevezik.

Cyrus Smithnek tehát a második eljáráshoz kellett folyamodnia, minthogy ezúttal színvas állt a rendelkezésére. Ezért tűzálló agyagból olvasztóüstöt formált, és abban szénporral keverve fölhevítette a vasat.

Amikor mindezzel meglettek, az így elkészült, hidegen-melegen egyaránt munkálható acélt pöröllyel és kalapáccsal kedvükre alakíthatták. Nab és Pencroff a mérnök gyakorlati útmutatása alapján vörösre izzította, majd hirtelen hideg vízbe mártva, megedzette az anyagot, s ezzel kitűnő fejszének való acélt nyertek.

Mondanunk sem kell, nemcsak fejszét kovácsoltak a kitűnő nyersanyagból, hanem a legkülönfélébb szerszámokat, ha egyelőre csak kezdetleges kivitelben is: baltát, bárdot, kéziszekercét, gyaluvasat, fűrésznek szánt acélpengét, ácsfejszét, csákányfejet, ásót, kapát, kalapácsot, szöget, miegyebet.

Végül is május 5-én lezárult az első "vaskorszak", a kovácsok pedig visszatértek a Kéménybe, hogy ott új munkával nemsokára új címet érdemeljenek ki.

Május 6-a fölvirradt; ez a nap az északi félgömbön november 6-nak felel meg, nem csodálható hát, hogy az idő hovatovább őszire fordult. Az égen már napok óta felhők gyülekeztek, telepeseinknek valamiképpen gondoskodniok kellett végre téli szállásról. A hőmérséklet ugyan még nem süllyedt érezhetően; ha lett volna hőmérőjük, az átlagosan tíz-tizenkét Celsius-fokot mutatott volna a nulla fölött. Ez az aránylag magas átlaghőmérséklet nem lepte meg őket, hiszen a Lincoln-sziget, minden valószínűség szerint, a déli szélesség harmincötödik és negyvenedik foka közt feküdt, időjárási viszonyai tehát nagyjából az északi szélesség hasonló fokán elterülő Szicília és Görögország éghajlatának feleltek meg. Bár, ami azt illeti, némelykor Görögországban vagy Szicíliában is kemény hidegek járnak, hó és jég is van, kétségtelen hát, hogy valamikor tél derekán a Lincoln-szigeten szintén erős lehűlés következik be: ez ellen pedig idejében védekezniök kell.

Ha azonban a hideg még nem is fenyeget közvetlenül, az esős évszak mindenesetre küszöbön áll, és tarthattak tőle, hogy ezen a nyílt tengeri viharoknak kiszolgáltatott, magános óceáni szigeten kegyetlenül zordra fordul az idő.

Most már komolyan megfontolandó, hogyan találhatnának lakályosabb szállást a Kéménynél: a kérdést hamarosan dűlőre kell vinniök.

Pencroff természetesen szívesen itt maradt volna, hiszen annak idején ő fedezte föl ezt a menedéket, nagyon a szívéhez nőtt; ám azért megértette, hogy új lakást kell keresniök. A tenger - mint emlékszünk - egyszer már elöntötte a Kéményt, és a telepesek nem tehették ki otthonukat másodszor is hasonló balesetnek.

- Máskülönben bizonyos önvédelmi intézkedéseket is kell tennünk - fűzte hozzá véleményét Cyrus Smith az addig elhangzottakhoz, miután jó ideje beszélgetett már társaival a lakáskérdésről.

- Miért? - hökkent meg a hírlaptudósító. - Hiszen a sziget merőben lakatlan.

- Bizonyára - felelte a mérnök -, jóllehet még nem fürkésztük át teljes egészében; de ha ember nem is lakik itt, tartok tőle, hogy annál több a vérengző vadállat. Valamilyen támadás lehetőségére tehát mindenképpen föl kell készülnünk; gondoskodnunk kell védett helyről, különben minden éjszaka a lobogó tűz mellett virrasztva őrködhetünk. Meg aztán, barátaim, jobb, ha résen áll az ember. Végtére is a Csendes-óceánnak ezen a fertályán gyakran portyáznak maláj kalózok...

- Hogyan? - kérdezte Harbert. - Ilyen messzire minden szárazföldtől?

- Bizony, fiam - felelte a mérnök. - A kalózok vakmerő hajósok, és veszedelmes gonosztevők: minden óvintézkedést meg kell tennünk ellenük.

- Helyes! - mondta Pencroff. - Akkor hát sáncoljuk el magunkat a kétlábú és négylábú vadak elől egyaránt. Mielőtt azonban bármibe is belefognánk, vajon nem lenne-e helyénvaló, Cyrus úr, ha ebből az alkalomból töviről hegyire átkutatnók a szigetet?

- Az bizony csakugyan jó lenne - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Ki tudja, nem lelünk-e a sziget túlsó partján valamilyen barlangfélét, amit hiába kerestünk errefelé?!

- Igaz - ismerte el a mérnök -, de elfelejtitek, barátaim, hogy ivóvíz közelében kell megtelepednünk, márpedig a Franklin-hegy tetejéről sem folyót, sem patakot nem láttunk a nyugati partszakaszon. Itt viszont a Hála-folyó és a Grant-tó közt vagyunk, ami olyan tekintélyes előny, hogy azt nem szabad elhanyagolnunk. Azonfelül pedig a szigetnek ezt a keleti részét kevésbé érik a déli földgömbön északnyugatról fúvó passzátszelek...^[49]

- Akkor hát leghelyesebb, Cyrus úr, ha a tó partján építünk házat - vonta le a tanulságot a tengerész. - Hisz nincs hiány sem téglában, sem szerszámban, de még munkaerőben sem! Ha voltunk már vályogvetők, gölöncsérek, vasöntők, kovácsok, hát hogy az ördögbe ne lehetnénk egyszer kőművesek is?!

- No igen, barátom, de mielőtt határoznánk, nézzünk csak körül - felelte a mérnök. - Sok munkát takaríthatunk meg, ha olyan hajlékot találunk, amelyet maga a természet épített, és kétségkívül menedéknek is biztonságosabb az olyan, mert minden ellenségtől megvéd, a szigeten levőktől is, a betolakodóktól is.

- Igaza van, Cyrus - felelte az újságíró -, csakhogy mi végigkutattuk már a partot, apróra megvizsgáltuk a gránitfalat, és nemhogy barlangot, hanem még egy lyukat vagy hasadékot sem találtunk rajta!

- Bizony, egyet sem! - tette hozzá Pencroff. - Hej de pompás is volna, ha biztonságos magasságban lakást vájhatnánk abba a falba! Szinte látom is már: tengeri kilátás, öt-hat szoba...

- Panorámaablakok, hogy jó világosak legyenek a helyiségek! - tódította nevetve Harbert.

- És lépcsőház, ahol föl s le sétálhatunk! - vágta rá Nab.

- Kinevettek? - kiáltott föl a tengerész. - Miért olyan mulatságos ez? Mi ebben a lehetetlen? Nincs-e csákányunk, feszítővasunk? És Cyrus úr nem tud-e vajon robbanóaknába való puskaport gyártani, ha akar? Ugye, Cyrus úr, csinál majd puskaport, ha itt lesz az ideje?

Cyrus Smith elgondolkozva hallgatta a nekihevült Pencroff kissé délibábos tervezgetését. Gránitba üreget vájni még robbanóaknával is herkulesi feladat; igazán bosszantó, hogy a természet éppen a munka nehezét nem végezte el. A mérnök azonban csak annyit felelt a tengerésznek, hogy jó lesz, ha a folyó torkolatától az északi szögletig egyszer alaposan végigvizsgálják a falat.

Elindultak hát, és körülbelül kétmérföldnyi szakaszon a lehető leggondosabban végigkutatták a gránittömb oldalát. A sima, meredek sziklafalon azonban sehol semmiféle üreg nem látszott. Még a felső szegély körül röpködő szirti galambok sem találtak különb fészeknek való odút, mint néhány apró mélyedést a gránitfal zegzugos peremén.

Ez bizony kellemetlen, hiszen arra gondolni sem lehet, hogy akár csákánnyal, akár puskaporral essenek neki a gránitnak, és úgy próbáljanak alkalmas üreget vájni a falba. Az egész partszakaszon egyetlen, átmeneti szállásnak való menedék akadt, amelyre Pencroff szerencsésen rábukkant: a Kémény; és most mégis el kell hagyniok.

A telepesek a fal északi szögleténél fejezték be a fölfedező utat; onnan a gránittömb hosszú, enyhe lejtőkben ereszkedett le egészen a partig, ott pedig beleveszett a parti fövényes lapályba. Északi sarkától nyugati lábáig már csak amolyan lankás, negyvenöt fokos szögben hajló, durva kőgörgeteg rézsűjeként lejtett az emelkedés; különféle növények, cserjék, gyomok kötötték meg a reá rakódott földréteget és homokot. Itt-ott még kibukkant a gránit, és hegyes csúcsaival át-átböködte a domboldal felületét. A lejtőt meglehetősen magas fű borította, hellyel-közzel facsoportok árválkodtak rajta. A rézsű lábánál azonban a természet föladta a harcot, s ahol a lejtő a lapályba olvadt, onnan a fövénypart már szélesen, kopáran futott le egészen a tengerig.

Cyrus Smith úgy vélekedett, s nem ok nélkül, hogy a tó vízfölöslege ezen az oldalon csordul ki a mederből, mégpedig zuhatag formájában. A Vörös-patak ugyanis szüntelenül emeli a tó szintjét, a földuzzasztott víznek valahol mindenképpen lefolyást kell találnia. A mérnök azonban a már fölkutatott partszakaszokon, vagyis a patak torkolatától az attól nyugatra fekvő Kilátó-fennsíkig sehol sem bukkant rá a levezető csatornára.

Azt ajánlotta hát társainak, hogy másszák meg a meredéket, vizsgálják át a tó északi és keleti partját, majd a magaslatokon keresztül térjenek vissza a Kéménybe.

Javaslatát egyhangúlag elfogadták, és Harbert meg Nab néhány perc múlva már föl is ért a fennsíkra. Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff megfontolt léptekkel követték két társukat.

Mintegy kétszáz lépésnyire, a lombok közül előcsillant a tó napsütötte víztükre. Elragadó tájék tárult a telepesek elé. A már sárguló levelű fák szemvidító, festői csoportokban susogtak. A zöldellő gyepszőnyegen néhány fekete kérgű, időrágta, óriási, kidőlt vén facsonk ütött el a fű színétől. Zajosan nyüzsgő kakaduk százai feleseltek a fákon, és olyan tarka kavargással csapongtak ágról ágra, mintha megannyi sokszínű prizma röpködött volna a levegőben. A szemlélőnek szinte az a képzete támadt, mintha maga a különleges gallyrengeteg bontaná szivárványszínekre a napsugarakat.

A telepesek nem igyekeztek egyenesen a tó északi szegélyére, hanem megkerülték a fennsík peremét, hogy a patak bal partján jussanak el a torkolatához. Ez legföljebb másfél mérföldnyi kerülőt jelentett. Könnyű séta volt, mert ebben az erdőben ritkásan nőttek a fák, és szabad utat engedtek a gyaloglóknak. Az egész tájékon érzett, hogy túl van a termékeny övezet határán; a tenyészet errefelé kevésbé buján virult, mint a patak és a Hála-folyó közti területen.

Cyrus Smith és társai eléggé óvatosan haladtak ezen a számukra még ismeretlen vidéken. Íj, nyíl és néhány vashegyű dorong volt minden fegyverük. Eddigelé ugyan semmiféle vad nem mutatkozott; valószínűnek látszott, hogy az állatók inkább a sűrű, déli erdőket lakják; a telepeseket azonban váratlanul kellemetlen meglepetés érte: Top hirtelen megtorpant - óriási, tizennégy-tizenöt láb hosszú kígyó ágaskodott előtte. Nab egyetlen botütése végzett a hüllővel. Cyrus Smith megvizsgálta a csúszómászót, és közölte, hogy nem mérges: az úgynevezett gyémántkígyók fajtájához tartozik, amelyet Ausztrália egyik déli államának, Új-Dél-Walesnek a bennszülöttei meg is esznek. Az azonban nem látszott lehetetlennek, hogy a szigeten olyan kígyók is élnek, amelyeknek a mérge halált okoz, mint például a hasított farkú "süket vipera", amely az ember lába alól kunkorodik föl nagy hirtelen, vagy a szárnyas kígyó, amely kettős bőrlebernyege segítségével villámgyorsan lendül támadásra. Top az első ijedelem elmúltával olyan buzgón adta fejét kígyóvadászatra, hogy már-már aggódtak érte. Gazdája nem győzte magához szólítgatni.

Nemsokára elérték a Vörös-patak torkolatát. A kutatók innen fölismerték a túlsó partot, ahol a Franklin-hegyről jövet jártak. Cyrus Smith megállapította, hogy a patakból tekintélyes vízmennyiség ömlik a tóba, a természetnek tehát valahol szükségképpen lefolyót kellett találnia, ahol leeresztheti a tó vízfölöslegét. A telepesek éppen ezt a lefolyót keresték, mert bizonyosra vették, hogy zuhogójának mechanikai erejét hasznosítani lehet.

Szabadon kóboroltak, de azért nem távolodtak el túlságosan egymástól, és egy cél felé tartottak: a meredek tópartot akarták körüljárni. Úgy látták, hogy a tó vize halban igen gazdag, és Pencroff tüstént el is tökélte magában, horgászfölszerelést állít össze, és él a kínálkozó lehetőséggel.

Előbb azonban meg kellett kerülniök a tó hegyes, északkeleti csücskét. Gyanították, hogy a víz éppen azon az oldalon csurran ki a tóból, mert partja ott szinte érinti a fennsík peremét. Lefolyónak azonban ott sem akadtak nyomára, a telepesek folytatták hát kutatóútjukat a tó szélén, amely könnyed hajlattal, a tengerparttal párhuzamosan haladt tovább.

Ezen a szakaszon kevésbé volt erdős a domboldal, csak néhány elszórt facsoport növelte a táj festői szépségét. A Grant-tó most teljes terjedelmében tárult a telepesek szeme elé; szellő sem fodrozta a víz színét. Top keresztül-kasul csörtetett a cserjéken, és egyre-másra rebbentette föl a csapatostul ott-tanyázó sokfajta madarat: ezeket Gedeon Spilett és Harbert nyíllövésekkel fogadta. A fiú ügyesen célzott, nyílvesszeje el is talált egyet: a szárnyaszegett madár a zsombékosba zuhant. Top nekiiramodott, és csakhamar szép, palaszínű, kurta csőrű, erősen domború homlokcsontú úszószárnyassal a szájában tért vissza; a takaros jószág lábát tollfüzér, szárnyát pedig fehér sáv keretezte. A gázlók rendjéhez és a vízityúkok családjához tartozó szárcsaféle állat akkora volt, mint egy kövérebb fogoly. Mi tagadás, hitvány vadászzsákmány, az íze sem valami híres. Remélhetőleg azonban a kutya majd csak kevésbé finnyásnak mutatkozik gazdáinál, vélték a telepesek; és ezért úgy határoztak, hogy a szárcsát Top kapja vacsorára.

A fölfedezők ekkor már a tó keleti szegélyét járták, és már-már az ismert részhez értek. A mérnök nagyon meglepődött, hogy a vízfölösleget levezető csurgót ott sem találta. Amikor az újságíró és a tengerész szóvá tette a dolgot, nem is titkolta előlük csodálkozását.

Top mindeddig igen nyugodtan viselkedett, ekkor azonban egyszerre heves izgalom jeleit kezdte mutatni. Az okos állat föl és alá rohangászott a parton, majd hirtelen megtorpant, és a vízre meredt. Úgy állt ott, egyik mellső lábát fölemelve, mintha valamilyen láthatatlan vadra lesne; aztán veszett ugatásba fogott, fürkészett, szimatolt, majd váratlanul elhallgatott.

Cyrus Smith és társai eleinte ügyet sem vetettek Top furcsa magatartására; a kutya azonban annyira csaholt, hogy a mérnök végül is fölfigyelt.

- Mi van ott, Top? - kérdezte.

A kutya néhány ugrást tett gazdája felé, lerítt róla, hogy izgalmában nem bír magával, majd visszaszaladta partra. Aztán hirtelen beugrott a tóba.

- Top! Vissza! - kiáltott rá Cyrus Smith, mert nem akarta, hogy kutyája kalandokba bocsátkozzék a gyanús vízben.

- Mi lehet ott a mélyben? - tanakodott Pencroff, és a tó felszínét fürkészte.

- Top alighanem valamilyen kétéltűt orrontott meg! - válaszolta Harbert.

- Tán csak nem alligátort? - kérdezte az újságíró.

- Nem hiszem - felelte Cyrus Smith. - Az alligátorok inkább az Egyenlítő tájékán élnek.

Eközben gazdája hívására Top visszatért, és fölkapaszkodott a meredek parton; de még mindig nem maradt veszteg, hatalmasakat szökkent a magas fűben, mintha ösztöne sugallatára valamilyen láthatatlan lényt üldözne, amely a part mentében siklik, a víz alatt. A tó azonban nyugodt volt, felszíne meg sem rezdült. A telepesek többször is megálltak a szélén, és figyelmesen szemlélték. Semmi sem bukkant ki belőle. Valamilyen titoknak kell ott lappangania.

A mérnök oldalát furdalta a kíváncsiság.

- Járjunk végére ennek a kutatóútnak - mondta.

Félóra múlva a kis csoport tagjai eljutottak a tó délkeleti csücskéhez, és megint a Kilátó-fennsíkon álltak. Ezzel voltaképpen befejezettnek is tekinthették a tóparti körutat, ám a mérnök ezalatt mégsem jött rá a nyitjára, hol távozik el a tó vízfölöslege.

- Pedig lefolyócsatornának mégis kell lennie valahol! - hajtogatta váltig. - Ha nem fönn, a felszínen, akkor lenn, a mélyben, a part menti gránittömeg alatt.

- Végül is miért tulajdonít olyan nagy jelentőséget ennek a kérdésnek, kedves Cyrus? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Azért olyan rendkívül fontos ez - felelte a mérnök -, mert ha a levezető csatorna csakugyan a gránittömbön halad keresztül, akkor bizony megtörténhetik, hogy ott nagyobb üreget is találunk, márpedig az könnyűszerrel lakhatóvá tehető, ha másfelé tereljük a víz folyását.

- Az vajon nem lehetséges-e, Cyrus úr - kérdezte Harbert -, hogy a víz a tó fenekén ömlik ki, és valamilyen föld alatti csatornán át jut a tengerbe?

- Valóban, meglehet - válaszolta a mérnök -, már amennyiben az a levezető nyílás nem enged át több vizet, mint amennyivel a Vörös-patak táplálja a tavat. Mert ha a lefolyócsatorna tölcsére szélesebb volna a kelleténél, akkor a közlekedőedények törvénye értelmében a tó egész vize a tengerbe ömlene, és a tó tökéletesen kiszáradna. Amennyiben azonban igazad van, és a lefolyó csakugyan a tó fenekén nyílik, akkor nincs más hátra, magunknak kell házat építenünk, minthogy a természet nem végezte el helyettünk ezt a munkát.

A telepesek már csaknem útnak eredtek, hogy átvágjanak a Kilátó-fennsíkon és visszatérjenek a Kéménybe, amikor Top ismét az izgalom feltűnő jeleit mutatta. Dühödten csaholt, majd még mielőtt a gazdája megakadályozhatta volna, másodszor is a tóba vetette magát.

Valamennyien a víz szélére szaladtak. A kutya már húszlábnyira távolodott el a parttól, Cyrus Smith hangosan hívogatta, amikor egyszerre csak óriási szörnyeteg feje bukkant ki az errefelé sekélynek tetsző vízből.

Harbert azonnal fölismerte hengeres alakjáról, tányérnyi szeméről, csúcsos fejéről, amelyet hosszú, selymes szálú bajusz díszített.

- Lamantin! - kiáltotta.

Nem találta el egészen; a Lamantin manatus növényevő, cetféle emlős, tengeritehénnek is nevezik; Afrika, valamint Dél- és Közép-Amerika keleti partjain és a tengerbe ömlő folyók torkolatában él; ez az állat azonban, amelyik a tóból fölbukkant, nem lamantin volt, hanem csak rokona, vagyis a cetek rendjéhez tartozó dugong, amely a pofája fölső részén nyíló, tág orrlyukakról ismerhető föl.

A roppant állat rárontott a kutyára, Top pedig hiába igyekezett a partra menekülni üldözője elől. Gazdája semmit sem tehetett érte, és mielőtt Gedeon Spilett vagy Harbert észbe kapott volna, hogy íját és nyilát használja, a dugong már meg is ragadta Topot, és lerántotta a víz alá.

Nab, vashegyű dárdával a kezében, Top segítségére akart sietni, elszánta magát, hogy saját elemében támadja meg a borzalmas víziállatot.

- Maradj, Nab! - szólt rá a mérnök, és karjával visszatartotta a bátor négert.

A víz mélyén ezalatt nagy küzdelem dúlt, érthetetlen harc, hiszen olyan körülmények közt Top nyilvánvalóan nem védekezhetett; de hogy mégis szörnyű viaskodás folyt odalenn, az meglátszott a kavargó, bugyborgó habokon; csakhogy bármiképp tusakodtak is, az összecsapás nem végződhetett máshogyan, mint az eb pusztulásával! Top azonban váratlanul fölbukkant egy tajtékgyűrű közepén. Mintha valamilyen nem ismert erő taszította volna magasba, mintegy tízlábnyira lendült a felszín fölé, a levegőből visszacsobbant a mélyen örvénylő hullámok közé, majd onnan csakhamar kiúszott a partra: csodával határos módon menekült meg, és komolyabb sérülés sem igen látszott rajta.

Cyrus Smith és társai értetlenül bámultak egymásra. Új titok - megfejthetetlen, akár a többi! A küzdelem azonban mintha tovább folyt volna a víz alatt. Úgy rémlett, hogy a dugongot nála is hatalmasabb ellenfél támadta meg - ezért eresztette el a kutyát -, és most a tulajdon életéért harcol.

A tombolás azonban nem tartott sokáig. A hullámokat vér festette pirosra, és a szétterjengő skarlátvörös folt közepén kisvártatva fölmerült a dugong: mozdulatlanul lebegő, óriás teste csakhamar megfeneklett egy kis fövénypadon a tó déli csücskében.

A telepesek odafutottak. A dugong már kimúlt. Az ormótlan nagy állat hossza tizenöt-tizenhat lábnyi lehetett, súlya pedig három-négyezer font. Nyakán seb tátongott, mintha éles penge hasította volna végig.

Miféle kétéltű lehetett az, amelyik egyetlen iszonyú csapással elpusztította a félelmetes erejű dugongot? Senki sem tudta a választ; Cyrus Smith és társai, miközben hazatértek a Kéménybe, egész úton ezen tűnődtek.

Másnap, május 7-én Cyrus Smith és Gedeon Spilett nekivágott a Kilátó-fennsíknak; az ebédfőzést Nabre bízták, Harbert és Pencroff pedig a folyóparton az erdőbe ment, hogy kiegészítse a tűzifakészletet.

A mérnök és az újságíró nemsokára odaért a tó csücskénél ahhoz a kis fövénypadhoz, amelyen a dugong teteme feküdt. A madárcsapatok már lecsaptak a hústömegre, kőhajításokkal kellett elkergetni őket, mert a mérnök meg akarta menteni a dugong zsírját, hogy hasznosítsa a kis telep céljaira. Ami az állat húsát illeti, az sem lehet éppen megvetendő eledel, hiszen Malájföld bizonyos tartományaiban is csak a bennszülött fejedelmek asztalára jut belőle. Erről azonban már Nabnek kell gondoskodnia.

Cyrus Smith mérnököt ebben a pillanatban egészen más foglalkoztatta. Nem hagyták nyugton a tegnapi események, sehogyan sem bírta elfelejteni őket. Mindenáron meg akarta fejteni a víz alatti harc titkát, hogy megtudja, miféle masztodon^[50] vagy egyéb víziszörny ejtette a dugongon azt a különös sebet.

Most hát megállt a tó partján, és nézte a vizet, figyelt, de semmiféle gyanús jel sem mutatkozott a kelő nap sugaraiban csillogó, békés vízfelületen.

A fövénypad körül, ahol a dugong teteme feküdt, sekély volt a víz, beljebb azonban fokról fokra mélyült a medre, és valószínűnek látszott, hogy a tó közepén már tekintélyes a mélység. A tavat végeredményben a Vörös-patak hatalmas gyűjtőmedencéjének tekinthették.

- Nos, kedves Cyrus - jelentette ki az újságíró -, én ezen a vízen semmi, de semmi gyanúsat nem észlelek...

- Én sem, barátom - felelte a mérnök -, és igazán nem tudom, mivel magyarázzam a tegnapi esetet!

- Megvallom - folytatta Gedeon Spilett -, hogy ennek a kétéltűnek a sebe legalábbis különös, és azt sem igen értem, micsoda rejtélyes erő vetette Topot olyan magasra a víz fölé! Az ember szinte azt hinné, hogy valamilyen roppant kéz hajította a levegőbe, aztán ugyanez a kéz tőrt markolt, és halálos sebet ejtett a dugongon!...

- Csakugyan - bólintott a mérnök, és elmélázott -, van itt valami, amit sehogyan sem tudok fölfogni. De hát az én megmenekülésemet, azt érti-e, kedves Spilett? Ki ragadott ki a hullámok közül? Ki vitt ki a fövényhalmok közé? Ugye, nem tudja? Valamilyen titok lappang itt, ezen a szigeten, de sebaj, egy szép nap bizonyára megfejtjük. Addig is: tartsuk nyitva a szemünket, társaink előtt azonban ne firtassuk a dolgot, és ne is igen emlegessük ezt a sok furcsaságot. Őrizzük meg magunknak megfigyeléseinket, és folytassuk a munkát, gondoskodjunk szükségleteinkről, mintha mi sem történt volna.

Tudjuk, hogy a mérnöknek mind ez idáig nem sikerült fölfedeznie a tó csurgóját, de arra sem vallott semmi, hogy a víz időnként netán kiöntene medréből: tehát valahol szükségszerűen lefolyóra kell találnia. Most, amint Cyrus Smith a tavat nézegette, egyszer csak meghökkenve vette észre, hogy a víz kifejezetten arrafelé áramlik, ahol ő áll. Belehajított néhány fadarabot, és azok valóban mind a déli szöglet felé sodródtak. A két kutató a part mentén követte az áramlatot, és végül is a tó déli csücskére érkezett.

A víz szintje ott valamelyest alábbszállt, mintha valamilyen föld alatti hasadék nyelné el hamarjában.

Cyrus Smith a tó tükre fölé hajolt, és fülelt: félreismerhetetlen föld alatti vízzubogást hallott.

- Itt van! - szólt, és fölegyenesedett. - Itt szökik el a vízfölösleg, kétségtelen, hogy itt, a gránittömbön át vezető csatornán keresztül ömlik a tengerbe, márpedig az az üreg alkalomadtán még nekünk is hasznunkra lehet! No jó! Majd meglátjuk...

A mérnök az egyik fáról hosszú ágat vágott, lefosztotta lombjait, majd a két part találkozási pontjában a vízbe bökött vele: kiderült, hogy a víz színe alatt mindössze egylábnyi mélységben széles rés tátong: a mindeddig hiába keresett lefolyócsatorna szája. A víz sodra olyan erősen örvénylett ennél a beszájadzásnál, hogy kitekerte a mérnök kezéből az ágat, és leszívta a mélységbe.

- Semmi kétség immár - ismételte a mérnök -, itt a csatorna nyílása, ezt a víznyelőt pedig napfényre hozom!

- Hogyan? - kérdezte Gedeon Spilett.

- Úgy, hogy lecsapolom a tavat, és háromlábnyival lejjebb süllyesztem a felszínét.

- S ezt hogyan valósítja meg?

- Csurgót nyitok, szélesebbet, mint ez itten...

- És merrefelé, Cyrus?

- A tó szélének a tengerhez legközelebb eső szakaszán.

- De hiszen ott gránitból van a part! - jegyezte meg az újságíró.

- Hát akkor fölrobbantom azt a gránitot - felelte Cyrus Smith. - Az új nyíláson pedig majd annyi víz tódul ki, hogy a régi csatorna szája láthatóvá válik...

- És a kiáramló víz zuhatagként ömlik le a tengerpartra - fűzte hozzá a hírlaptudósító.

- Mi pedig hasznosítani fogluk azt a zuhatagot! - jelentette ki Cyrus Smith. - Jöjjön csak, jöjjön!

Azzal magával vonszolta társát; Gedeon Spilett pedig annyira bízott Cyrus Smithben, hogy csöppet sem kételkedett ennek a vállalkozásnak a sikerében. De vajon hogyan tör nyílást ebbe a gránitpartba? Hogyan repeszti szét puskapor nélkül, tökéletlen szerszámokkal ezeket a sziklákat? Vajon nem haladja-e meg a mérnök erejét az, amire ilyen szenvedélyesen törekedik?

Amikor Cyrus Smith és az újságíró visszatért a Kéménybe, Harbert és Pencroff éppen a tűzifát szállító tutaj szétbontásával foglalatoskodott.

- Cyrus Smith parancsnoknak jelentem, a favágók végeztek a harci feladattal! - tisztelgett tréfásan a tengerész, majd hozzátette: - És ha netán kőművesekre lenne szüksége...

- Kőművesekre? Nem, most vegyészekre van szükségem - válaszolta a mérnök.

- Úgy bizony! - tette hozzá a hírlaptudósító. - Fölrobbantjuk a szigetet!...

- Micsoda?! - hüledezett Pencroff. - Fölrobbantjuk? A szigetet?

- Legalábbis részben! - nyugtatgatta Gedeon Spilett.

- Ide figyeljetek, barátaim... - kezdte a mérnök.

Azzal ismertette velük, milyen eredménnyel jártak kutatásai. Véleménye szerint a Kilátó-fennsík alapját képező gránittömegben többé-kevésbé tekintélyes méretű barlangnak kell lennie, s az a szándéka, hogy lehatol odáig. Ám hogy ez sikerülhessen, mindenekelőtt szabaddá kell tennie azt a nyílást, amelyen keresztül most a fölösleg kiözönlik, következésképpen csökkentenie kell a víz szintjét, mégpedig úgy, hogy annál is tágasabb lefolyót nyit a tó oldalán. Ehhez azonban robbanószert kell gyártania, mert csak azzal képes megfelelő szélességben kicsorbítani a tó gránitkáváját. A robbanóanyagot pedig a természetadta ásványi anyagok fölhasználásával kísérli meg előállítani.

Mondanunk sem kell, hogy a mérnök tervét a telepesek valamennyien kitörő örömmel fogadták, különösen Pencroff rajongott érte. Hatalmas erőket szabadjára engedni, rést ütni a gránitfalon, vízesést létrehozni - ez aztán a tengerésznek való mulatság! És ha a mérnöknek vegyészekre van szüksége, hát ő szíves örömest lesz akár vegyész, kőműves vagy csizmadia is! Mindent elvállal, amit csak kívánnak tőle.

- És ha éppenséggel úgy hozza a szükség - mondta lelkendezve Nabnek -, akár tánc- és illemtanárnak is fölcsapok én!...

Nabnek és Pencroffnak mindenekelőtt az a feladat jutott, hogy kifejtsék a dugong zsírját, eleségnek szánt húsát pedig dolgozzák föl, tartósítsák, tegyék tárolásra alkalmassá. A néger és a tengerész nem kért magyarázatot, nem firtatta, mire való mindez, hanem tüstént fölszedelőzködött. Tökéletesen megbíztak a mérnökben: amit ő mond, annak mindig van veleje.

Nab és Pencroff távozása után Cyrus Smith és Harbert meg Gedeon Spilett nyomban fogta a vesszőből font saroglyát, és a folyó mentén elindultak a kőszéntelep felé, ahol kristályos pirit is akadt bőséggel, különösen a telérek közti rétegekben, s ahonnan Cyrus Smith már hozott egyszer mutatóba egy darabot.

Egész nap azon fáradoztak, hogy kellő mennyiségű piritet szállítsanak a Kéménybe. Estére sikerült is több tonnányit fölhalmozniok.

Másnap, május nyolcadikán a mérnök nekilátott a vegyészkedésnek. A kristályos pirit főként szénből, szilícium-dioxidból, alumíniumból és vas-szulfidból áll - túlnyomórészt ez utóbbiból -, és Cyrus Smithnek most arra kellett törekednie, hogy a vas-szulfidot elszigetelje a többi anyagtól, és a lehető leggyorsabb eljárással vas-szulfáttá alakítsa. A vas-szulfátból már könnyű lesz kénsavat kivonnia.

Mert valóban: először is ez a cél. A kénsav egyike a leghasználatosabb vegyszereknek, s egy-egy ország ipari fejlettsége úgyszólván azon mérhető, milyen mennyiséget fogyaszt belőle. A telepesek is remélték, sok hasznát fogják látni, mert a kénsav gyertyakészítéshez, bőrcserzéshez meg egyebekhez is nélkülözhetetlen; a mérnök azonban pillanatnyilag egészen másra akarta alkalmazni.

Cyrus Smith alkalmas helyet keresett a Kémény háta mögött, és ott gondosan elegyengette a talajt. Aztán a fövényen nagy halom száraz ágat és hasábfát rakott máglyába, erre pedig nagyobb piritdarabokat helyezett, egyiket a másikhoz támasztva, hogy hézag maradjon köztük; majd az egész rakást dió nagyságúra zúzott pirittörmelékkel szórta tele.

Amikor ezzel elkészült, meggyújtotta a farakást: a tűz átizzította a kristályokat, és a pirit - minthogy ként és szenet is tartalmaz - lángra lobbant. Ekkor a mérnök új piritmorzsalék rétegeket púpozott az eddigiekre, míg hatalmas kupac nem keletkezett, amelyet aztán körültapasztott földdel és fűcsomókkal; ebbe a rétegbe pedig szelelőréseket nyitott, mintha fát szándékoznék boksában megszenesíteni.

Utána már csak várnia kellett, hogy az átalakulás végbemenjen: tíz-tizenkét napig is eltart, amíg a vas-szulfid vas-szulfáttá, az alumínium pedig alumínium-szulfáttá változik; mindkét anyag oldható, míg a többi - a szilícium-oxid, az elégett szén és a hamu - oldhatatlan.

Amíg ez a vegyi folyamat lezajlott, Cyrus Smith más feladatokat bízott társaira. Azok pedig nemcsak buzgón végezték munkájukat, hanem valóságos szenvedéllyel is.

Nab és Pencroff már előzőleg kifejtette, és hatalmas, kétfülű agyagedényekbe gyűjtötte a dugong zsírját. A mérnök hozzáfogott, hogy szappanosítsa a zsírt, és ezzel egyik alkatrészét, a glicerint elválassza a többitől. Ehhez nem kellett más, mint hogy a zsírt marólúggal vagy mésszel elegyítse. E két anyag mindegyike egyaránt elbontja, szappanná alakítja a zsiradékot, és ezáltal glicerint választ ki, márpedig a mérnök éppen erre törekedett, mert glicerinre volt szüksége. Mészben, mint tudjuk, nem láttak hiányt a telepesek; ám Cyrus Smith jól tudta, hogy a mész hozzáadásával előállított szappan maga is meszes, vízben oldhatatlan, következésképpen nem használható; ha viszont marólúgot alkalmaznak erre a célra, akkor oldódó szappanhoz jutnak, és annak jó hasznát vehetik a mosásnál és a tisztálkodásnál. Mármost, mint gyakorlati ember, Cyrus Smith marólúggal akart szappant készíteni. Vajon nehéz feladatot jelentett-e neki, hogy valahonnan szert tegyen marólúgra? Egyáltalán nem, hiszen a partot tömegével borította el a sok tengeri növény: sargassum, jégvirág és a rengeteg moszatféle, hínár és alga, márpedig ezekből is csinálhat marólúgot. Összegyűjtöttek hát jókora csomó tengeri növényt, valamennyit megszárították, és nyílt gödrökben, szabad levegőn elégették. A növények elhamvasztása több napig tartott; a telepesek olyan hőfokra szították a lángot, hogy abban még a hamu is megolvadt, s a tüzelés eredménye nagy darab szilárd, szürkés kolonc lett: ez az anyag régóta természetes szóda néven ismeretes.

Amikor ez is meglett, a mérnök a lúgot belekeverte a zsírba, s ez részint oldható szappant eredményezett, részint pedig egy semleges vegyhatású folyadékot: a glicerint.

Ám ez még nem minden. Cyrus Smithnek még egy vegyi anyagra volt szüksége, hogy tervét valóra váltsa: salétromsavas káliumra vagy egyszerűbb néven: salétromsóra, még közönségesebben: salétromra.

Cyrus Smith a növényi hamuból könnyen kivonhatta volna a hamuzsírt, és ebből éppolyan könnyen készíthetett volna salétromot. Igen ám, de ehhez salétromsav kellett volna, márpedig a mérnök éppen azzal nem rendelkezett, hiszen salétromot is csak azért akart szerezni, hogy végül is salétromsavat készíthessen belőle! Ezzel tehát amolyan circulus vitiosus-féle^[51] keletkezett, amiből nem látszott kiút. Ezer szerencséjükre azonban ezúttal maga a természet sietett a telepesek segítségére, és készen szállította a szükséges salétromot, nekik nem volt más dolguk, mint összegyűjteni. Harbert ugyanis salétromtelepet fedezett föl a sziget északi részén, a Franklin-hegy lábánál: garmadával hevert ott, legföljebb némi tisztítást igényelt.

Ezek a különféle munkálatok vagy nyolc napig tartottak. Véget is értek, mielőtt még a vas-szulfid vas-szulfáttá alakulása teljesen befejeződött volna. Egy-két napon át tehát a telepesek idejéből arra is telt, hogy mintázóagyagból tűzálló tégelyeket formázzanak, a vas-szulfát lepárlásához pedig különleges téglakemencét építsenek. Mindezzel május 18-ára végeztek, körülbelül akkor, amikor a vegyi folyamat befejeződött. Gedeon Spilett, Harbert, Nab és Pencroff a mérnök szakértő irányításával bámulatosan ügyes vegyipari munkásokká vedlettek át. Egyébként a szükség maga a legjobb tanítómester: annak a szavára mindig hallgatnak a tanítványok...

A pirit ezalatt teljesen redukálódott a tűzben, a művelet eredményét pedig, azaz a vas-szulfátot, alumínium-szulfátot és szilíciumot, valamint a szén és hamu csapadékát vízzel telt medencébe szórták. Jól fölkavarták, megvárták, míg a szilárd anyagok leülepednek, aztán leszűrték róluk a vizet: ezzel tiszta folyadékhoz jutottak, amely oldott állapotban tartalmazott vas-szulfátot és alumínium-szulfátot, a többi anyag, oldhatatlan lévén, a kád fenekén maradt. Az oldatot végül tűzre rakták, és részben elpárologtatták; a folyadékból a vas-szulfát csakhamar kristályok alakjában kijegecesedett, és leülepedett az üst alján; az el nem párolgott folyadék tiszta alumínium-szulfát volt, ezt azonban, mivel nem vehették semmi hasznát, egyszerűen kiöntötték.

Cyrus Smithnek most már meglehetősen nagy mennyiségű vas-szulfát kristály állt rendelkezésére: ebből az anyagból óhajtott kénsavat készíteni.

Az iparban a kénsav előállításához többnyire költséges berendezéseket állítanak üzembe. Tekintélyes telepekre, különleges szerkezetekre, platina eszközökre, saválló ólomrekeszekre, miegymásra van szükség a folyamat gyári kivitelezéséhez. A mérnöknek efféle készülékek természetesen nem lehettek a birtokában, azt viszont tudta, hogy néhol, legkivált Csehországban, sokkal egyszerűbb eszközökkel is gyártanak kénsavat, s annak még más előnye is van: töményebb. Az ilyen eljárással készült kénsavat általában nordhauseni sav^[52] néven ismerik.

Cyrus Smithnek most már csak egyetlen műveletet kellett végrehajtania, hogy kénsavhoz jusson: zárt edényben hevítenie a vas-szulfát kristályokat; ennek az úgynevezett "kalcinációnak" az eredményeképpen kénsavgőz keletkezik, és annak lecsapásával végül is: folyékony kénsav.

Ehhez a művelethez kellettek a tűzálló edények, amelyekbe beleszórták a kristályokat; a kemencébe pedig begyújtottak, hogy annak a hőjével párolják le a kénsavat. Az eljárás tökétetésen sikerült, és május 20-án, tizenkét nappal az egész munka megkezdése után a mérnök hozzájutott ahhoz a hatékony vegyszerhez, amelyet annyi módon kívánt fölhasználni a jövőben.

Mármost vajon miért kellett neki ez a hatóanyag? Egészen egyszerűen salétromsavat akart készíteni vele, ami már könnyű feladat, mert a kénsavban oldott salétrom tudvalevőleg salétromsavvá válik.

De hát végül is mire szándékozott fölhasználni a salétromsavat a mérnök? Ezt még társai sem tudták, mert Cyrus Smith nem mondta ki az utolsó szót kísérleteiről.

Célját azonban már elérte, s már csak egyetlen, végső művelet volt hátra, hogy hozzájusson az annyiféle elegyítéssel előállítható s annyira kívánt hatóanyaghoz.

Amikor a salétromsav is elkészült, a mérnök tengervíz gőzén párologtatott, sűrített glicerinnel keverte össze, és ezzel minden különleges hűtőszer nélkül, több pint^[53] olajos, sárgás folyadékot kapott.

Ezt a legutóbbi műveletet Cyrus Smith maga végezte el, félrevonultan, távol a Kéménytől és a többiektől, az elegyítés ugyanis robbanás veszélyével járt; ám végül is, folyadékkal teli palackot szorongatva kezében, odalépett barátaihoz, és csak annyit mondott nekik:

- Tessék, itt a nitroglicerin!

Valóban, az is volt: az a borzalmas szer, amelynek robbanóereje talán tízszerese a közönséges puskapornak, és amely már annyi szerencsétlenséget okozott! Mindazonáltal, meg kell jegyeznünk: mióta módját találták, hogy a nitroglicerinből dinamitot gyártsanak, vagyis valamilyen szivacsos, szilárd anyaggal, például kovafölddel vagy cukorral keverjék, némiképpen biztonságosabbá vált a veszedelmes folyadék használata. Csakhogy a dinamitot még nem ismerték a Lincoln-szigeti telepesek idejében...

- Ez a lötty robbantaná föl azokat a sziklákat? - kérdezte Pencroff igen-igen tamáskodó hangon.

- Ez bizony, barátom! - válaszolta a mérnök. - És mivel a nitroglicerinnek annál erősebb a hatása, mennél nagyobb ellenállásba ütközik, a kemény gránitban rendkívüli robbanásra számíthatunk.

- És ezt a csudát mikor fogjuk meglátni, Cyrus úr?

- Holnap! - felelte a mérnök. - Előbb azonban aknát kell a sziklába vágnunk.

Másnap - május 21-én - kora hajnalban az aknászok a Grant-tó keleti oldalára mentek, és megálltak a part egyik pontján, mintegy ötszáz lábnyira a víz peremétől. Ezen a helyen a fennsík mélyebben feküdt a tó színénél; a víz itt kútkávaszerű gránitkeretben pihent. Nyilvánvaló: ha azt a kávát áttörik, akkor a víz kizúdul a nyíláson, és patak formájában ömlik végig a fennsík lejtőjén, majd vízesésként zuhog le a tengerpartra. Ha mindez bekövetkezik, a tó felszíne szükségképpen alászáll, s ezzel láthatóvá válik az eredeti levezető csatorna nyílása - márpedig ez a végcél.

A medence káváját kellett tehát levegőbe röpíteniök. A mérnök útmutatására Pencroff csákánnyal igyekezett lyukat vájni a gránit külső burkolatába; ügyesen és serényen forgatta a szerszámot. Az üreget a part egyik vízszintes sziklahátán kezdték fúrni, ferde irányban, hogy jóval a víz felszíne alá hatoljon. Ezért aztán, ha a robbanás ereje szétveti majd a sziklát, a víz széles nyiladékon tódulhat ki a fennsíkra, a tó felszíne pedig a kívánt mértékben apadhat.

A munka sokáig tartott, mert a mérnök hatalmas robbanást akart előidézni, és legalább tíz liter nitroglicerint szándékozott fordítani erre a célra. Pencroff azonban - akit Nab időnként fölváltott - olyan jó munkát végzett, hogy délután négy órára az akna már el is készült.

Most már csak a nitroglicerin fölrobbantása maradt hátra. Erre a célra általában durranóezüst csappantyút szokás használni. A nitroglicerint ugyanis csak erős megrázkódtatás robbantja föl, ha egyszerűen meggyújtják, robbanás nélkül ég el.

Cyrus Smith kétségkívül tudott volna alkalmas robbantószerkezetet készíteni. Durranóezüst híján könnyen állíthatott volna elő valamilyen lőgyapotfélét, hiszen salétromsava volt. A lőgyapot pedig, megfelelő hüvelybe gyömöszölve, hozzá való kanóc segítségével fölrobbanthatta volna a nitroglicerint.

Cyrus Smith azonban tudta, hogy a nitroglicerin ütésre is robban. Elhatározta hát, hogy előbb az anyagnak ezt a sajátságát igyekszik hasznosítani, és csak akkor folyamodik más módszerekhez, ha ez a kísérlete csütörtököt mond.

Valóban, kőre öntött néhány csepp nitroglicerint akár egyetlen kalapácsütés is fölrobbanthat. Igen ám, de aki azt a kalapácsütést a robbanóanyagra méri, az maga is levegőbe röpül, óhatatlanul áldozata lesz a műveletnek. Cyrus Smith kiötlötte hát, hogy az akna nyílása fölé növényi rostra erősített, több font súlyú vasdarabot függeszt egy fából összerótt állványra. A rostfonadékhoz másik, előzetesen kénnel átitatott, hosszú zsinórt kötöz, amelynek vége az akna nyílásától néhány lépésnyire fekszik a földön. Ha ezt a zsineget meggyújtják, végigég, és a tűz fölfut az első rostfonadékhoz. Ez is lángot fog, elszakad, a vaskolonc pedig a nitroglicerinre zuhan.

A szerkezetet megácsolták; aztán a mérnök eltávolította társait, ő maga pedig színültig töltötte az aknát nitroglicerinnel, s egy-két cseppnyit a sziklára is öntött, a már fölfüggesztett vastömb alá.

Miután ezzel elkészült, Cyrus Smith fogta a kénes rostszál végét, meggyújtotta, elfutott a robbantás színhelyéről, és visszasietett a Kéménybe, ahol társai már várták.

Huszonöt percre számította a gyújtózsinór égési idejét, és valóban, huszonöt perc múltán minden képzeletet fölülmúló dörrenés reszkettette meg a levegőt. Úgy rémlett, mintha a sziget alapjában rendült volna meg. Vulkánkitörésre emlékeztető kőzápor zuhogott alá a levegőből. A robbanás olyan légrohamot támasztott, hogy megrázkódtatta még a Kémény szikláit is. A telepesek pedig, jóllehet kétmérföldnyire voltak az aknától, földre zuhantak.

Aztán föltápászkodtak, nekiiramodtak a fennsíknak, és odarohantak, ahol a robbanásnak rést kellett ütnie a tó partjában...

Háromszoros "hurrá!" kiáltás szakadt ki a torkukból. A gránitkáva széles szakaszon kicsorbult! Sebes vízáradat zúdult ki a hasítékon, és tajtékozva patakzott végig a lejtőn, a fennsík peremétől pedig háromszáz láb magas vízesésként zuhogott a tengerpartra.

Cyrus Smith terve sikerült; ő azonban, szokásához híven, az elégedettség legcsekélyebb jele nélkül, összeszorított ajakkal, mozdulatlanul meredt maga elé. Harbertet mámoros lelkesedés fogta el, Nab pedig valósággal úszott a boldogságban, Pencroff csak ingatta busa fejét, és így mormogott maga elé:

- Nohát, ez a mi mérnökünk, ez aztán utolérhetetlen!

A nitroglicerin valóban megtette a magáét. A tó peremén akkora rés támadt, hogy legalább háromannyi víz távozott el rajta, mint a régi lefolyón. Máris látszott, hogy a tó színe nemsokára legalább kétlábnyival alászáll.

A telepesek visszatértek a Kéménybe, hogy csákányt, feszítővasat, növényi rostokból font köteleket, tűzszerszámot, taplót hozzanak; aztán ismét fölkapaszkodtak a fennsíkra. Top vígan loholt utánuk.

A tengerész nem állta meg, hogy útközben oda ne szóljon a mérnöknek:

- Tudja-e, Cyrus úr, hogy ezzel a most kotyvasztott finom kis itókával akár az egész szigetet is fölrobbanthatná!

- Semmi kétség, a szigetet, egész földrészeket, sőt talán magát a földgolyót is - felelte Cyrus Smith. - Mennyiség kérdése az egész.

- Puskába nem jó a nitroglicerin lőpor helyett? - tudakolta a tengerész.

- Nem, Pencroff, mert ennek a robbanóanyagnak túlságosan nagy a feszítőereje - felelte a mérnök. - De majd készítünk lőgyapotot vagy közönséges puskaport; hiszen mindenünk megvan hozzá, ami csak kell: salétromsavunk, salétromunk, kénünk, szenünk. Sajnos, éppenséggel csak puskánk nincsen...

- Ó, Cyrus úr, önnek semmi sem lehetetlen - legyintett a tengerész -, ha ön akarja, még a kapanyél is elsül!...

Pencroff, úgy látszik, a "lehetetlenség" szót egyszer s mindenkorra törölte a Lincoln-sziget szótárából.

A telepesek a Kilátó-fennsíkra fölérve, azonnal a tó szöglete felé indultak, oda, ahol a régi levezető csatorna szája nyílott, amelynek időközben napvilágra kellett kerülnie. Alighanem hozzáférhetővé vált, hiszen a vízáradat már nem zuhog rajta keresztül; rövidesen kétségkívül az is kiderül hát, hogy milyen üreg rejlik a gránitmagaslat belsejében.

A telepesek néhány perc alatt a tó alsó csücskéhez értek, és egyetlen szempillantás is elég volt, hogy megállapítsák: a kívánt eredmény csakugyan bekövetkezett.

Valóban, a gránittömb egy része kibukkant a tóból, és az időközben lesüllyedt felszín fölött ott tátongott rajta az annyira keresett csatornanyílás. Valamilyen keskeny támfalféle is szárazra került az apadó víz alól, és egyenesen a lefolyó szájáig vezetett. A rés maga körülbelül húszlábnyi széles lehetett, de mindössze két láb magas. Úgy festett, mint valamilyen járda széli kanálisnyílás. A telepesek nem is igen fértek be rajta; Nab és Pencroff azonban csákányt ragadott, és egy óra sem telt bele, máris kellőképpen kitágította a víznyelőt.

A mérnök ekkor közelebb lépett, és megállapította, hogy a csatorna belső lejárata, legalábbis felső szakaszán, nem meredekebb harminc-harmincöt foknál. Az akna tehát járható, és ha alább sem lejtősödik, akkor könnyűszerrel leereszkedhetnek rajta a tenger színéig. Ha pedig - s ez nagyon valószínű - valamilyen tágasabb üreg is rejlik a roppant gránittömbben, akkor a telepesek megtalálják a módját, hogy azt az üreget a maguk céljaira hasznosítsák.

- Nos, Cyrus úr, mire várunk még? - kérdezte a tengerész, aki már türelmetlenül leste, mikor hatolnak be végre a szűk folyosóba. - Lám, Top már meg is előzött minket!

- Tüstént indulunk - felelte a mérnök -, előbb azonban világításról kell gondoskodnunk... Nab, eredj, és vágj néhány jó gyantás ágat!

Nab és Harbert leszaladt a tó fenyvesek és más zöld lombok árnyalta partjára, és csakhamar ágakkal megrakodva tért vissza, amelyeket egykettőre fáklyaformára faragtak. A fáklyákat meggyújtották az acéllal-kovával csiholt tűzön, aztán Cyrus Smith vezetésével valamennyien benyomultak a sötét, szűk folyosóba, amelyen nemrég még a tó lefolyó vízfölöslege áramlott keresztül.

Az ember azt hinné, hogy az efféle tömlőszerű alagút fokról fokra szűkül; itt azonban éppen ellenkezőleg, az akna átmérője alig néhány lépés után minden irányban annyira kitágult, hogy a kutatóknak nem kellett tovább görnyedten járniuk, hanem ereszkedés közben is teljesen fölegyenesedhettek. Az ősidők óta erre özönlő víztömegek simára csiszolták a gránitfelületeket, és a telepeseknek ügyelniök kellett, hogy el ne csússzanak a lejtőn. Ezért aztán liánokból sodort hosszú kötelekkel egymáshoz hurkolták magukat, mint a hegymászók, ha meredek sziklacsúcsra kapaszkodnak. Szerencsére néhány gránitszikla valósággal lépcsőként szögellt ki a talajból, és ez némiképpen csökkentette a leszállás veszélyét. A falakra apró vízcseppek tapadtak, és úgy csillogtak a fáklyafényben, mint megannyi szivárványos, aprócska cseppképződmény. A mérnök figyelmesen szemügyre vette a fekete gránitot. Sem lerakódást, sem repedést nem látott rajta sehol. Az egész kőtömeg rendkívül sűrű szemcséjű, tömör anyagból állt. A folyosó kőzete azt is elárulta, hogy mikor és miképpen keletkezett maga a sziget. Mert ezt a járatot nem a víz mosta ki apródonként. Nem Neptunus, hanem Pluto^[54] vájta ki tulajdon kezével: a falakról még leríttak a vulkánkitörés nyomai, a vízáramlás sem mosta el őket egészen.

A telepesek nagyon lassan ereszkedtek egyre alább. Bizonyos izgalom fűtötte őket, amiért bemerészkedtek a gránittömeg mélységeibe; ahol nyilvánvalóan sohasem járt előttük emberi lény. Nem sokat beszéltek, inkább csak gondolkoztak, s alighanem többüknek is eszébe jutott, hogy a tengerrel érintkező belső üregek némelyikében polip vagy más efféle lábasfejű óriás állat rejtőzködhet. Ezért hát bizonyos óvatossággal hatoltak előre.

Ám végtére is: Top haladt a kis csoport élén, és a telepesek bizton számíthattak az eszes állat éberségére: bízhattak abban, hogy a kutya idejekorán jelzi a veszedelmet.

Miután vagy százlábnyira ereszkedtek már alá a szerfölött zegzugos úton, Cyrus Smith, aki néhány lépéssel megelőzte a többieket, hirtelen megtorpant, és társai köréje gyülekeztek. A folyosó azon a helyen közepes nagyságú üreggé öblösödött. Boltozatáról vízharmat permetezett, de ezek a cseppek semmiképpen sem szivároghattak át a tömör gránitmennyezeten. Egyszerűen az üregen oly hosszú ideig átrobajló áradat utolsó nyomai voltak; a levegő pedig enyhe nyirkossággal tapadt a telepesek bőrére, de semmiféle egészségtelen dohosság nem szaglott benne.

- No, kedves Cyrus, mi a véleménye? - szólalt meg Gedeon Spilett. - Ez aztán igazán jól eldugott menedék, tökéletesen rejtőzik itt a mélységben, senki meg nem találja; csak az a bökkenő, hogy végeredményben lakhatatlan.

- Már miért? - kérdezte a tengerész.

- Mert túl szűk és túl sötét.

- Nem tágíthatjuk ki? Nem vájhatjuk nagyobbra? Nem nyithatunk rajta rést a napfénynek és levegőnek? - érdeklődött a tengerész, aki már semmit sem tartott lehetetlennek.

- Gyerünk tovább - nógatta őket Cyrus Smith -, folytassak a kutatást. Megeshetik, hogy arra lejjebb a természet már el is végezte helyettünk ezt a munkát.

- Mindössze még csak egyharmadán vagyunk az útnak - jegyezte meg Harbert.

- Igen, körülbelül egyharmadán - hagyta rá Cyrus Smith -, hiszen csak százlábnyi utat tettünk meg a csatorna szájától számítva, és éppenséggel nem lehetetlen, hogy további százlábnyira...

- Hol van Top?!... - vágott bele Nab a mérnök szavába.

Körülnéztek az üregben, szólongatták. A kutyának nyoma veszett.

- Úgy látszik, előreszaladt - állapította meg Pencroff.

- Gyerünk utána - javasolta Cyrus Smith.

Újra elindultak lefelé. A mérnök gondosan figyelte a csatorna kanyargását, s bár ugyancsak tekervényes úton haladtak, nagyjából-egészéből számon tudta tartani a járat fő irányát, amely a tenger felé vezetett.

A telepesek vagy ötvenlábnyit ereszkedtek le a meredek aknában, amikor hirtelen fölneszeltek: távoli hangok törtek föl a kőtömeg mélységeiből. Megtorpantak, és hallgatóztak. A folyosó olyan tisztán közvetítette fülükig a zajt, mint valamiféle hallócső.

- Ez Top ugatása! - kiáltott föl Harbert.

- Valóban - felelte Pencroff -, és a mi derék kutyánk ugyancsak mérgesen kaffog!

- Dárdát szegezz! - vezényelt Cyrus Smith. - Csak óvatosan! Utánam!

- Egyre cifrább a dolog - dörmögte Gedeon Spilett a tengerész fülébe, aki bólintott.

Cyrus Smith és társai igyekeztek, hogy segítségére siessenek a kutyának. Top ugatása egyre közelebbről hallatszott. Szaggatott csaholásán különös düh érződött. Talán valamilyen állatot vert föl rejtekéről, és azzal keveredett harcba? A telepesek már alig törődtek a veszéllyel, ellenállhatatlan kíváncsiság hajtotta őket. Nemhogy ereszkedtek vagy futottak, hanem valósággal végigkorcsolyázták a folyosó kövét, néhány pillanat alatt hatvanlábnyival mélyebbre jutottak, és már ott is álltak Top mellett.

A folyosó hatalmas és csodálatosan szép üregbe torkollott. Top ide-oda rohant benne, és bőszülten ugatott. Pencroff és Nab fáklyalengetve körüljárt, és bevilágított minden kiugró szikla mögé; Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Harbert pedig ugyanakkor minden eshetőségre készen, szúrófegyvereit döfésre tartva várakozott.

A roppant csarnok kongott az ürességtől. A telepesek minden irányban átkutatták. Nem lappangott benne semmiféle élőlény, sem állat, sem ember! Top pedig csak ugatott tovább. Sem simogatás, sem fenyegetés nem hallgattatta el.

- Valahol nyílásnak kell itt lennie - mondta a mérnök -, azon át ömlött a tengerbe a tó vize...

- Bizony - felelte a tengerész -, jó lesz vigyázni, hogy farkasverembe ne pottyanjunk!

- Keress, Top, keress! - kiáltott Cyrus Smith a kutyára.

A kutya gazdája biztatására buzgón az üreg túlsó végébe rohant, és még őrjöngőbb csaholásba fogott.

Követték az állatot, s a fáklyák fényénél valóságos kutat pillantottak meg a gránittalajban. Nyilvánvaló, hogy az imént még azon folyt alá a sziklaüregbe szorult víztömeg: ám ez már egyáltalán nem volt afféle lejtős, járható folyosó, mint a csatorna többi része, hanem függőleges, szűk akna, amelybe nem lehetett behatolni.

A telepesek a kútakna nyílása fölé hajoltak, és fáklyájukkal belévilágítottak. Nem láttak semmit. Cyrus Smith az egyik fáklyáról letört egy lobogó ágat, és a mélységbe hajította. A gyors zuhanás légáramlata fölvillantotta a lángoló gyanta fényét, megvilágította a kút belsejét, de a puszta falakon kívül most sem látszott semmi. A láng végül is könnyű rebbenéssel kialudt, annak jeléül, hogy vízbe esett, vagyis elérte a tenger szintjét.

A mérnök a fáklya esésének időtartamából kiszámította, hogy a kút körülbelül kilencven láb mélységű lehet.

Ez azt jelentette, hogy az üreg kilencvenlábnyira fekszik a tengerszint fölött.

- Itt megtelepszünk - jelentette ki Cyrus Smith.

- Csakhogy ezt a lakást már kibérelte valaki vagy valami - vetette ellen Gedeon Spilett, akit bosszantott, hogy sehogy sem tudja kielégíteni kíváncsiságát.

- No persze - válaszolta a mérnök -, de az a valaki vagy valami már elköltözött innen, mégpedig ezen a víznyelőn keresztül, és átengedte nekünk az otthonát; alighanem valamiféle kétéltű lehetett...

- Végtére is ez édes mindegy - vélekedett a tengerész -, de azért, mi tagadás, vagy negyedórája szívesen lettem volna Top helyében, mert végül is ok nélkül csak nem ugatott!...

Cyrus Smith a kutyájára nézett, és a közelében álló társai meghallották, amint ezeket a szavakat suttogja maga elé:

- Bizony, azt hiszem, Top sok mindenről többet tud, mint mi!...

Mindazonáltal a telepesek óhaja nagy részben mégis valóra vált. A véletlen kedvezett nekik - igaz ugyan, hogy a szerencsét vezetőjük bámulatra méltó találékonysága is sokban támogatta. Eztán tehát tágas, kényelmes helyiség áll a rendelkezésükre, terjedelméről még csak fogalmat sem tudtak alkotni maguknak a pislákoló fáklyafénynél, annyit azonban már most is bizonyosra vehettek, hogy tégla közfalakkal nem lesz nehéz kisebb egységekre osztani, be is rendezkedhetnek benne, ha nem is éppen háztulajdonosokként, de legalábbis tágas lakosztály bérlőiként. A víz eltávozott, és soha többé nem térhet vissza. Szabad a terep.

Két nehéz feladattal kell még megbirkózniok: először is a tömör kőtömbbe zárt üreg megvilágításáról kell gondoskodniok, másodszor pedig arról, hogy miképpen tegyék a barlangot könnyebben hozzáférhetővé. Ami a világítást illeti, arra még csak nem is gondolhattak, hogy nyílást vágjanak az üreg roppant vastagságú gránitmennyezetébe; a tengerre néző, külső oldalfal átfúrása azonban lehetségesnek látszott. Cyrus Smith, aki leereszkedés közben megfigyelte, merre kanyarog és következésképpen milyen hosszú a levezető csatorna, hajlott arra a vélekedésre, hogy a tenger felőli gránitfal nem túlságosan vastag. Ha a világítás kérdését sikerül valamiképpen megoldaniok, azzal egyszersmind a bejárat kérdése is megoldódott, hiszen ajtót sem nehezebb a falba vájni, mint ablakot; ha pedig az ajtó nyitva áll, külső létrát odaszerelni már igazán nem boszorkányság.

Cyrus Smith közölte gondolatait a többiekkel.

- Nosza rajta, Cyrus úr, munkára föl! - kurjantotta Pencroff. - Itt a csákányom, és fogadom, hogy átvágom magam ezen a hitvány falon! Hol kezdjem?

- Itt! - felelte a mérnök az izmos tengerésznek, és rámutatott egy igencsak tekintélyesen mély öblösödésre, mert föltételezte, hogy a kő ott a legvékonyabb.

Pencroff tüstént nekiesett a gránitfalnak, és félórán át csak úgy záporozott körülötte a sok kőszilánk a fáklyafényben. Csákánycsapásai szikrát hánytak a sziklán. Pencroffot Nab, őt pedig Gedeon Spilett váltotta föl a munkában.

Vagy két órája döngették már a követ, és hovatovább attól tartottak, hogy a gránit vastagabb, mint a csákány hossza, amikor Gedeon Spilett egy utolsó, hatalmas ütésére a fal hirtelen átszakadt, a szerszám pedig kiröpült a nyíláson.

- Hurrá! Hurrá! - ordította Pencroff. - Háromszor is hurrá!

A fal nem volt három lábnál vastagabb.

Cyrus Smith kitekintett a résen: mintegy nyolcvanlábnyi magasságból pillantott le a mélybe. A partszegélyt, a kis szigetet, azon túl pedig a nyílt tengert látta maga előtt.

A lyuk azonban eléggé tágra sikerült, mert a szikla nagy darabon tört át, beözönlött rajta a napsugár, és varázslatos fényhatásokkal világította meg a pompás üreget. Igen, a terem bal fele, amely mintegy százlábnyi hosszúságban nyúlt el, nem volt ugyan harminc lábnál magasabb és szélesebb, de jobb felé rendkívüli magasságot ért el: boltozata több mint nyolcvanlábnyira csúcsosodott. Néhány helyütt, szabálytalan sorban, gránitoszlopok viselték a bolthajtás terhét, s akárcsak egy székesegyház belsejében, több hajóra osztották a csarnokot. A "vállkőtartó oldalpillérekre" támaszkodó roppant mennyezet néhol nyomott félkörívek alakjában boltozódott, másutt meg csúcsívbe futó bordakötegekkel lendült a magasba, és szeszélyes cifrázatú, homályba vesző karzatok árnyékába olvadt: festői szépségben keveredett benne mindaz, amit az emberi kéz a bizánci, román és gótikus építészet modorában valaha is alkotott. Pedig mindez a természet műve volt! Az véste egymaga ezt a tündéri Alhambrát^[55] a gránittömeg kellős közepébe!

A telepesek valósággal megdermedtek az ámulattól. Ahol szűk odút reméltek, ott most valóságos csodapalotát találtak; és Nab bevallotta, úgy érzi, mintha templomba lépett volna.

A bámulat kiáltása szakadt föl valamennyiükből. Harsány "hurrá!" kiáltásaikat addig ismételgette a sok, egymásnak felelgető visszhang, amíg végképpen el nem morajlott a sötét templomhajók mélyén.

- Barátaim - kiáltott föl Cyrus Smith -, fényesen kivilágítjuk majd ezt a gránitüreget, szobákra osztjuk bal oldali részét, éléskamrákat, raktárakat is építünk bele, és akkor még mindig mienk marad ez a csodálatos csarnok! Ez lesz a mi tanulótermünk, a múzeumunk!

- És minek nevezzük? - kérdezte Harbert.

- Gránitpalotának - felelte Cyrus Smith, és újabb "hurrá!" kiáltás jelezte, hogy társai elfogadják javaslatát.

A fáklyák azonban már csaknem tövig égtek, az üregből pedig egyelőre nem juthattak ki másképpen, mint ha a meredek folyosón át visszatérnek a Kilátó-fennsíkra; ezért hát úgy döntöttek, hogy másnapra halasztják új otthonuk berendezési munkálatait.

Mielőtt elindultak, Cyrus Smith még egyszer a sötét kútakna fölé hajolt, amely függőlegesen hatolt a mélybe, egészen a tenger szintjéig. A mérnök feszülten fülelt. Nem hallott semmiféle zajt, még vízcsobogást sem, pedig a hullámmozgásnak valamiképpen meg kellett volna bolygatnia a kút vizét abban a mélységben. Még egy lobogó szövétneket dobtak bele. Az akna fala egy pillanatra ismét fénybe borult, de a telepesek most sem fedeztek föl benne több gyanúsat, mint első alkalommal. Ha a víz hirtelen apadása valamilyen tengeri szörnyet lepett meg a Gránitpalotában, az az állat azóta már régen visszajutott a tengerbe azon a föld alatti csatornán, amely a tó vízfölöslegét levezette mindaddig, amíg a telepesek új lefolyót nem robbantottak a tó oldalában: ez az eredeti víznyelő pedig a jelek szerint sehol sem bukkant a felszínre, hanem a fövénypart alatt átvonulva egyenesen a tengerbe torkollott.

A mérnök, tekintetével a mélységbe meredve, mozdulatlanul, némán hallgatódzott.

A tengerész odalépett hozzá, és megérintette a karját.

- Smith úr! - szólt hozzá.

A mérnök fölrezzent.

- Mi tetszik, barátom? - kérdezte tétován, mintha az álmok birodalmából tért volna vissza.

- A fáklyák rövidesen kialszanak...

- Gyerünk! - felelte Cyrus Smith.

A kis csoport elhagyta a csarnokot, és elindult fölfelé a sötét csatornán. Top zárta le a menetet, és még útközben is föl-fölmordult. A kapaszkodás nagyon kínosan ment. A telepesek néhány percre megálltak szusszanni egyet a felső barlangban, amely éppen feleúton nyílt, és úgyszólván lépcsőházi pihenőként szolgált a hosszú gránitföljárón. Aztán továbblépkedtek fölfelé.

Nemsokára frissebb levegő csapta meg orrukat. A falak nem csillogtak már a fáklyalobogásban; a rengeteg apró vízcsepp időközben mind elpárolgott. A fáklyák füstös fénye egyre halványodott. Nab szövétneke már ki is aludt: ha nem akarnak vaksötétben botorkálni, sietniök kell.

Igyekeztek is, és valamivel hat óra előtt, abban a pillanatban, amikor a tengerész fáklyája utolsót lobbant, Cyrus Smith és társai a víznyelő nyílásán át kiléptek a napvilágra.

Másnap, május 22-én megkezdték a berendezkedést új otthonukban, s ennek során különleges munkálatokba fogtak. A telepesek valóban alig várták már, hogy a Kéményben levő kényelmetlen szállásukat erre a sziklába vájt, egészséges, tágas, tengervíztől és esőtől egyaránt védett új lakásra cseréljék föl. Mindamellett a Kéményt sem akarták teljesen elhagyni: a mérnök úgy tervezte, hogy műhelyfélét létesít benne a durvább munkák elvégzésére.

Cyrus Smith első teendője az volt, hogy megállapítsa, hol húzódik a Gránitpalota homlokzata. Lement hát a fövénypartra, a roppant kőfal tövébe; s mivel az újságíró kezéből kiröpülő csákány nyilván függőlegesen esett, elég ha megtalálja a szerszámot, és máris megtudja, hol az a gránitoldalba ütött lyuk.

A csákányra könnyűszerrel rátalált, és valóban: nyolcvanlábnyira a fölött, ahol a szerszám a homokba fúródott, nyílás tátongott a kőhomlokzaton. A szűk résen máris néhány szirti galamb röpdösött ki s be. Nyilván azt gondolták, hogy a telepesek az ő kedvükért fedezték föl a Gránitpalotát.

A mérnök úgy tervezte, hogy az üreg jobb oldalát több szobára osztja, eléjük folyosót épít, a homlokzaton pedig öt ablakot és egy ajtót nyit. Hogy az öt ablak a terem világítását szolgálja, azt Pencroff jól értette, de hogy mi az ajtó rendeltetése, azt már sehogyan sem tudta fölfogni; hiszen az egykori víznyelő természetes lépcsőjén amúgy is egyszerű a bejutás a Gránitpalotába.

- Az ám, barátom - felelte Cyrus Smith -, de ha mi könnyen bejutunk lakásunkba a lefolyón át, akkor az másnak is ugyanolyan könnyen sikerülhet. Nekem, éppen ellenkezőleg, az a szándékom, hogy összerombolom és légmentesen elzárom a csatorna száját, sőt ha kell, tökéletesen el is rejtem ezt a nagyon szembeszökő nyílást, oly módon, hogy egy gát segítségével ismét földuzzasztom a tó vizét.

- És azután mi hogyan jutunk be? - tudakolta a tengerész.

- Külső létrán - válaszolta Cyrus Smith -, mégpedig kötélhágcsón, mert ha azt fölhúzzuk, akkor senki sem léphet be új otthonunkba akaratunk ellenére.

- De hát minek ennyire óvatoskodni? - értetlenkedett Pencroff. - Eddig egyetlen igazán félelmetes ragadozót sem láttunk. Ami pedig a bennszülötteket illeti, hát ezen a szigeten se hírük, se hamvuk!...

- Annyira bizonyos ebben, Pencroff? - kérdezte a mérnök, és a tengerész szeme közé nézett.

- Bizonyos éppenséggel nem vagyok, az majd csak akkor leszek, ha tüzetesen átkutattuk már a sziget minden zegét-zugát - felelte Pencroff.

- Ez a helyes beszéd - mondta Cyrus Smith -, hiszen a szigetnek még csak kis hányadát ismerjük. Aztán meg, ha most éppen nincs is ellenség a szigeten, még jöhet; a Csendes-óceánnak ez a fertálya ugyanis rossz hírű vidék. Készüljünk föl minden eshetőségre...

Cyrus Smith bölcsen beszélt, Pencroff pedig nem okvetetlenkedett tovább, hanem nekilátott, hogy végrehajtsa a mérnök utasításait.

Először is öt ablakot és egy ajtót kell vágniok a Gránitpalota homlokzatán, a szó szoros értelmében vett "lakosztálynak" a főfalába, továbbá egy széles nyílással meg több tojásdad világítóréssel is kell fényözönt varázsolniok abba a csodálatos, tág templomhajóba, amely afféle dísztermül szolgál majd. A homlokzat nyolcvan láb magasan húzódott a part fölött, és keletnek nézett, a fölkelő nap tehát mindjárt első sugáraival köszöntötte rá a jóreggelt. A palota oromfala a Hála-folyó torkolatánál levő kiszögellés és a Kémény sziklahalmaza fölé húzott képzeletbeli függőleges vonal közé esett. Ezért a legvadabb szelek, vagyis az északkeleti viharok csak rézsútosan érték, mivel fölfogta őket a sziklafal kiszögellése. Különben is a mérnök az ablakokat vastag fatáblákkal akarta födni a szél és az eső ellen; de arra is gondolt, hogy szükség esetén álcázhassa ezeket a zsalugátereket.

Első feladatuk tehát az volt, hogy kivéssék az ablaknyílásokat. Csákánnyal azonban csak vesződséggel és lassan dolgozhattak volna a gyémántkemény sziklában, azt viszont tudták, hogy Cyrus Smith a nagyvonalú megoldások embere. A mérnöknek maradt még némi nitroglicerinje, és most azt szándékozott hasznosítani. A robbanóanyag hatását a megfelelő pontokra korlátozta, és a robbanás ereje a mérnök által kiválasztott helyeken sorra tört nyílásokat a gránitfalba. Aztán csákány meg véső segítségével sorra faragták ki a csúcsíves rajzolatot a nagy terem öt ablakára, a tojásdad világítórésekre meg az ajtóra, simára egyengették a túlságosan girbegurbára sikerült éleket, és néhány nappal a munka megkezdése után már a Gránitpalota legrejtettebb zugát is éles fénnyel ragyogta be a fölkelő nap.

Cyrus Smith úgy tervezte, hogy a lakosztályt öt, tengerre néző helyiségre osztják; jobbról előszobaféle lesz, rajta ajtó, amelyhez majd a hágcsó vége csatlakozik, továbbá harminc láb szélességű konyha, negyven láb szélességű ebédlő, hasonló nagyságú hálóhelyiség, végül pedig - Pencroff javaslatára - vendégszoba, amely a nagyterembe nyílik.

A Gránitpalota lakosztályának szobasora azonban nem tölti ki az üreg teljes mélységét. A szobák mindegyike a szobák és egy hosszú raktárhelyiség közt húzódó folyosóra nyílik; a raktárhelyiségben bőven elférnek a szerszámok, az élelmiszerek és az egyéb készletek. A szigeten gyűjtött valamennyi terméket, a növényi és állati anyagokat egyaránt a nedvességtől tökéletesen védett kamra óvja majd meg. Férőhelyben tehát nem lesz hiány, és a telepesek rendben elraktározhatják minden holmijukat a tervszerűen kialakított helyiségben. Ezentúl azonban még a nagy üreg fölötti kisebb barlang is rendelkezésükre áll: ez lesz majd az új lakás padlása.

A tervben tehát megállapodtak, most már csak meg kell valósítaniok. Az aknászok egy időre ismét vályogvetőkké vedlettek át; a kész téglákat aztán a Gránitpalota lábához szállították, és ott lerakták.

Cyrus Smith és társai mindeddig csak az egykori víznyelő csatornáján jártak az üregbe. Ez a közlekedési mód azonban arra kényszerítette őket, hogy jókora kerülőt téve a folyó mentén, minden egyes alkalommal megmásszák a Kilátó-fennsíkot, aztán kétszáz lábnyira leereszkedjenek a meredek folyosón, majd ugyanennyit kapaszkodjanak fölfelé, ha dolguk végeztével vissza akartak térni a fennsíkra. Ez persze időveszteséggel és jókora fáradsággal járt. Cyrus Smith tehát úgy határozott, hogy haladéktalanul erős kötélhágcsót kell készíteniök: ha azt fölhúzzák, azzal tüstént tökéletesen elzárják a Gránitpalotába vezető utat.

A hágcsót rendkívül gondosan csinálták meg: a "currygyékény" nevű, kenderfajú növény rostszálait annak rendje és módja szerint tilolták, majd szilárdan összesodorták, hogy a hajókötél szívósságával vetekedett. Ami a fokokat illeti, azokat könnyű és elnyűhetetlen vöröscédruságakból faragták; a kötéllétra egyébként jórészt Pencroff mesterműve volt.

Ezután több más kötelet is fontak növényi rostokból, az ajtóba pedig kezdetleges csigaműfélét szereltek. Ezzel a szerkezettel könnyen fölhúzhatták a téglákat a Gránitpalotába. Az anyagszállítás ilyenképpen roppantul egyszerűvé vált, úgyhogy a telepesek tüstént meg is kezdhették a voltaképpeni berendezkedést. Mészben, habarcsban nem láttak hiányt, és több ezer tégla várt fölhasználásra. Hevenyészett kereteket ácsoltak a közfalak vázául - és a lakosztály, a tervnek megfelelőleg, rövid időn belül szobákra és raktárhelyiségre tagolódott.

Ez a többféle művelet gyorsan folyt, Cyrus Smith nemcsak a többieket irányította, hanem ő maga is ügyesen forgatta a kőműveskalapácsot és a vakolókanalat. A mérnök úgyszólván minden iparosmunkához értett, és szorgalmával is példát mutatott értelmes és igyekvő társainak. Bizakodással, vidáman dolgoztak valamennyien, Pencroff szája mindig nevetésre állt, és akár ácsként ügyeskedett, akár kötélverőként, akár kőművesként, folyton tréfálkozott, és jókedve derűvel ragyogta be egész kicsiny világukat. Vakon hitt a mérnökben. Bizalmát semmi sem ingathatta meg. Mindentudónak tartotta, és bizonyosra vette, hogy amibe belefog, az sikerül is. Ugyan sok nehéz kérdést kell még megoldaniok - ruhák és lábbelik készítését, a világítást, a sziget termékeny részének hasznosítását, hogy a vad növényzet helyét hasznos növények foglalják el -, Pencroff azonban mindezt potomságnak tekintette: ha a mérnök segít, minden meglesz a maga idejében. A tengerész már a föld kincseinek szállítására szolgáló mesterséges csatornákról álmodozott, továbbá bányák kiaknázásáról, mindenféle ipari munkákra való gépekről, sőt vasútról, igen: vasútról is! - rendíthetetlen meggyőződése szerint hosszabb-rövidebb időn belül vasútvonalak hálózzák be sűrűn a Lincoln-szigetet...,

A mérnök hagyta, hadd ábrándozzék Pencroff. Nem vitatkozott vele, nem cáfolta meg a derék és nagyszívű fiatalember túlzásait. Tudta ugyanis, hogy a bizalom ragadós, ezért csak mosolygott a tengerész légvárain, és nem árulta el, hogy őt magát némelykor mennyire nyugtalanítja a jövő. Hiszen a Csendes-óceánnak ezen a vidékén, távol a hajójáratok útvonalaitól, igazán joggal tartott tőle, hogy életük végéig sem érkezik sehonnan segítség. A telepesek tehát csak magukban bízhattak, csak saját erejükre számíthattak, hiszen a Lincoln-sziget olyan távol feküdt minden más földterülettől, hogy holmi szükségképpen silány építésű hajón csak nehéz és veszélyes átkelést kockáztathatnak meg.

- No de azért - állapította meg a tengerész -, még így is száz könyökhossznyi előnyben vagyunk minden más Robinsonnal szemben, mert azok még csupa csodát és titkot láttak mindenben, és itt azt sem tudnák, mihez kezdjenek...

Valóban, a Lincoln-szigeti telepesek tudtak, márpedig olyan ember, akinek ismeretei vannak, sikereket érhet el ott is, ahol a tudatlan óhatatlanul elpusztul, vagy legföljebb éppen csak nagy nehezen tengeti életét.

A különféle munkák során különösen Harbert tett ki magáért. Gyors felfogásúnak bizonyult, serénynek, tevékenynek, és jól elvégzett mindent, amibe belefogott; Cyrus Smith egyre jobban ragaszkodott a fiúhoz. Harbert pedig mély tiszteletet és barátságot érzett a mérnök iránt. Pencroff igen örült, hogy kettejük közt ilyen erős a rokonszenv, eszébe se jutott, hogy féltékenykedjék.

Nab - Nab volt. Az maradt, aki mindig is volt: a megtestesült bátorság, buzgalom, odaadás, önfeláldozás. Pencroffhoz hasonlóan ő is föltétlenül megbízott a gazdájában, csakhogy ennek kevesebb lelkendezéssel adta tanújelét. Ha a tengerészt elragadta a rajongás, Nab arcáról mindig lerítt, hogyan vélekedik erről: "De hiszen ennél mi sem természetesebb." Pencroff és Nab egyébként nagyon megkedvelték egymást, és csakhamar össze is tegeződtek.

Ami Gedeon Spilettet illeti, ő szintén derekasan kivette részét a közös munkából, és nem is volt a legügyetlenebb - amin a tengerész mindig őszintén csodálkozott. Ez aztán a talpraesett pennarágó - álmélkodott Pencroff -, hírlaptudósító létére nemcsak hogy mindenhez ért, hanem még meg is csinál mindent!

A hágcsó május 28-ra teljesen elkészült. Nem kevesebb, mint száz létrafokból állt: ennyi kellett, hogy leérjen a Gránitpalota nyolcvanlábnyi függőleges magasságából. Cyrus Smith, szerencsére, két részre tagolhatta a hágcsót, mert mintegy negyvenlábnyira a földtől a fal egyik szakasza kissé előreugrott. A telepesek csákánnyal gondosan vízszintes pihenővé egyengették ezt a párkányszerű sziklapúpot, és a kötéllétra himbálódzó része ilyenképpen felényire rövidült, helyesebben: egy hosszú hágcsóból két rövidebb lett, mert a felső kötéllétra alsó végét a pihenőhöz erősítették. Ami az alsó hágcsót illeti, kötéllel lehetett fölhúzni a Gránitpalotába; a hágcsónak a pihenő fölötti részét felső végén magához az ajtóhoz rögzítették. Ezzel a létramászás jelentékenyen könnyebbé vált. Cyrus Smith máskülönben azt tervezte, hogy később majd vízhajtású felvonót állít üzembe, és azzal sok fáradságot és időt takarít meg a Gránitpalota lakóinak.

A telepesek egykettőre megtanulták a hágcsómászást. Pencroff matrózkorában megszokta, hogy árbockötélzeten csimpaszkodjék le és föl, most hát leckét adott a többieknek, s ők fürgének és ügyesnek bizonyultak. Csakhogy Topot is meg kellett tanítaniok ám a kapaszkodásra! Szegény kutyus, az ő négy tappancsát nem efféle tornagyakorlatokra alkotta a természet! Pencroff azonban akkora buzgalommal oktatta, hogy Top végül is tűrhetően elsajátította a hágcsóhágás művészetét, és nemsokára olyan virgoncul kúszott le s föl a kötéllétrán, akár cirkuszi társai. Azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy a mester valósággal dagadt a büszkeségtől tanítványa teljesítménye láttán. Mindazonáltal azután is nemegyszer megesett, hogy Pencroff a hátán cipelte le s föl, amit Top a legkevésbé sem vett zokon.

Eközben serényen dolgoztak, és munkáik közepette ekkor már észre kellett venniök, hogy a zord évszak rohamosan közeledik; nem lehetett tovább is elhanyagolni az élelmezés kérdését. Az újságíró és Harbert, a telep két fő élelmiszer-szállítója, néhány órát mindennap vadászatra fordított. Egyelőre azonban csak a Fénymadár-erdőt járták, annak is csak a folyón inneni részét; a Hála-folyón ugyanis csónak híján még mindig nem kelhettek át. A Vadnyugat-vadon nevet viselő irdatlan rengeteg mindeddig föltáratlan maradt. Ezt a fontos fölfedező utat az első szép kora tavaszi napokra halasztották. Találtak azonban elég vadat a Fénymadár-erdőben is: kenguru és vadkan bővében akadt, és a vasalt hegyű dárdák, az íjak és nyilak csodákat műveltek. Sőt mi több, Harbert egy sós vizű pocsolya délnyugati végében valóságos természetes vadaskertre bukkant: lápos-tocsogós réten fűzfa tenyészett, és kakukkfű, vadcsombor, bazsalikom, pereszlény; az úgynevezett ajakosvirágúak családjához tartozó rengeteg szagos növény - a nyulak kedvenc eledele - fűszeres illattal töltötte meg a levegőt.

Az újságíró meglepőnek találta, hogy ennek ellenére mégsem láttak nyulakat, pedig, íme; terített asztal várja itt a tapsifüleseket; ezután a két vadász figyelmesen végigcserkészte a vadaskertet. Annyit azonnal megállapítottak, hogy töméntelen hasznos növény terem a réten: bármely természettudós kedvére tanulmányozhatná ott a növényvilág különleges példányait. Harbert bazsalikomot, rozmaringot, méhfüvet, orvosi tisztesfüvet és más gyógynövényeket gyűjtött: az egyik hűlés ellen, a másik vérzés elállítására, láz csillapítására, görcsök enyhítésére vagy a csúz gyógyítására szolgált. És amikor, jóval később, Pencroff egyszer megkérdezte, mire való ez a növénygyűjtemény, Harbert fölvilágosította:

- Kitűnő gyógyszerek: ezekkel ápoljuk és kezeljük magunkat, ha megbetegszünk...

- Ugyan már, mitől betegednénk meg? Hiszen nincs orvos a szigeten - felelte Pencroff halálos komolyan.

Erre nem lehetett mit válaszolni; de azért a fiú továbbra is szedegette a gyógyfüveket. Ezeket a fűszerszámokat annál nagyobb örömmel fogadták társai a Gránitpalotában, mert jó csomó Monarda didyma, más néven ápolka is akadt köztük: ezt a növényt Észak-Amerikában "Oswego-teának" hívják, és pompás italt főznek belőle.

Végül egy napon, hosszas kutatás után a két vadász rálelt az igazi vadaskertre. Talaja olyan lyukacsos volt, akár a szűrőkanál.

- Föld alatti odvak! - kiáltott föl Harbert.

- Mint a vakondtúrások - felelte az újságíró. - Vajon van-e lakójuk?

- Ez itt a kérdés!

A kérdésre rövidesen válasz is érkezett. Aprócska, nyúlra emlékeztető állatok százai ugráltak ki a lyukakból, és menekültek a szélrózsa minden irányába; de olyan gyorsan iszkoltak, hogy még Top sem ért a nyomukba. A két vadász és a kutya hiába vetette magát utánuk, a rágcsálók könnyűszerrel kereket oldottak. Az újságíró azonban szilárdan eltökélte, hogy addig nem tágít, amíg legalább féltucatnyit kézre nem kerít közülük. Először is az éléskamrát akarta megtölteni ezekkel a négylábúakkal, később azonban el is akart fogni néhány nyúlfélét, hogy megszelídítse őket. Az lett volna a legegyszerűbb, ha a vadászok néhány hurkot vagy csapdát helyeznek el a föld alatti vackok szájánál. Csapdájuk azonban nem volt, és hamarjában nem is tudtak volna miből rögtönözni effélét. Egyelőre tehát rá kellett fanyalodniok arra, hogy egyenként, bottal turkálják föl a nyúltanyákat, és a hiányzó eszközöket türelemmel pótolják.

Végül is egyórai kutatás árán négy rágcsálót sikerült odvában elfogniok. Ezek a nyulak meglehetősen hasonlítottak európai rokonaikhoz; abból a fajtából származtak, amelyet közönséges néven amerikai nyúlnak hívnak.

A vadászzsákmányt a Gránitpalotába szállították, és már az aznap esti étrendben is nyúlpecsenye szerepelt. Az asztaltársaság ízletesnek találta, és jó étvággyal fogyasztotta el a vadaskerti üreginyulak húsát. A telepesek tehát értékes, kimeríthetetlennek látszó vadlelőhelyhez jutottak a sós tó melletti tocsogós réten.

Május 31-re már a közfalak mind a helyükön álltak. Csak bútor hiányzott a szobákból: a telepesek majd a hosszú téli estéken faragnak bútort maguknak. A konyhául szolgáló első helyiségbe tűzhelyet építettek. Az azonban bizonyos gondot okozott az újdonsült kályhásmestereknek, hogy milyen kéménnyel vezessék ki a füstöt. Cyrus Smith azt vélte a legegyszerűbbnek, ha a füstcsövet tűzálló agyagból készítik; eszébe sem jutott, hogy a kéményt a fennsíkra vezesse, ehelyett a konyha ablaka fölött ütöttek lyukat a gránitba: oda torkollott az agyagkürtő, csakúgy, mint akármilyen közönséges vaskályha bádogcsöve. Lehetségesnek, sőt valószínűnek látszott, hogy a homlokzatot szemtől szembe ostromló erős keleti szélvészek időnként beverik majd a tűzhely füstjét; ilyen szelek azonban ritkán fújtak a szigeten, ezért aztán Nab, a szakácsmester nem is vette nagyon komolyan a dolgot.

Amikor a belső berendezés elkészült, a mérnök hozzálátott, hogy összerombolja az egykori víznyelő tóba torkolló csatornáját, és ezzel teljesen járhatatlanná tegye ezt az utat. A telepesek hatalmas gránittömböket görgettek a nyílás elé, és cementtel erősen egymáshoz tapasztották ezeket a sziklákat. Cyrus Smith egyelőre nem váltotta valóra azt a tervét, hogy eredeti szintjére duzzassza a tavat, és ismét víz alá buktassa a csatornaszájat. Megelégedett azzal, hogy különféle cserjéket, bozótokat ültetett a sziklák közti hézagokba: ezek a növények tavaszra már teljes bujaságukban tenyésznek új talajukon, és tökéletesen elrejtik a befalazott víznyelőt.

A telepesek mindazonáltal továbbra is hasznát látták az egykori lefolyónak: az édesvizű tóból keskeny erecskét eresztettek be a lejtős folyosón át új lakásukig. Ezt úgy sikerült megvalósítaniok, hogy a tó vízszintje alatt fúrtak apró lyukat a torlaszon; ez az új vízvezeték tiszta vizű, kiapadhatatlan forrásból táplálkozott, és naponta huszonöt-harminc gallon^[56] vizet szolgáltatott. A Gránitpalota lakói tehát vízben soha nem láthattak hiányt.

Végre elkészültek mindennel, de ideje is volt, mert lassacskán beköszöntött a tél. A homlokzati ablakokat vastag fatáblák födték; egyszer majd, ha a mérnöknek lesz hozzá érkezése, üveget is gyárt, és beüvegezteti valamennyit.

Gedeon Spilett művészi ízléssel különféle virágokat és hosszú, lebegő szálú füveket ültetett a sziklanyílásokba, úgyhogy az ablakokat kellemesen ható zöld növényzet keretezte festői összhangban.

A szilárd, egészséges és biztonságos otthon lakói tehát elismeréssel adózhattak egymásnak sikerült művükért. Az ablakokon át határtalan távlatokba bolyonghatott el tekintetük, útját nem szegte egyéb, mint északon a kettős Állkapocs-fok, délen pedig a Karom-fok szirtje. Szemük előtt teljes szépségében bontakozott ki az egész Unió-öböl. Igen, ezek a derék telepesek joggal lehettek elégedettek; Pencroff nem is fukarkodott a dicséretekkel, alig győzte magasztalni az új lakást; különösen azon tréfálkozott kitörő vidámsággal, hogy "ötödik emeleti lakosztály, nem számítva a félemeletet!"...

A tél igazából csak most kezdődött, júniusban: ez a hónap ezen a szélességi fokon az északi félgömb decemberének felel meg. Záporesőkkel és szüntelen szélviharokkal köszöntött be a Lincoln-szigetre. A Gránitpalota lakói most becsülték csak meg az időjárás viszontagságaitól védett lakás előnyeit. Korábbi, ideiglenes szállásuk valóban nem védte volna meg őket a tél szigorától, és az is akármikor megeshetett, hogy a szél korbácsolta, nyílt tengeri hullámok újra betörnek a tökéletlenül elszigetelt sziklaüregekbe. Cyrus Smith élt is a gyanúpörrel, és amennyire a körülmények engedték, biztonságba helyezte a Kéményben berendezett kovácsműhely kemencéjét és különféle eszközeit.

A június hónapot különféle házimunkákkal töltötték a telepesek, ám ez az otthoni barkácsolás nem akadályozta meg őket sem a vadászatban, sem a halászatbán, úgyhogy az éléskamra készletei sohasem csappantak meg. Pencroff pihenőóráiban csapdákat eszkábált össze, és a legvérmesebb reményeket fűzte hozzájuk. Vadfogó hurkokat is font szívós növényi rostokból, és attól fogva, hogy elhelyezte őket a nyúltanyák közelében, a vadaskert valóban lerótta a maga mindennapi adóját. Nab úgyszólván minden idejét a nyúlhús sózásával és füstölésével töltötte, és a telepesek éléstára rövidesen dugig telt jól tartósított, ízletes húsféleségekkel.

A ruházkodás kérdését is nagyon komolyan meghányták-vetették. A telepesek mindegyike csak azt az egy szál ruhát nyűtte, amelyet partra jutásakor viselt. Öltözékük meleg és tartós anyagból készült ugyan, és a telepesek nagy gondot fordítottak holmijuk rendben tartására, de azért öltönyük is, fehérneműjük is mielőbbi váltásra szorult. Ha pedig a tél amúgy istenigazából harapósra fordul, akkor ugyancsak megkínozza őket a hideg.

Ebben az egy esetben még a mérnököt is cserbenhagyta találékonysága. Eddig a legsürgetőbb szükségleteikről kellett gondoskodnia, otthont teremtett, és biztosította élelmezésüket: most pedig minden pillanatban rájuk törhet a fagy, de a ruházatuk még mindig elégtelen. Bele kell tehát törődniök, hogy az első telet valamiképpen átvészelik, és közben nem sokat panaszkodnak. Mihelyt itt a szép kikelet, kiadós muflonvadászatot rendeznek a Franklin-hegyen, és ha gyapjúhoz jutnak ekként, a mérnök tartós, meleg szövetet készít majd belőle... Hogyan? Majd kiötli, ha sor kerül rá...

- Akkor hát nem tehetünk egyebet - vonta le a tanulságot Pencroff -, mint hogy a tűzhelynél melengessük talpunkat a Gránitpalotában. Tüzelőnk van bőségesen, semmi értelme, hogy takarékoskodjunk vele...

- Meg aztán a Lincoln sziget nem esik messze az Egyenlítőtől - tette hozzá Gedeon Spilett -, s ezért valószínűleg nem lesz kemény telünk. Ugye, azt mondta múltkoriban, kedves Cyrus, hogy a harmincötödik szélességi fok az északi félgömbön Spanyolország földrajzi helyzetének felel meg?

- Ez kétségkívül így van - felelte a mérnök -, csakhogy némelykor Spanyolországban is farkasordító hideg telek járnak! Hó is van, jég is van, a legcsikorgóbb zimankó sem hiányzik, és könnyen lehet, hogy a Lincoln-szigetre is hasonló megpróbáltatás vár. Én azonban mégis azt remélem, hogy itt mérsékelt időjárásban lesz részünk...

- És miért, Cyrus úr? - kérdezte Harbert.

- Azért, fiam - világosította föl a mérnök -, mert szigeten vagyunk, és a bennünket körülvevő tengert afféle hatalmas hőtárlónak tekinthetjük, amelyben elraktározódik a nyári meleg. Télen a tenger visszasugarazza magából ezt a meleget, és ezzel az óceánnal határos szárazföldeken mérsékeli a lehűlést: ezért van az, hogy a tengerparton nyaranta sokkal enyhébb a hőség, telenként pedig kevésbé cudar a hideg...

- No, majd meglátjuk - zárta le a kérdést a maga részéről Pencroff. - Ami engem illet: akár hideg lesz, akár meleg lesz, én csöppet sem nyugtalankodom. Egyvalami azonban bizonyos: a napok már rövidülnek, az esték pedig egyre hosszabbak. Beszéljünk hát néhány szót a világításról is.

- Mi sem könnyebb annál - felelte Cyrus Smith.

- Beszélni róla? - kérdezte a tengerész.

- Nem, hanem megoldani a kérdést.

- És mikor látunk hozzá?

- Holnap. Azon kezdjük, hogy fókavadászatot rendezünk.

- Hogy a zsírjukból mécsolajat csináljunk?

- Mécsolajat?! Hová gondol, Pencroff? Sztearingyertyát!

A mérnök csakugyan sztearingyertya-öntésre készült; terve valóra válthatónak ígérkezett, minthogy mész és salétromsav a rendelkezésére állt, a zátonyon található kétéltűekből pedig kitelik a szükséges zsiradék.

Ez a csevegés június 4-én zajlott le. Pünkösd vasárnapja lévén, a telepesek egyhangúlag úgy döntöttek, hogy megülik ezt az ünnepet. Fölhagytak aznap minden munkával, és buzgón imádkoztak az ég Urához. Imájuk immár hálafohászként hangzott. Számot vetve sorsukkal, egyikük sem érezte már magát afféle szánalomra méltó hajótöröttnek, mint a szigetre vetődésük első napjaiban. Nem könyörögtek hát segítségért, hanem köszönetet rebegtek érte.

Másnap, június 5-én, igencsak bizonytalan időjárásban indultak el a zátony felé. Ezúttal is meg kellett várniok az apályt, hogy átkelhessenek a csatorna gázlóján; s ebből az alkalomból el is határozták, hogy jól-rosszul összeeszkábálnak egy csónakot a közlekedés megkönnyítésére: ennek az első szép tavaszi napokon is hasznát látják majd, ha föleveznek a Hála-folyón, s úgy vágnak neki a Vadnyugat-vadonba tervezett földerítő útnak.

A zátonyon sok fóka heverészett, s a vashegyű dárdával fölfegyverzett vadászok könnyűszerrel ejtettek el közülük vagy fél tucatot. Nab és Pencroff azon nyomban megnyúzta és kizsigerelte a megölt állatokat; a Gránitpalotába csak a zsírt és a lenyúzott bőrt vitték magukkal, az utóbbit azért, hogy tartós lábbelit varrjanak belőle.

A vadászat eredménye mintegy háromszáz font fókaháj lett, amelyet a telepesek teljes egészében gyertyagyártásra szándékoztak fölhasználni.

A gyertyakészítés igencsak egyszerű művelet, és ha a gyártmány ezúttal nem sikerült remekbe, a célnak azért megfelelt. Cyrus Smith azt is megtehette volna, hogy a rendelkezésére álló salétromsavat közömbös vegyhatású zsírral - jelen esetben fókafaggyúval - keverve fölhevítse, és a zsírból kicsapva a glicerint, az így nyert anyagban annak rendje és módja szerint elkülönítse egymástól az olefint, a margarint és a sztearint. Ő azonban ennél egyszerűbb eljáráshoz folyamodott, és inkább mész hozzáadásával szappanosította a zsiradékot. Ilyenképpen meszes szappanféle keletkezett, és ezt már könnyen bontotta elemeire salétromsavval, amely a zsírral elegyedett meszet kalcium-szulfátként választotta ki, és szabaddá tette a zsírsavakat.

Három zsírsav adódott ily módon: olajsav, margarinsav és sztearinsav: ezek közül a mérnök kellő nyomással kisajtolta a folyékony olajsavat. Ami pedig a két utóbbit illeti: ezek alkotják a gyertya öntőanyagát.

Az egész művelet nem tartott tovább huszonnégy óránál. Kanócot, több kísérlet után, cseppfolyós gyertyaanyagban áztatott növényi rostokból sodortak, és végül garmadával állt előttük a valódi, kézzel öntött sztearingyertya, épp hogy csak a fehérítés és a fényesítés maradt el. Annyit persze nem értek ezek, mint a bórsavval átitatott, mártogatott gyertyák, amelyek világítás közben megüvegesednek, és maradéktalanul csonkig égnek; mivel azonban Cyrus Smith néhány csinos koppantót is kovácsolt, készítményeit nagy becsben tartották a Gránitpalotában, kivált a téli estéken.

A telepesek egyébiránt egész hónapban szakadatlanul dolgoztak új otthonuk berendezésén. Ezúttal asztalosmunkákra adták a fejüket. Más tennivalójuk is akadt: meglevő, eléggé durva eszközeiket tökéletesítették, hiányzó szerszámaikat pedig pótolták.

Többek közt ollókat is készítettek, és végre-valahára megnyiratkozhattak; borotválkozni egyelőre még nem tudtak, de legalább megnyeshették a szakállukat. Harbertnek még legénytoll sem pehelyzett állán, Nabnek is csak gyéren nőtt, társaik szőrbozontja azonban tökéletesen igazolta az ollókészítésre fordított fáradságot.

Kézifűrészt is fabrikáltak, olyanformát, mint a kerti lombfűrész: jókora vesződségükbe került, amíg összebarkácsolták, de végül is kitűnő szerszámhoz jutottak, úgy vágta a legkeményebb fát is, akár a vajat. Bebútorozhatták hát a lakást: asztalokat, székeket, szekrényeket s a Zostera marinával, tengeri fűvel degeszre tömött derékaljak alá való ágykereteket is ácsoltak. Most már deszkából összerótt polcokon sorakoztak szép rendben az égetett cserépedények a konyhában, amely tégla tűzhelyével, mosható kőpadlójával igen takarosan festett; Nab úgy tett-vett benne nagy komolyan, mint valami tudós a vegykonyhában.

Hanem az asztalosok egykettőre letették a szerszámot, hogy az ácsoknak nyissanak teret... Valóban, az aknarobbantással létesített új lefolyó fölé a telepeseknek két hidat is kell építeniök: egyet a Kilátó-fennsíkon, a másikat magán a tengerparton. Cyrus Smithnek és társainak ugyanis mindannyiszor szükségképpen át kellett kelniök ezen a patakon, valahányszor a sziget északi felébe igyekeztek. Hogy ezt elkerüljék, minden alkalommal jókora vargabetűt kellett leírniok nyugat felé, egészen a Vörös-patak forrásvidékéig. Ennél már az is egyszerűbbnek látszott, ha a fennsíkon is és a tengerparton is egy-egy húsz-huszonöt láb hosszúságú pallóval hidalják át a vízáradatot; váznak megteszi néhány, szekercével durván kinagyolt fatörzs is. A hídverés mindössze néhány napig tartott. Nab és Pencroff élt az alkalommal, s tüstént át is kelt az új bürühídon, hogy elgyalogoljon a fövényhalmok vidékére, a homokpad tövében fölfedezett osztrigatelephez. Ezúttal hevenyén összetákolt kordéfélét húztak maguk után, az addig használt, valóban túlságosan kényelmetlenül hurcolható saroglya helyett, és a kiruccanásról több ezer osztrigával tértek haza, amelyek aztán hamar meghonosodtak a Hála-folyó torkolatánál, ahol a rengeteg szikla valósággal természetes tenyésztőmedencét kerített körül. A homokpadról kitűnő ízű puhányokat hoztak, s ez az ínyencfalat attól fogva szinte naponként szerepelt a telepesek étrendjén.

Mint látjuk, a Lincoln-sziget máris jóformán minden szükségletét fedezte lakóinak, noha még csak igen csekély szakaszát kutatták át. Valószínűnek tartották, hogy ha a Hála-folyótól a Csúszómászó-fokig húzódó erdőségek rejtettebb zugaiba is behatolnak, új meg új kincsek tárulnak elébük.

Egyvalamit nélkülöztek csupán a Lincoln-sziget telepesei. Nitrogéntartalmú tápanyagokban nem szűkölködtek, növényi termék is bőven akadt, és lehetővé tette, hogy húst csak mértékkel fogyasszanak; a sárkányfa gyökereiből sörre emlékeztető, kesernyés italt erjesztettek, és szívesebben itták, mint a tiszta vizet; még cukorban sem láttak hiányt, pedig sem cukornád, sem cukorrépa nem termett a szigeten: ehelyett a mérsékelt égövön annyira elterjedt Acer saccharinum, vagyis a cukorjuhar törzsét csapolták meg, kicsorgó nedvét összegyűjtötték, besűrítették, azzal édesítették a vadaskertben szedett, jóízű ápolkateát; végül nagy bőségben került asztalukra az étkezéshez használatos egyetlen ásványi termék is: a só... egyvalamit nélkülöztek csak keservesen: a kenyeret.

Igaz, úgy lehet, idővel alkalmas pótszert találnak, szágófa liszttel vagy a kenyérfa gyümölcsével helyettesítik; igen, nem látszott képtelenségnek, hogy a déli erdőkben terem néhány ilyen becses növény, eddig azonban, sajnos, még nem leltek ilyeneket.

Ezúttal ismét a Gondviselés sietett a telepesek segítségére: végtelenül parányi támogatást nyújtott, igaz, de az is bizonyos, hogy Cyrus Smith minden okossága és leleményessége sem tudta volna a maga erejéből létrehozni azt, amivel a véletlen meglepetésszerűen ajándékozta meg őket, s amire Harbert egy szép napon az éppen toldott és foldott mellénye bélésében akadt rá.

Aznap - úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna - a telepesek éppen együtt ültek a Gránitpalota nagytermében, amikor a fiú hirtelen fölkiáltott:

- Nézze csak, Cyrus úr, mit találtam!

S azzal fölmutatott társainak egy szem búzát, egyetlen búzaszemet, amely a mellény lyukas zsebéből valamikor a bélés alá csúszott.

Ennek a búzaszemnek a jelenlétét igen egyszerű ok magyarázza: Pencroff még Richmondban néhány galambbal ajándékozta meg Harbertet, azokat etette a fiú tiszta búzával.

- Búza? - figyelt föl élénken a mérnök.

- Igen, Cyrus úr, de csak egyetlen szem, semmi több!

- Ej, fiacskám, ezzel aztán nem sokra megyünk - kurjantott föl nevetve Pencroff. - Nem mondanád meg, mit kezdünk egyetlen árva szem búzával?

- Kenyeret sütünk belőle - válaszolta Cyrus Smith.

- Kenyeret, kalácsot, süteményt! - tódította a tengerész. - No hiszen! Azzal a kenyérrel, amit ebből a búzából sütünk, bizistók nem rontjuk el a gyomrunkat!

Harbert sem tulajdonított nagy fontosságot a kérdéses búzaszemnek, és már-már el is dobta; Cyrus Smith azonban elkérte tőle, szemügyre vette, és megállapította, hogy teljességgel ép, majd jól a matróz szeme közé nézett.

- Pencroff - kérdezte tőle nyugodtan -, tudja-e, hány kalászt hajt egyetlen szem búza?

- Gondolom, egyet - válaszolta a tengerész, akit meglepett a kérdés.

- Tízet, Pencroff, tízet! És tudja-e, hány mag van egy kalászban?

- Istókuccse, nem!

- Átlagosan nyolcvan - felelte Cyrus Smith. - Nos tehát, ha elültetjük ezt a búzamagot, már az első terméskor nyolcszáz szemet arathatunk, az pedig a második aratásra hatszáznegyvenezer, a harmadikra ötszáztizenkét millió, a negyedikre több mint négyszáz milliárd magra gyarapodik. Tessék, ennyit ér egyetlen búzaszem.

A telepesek szótlanul figyelték Cyrus Smith szavait. Valósággal elképedtek a számok hallatán. Pedig a számításban nem akadt hiba.

- Bizony, barátaim - folytatta a mérnök -, ilyen számtani haladványok szerint fizet a bőkezű természet. Amellett a búzaszem szaporasága a mákéhoz vagy a dohányéhoz képest szánalmas semmiség, hiszen a búzaszem mindössze nyolcszáz magot terem, a mákfej viszont harminckétezret, a dohánycserje kelyhe pedig háromszázhatvanezret. Ha nem volna annyi gátló körülmény, ezek a termékeny növények néhány év alatt ellepnék a földet.

A mérnök azonban még mindig nem végzett a feleltetéssel:

- Hát azt tudja-e, Pencroff, hogy négyszázmilliárd búzaszem hány vékát^[57] töltene meg?

- Nem én - csóválta fejét a tengerész -, csak azt tudom, hogy ehhez én hatökör vagyok.

- Nos, Pencroff: a négyszázmilliárd búzaszem, százharmincezrével számítva, hárommillió vékánál is több!

- Hárommilliónál?! - ámuldozott Pencroff.

- Úgy bizony!

- Négy év alatt?

- Négy év alatt - felelte Cyrus Smith -, sőt talán már két év alatt, ha... mint remélem... ezen a szélességi fokon évente kétszer arathatunk.

Erre aztán Pencroff, szokása szerint, már csak a többször is hallatott, félelmetesen harsány "hurrá!" kiáltással felelhetett.

- Eszerint, Harbert - fűzte hozzá a mérnök -, a te búzaszemed számunkra szerfölött jelentős fölfedezés. Nincs az a semmiség, barátaim, ami mostani körülményeink közt ne válhatnék valamennyiünk hasznára. Kérlek benneteket, erről sohase feledkezzetek meg.

- Nem, Cyrus úr, nem feledkezünk meg róla - ígérte Pencroff -, és ha csak egyetlenegyet is találok abból a háromszázhatvanezrével szaporodó dohánymagokból, biztosíthatom önt, hogy nem szórom a szelekbe! Hanem azt tudja-e, hogy most mi a teendőnk?

- El kell vetnünk ezt a búzaszemet - felelte Harbert.

- El ám - vágta rá Gedeon Spilett -, mégpedig fontosságához illő körültekintéssel, hiszen ez az egy búzaszem magában hordozza minden eljövendő aratásunk ígéretét!

- Csak kihajtson! - fohászkodott nagyot a tengerész.

- Kihajt! - nyugtatta meg Cyrus Smith.

Ez június 20-án történt. Ez az őszi vetés legkedvezőbb időszaka a déli földtekén. Előbb cserépbe akarták ültetni ezt az egyetlen és oly becses búzaszemet, de aztán alaposabban megfontolva a dolgot, úgy döntöttek, hogy inkább szabad ég alá telepítik, és künn a természet gondjára bízzák. Így is cselekedtek; s azt hiszem, szükségtelen hangoztatnunk, hogy a legnagyobb vigyázattal, féltő óvatossággal hajtották végre a kényes műveletet.

Az idő kissé kitisztult; a telepesek fölkapaszkodtak a Gránitpalota fölé, a Kilátó-fennsíkra. Ott aztán a lapályon alkalmas, szélvédett zugot kerestek, olyant, amelyet minden melegével eláraszt a déli napsütés. A talajt gyöngéd kézzel kiegyengették, gondosan kigyomlálták, sőt még föl is turkálták, hogy elűzzék környékéről a rovarokat és hernyókat; aztán egyrétegnyi televényföldet és egymaréknyi meszet terítettek rá; majd sövénnyel kerítették körül, végül pedig a nyirkos földbe dugták a búzaszemet.

A telepesek úgy érezték, mintha egy készülő épület alapkövét raknák le. Pencroffnak akaratlanul is az a nap ötlött eszébe, amelyen a hajótöröttek egyetlen szál gyufáját igyekezett lángra lobbantani, és még élénken emlékezett, milyen aggodalmas körültekintéssel fogott hozzá. Ám ezúttal még fontosabb ügyről volt szó. Mert a telepesek előbb-utóbb mindenképpen megtalálták volna a tűzgyújtás módját; ha azonban ez az egy szem búza elpusztul, azért, sajnos, semmi sem kárpótolhatja őket!

Ettől fogva nem múlt el egyetlen nap sem, hogy Pencroff meg ne tekintette volna a "szántóföldet": így nevezte halálos komolysággal azt a helyet, ahová a búzaszemet elvetették. Jaj volt annak a bogárnak vagy féregnek, amelyik a búzamag közelébe merészkedett! Pencroff nem ismert irgalmat!

Június utóján szüntelenül szakadt az eső, de aztán egyszer csak végképp hidegre fordult az idő, és ha a telepeseknek lett volna hőmérőjük, az most bizonyára öt-hat fokot mutatott volna fagypont alatt.

Másnap június 30-a volt, péntek: ez a nap az északi félgömbön december 31-nek felel meg. Nab megjegyezte, hogy eszerint az esztendő csúf nappal ér véget; mire Pencroff csak annyit felelt:

- Sebaj, legalább az újév első napja mindenképpen csak szebb lehet... Ez többet ér!

Annyi bizonyos, hogy az "újév" farkasordító hideggel köszöntött be. A Hála-folyó torkolatában föltorlódtak a jégtáblák, a tavat pedig teljes egészében jégpáncél borította.

A tűzifakészletet újra meg újra ki kellett egészíteniök. Pencroff nem tartott tőle, hogy a folyó hamarosan befagy, és azt remélte, továbbra is hajlandó lesz rendeltetési helyükre szállítani a tetejesen megrakott tutajokat. A víz sodra fáradhatatlan motor, de azért a telepesek néhány taligányi szenet is fuvaroztak a Franklin-hegy tövétől a Gránitpalotába. A kőszén jótékony melegét különösen július 4-től értékelték igazán; ekkor ugyanis beállt a nagy hideg, és a hőmérséklet mintegy tizenkét-tizenhárom fokra süllyedt a fagypont alá. A telepesek kandallót építettek az ebédlőben is, és attól fogva ott végezték közös munkáikat.

Most, a hideg időszak beköszöntén, Cyrus Smith elégedetten állapította meg: igen jól tették, hogy a Grant-tóból vízeret vezettek a Gránitpalotába. A vízvezeték szája a jégkéreg alatt torkollott a tóba, vize a hajdani lefolyócsatornán csurgott végig, a Gránitpalotában a hátsó raktárhelyiség talajába vájt belső tartályba gyűlt, onnan pedig fölöslege a kúton át a tengerbe ömlött. Ivóvízben tehát soha nem láttak hiányt.

Az utóbbi hetekben különösen száraz lett az időjárás, és a telepesek úgy döntöttek, hogy minden meleg holmijukat magukra öltik, és egyik napjukat a Hála-folyó meg a Karom-fok közt elterülő vidék fölkutatására fordítják. A szigetnek ezen a szakaszán roppant ingovány terült el: eredményes vadászat ígérkezett benne, hiszen az efféle szittyós lápokon csak úgy nyüzsögnek a víziszárnyasok.

Jövet is, menet is nyolc-kilenc mérföldes út állt előttük, arra kellett számítaniok tehát, hogy a kirándulás egynapos lesz. Minthogy azonban nemcsak vadászatra indultak, hanem a sziget egyik ismeretlen fertályának fölfedezésére is, ezúttal az egész csoport részt vett a vállalkozásban. Ezért aztán július 5-én, hajnali hat óra tájt, alig pitymallott még, Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Nab és Pencroff, vadászgerellyel, madárfogó hurokkal, íjakkal, nyilakkal és kellő elemózsiával fölszerelve elhagyta a Gránitpalotát; Top ugrándozva iramodott előre.

A legrövidebb utat választották, és ez az út a Hála-folyót borító vastag jégkérgen át vezetett.

- Csakhogy a jég nem pótolja ám az állandó hidat! - jegyezte meg igen helyesen a hírlaptudósító.

Csakugyan, a "komoly" híd építése valóban ott szerepelt az elvégzendő munkák lajstromán.

A telepesek most léptek első ízben a Hála-folyó jobb partjára, most hatoltak be először a fenséges, hóborította, örökzöld szálfák sűrűjébe.

Ám alig tettek meg fél mérföldet, amikor Top csaholása népes négylábú családot vert föl a vackáról; csak úgy iszkoltak kifelé a bozótból.

- Hohó, mintha rókák volnának! - kiáltott föl Harbert, és a vadul rohanó falka után bámult.

Valóban rókák voltak, mégpedig jól megtermett példányok; hangjuk ugatásra emlékeztetett, és ez Topot láthatólag meghökkentette, meg is torpant futtában egy pillanatra, s ezzel hagyta, hogy a gyors lábú állatok egérutat nyerjenek.

A kutya teljes joggal lepődött meg, hiszen nem tanult természetrajzot. Máskülönben az ugatásuk alapján megállapíthatta volna, miféle állatfajtához tartozik ez a vörhenyesszürke bundájú, fekete farkú, fehér farkbojtú rókacsapat. Harbert tüstént, habozás nélkül rá is vágta:

- "Fakó rókáknak" hívják őket!...

A fakó róka főként Chilében, a Falkland-szigeteken és Amerikának a harmincadik és negyvenedik szélességi körök közt elterülő partvidékein tenyészik. Harbert nagyon sajnálta, hogy Top legalább egyet nem csípett nyakon ezek közül a húsevők közül.

- Miért? Ehető? - tudakolta Pencroff, mert ő már csak e sajátos szempont szerint osztályozta a sziget állatvilágát.

- Nem - válaszolta Harbert -, nem ehető. De figyelemreméltó fajta, mert az állattan tudósai még nem döntötték el, hogy szembogaruk alapján nappali vagy éjjeli állatoknak tekintsék őket; sőt még azt sem, hogy a voltaképpeni kutyafélék családjába sorolhatók-e...

Cyrus Smith nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék a komolykodó magyarázat hallatára. Ami a tengerészt illeti, nemigen figyelt oda: mióta a rókákat nem sorolhatta az "ehető állatok" rendjébe, édeskeveset törődött azzal, milyen egyéb családba tartoznak. Csak annyit jegyzett meg, hogy amennyiben egyszer baromfiólat építenek a Gránitpalota tövében, jó lesz óvintézkedéseket foganatosítani e négylábú martalócok valószínű látogatásai ellen. Ezt senki nem vitatta.

A telepesek megkerülték a szirtet, és hullámnyaldosta, hosszú partszakaszra érték. Reggel nyolc órára járt az idő. Az ég, mint a tartós, nagy hidegek idején, most is tisztán csillogott, Cyrus Smith és társai mégsem fáztak a csípős levegőn, mert igencsak kimelegedtek a gyaloglásban. Meg aztán a szél sem fújt, és szélcsendben az alacsony hőmérséklet is sokkal inkább elviselhető. A láthatáron ragyogva emelkedett a nap az óceán színe fölé, hatalmas, izzó korongja azonban csak fényt sugárzott, meleget nem. Mozdulatlan tükörként terült el előttük a tenger, kéken, derűsen, akárcsak valamelyik földközi-tengeri öböl vize a felhőtlen égbolt alatt. Mintegy négymérföldnyire délkelet felé világosan látszott a karcsú földnyelvét jatagán alakban kinyújtó Karom-fok. Bal kéz felől alacsony szirtfüzér határolta a mocsarat; a napsugarak valósággal lángba borították. Az Unió-öbölnek ezt a részét semmi sem védte a nyílt tenger irányából, még csak holmi homokpad sem; ha tehát valamilyen hajót sodorna ide a keleti szél, akkor az semmiféle menedéket sem találna errefelé. A tenger nyugalmasan csillámlott, a legcsekélyebb áramlás sem fodrozta vizét, acélszínét a leghalványabb sárgás árnyalat sem élénkítette, sziklazátony sehol sem szabdalta: mindez arról tanúskodott, hogy a part itt meredeken szakad a tengerbe, és az óceán roppant mélységeket takar. Hátul, nyugat felől, mintegy négymérföldnyire a Vadnyugat-vadon első facsoportjai bontakoztak ki a messzeségből. Cyrus Smith és társai úgy érezték magukat, mintha hirtelenében valamilyen kietlen, jégborította szigetre csöppentek volna. A telepesek pihenőt tartottak, és falatoztak. Nab hideg húst tálalt, és rőzséből meg száraz moszatból rakott pásztortűzön néhány csészényi Oswego-teát főzött.

Cyrus Smithék étkezés közben is tovább nézelődtek. A Lincoln-szigetnek ez a tája valóban kietlenül kopárlott, teljesen elütött az egész nyugati vidéktől. Ez a látvány arra a megjegyzésre késztette az újságírót, hogy ha annak idején történetesen ezen a parton szenvednek hajótörést, akkor igazán siralmas képzetük támad leendő lakhelyükről.

- Azt hiszem, még partra evickélni sem bírtunk volna - felelte a mérnök -, olyan mély itt a tenger, és még csak szirt sincsen, ahová fölkapaszkodjék az ember. A Gránitpalota előtt legalább sziklahátak húzódnak, meg aztán ott a zátony is: mindez csak növeli a menekülés esélyeit. Itt azonban csak víz van, mélység, semmi más!

- Rendkívül furcsának tartom - jegyezte meg Gedeon Spilett -, hogy ezen az aránylag kicsiny szigeten ilyen változatosak a terepviszonyok. Ilyen sokféle tájalakulat természetszerűleg inkább csak nagyobb, összefüggő szárazföldeken figyelhető meg. Szinte azt hinné az ember, hogy a Lincoln-sziget nyugati, gazdag, termékeny oldalát a Mexikói-öböl meleg hullámai locsolják, északi és délkeleti partjai viszont a Jeges-tenger mellékén húzódnak.

- Igaza van, kedves Spilett - felelte Cyrus Smith -, jómagam is így észleltem. Én szintén különösnek találom ezt a szigetet, az alakját és a jellegét tekintve is. Minden megvan rajta, ami általában csak nagyobb szárazföldeken található, s ezért nem is csodálkoznék, ha kiderülne, hogy valaha csakugyan kontinens volt.

- Hogyan?! Kontinens a Csendes-óceán kellős közepén?! - kiáltott föl Pencroff.

- Miért ne? - felelte Cyrus Smith. - Miért ne lehetett volna Ausztrália, Új-Guinea, egész Ausztrál-Ázsia^[58] és a Csendes-óceán valamennyi szigetcsoportja együtt valaha összefüggő szárazföld, a Föld hatodik világrésze, akkora, mint Európa vagy Ázsia, vagy Afrika, vagy akár a két Amerika? Csöppet sem tartom képtelenségnek, hogy a végtelen óceán szigetei voltaképpen nem egyebek, mint egy történelem előtti korban elsüllyedt földrész hegyormai!

- Olyasféle földrészé, mint egykor Atlantisz?^[59] - kérdezte Harbert.

- Igen, fiacskám... ha ugyan Atlantisz létezett egyáltalán... - felelte a mérnök.

- És a Lincoln-sziget vajon ahhoz a szárazföldhöz tartozott? - tudakolta Pencroff.

- Meglehet - válaszolta Cyrus Smith -, s ez mindenesetre magyarázatát adná, hogy miért olyan változatos a sziget képe...

- És annak is, hogy miért tenyészik itt annyiféle állat - fűzte hozzá Harbert.

- Igazad van, fiam - bólintott a mérnök -, és ez az új érv megint csak az én föltevésemet támasztja alá. Mert az bizonyos, hiszen magunk is meggyőződtünk róla, hogy a szigeten sok állat él, s azok furcsa módon a legkülönfélébb fajtákhoz tartoznak. Márpedig ennek, nézetem szerint, egyetlen magyarázata lehet csupán: ez a sziget valamikor nagy, összefüggő szárazföld része volt, és az a szárazföld lassanként a hullámokba merült.

- Akkor hát azt is megérhetjük még - kérdezte hüledezve Pencroff, akit szemlátomást nem győzött meg teljesen a mérnök érvelése -, hogy egy szép napon az egykori földrész utolsó maradványai is eltűnnek a habokban, és egyetlen sziget sem marad Amerika és Ázsia közt?...

- Bizony - mondta a mérnök -, de majd támadnak új kontinensek, milliárd és milliárd apró lény dolgozik fölépítésükön a tenger alatt ebben a pillanatban is.

- Hát azok meg miféle kőművesek? - kérdezte Pencroff.

- Mészalgák és korallpolipok - válaszolta Cyrus Smith. Ezek az ázalékállatkák építették szakadatlan szorgos munkával a Clermont-Tonnerre-szigetet, az atollokat^[60] meg a Csendes-óceán rengeteg korallzátonyát. Negyvenhétmillió ázalék együttes súlya egy granum,^[61] de ezek a parányi ázalékok, akár a korallpolipok, meszet termelnek, és a mészkő gránitszilárdságú tengerfenéki alapépítménnyé halmozódik.^[62] Valamikor, a földfelület keletkezésének első pillanataiban, vulkáni erők hasogatták a Föld kérgét, és egész világrészeket toltak föl a tenger alól; most azonban csupán ezek a szemmel nem látható parányok végzik ezt a munkát, annál is inkább, mert a tűz feszítőereje a Föld mélyében is jelentősen csökkent: bizonyság erre az a sok kialudt tűzhányó a Föld felszínén. S úgy hiszem, könnyen megeshetik, hogy az évezredek múlásával egymásra rakódó ázalékrétegek végül is hatalmas, összefüggő földterületté töltik föl az óceánt, kései nemzedékek élnek majd ezen az új világrészen, és teremtik meg a maguk műveltségét...

- No, az még odébb van! - jegyezte meg Pencroff.

- A természetnek van ideje rá - felelte a mérnök.

- De mire jók ezek az új kontinensek? - tudakolta Harbert. - Nekem legalábbis úgy tetszik, hogy a jelenleg lakható földterületek nagysága bőven elegendő az emberiségnek. Hiszen a természet semmi hiábavalót sem hoz létre...

- Valóban, a természet nem alkot semmi hasztalant - válaszolta a mérnök -, én azonban magyarázatát tudom adni annak, miért szükséges új földrészek létrejötte a jövőben, különösen itt, ezen a trópusi égövön, a korallképződés birodalmában. Legalábbis én ezt igen elfogadható magyarázatnak tartom.

- Mondja csak el, Cyrus úr, hallgatjuk - kérlelte Harbert.

- Nos, én a következőképpen vélekedem: a tudósok megegyeznek abban, hogy Földünk egy szép napon kipusztul, vagy legalábbis az állati és növényi élet lehetetlenné válik sártekénk folyamatos, mind erősebb kihűlése következtében. Csak a kihűlés okát illetőleg nem értenek egyet. Némelyek annak a tetemes hőmérséklet-csökkenésnek tulajdonítják, amely a Napban évmilliók múltán fog bekövetkezni, amikor is a hűlő Nap mind kevesebb hőt sugároz a Földre; mások ellenben azt bizonygatják, hogy Földünk veszít folyvást belső hevéből, s ez sokkal döntőbb következményekkel jár, mint azt általában föltételezik. Ami engem illet, én ezt az utóbbi nézetet tartom helyesebbnek, mert előttem áll a Hold példája: ezen a valóban teljességgel kihűlt égitesten csakugyan nyoma sincs a növényi és az állati életnek, noha a Nap most is szakadatlanul éppoly pazar bőséggel és hőséggel ontja felszínére sugarait, akár Földünkére. Mármost a Hold kihűlésének eszerint nyilván az az oka, hogy tökéletesen kihunyt benne az a belső tűz, amelynek az egész csillagvilág valamennyi bolygója és más égiteste az eredetét köszönheti. Nos hát egyszóval: bármi legyen is végtére az oka, az bizonyos, hogy Földünk egyszer óhatatlanul kihűl; ez a lehűlési folyamat azonban rendkívül lassan, fokozatosan fog végbemenni. S mi következik be akkor? Az, hogy a mérsékelt égövi tájak, amelyek egykor többé-kevésbé távoli földrészekre terjedtek ki, éppoly lakhatatlanná ridegülnek, mint amilyenek most a sarkvidékek. Következésképpen maga az emberiség, csakúgy mint az állatvilág, kénytelen lesz elárasztani a naptevékenységet legközvetlenebbül élvező zónákat. Roppant népvándorlás zajlik majd le akkor. Európa, Közép-Ázsia, Észak-Amerika többé-kevésbé elnéptelenedik, Ausztrál-Ázsia és Dél-Amerika déli fertálya nem kevésbé. A növényvilág pedig követni fogja a melegebb tájakra költöző emberiséget. A flóra ugyanakkor lepi majd el az Egyenlítő égövét, mint amikor a fauna. Dél-Amerika és Afrika középső részei lesznek a legsűrűbben lakott földrészek. A lappok és a szamojédok a Földközi-tenger partvidékén lelik majd meg az észak-sarki tengermellék egykori éghajlati viszonyait. S ki a megmondhatója annak, vajon nem bizonyulnak-e túlságosan is csekélynek az egyenlítői zónák ahhoz, hogy befogadják és táplálják az egész emberi népességet? Vajon nem az előrelátó anyatermészet gondoskodik-e, miként jelenleg is, valamilyen új szárazföld alapjainak a lerakásáról, hogy azon a kontinensen majd menedéket találhasson az elvándorló növényvilág és állatvilág, s vajon nem éppen ezekre az ázalékokra bízza-e ennek az új földrésznek a fölépítését? Gyakorta eltöprengek ezeken a dolgokon, barátaim, és szentül hiszem, hogy földgolyónk külseje egyszer majd tökéletesen átalakul, mert az új szárazföldek kiemelkedése következtében a tenger el fogja borítani a régieket, és az eljövendő századokban majdan új Kolumbuszok kelnek útra, hogy fölfedezzék a Csimborasszó, a Himalája vagy a Mont Blanc szigeteit, a hullámsír elnyelte Amerika, Ázsia és Európa tengerfelszín fölött maradt utolsó hegycsúcsait. Legvégezetül pedig ezekre az új földrészekre is rákerül a sor, s ezek maguk is lakhatatlanná válnak; a Föld melege elenyészik, akár a lelkevesztett emberi testé, az élet pedig, ha nem is egy csapásra, de apránként eltűnik földgömbünkről. Még talán az is megeshetik, hogy akkor bolygónk elpihen, átalakul, és egyszer majd valami magasabb szinten föltámad halottaiból!^[63] Mindez azonban, barátaim, a Teremtő titka, és én most az ázalékok munkájáról beszélve talán túlságosan is messzire ragadtattam el magamat a jövő rejtelmeinek firtatásában...

- Kedves Cyrusom - felelte Gedeon Spilett -, én ezeket az elméleteket olyan jósigékként hallgattam, amelyek egy nap teljesülni fognak...

- Isten a tudója - felelte a mérnök.

- No, mindez nagyon szép és nagyon jó - szólalt meg ekkor Pencroff, aki mindeddig tátott szájjal fülelt -, hanem úgy vélekedik-e, Cyrus úr, hogy a Lincoln-szigetet is az ázalékok építették?

- Nem - válaszolta a mérnök -, ez a sziget vulkáni eredetű.

- Akkor hát, ahogy létrejött, el is tűnhetik egy napon?

- Lehetséges...

- Ej, remélem, akkor már nem leszünk rajta.

- Biztosíthatom, Pencroff, hogy nem, elvégre semmi kedvünk itt szenderülni jobblétre, és előbb-utóbb talán mégis sikerül elkerülnünk innen...

- Csakhogy addig úgy kell ám berendezkednünk, mintha mindörökre itt szándékoznánk megtelepedni - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Nem szeretem a félmunkát.

Ezzel befejeződött a beszélgetés. A falatozással is végeztek. A telepesek fölkerekedtek, hogy folytassák kutatóútjukat, és nemsokára az ingoványos terület határára értek.

Az volt, aminek gondolták: mocsár, mégpedig jókora; területe három-négyszáz ár^[64] lehetett, és egészen a sziget kerek, délkeleti csücskéig húzódott. Talaja növényi korhadékokkal keveredett agyagos iszapból állt. Káka, hínár, sás, szittyó borította, köztük itt is, ott is vaskos zsombékcsomók meredeztek a lápból, mint megannyi óriási, zöld puff, azaz bársonnyal borított, kerek, támlátlan ülőalkalmatosság. Sok helyütt befagyott tócsák csillogtak a napfényben. Ez a vadvíz nem keletkezhetett az esőzésektől, de még valamilyem folyó hirtelen áradásától sem. A telepeseknek arra a természetes következtetésre kellett jutniok, hogy az ingovány vize a talajból szivárgott a felszíne, s ez valóban így is volt. Kiapadására nem számíthattak, sőt attól is tarthattak, hogy nagy melegek idején a mocsár váltólázat előidéző, dögletes miazmákkal fertőzi meg a levegőt.^[65]

A moccanatlan, pangó vízfelületen madarak százai csapongtak a vízinövények közt. Ügyes mocsári vadász vagy hivatásos lesipuskás egyetlen lövést sem vétett volna el, ha közéjük durrant. Falkástul röpködött a telepesek feje fölött a sok vadkacsa böjti réce, mocsári szalonka: kutatóink könnyűszerrel közelükbe kerülhettek, ezek a szárnyasok nemigen féltek az embertől.

Egyetlen sörétes lövésre minden bizonnyal tucatszám hullottak volna a sűrű tömegben suhogó szárnyasok. A telepesek azonban kénytelen-kelletlen beérték azzal, hogy nyíllal szedjenek le egynéhányat. A zsákmány így csekélyebb lett ugyan, a halkan surranó vessző viszont azzal az előnnyel járt, hogy nem riasztotta föl a madarakat, amelyek a fegyverdörrenésre alighanem hanyatt-homlok menekültek volna a mocsár legtávolabbi zugaiba. A vadászok ezúttal megelégedtek hát tucatnyi fehér tollú, fahéjszín örvű, zöld fejű, fekete-fehér-rőt szárnyú, lapos csőrű kacsaféle madárral: ezekben Harbert a Tadorna vulpanser vagy egyszerűbben hullámkacsa nevű szárnyast ismerte föl. Top ügyesen segített az állatok kézre kerítésében. A telepesek tehát gazdag vadászterületre bukkantak, amelyet első zsákmányukról tüstént el is neveztek Hullámkacsa-mocsárnak. Ha eljön az ideje, alaposan kiaknázzák majd ezt az új víziszárnyas-lelőhelyet, s az a gondolat is felötlött bennük, hogy ha házibaromfivá nem szelídíthetők is ezek a vízimadarak, de legalább a tó környékére szoktathatják őket: s ezzel aztán a jövendőbeli kacsapecsenye mindig ott lesz a közelükben.

Délután öt óra tájban Cyrus Smith és társai hazafelé indultak, átvágtak a Hullámkacsa-mocsáron, majd átkeltek a Hála-folyó jéghídján.

Este nyolc órára már otthon is voltak a Gránitpalotában.

Augusztus 15-ig egyfolytában tartott a kemény hideg, a hőmérséklet azonban egyetlen fokkal sem szállt alább, mint az előző hetekben. Amíg a légkört nem, kavarta föl a szél, a telepesek aránylag könnyen elviselték az alacsony hőmérsékletet; amikor azonban csípős északnyugati szél kerekedett, ugyancsak komiszul megdermesztette a hiányos öltözékben fagyoskodó embereket.

Pencroff csak azt sajnálta, hogy rókák helyett nem medvecsaládok élnek a Lincoln-szigeten, mivel a mackó bundája sokkal alkalmatosabb viselet ilyen cudar időben, mint a hitvány rókaprém vagy fókairha.

- A medvék általában melegen öltözködnek - magyarázta a tengerész -, és én szeretném megkérni valamelyiket, hogy adja kölcsön a télikabátját...

- Nono, Pencroff - nevetett Nab -, vigyázz, hátha éppenséggel vonakodnának levetkőzni. Ezek a fenevadak nem nyújtják át olyan szívesen a köntösüket, mint Szent Márton!

- Majd csak rábeszélném őket, Nab, majd csak rábeszélném őket valahogy - felelte Pencroff, és hangjából csak úgy áradt az önbizalom.

Ezek az óriási ragadozók azonban, sajnos, nem éltek a szigeten, vagy legalábbis mindeddig nem mutatkoztak.

Harbert, Pencroff és az újságíró mindenesetre csapdákat állított föl a Kilátó-fennsíkon és az erdőszélen. A tengerész úgy vélte, mindegy, miféle rágcsáló vagy ragadozó esik kelepcébe, mindenképpen szíves fogadtatásra számíthat a Gránitpalotában.

A csapdák egyébként végtelenül egyszerű szerkezetűek voltak: mindössze egy-egy földbe ásott verem, rajta gallyakból, növényekből hevenyészett fedél, amellyel a lyuk nyílását álcázták, odalenn pedig némi átható szagú csalétek. A vermeket nem találomra ásták a telepesek, hanem ott, ahol sok lábnyom mutatta, hogy arra vonul az állatok csapája.

Mindennap megnézték a csapdákat, és három egymást követő napon egy-egy fakó rókát találtak bennük, olyant, amilyent a Hála-folyó jobb oldalán láttak először.

- Az irgalmát! - csattant föl Pencroff, amikor harmadízben is csak megrökönyödött rókát lelt a veremben. - Hát más állat nem él ezen a vidéken?! Vigye el az ördög, ez aztán nem jó semmire!

- Dehogynem jó! - torkollta le Gedeon Spilett. - Hasznát vesszük ennek is.

- Ugyan mit kezdünk vele?

- Csalétek lesz a komából!

Az újságírónak igaza volt, s attól fogva rókahullát helyeztek csaléteknek a vermek aljára.

A tengerész háncsból hurkokat is font, és azok használhatóbbnak bizonyultak a csapdáknál. Alig múlt nap, hogy egy-egy nyúl tőrbe ne esett volna a vadaskertben. A telepesek étrendjén tehát gyakran szerepelt a nyúlhús, Nab azonban értette a módját, hogyan tegye különféle mártásokkal változatossá az egyhangú eledelt, és ezért vendégeinek nem lehetett panaszra okuk.

A csapdák azonban nemcsak rókákat fogtak; augusztus második hetében egy alkalommal hasznosabb állatok is estek beléjük. Olyan ragadozók, amilyenekkel már régebben is találkoztak a tóparttól északra húzódó területen. Pencroffnak ezúttal nem kellett megkérdeznie, vajon ehetők-e. Szemrevaló jószágok voltak, fölöttébb hasonlítottak az európai vagy amerikai közönséges házidisznóra.

- Figyelmeztetlek, Pencroff - világosította föl barátját Harbert -, hogy ezek az állatok egyáltalán nem disznók...

- Nem baj, fiacskám - felelte a tengerész, és a verem fölé hajolt, megragadta az egyik állat apró farkcsökevényét, majd kihúzta a malacféleséget. - Nem baj, hadd higgyem azt, hogy disznó!

- De miért?

- Mert örömem telik benne!

- Annyira szereted, a disznóhúst, Pencroff?

- Nagyon szeretem - felelte a tengerész -, különösen a csülkét! És ha nyolc csülke volna négy helyett, akkor kétszeresen szeretném!

Ami a szóban forgó állatokat illeti, azok a pároscsülkűek négy rendjének egyikéhez tartozó pekarik voltak, mégpedig a Dicotyles labiatusok fajtájából való ajakos disznók, amelyek loboncos, szürkésfekete bundájukról ismerhetők föl, és arról, hogy agyaruk nem olyan hosszú, mint a többi pekarié. Ezek az ajakos disznók többnyire kondában élnek, ezért valószínűnek látszott, hogy nagy számban tenyésznek a sziget déli erdőségeiben is. A csapdába pottyant jószágok mindenesetre a fülüktől a farkukig ehetők voltak, és Pencroff nem is óhajtott tőlük egyebet.

Augusztus 15-én hirtelen megváltozott az idő: északnyugati szélroham támadt. A hőmérséklet néhány foknyit emelkedett, és a levegőben fölgyülemlett pára hópelyhekké fagyott. A sziget új köntösben mutatkozott meg lakóinak: fehér lepel borította az egészet. A sűrű hóesés több napon át tartott, és kétlábnyi vastag szőnyeggé gyarapodott.

A szélvész rendkívüli hevességgel süvöltött, még a Gránitpalotába is fölhatolt a parti sziklákon megtörő hullámok moraja. Bizonyos zugokban sebes légörvények támadtak, a fölkavarodó hó magas, pörgő tölcsérformát öltött, olyanfélét, mint azok a talpukon forgó, hatalmas tengeri vízoszlopok, amelyek ellen a hajók ágyúlövésekkel védekeznek. A vihar mindazonáltal északnyugatról zúdult a szigetre, tehát hátba támadta, és a Gránitpalota ekként, fekvésénél fogva, megmenekült közvetlen rohamától. Ám ebben a szörnyűséges, szinte sarkvidéki hóförgetegben sem Cyrus Smith, sem társai nem merészkedtek ki fűtött hajlékukból, bármennyire kedvük lett volna némi portyázásra, és öt napon át, augusztus 20-a és 25-e közt zárt ajtók és ablakok mögött éltek. Hallgatták, hogyan bömböl a vihar a Fénymadár-erdő fölött, és hogyan nyög-zúg belé a rengeteg. Bizonyosra vették, a szél jó sok fát csavar ki tövestül; Pencroff azonban azzal vigasztalódott, hogy legalább nem kell majd fadöntéssel vesződniök.

- A szél elszegődött favágónak - hajtogatta -, hadd dolgozzék csak helyettünk...

Ebben egyébiránt amúgy sem igen akadályozhatták volna meg.

A Gránitpalota lakói ezekben a napokban tehát hálát adhattak az égnek, hogy ehhez a szilárd, megingathatatlan lakóhelyhez jutottak! Az igazat megvallva, Cyrus Smith mérnököt is megillette érte némi köszönet, de hát végeredményben mégiscsak a természet maga vájta a sziklába ezt a hatalmas üreget, és a mérnök nem tett egyebet, csak fölfedezte. Itt biztonságban meghúzódhattak valamennyien, ide nem hatolhattak be a vihar legszilajabb széllökései sem. Ha a Kilátó-fennsíkon építenek házat maguknak, az a téglából és fából összerótt alkotmány aligha állt volna ellen az orkán dühének. Ami pedig a Kéményt illeti, már a hullámok harsogásából is hallhatták, hogy a kis szigeten átzúduló tengerár milyen bőszülten ostromolja: időközben tehát nyilván teljességgel lakhatatlanná vált. Itt azonban, a Gránitpalotában, a sziklatömeg belsejében, ahová nem törhetett be sem a víz, sem a szél, a telepeseknek nem kellett tartaniok semmitől sem.

Cyrus Smith és társai a szobafogság napjaiban sem süppedtek tétlenségbe. Deszkává fűrészelt fa nem hiányzott a raktárból, és most aztán szépszerivel, darabról darabra kiegészíthették a lakás bútorzatát: asztalokat és székeket faragtak, jó erőseket és tartósakat, mert anyagnak bővében voltak. A bútorok kissé otrombára sikerültek, és nemigen szolgáltak rá, hogy az "ingóság" névvel illessék őket, mert súlyukat tekintve inkább az "ingatlan" kifejezésre szolgáltak rá, Nab és Pencroff azonban büszkén legeltette szemét az új alkotásokon, és még Boulle^[66] remekműveivel sem cserélte volna el őket.

Az asztalosmunka befejeztével a telepesek kosárfonóknak csaptak föl, és igencsak derekasan végezték új mesterségüket is. Annak idején dús sárfűzberket fedeztek föl a tó északi szögletében, ahol tömegével hajladozott a suhogó fűzfavessző. Pencroff és Harbert még az esős időszak beállta előtt tömérdek nyalábot aratott ebből a hasznos cserjéből, s ezt a rengeteg suhángot most kellő áztatás után kosárfonásra pompásan fölhasználhatták. Az első kísérleti darabok bizony kissé suták, idomtalanok lettek, de az ügyes, tanulékony kosárkötők addig tanakodtak, addig tanácskoztak és versengtek egymással, addig igyekeztek utánozni a hajdan látott mintákat, amíg végül is különféle nagyságú kosarakkal, kasokkal, vékákkal nem gyarapították a település szertárát. Az éléskamrába is jutott elég kosár, és Nab végre különleges, e célra készült szellőzőkasokban tárolhatta gumó-, fenyőmandula- és sárkányfagyökér-gyűjtése eredményét.

Augusztus havának utolsó hetében újból változott az idő. A hőmérséklet valamelyest csökkent, és a vihar lecsillapult. A telepesek siettek a szabadba. Ugyan még mindig két láb magas hóréteg borította a partot, felszínét azonban kéreggel keményítette meg a fagy, s ezért eléggé könnyű járás esett rajta. Cyrus Smith és társai fölkapaszkodtak a Kilátó-fennsíkra.

Mekkora változás! Amikor utoljára jártak erre, még javában zöldelltek a fák, kiváltképp a toboztermők. Most azonban egyetlen hatalmas fehér folttá vált minden a Franklin-hegy csúcsától egészen a tengerpartig: fehérlettek az erdők, a mezők, a tó, a folyó, a fövényszegély. A Hála-folyó vize jégboltozat alatt csordogált, és az a jégboltozat minden dagálykor roppant dörejjel repedezett meg és omlott össze. A tó jéggé dermedt színe fölött tömegesen csapongtak a madarak: vadkacsák, szalonkák, lummák, vízityúkok, bíbicek. Ezerszám rajzottak. A sziklákról, amelyek közül - mint valamilyen óriási esőcsatorna öblös szájából - néhány hete még a fennsíkról vízesés zuhogott a partra, most jégcsapok csüngtek alá. Olyan rendben, mintha valamilyen szárnyaló képzeletű, reneszánsz kori művész vésője alkotta volna az egész csoportozatot. Ami az orkán okozta károkat illeti, azokat egyelőre nem lehetett fölbecsülni, meg kell várniok, amíg a végeláthatatlan fehér lepel lefoszlik a rengetegről.

Gedeon Spilett, Pencroff és Harbert éltek az alkalommal, és fölkeresték csapdáikat. Nem egykönnyen bukkantak rájuk a hótakaró alatt. Még arra is ügyelniök kellett, hogy egyikbe vagy másikba bele ne zuhanjanak; veszélyes is, no meg nevetséges is lett volna, ha a másnak ásott verembe maguk esnek bele!... Végül is sikerült elkerülniök ezt a kellemetlenséget és a kelepcéket merőben érintetlenül találták. Semmiféle állat sem tévedt beléjük, pedig körös-körül számtalan lábnyom látszott, köztük sok olyan is, amelyik jól észlelhetően karmoktól származott. Harbert habozás nélkül kijelentette, hogy valamilyen macskaféle ragadozó járhatott arra, és ezzel megerősítette a mérnöknek azt a nézetét, hogy a Lincoln-szigeten vérengző vadállatok élnek. Állandó tanyájuk alighanem a Vadnyugat-vadon, most azonban, úgy látszik, egészen a Kilátó-fennsíkig űzte őket az éhség. Vagy talán megszimatolták, hogy lakók költöztek a Gránitpalotába?

- Végül is miféle állatok ezek a "macskafélék"? - tudakolta Pencroff.

- Tigrisek - válaszolta Harbert.

- Én azt hittem, hogy tigrisek csak meleg tájakon élnek...

- Az Újvilágban - felelte a fiú - Mexikótól egészen Buenos Airesig, a pampákig mindenütt láttak már tigrist. Mármost, mivel a Lincoln-sziget nagyjából azon a szélességi fokon fekszik, mint a La Plata vidéke, semmi meglepő sincsen abban, ha itt is összeakadunk egy-két tigrissel.

- No jó, akkor majd vigyázunk - vonta le a tanulságot Pencroff.

A hőmérséklet lassan emelkedett, a hó pedig meghuppadt. Aztán az eső is megeredt, olvasztani kezdte a havat, és a fehér lepel tovalibbent. A telepesek nem törődtek a locspocs idővel, fölújították készleteiket: tömérdek fenyőmandulát, sárkányfagyökeret, gumót, juharfanedvet gyűjtöttek össze, és számos nyulat, agutit, kengurut ejtettek el; ezzel mind a növényi, mind pedig az állati tápanyagok utánpótlásáról kellőképpen gondoskodtak. Ezekért azonban egyszer-kétszer el kellett kalandozniok az erdőbe, és ott mindahányszor megállapították, hogy az orkán valóban töméntelen fatörzset kidöntött. A tengerész és Nab a széntelephez is eltolták kordéjukat, hogy néhány tonnányi tüzelőt fuvarozzanak a Gránitpalotába. Útközben látták, hogy a forgószél a fazekaskemencében is tetemes kárt tett: jó hatlábnyit lesodort a tetejéből.

A szénhordással egyidejűleg a Gránitpalota tűzifakészletét is kiegészítették; szerencséjükre a Hála-folyón már zajlott a jég, úgyhogy ismét lehetővé vált rajta a faúsztatás. Tüzelőt mindenképpen be kell szerezniök, mert megeshet, hogy a tél még nem adta ki a mérgét, s újabb nagy hidegek következnek.

Egyúttal fölkeresték a Kéményt is, és nem győztek örülni, hogy nem ott laktak a szélviharok idején. A tenger cudar rombolást végzett a telepesek egykori hajlékában. A zátonyon átzúduló, zabolátlan nyílt tengeri hullámok szemlátomást ádázul megostromolták a Kémény folyosóit; a helyiségeket félig ellepte a fövény, a sziklákra pedig rétegben tapadt a moszat. Amíg Nab, Harbert és Pencroff vadászni ment vagy tüzelőt gyűjtött, Cyrus Smith meg Gedeon Spilett a Kéményt igyekezett kitakarítani, és sikerült is félig-meddig épségben előkotorniok a kemencéket és a kovácsműhely szerszámait a rájuk rakódott, mély homoktakaró alól.

A telepesek nemhiába gyűjtöttek újra tartalék tüzelőt. A komisz hideg még mindig nem ért véget. Tudvalevő, hogy az északi félgömbön többnyire február havában száll legalacsonyabbra a hőmérséklet. Hasonló a helyzet a déli félgömbön is: az északi félgömb februárjának megfelelő augusztus ezúttal sem cáfolta meg ezt az éghajlati szabályt.

A hónap vége felé hol hó hullt, hol meg eső zuhogott; 25-én erős délkeleti szél támadt, és az időjárás hirtelen zord hidegre fordult. Ha lett volna hőmérőjük, akkor az - a mérnök becslése szerint - legalább huszonkét fokot mutatott volna nulla alatt, és ezt a több napos farkasordító hideget metsző szél tette még kibírhatatlanabbá. A telepesek kénytelen-kelletlen ismét bezárkóztak a Gránitpalotába, és mivel légmentesen el kellett torlaszolniok a homlokzat valamennyi nyílását, éppen csak szűk szellőzőrést hagytak rajta, a gyertyafogyasztás ennek folytán tetemesen megnövekedett. A telepesek ezért takarékoskodás céljából gyakran csak a kandalló fényénél üldögéltek, mert a tüzelőt nem kellett kímélniök. Egyikük vagy másikuk hébe-hóba leruccant a partra, az egymásra tornyosuló, dagály sodorta jégtáblák közé, de aztán hamar meggondolta magát, és visszamászott a Gránitpalotába, ami nem ment minden bajlódás nélkül, mert a kezük alig bírt megkapaszkodni a hágcsóban. Szinte odafagyott a jeges létrafokokhoz.

A Gránitpalota lakói azonban hasznos tevékenységgel akarták kitölteni a szobafogság kényszerpihenőjét. Cyrus Smith olyan munkát eszelt ki, amelyet négy fal közt is el lehet végezni.

Mint tudjuk, a telepesek cukor helyett juharfa nedvét használták édesítésre: a fa törzsét mély bevágásokkal megcsapolták. A kicsurgó folyadékot köcsögökbe gyűjtötték, és azt keverték ételbe, italba, s nem látták szükségesnek, hogy a halmazállapotán változtassanak, mert a folyadék idővel megfehéredett, és szirupszerűvé sűrűsödött.

Javítani azonban még mindig lehetett rajta, és egy napon Cyrus Smith közölte társaival, hogy legközelebb a cukorfinomítás mesterségével kell megpróbálkozniuk.

- Cukorfinomítás?! - érdeklődött Pencroff. - Nem holmi meleg foglalkozás az?

- Bizony, nagyon meleg - hagyta rá a mérnök.

- No, akkor éppen itt az ideje! - válaszolta a tengerész.

Ha az ember cukorgyártásról hall, mindjárt hatalmas, bonyolult fölszerelésű, sok munkást foglalkoztató gyárüzem jut eszébe. No nem, a folyadék kristályosítására és tisztítására ezúttal egészen egyszerű művelet is elegendőnek bizonyult. A nedvet agyagfazekakba töltötték, és tűzre rakták, hogy a víz elpárologjon belőle; rövidesen hab lepte el a színét. Amikor sűrűsödni kezdett, Nab fakanállal gondosan kavargatta, hogy ezzel is gyorsítsa az oldat gőzölgését, és megakadályozza kozmásodását.

A juharfanedvet órák hosszat forralták a lobogó tűzön, amely nemcsak a megmunkálandó anyagot, hanem a cukorfinomító munkásokat is jól átmelegítette. A folyadék sűrű sziruppá változott, amelyet a konyhai tűzhelyen változatos alakúra égetett agyagmintákba öntöttek. Az öntet másnapra már különféle süveg- és lepényformákká merevedett. Ez már valódi, kissé vöröses színű, de szinte áttetszően csillogó, pompás ízű cukor volt.

A hideg még szeptember közepén is javában tartott, és a Gránitpalota foglyai lassanként unni kezdték a hosszas szobaáristomot. Csaknem naponta rászánták magukat, hogy kimerészkedjenek, de sehogy sem győzték a tartós künnmaradást. Mi mást tehettek hát: továbbra is otthonuk csinosításával foglalkoztak. Munka közben sokat beszélgettek. Cyrus Smith rengeteg mindenre megtanította társait, különösen a tudomány gyakorlati alkalmazását magyarázta nekik. A telepeseknek semmiféle olvasnivalójuk nem volt, a mérnök azonban egymaga egész könyvtárral felért, valóságos élő lexikonként válaszolt minden kérdésükre, társai úgyszólván lapozgathattak benne. Így telt-múlt az idő, és úgy tetszett, hogy ezek a derék emberek csöppet sem félnek a jövőtől.

Persze, azért legfőbb ideje volt, hogy a szobafogság egyszer már véget érjen. Valamennyien sóvárogva várták... nem is a szép időt, csak az elviselhetetlen fagy enyhülését. Ha legalább meleg ruházatuk lett volna, hogy dacolhassanak a hideggel, és megkockáztathassanak egy-egy rövid kiruccanást a fövényhalmok vidékére vagy a Hullámkacsa-mocsárba! A vadakat könnyű megközelíteni, a vadászat tehát alighanem bőséges eredménnyel járt volna. Cyrus Smith azonban ragaszkodott ahhoz, hogy senki se veszélyeztesse hiába az egészségét, hiszen a telepnek minden munkás kézre szüksége van, társai pedig megfogadták a tanácsát.

Szóvá kell tennünk, hogy Pencroff ugyan szintén sokat türelmetlenkedett, de Top még nála is nehezebben viselte el a házi fogságot. A hű kutya túlontúl szűknek találta a Gránitpalotát. Egész nap jött-ment, szobáról szobára ténfergett, és a maga módján mindenképpen kifejezésre juttatta, mennyire unja már a rabéletet.

Cyrus Smith gyakran észrevette, hogy valahányszor a kutya a tengerbe vezető sötét akna szájához téved a raktárban, mindig valamilyen furcsa morgást hallat. Top egyre csak ott keringett a bedeszkázott kút körül. Lábával olykor igyekezett erőnek erejével a léc alá férkőzni, mintha föl akarná feszíteni a deszkafedőt. Eközben különösen vinnyogott, hangja aggodalmat és nyugtalanságot árult el.

A mérnök több ízben is érdeklődéssel figyelte a kutya mesterkedését. Vajon mi rejtőzhet ott lenn a mélységben, ami ennyire nyugtalanítja az értelmes állatot? A kút a tengerbe torkollik, az egyszer bizonyos. De talán keskeny folyosókra oszlik, és szerteágazik a sziget alapjában? Talán más belső üregekbe vezet? Vagy talán valamilyen tengeri szörnyeteg jelenik meg időnként a kút fenekén, hogy levegőt szippantson? A mérnök nem tudta, hogyan vélekedjék a dologról, és alig bírta tartóztatni magát, hogy ne álmodozzék furcsa bonyodalmakról. A tudomány embere lévén megszokta azonban, hogy fölkutassa a jelenségek valóságos okát; most nem tűrte hát, hogy képzelete az érthetetlen vagy éppen természetfölötti tünemények világába ragadja. De mivel magyarázza Top viselkedését? Hiszen a kutya szokatlanul értelmes állat, sohasem pocsékolja arra az idejét, hogy a holdat ugassa, most azonban folytonosan csak a kutat fürkészi, ott fülel, szimatol körülötte. Ha csakugyan semmi sincs a kút fenekén, vajon mi kelti föl nyugtalanságát? Cyrus Smith szinte magának sem vallotta be, mennyire megzavarta a kutya viselkedése.

A mérnök mindenesetre csak Gedeon Spilett-tel közölte gondolatait, semmi értelmét sem látta ugyanis annak, hogy barátaiban is aggodalmat ébresszen, hiszen Top meghökkentő magatartása talán mégsem egyéb puszta hóbortnál.

Végre alábbhagyott a hideg. Dőlt az eső, egymást érték a havas viharok, jeges záporok, tomboló szélrohamok, de a rossz idő nem tartott sokáig. A jég elolvadt, ismét megroskadt a hó; a tengerpart, a fennsík, az erdő, a Hála-folyó szegélye ismét járhatóvá vált. A Gránitpalota lakói boldogan fogadták a visszatérő tavaszt, és nemsokára már csak az alvás és az étkezés óráit töltötték otthon.

Szeptember második felében sokat vadásztak, s ez Pencroffnak eszébe juttatta, hegy újból kitartóan sürgesse a puskagyártást; azt állította, Cyrus Smith ezt meg is ígérte neki. A mérnök azonban jól tudta, hogy különleges szerszámok nélkül amúgy sem tudna hasznavehető lőfegyvert készíteni, azért hát egyre halogatta ezt a munkát. Egyébként megjegyezte, hogy Harbert és Gedeon Spilett időközben nagyszerű íjásszá fejlődött; az utóbbi időben egyre több aguti, kenguru, vízidisznó, vadgalamb, túzok, vadkacsa, szalonka, egyszóval mindenféle szárnyas és négylábú vad kerül terítékre - eszerint tehát a puskakészítéssel nyugodtan várni lehet. A makacs tengerész azonban süket maradt ezekre az érvekre, és tovább nyaggatta a mérnököt. Ami azt illeti, Gedeoni Spilett is támogatta Pencroff kívánságát.

- Föltehető, hogy a szigeten vadállatok élnek - fejtegette -, s egy napon talán harcba kell szállnunk velük, hogy kiirtsuk őket. Lehet, hogy egyszer ez lesz a legfontosabb feladatunk.

A mérnököt azonban ez idő tájt éppenséggel nem a lőfegyverek, hanem a ruházkodás kérdése foglalkoztatta inkább. A telepesek öltözéke az elmúlt telet még csak átvészelte valahogy, de a következő télig aligha tart ki már. Ragadozók bundájára vagy kérődzők gyapjára kell tehát szert tenniök mindenáron, s mivel muflon rengeteg akad a szigeten, elhatározták, hogy elfognak néhányat, nyájba terelik őket, majd tenyészteni kezdik ezeket a juhféle állatokat. A közeledő meleg évszakban két fontos terv vár megvalósításra; az egyik: baromfiudvart építenek a szárnyasoknak, a másik: karámot emelnek a négylábú háziállatoknak, más szóval: afféle kis majorságot rendeznek be a sziget valamelyik alkalmas pontján.

Következésképpen a Lincoln-sziget ismeretlen fertályának teljes földerítése, vagyis a jobb parton a Hála-folyó forrásvidékétől a Kígyó-félszigetig húzódó hegyi erdőségek és a nyugati tengerpart átkutatása már a két terv megvalósítása érdekében is időszerű lett.

Mindehhez azonban tartós jó időre van szükség; a telepesek tudták, hogy egy hónap is beletelik, amíg a siker reményével kísérelhetik meg a fölfedező utat.

Amúgy is bizonyos türelmetlenséggel lesték az idő múlását, de egy váratlan esemény még sürgetőbbé csigázta azt a vágyukat, hogy tüzetesen megismerkedjenek kis birodalmuk egészével.

Október 24-én Pencroff sorra járta a csapdákat, amelyeket állandóan fölszereltek csalétekkel. Az egyik veremben három állatot talált: egy ajakos anyakocát és két malacát. Ezek épp kapóra jöttek, jól elkelnek majd a konyhán.

Pencroff valósággal mámorosan tért haza a Gránitpalotába, s mint mindig, ezúttal is nagy hűhóval jelentette be a zsákmányt.

- No, végre-valahára nagy lakomát csapunk, Cyrus úr! - harsogta. - Ön is jól belakmározhat belőle, Spilett úr!

- Tartom szerencsémnek - felelte az újságíró. - És mit kell majd fölfalnom?

- Szopós malacot!

- Hm, csakugyan, szopós malacot, Pencroff? Én meg már azt hittem, hogy szarvasgombás fogolypecsenyével akar megvendégelni...

- Micsoda?! - hüledezett a tengerész. - Tán csak nem utálja a malachúst?!

- Éppenséggel nem - válaszolta a legcsekélyebb lelkesedés nélkül Gedeon Spilett -, ha csak torkig nem eszi magát az ember...

- Ejnye, de finnyás lett egyszerre, hírlaptudósító úr! - fortyant föl Pencroff, mert nem szerette, ha lekicsinylik vadászdiadalait. - Hét hónapja, a partraszálláskor bezzeg boldog lett volna, ha ilyen pecsenyével kínálom!...

- Hiába, így van ez! - válaszolta az újságíró. - Az ember soha nem lesz sem tökéletes, sem elégedett...

- Remélem, Nab remekelni fog! - terelte másra a szót Pencroff. - Nézzék csak! Ez a két kis szopós malac legföljebb három hónapos! Olyan omlós a húsuk, akár a fürjé! Gyere, Nab! Magam ügyelek a sütésre.

A tengerész, Nab kíséretében, befordult a konyhára, és nyakig belevetette magát a munkába.

A többiek hagyták, hadd tegye, amit akar.

Nab és Pencroff valóban pompás vacsorát készített. Fölséges falatok szerepeltek az étrenden: kenguruleves, füstölt sonka, fenyőmandula, hozzá sáfránygyökér sör és Oswego-tea; de mind közt az ízletes, párolt malacpecsenye volt a legfőbb fogás. A vacsorát öt órakor tálalták a Gránitpalota nagytermében. A kenguruleves már ott párolgott az asztalon. A telepesek kitűnőnek találták.

Leves után a pekaripecsenye következett: Pencroff maga szeletelte föl a húst, és óriási adagokkal tetézte meg minden asztaltársa tányérját.

A malachús csakugyan pompás volt, és Pencroff büszkén habzsolta a maga részét, de egyszer csak följajdult és elkáromkodta magát.

- Mi történt? - kérdezte Cyrus Smith.

- Izé... izé... csak az, hogy majdnem kitört egy fogam! - kiáltotta a tengerész.

- Teringettét! - álmélkodott Gedeon Spilett. - Talán bizony kavicsok vannak a malachúsban?

- Úgy látszik - felelte Pencroff, s azzal kikotorta szájából azt a valamit, ami csaknem egy zápfogát követelte áldozatul.

Éppenséggel nem kavics volt... hanem ólomsörét.

3. Nagy erejű tengeri örvény a norvég partvidéken ^[VISSZA]

4. A vitorlát viharos szélben gyűrűkkel rögzítik a vitorlafához, hogy felületét a szél erejéhez mérten csökkenthessék ^[VISSZA]

6. Kötélhossz: tengeri hosszmérték; kb. 185 méter ^[VISSZA]

7. Ulysses Grant (1822-1885) a rabszolgák fölszabadításáért vívott észak-amerikai polgárháborúban az északi csapatok egyik tábornoka, később az egész sereg főparancsnoka volt; a háború után köztársasági elnökké választották ^[VISSZA]

9. Az Egyesült Államok északi és déli államai közt lefolyt polgárháborút (1861-1865) "szecessziós háborúnak" is nevezik (a latin secessio szó kiválást, elszakadást jelent), mert az ültetvényeken rabszolgákkal dolgoztató déli államok elszakadtak a rabszolgatartást ellenző északi államoktól; a háború az északiak győzelmével végződött, és meghozta a rabszolgák fölszabadítását ^[VISSZA]

11. Richmond április 5-én elesett, Grant tábornok bevonult a városba, leverte a szeparatisták fölkelését, Lee pedig visszavonult nyugat felé, s az amerikai egység ügye győzedelmeskedett ^[VISSZA]

14. Prométheusz: a görög hitvilág titánja, aki a monda szerint ellopta az égből a tüzet, és lehozta az embereknek; Zeusz büntetésül a Kaukázus egyik bércéhez láncolta; a természeti erőket hasznosítani tudó emberi értelem jelképe ^[VISSZA]

15. Défoe (ejtsd: difo; 1660-1731) - angol író, a Robinson Crusoe című regény szerzője; Rudolf Wyss (1782-1830) - svájci író, A svájci Robinson című regény szerzője ^[VISSZA]

17. Jacamar (ejtsd: zsákámár) - főként Amerika trópusi vidékein tenyésző, nagy testű madár, a verébfajták rendjéből ^[VISSZA]

20. Szizigia: görög eredetű csillagászati kifejezés - valamely bolygónak a nappal való együttállását vagy szembenállását jelenti; a dagályt és az apályt tudvalevőleg a nap és a hold vonzása okozza, ha a nap és a hold egy vonalba kerül, együttes hatásukra a dagály erősebbé fokozódik ^[VISSZA]

22. Mikrokozmosz: az ember belső világa, szemben a makrokozmosszal, a világegyetem nagy világával ^[VISSZA]

23. Sargassum: más néven golffű vagy tengeri hínár, a melegebb tengereken él, néhol olyan tömegekben, hogy valóságos úszó rét formájában lebeg a vízen ^[VISSZA]

25. Mikronéziai szigetcsoport (görög eredetű szó, magyarul: "Kis szigetek") több szigetcsoport gyűjtőneve; Ausztráliától északnyugatra fekszik, az Egyenlítő fölött ^[VISSZA]

26. Gyámpillér: magas falakat kívülről megtámasztó szerkezet; főként a csúcsíves építkezésben alkalmazták ^[VISSZA]

27. Vándorkő: jégkorszakbeli gleccserek (jégáradatok) hordaléka; habkő, más néven horzsakő: likacsos, szivacsos, világosszürke vulkáni anyag ^[VISSZA]

28. Obszidián: a trachit hirtelen lehűlésekor keletkező, üvegszerű ásvány ^[VISSZA]

29. Szolfatára: kén- és vízgőzök ömlése vulkáni vidékeken; nevét a Nápoly melletti Solfatara nevű, kialudt tűzhányó kráterről kapta, ahol különösen észlelhető ez a jelenség ^[VISSZA]

30. Pteropodák: szárnylábúak; pörgőcsiga formájú, lágy testű víziállatok; szárnyas lábukkal a vízen s a víz alatt eveznek, éjjel csapatostul pihennek a víz tükrén ^[VISSZA]

32. George Washington (1732-1799): észak-amerikai államférfi, az Anglia ellen viselt függetlenségi háború győzelmes fővezére; 1789-ben az Egyesült Államok első elnökévé választották; végrendeletében fölszabadította rabszolgáit ^[VISSZA]

33. Benjamin Franklin (1706-1790): észak-amerikai politikus; fontos szerepet játszott a függetlenségi háborúban és az emberek egyenlő jogait hirdető Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazásában; az első abolicionista (a rabszolgák fölszabadításáért küzdő) egyesület megalapítója; mint fizikus a villámlással, a leideni palackkal stb. kapcsolatos megfigyeléseiről híres ^[VISSZA]

34. Abraham Lincoln (1809-1865): észak-amerikai államférfi; 1860-ban az Egyesült Államok elnökévé választották; a rabszolgatartó déliek gyűlölték, és lázadást szítottak a vezetése alatt álló Unió ellen; 1862-ben kiáltványt bocsátott ki a rabszolgaság eltörléséről; 1864-ben ismét elnökké választották, az I. Internacionálé, Marx aláírásával, üdvözölte ebből az alkalomból; 1865. április 14-én, öt nappal a háború győzelmes befejezése után egy Booth Wilkes nevű színész, a rabszolgatartók bérence, orvul megölte ^[VISSZA]

35. Kronométer (görög eredetű szó): időmérő; a különösen pontos, finom szerkezetű órákat nevezik így ^[VISSZA]

36. A jelenleg leginkább használatos Celsius-féle hőmérő 0 foka (vagyis a fagypont) a Daniel Fahrenheit német fizikusról (1686-1736) elnevezett hőmérőn 32 foknak felel meg, 100 fok (vagyis a forrpont) pedig 212 foknak ^[VISSZA]

38. A kazuárfa Ausztráliában terem; gallyai a kazuármadár tollazatára emlékeztetnek; az eukaliptusz rendkívül magas törzsű fa; jó illatáról nevezetes; levelének olajából gyógyszer és cukorka készül ^[VISSZA]

43. Lantmadár: a lantot gyakran tévesztik össze a líra nevű hangszerrel, noha az előbbi inkább gitárra emlékeztet, és a líra két szarva az, amely az általában "lantszerűnek" vélt görbületet mutatja; a lantmadár elnevezés is ebből a tévedésből származik ^[VISSZA]

44. Meridián-meghatározó: csillagászati eszköz; meridián: a pólusokon és a megfigyelési hely tetőpontján áthaladó képzeletbeli kör ^[VISSZA]

45. Szextáns: főleg a tengerészetnél használt, földrajzi helymeghatározásra szolgáló szögmérő készülék ^[VISSZA]

47. Flóra: növényvilág; fauna: állatvilág; mindkét név a római hitregékből ered, Florát a virágzás, a tenyészet istennőjének, Faunust az erdők és mezők istenének tekintették... ^[VISSZA]

48. Tubalkain: mondai alak, a bibliai Noé testvére; az őskovács jelképe ^[VISSZA]

49. Ez az állítás téves; a passzátszelek, vagyis a trópusok táján, főként a tengereken uralkodó állandó szelek, a déli félgömbön délkelet, az északi félgömbön északkelet felől fújnak ^[VISSZA]

50. Masztodon: mammut nagyságú, kihalt ősállat ^[VISSZA]

52. A nordhauseni sav - más néven füstölgő kénsav vagy vitriololaj - sűrű, rendkívül maró folyadék; régente többnyire ilyent gyártottak, ma azonban már nemigen használják ^[VISSZA]

53. Pint: régi űrmérték Angliában, Amerikában: kb. 1/2 liter ^[VISSZA]

54. Neptunus: a római hitregében a folyók, tavak, tengerek megszemélyesítője; Pluto: a görög hitregében az alvilág, a föld alatti kincsek istensége ^[VISSZA]

55. Alhambra: középkori mór palota a spanyolországi Granadában; az arab építészet díszes faragású műremeke ^[VISSZA]

56. Gallon: angol űrmérték; kb. négy és fél liter ^[VISSZA]

57. Véka: régi űrmérték, leginkább gabona mérésére; kb. 13 liter ^[VISSZA]

59. Atlantisz: Platón művei egyikében előforduló, legendás földrész neve; a rege szerint a hatalmas kontinens földrengés következtében a tengerbe süllyedt; a tudomány ezt a hagyományt mindmáig nem igazolta kellőképpen ^[VISSZA]

62. Darwin szerint a korallzátonyok alapja a korallállatkák meszes váza, amely fölhalmozódva úgynevezett korallpadokat alkot; a réseket mészalgák, rákhéjmaradványok, kagylók stb. töltik ki; a zátony később a tengerfenékre süpped, de felületét új lerakódások töltik föl ^[VISSZA]

63. Vernének ezeket a költői szépségű képzelgéseit napjaink tudománya semmiben sem támasztja alá ^[VISSZA]

65. Verne idejében a közhiedelem még úgy tartotta, hogy a mocsárláz a levegő útján terjed; ma már tudvalevő, hogy a malária kórokozóját a lápos vidékeken tenyésző anopheles nevű szúnyog csípése terjeszti ^[VISSZA]

66. André Charles Boulle - híres párizsi mester, XIV. Lajos francia király udvari műbútorasztalosa ^[VISSZA]

---