XII. ÁMBRÁSCETEK ÉS BÁLNÁK

Március 13-ról 14-re virradó éjjel a Nautilus ismét délnek fordult. Azt gondoltam, hogy a Horn-fok magasságában majd nyugati irányba tér, s befut a Csendes-óceán vizeibe, s ezzel befejezi világ körüli útját. De nem így történt. A Nautilus a déli-sarki tájak felé futott. Hová igyekszik vajon Nemo kapitány? A Déli-sarkra? Őrültség! Hajlamos voltam már azt hinni, hogy a kapitány vakmerő vállalkozásai valóban igazolják Ned Land aggodalmait.

A kanadai egy idő óta már nem beszél velem a szökési tervről. Már nem olyan közlékeny; sőt, igen hallgatag lett. Látom, hogy a hosszú fogság nagyon nyomasztóan hat rá. Érzem, micsoda düh gyülemlik fel benne. Ha meglátja a kapitányt, vad láng lobban fel a szemében, s én mindig attól tartok ilyenkor, hogy ez a szenvedélyes ember még valami végzetes cselekedetre ragadtatja magát.

Ezen a napon, március 14-én, Conseil és a kanadai felkerestek a szobámban. Megkérdeztem őket, minek köszönhetem a látogatást.

- Egy egyszerű kérdésünk volna magához, tanár úr - közölte a kanadai.

- Hadd halljam, Ned.

- Mit gondol, hány ember lehet itt a Nautiluson?

- Fogalmam sincs róla, kedves barátom.

- Nekem az a benyomásom - folytatta Ned Land -, hogy a hajó irányításához nincsen szükség nagyszámú személyzetre.

- Magam is azt hiszem. Legfeljebb egy tucatnyi emberre lehet itt szükség - feleltem.

- Hát akkor miért volna ennél több ember a hajón? - kérdezte a kanadai.

- Hogy miért? - feleltem. Keményen szemébe néztem a kanadainak: könnyű volt kitalálnom, hogy mit forgat az eszében.

- Ha helyes a megérzésem, több ember van a hajón, mint amennyire szükség van - mondtam. És ha jól értettem meg a kapitány életét, a Nautilus nem csupán a hajó rendeltetését tölti be, hanem menedékhely is azok számára, akik, csakúgy, mint a kapitány, megszakítottak a földdel minden kapcsolatot.

- Lehet, hogy így van - mondta Conseil. - De hát a Nautiluson csak bizonyos számú ember tartózkodhat. Meg tudná-e a tanár úr mondani, hogy hányan lehetnek legfeljebb?

- Hogyan tudnám én ezt, fiam, megmondani?

- Úgy, hogy kiszámíthatja a tanár úr. Minthogy a tanár úr ismeri a hajót, tudja azt is, hogy mennyi a térfogata, tehát azt is tudnia kell, hogy mennyi a levegője. Másrészt pedig a tanár úr azt is tudja, hogy lélegzés közben mennyi levegőt fogyaszt el egy ember; mármost, ha ezeket az adatokat összeveti azzal, hogy a Nautilusnak huszonnégy óránként fel kell szállnia a felszínre, hogy...

Conseil mondata igen hosszúra nyúlt, de én rögtön tudtam, hogy mire akar kilyukadni.

- Értem - feleltem a derék fiúnak. - A számítás nagyon egyszerű, de az eredmény mégis igen bizonytalan lesz.

- Nem baj, mondja csak - unszolt Ned Land.

- A tételt a következőképp kell felállítani - magyaráztam. - Az ember egy óra alatt száz liter levegő oxigéntartalmát fogyasztja el, vagyis huszonnégy óra alatt elfogyasztja kétezer-négyszáz liter levegő oxigéntartalmát. Meg kell tehát nézni, hányszor kétezer-négyszáz liter levegőt tartalmaz a Nautilus.

- Úgy van - mondta Conseil.

- Nos - folytattam -, minthogy a Nautilus űrtartalma ezerötszáz tonna, s egy tonna űrtartalma ezer liter, a Nautilus tehát egymillió-ötszázezer liter levegőt tartalmaz, s ha ezt a számot elosztjuk kétezer-négyszázzal, akkor...

Ceruzával gyorsan elvégeztem az osztást.

- ...akkor a hányados 625. Ez más szóval azt jelenti: a Nautilus annyi levegőt tartalmaz, hogy az huszonnégy óráig szükség esetén 625 ember számára elegendő.

- Hatszázhuszonöt ember számára? - kiáltotta Ned.

- No, de azért biztosra veszem - tettem hozzá -, hogy utasok, matrózok, tisztek, mind együttvéve, tizedannyian sem vagyunk.

- Három embernek még az is sok - dünnyögött Conseil.

- Bizony, szegény Ned - fordultam a bálnavadászhoz -, csak azt tanácsolhatom magának, legyen türelemmel.

- Sőt, mi több, törődj bele a sorsodba - tette hozzá Conseil.

S Conseil valóban fején találta a szöget.

- Elvégre is - folytatta a derék fiú - Nemo kapitány nem mehet örökre csak délnek! Egyszer csak meg kell állnia, ha előbb nem, hát a jégtorlasz előtt, és akkor kénytelen lesz ismét visszatérni a hajók járta tengerekre! Ráérünk majd akkor Ned Land terveivel foglalkozni.

A kanadai erre csak a fejét rázta; kézfejével végigtörölte homlokát, egy szót sem válaszolt, s kiment a szobámból.

- Engedje meg a tanár úr, hogy megjegyezzek valamit - fordult hozzám ekkor Conseil. - Szegény Nednek egyre az motoszkál a fejében, hogy mi mindene nincsen meg itt. Folyton a régi életére gondol. Visszakíván mindent, amiről itt el vagyunk tiltva. Nyomasztják a régi emlékek, nehéz a szíve. Meg kell érteni őt. Mi keresnivalója van Nednek itt a hajón? Semmi. Ő nem tudós ember, mint a tanár úr, őt nem érdekli úgy a tenger csodálatos élete, mint bennünket. Képes volna mindenre, csak hogy egyszer megint befordulhasson otthon valami kocsma ajtaján!

Bizonyos, hogy a hajó egyhangú élete elviselhetetlennek tűnhet a szabad, tevékeny élethez szokott kanadai számára. Ritkán történt olyasmi, ami érdeklődését felkelthette volna. Ezen a napon azonban olyan eseményben volt részünk, ami a bálnavadászt a régi szép napokra emlékeztette.

A Nautilus a felszínen úszott, s délelőtt tizenegy óra tájt egy csapat bálna közé került. Nem csodálkoztam a találkozáson, mert tudtam, hogy a halálra üldözött állatok a vadászok elől a magas szélességi fokokon elterülő tengerekre menekülnek.

A bálna jelentős szerepet játszott régóta a tengerészek életében s a földrajzi felfedezésekben. Bálnák csalták maguk után előbb a baszkokat,[1] majd az asztúriaiakat,[2] az angolokat s a hollandokat; a bálnavadászat megedzette őket az óceán viszontagságaival szemben, s elvezette a föld egyik végétől a másikra. A bálnák kedvelik a déli és az északi tengereket. A régi legendák szerint csaknem az Északi-sarkig csalogatták a halászokat - mindössze hét mérföldnyi távolság választotta el a halászokat a Sarktól. Ha ez a történet nem is felel meg a valóságnak, a legenda egy napon majd valóra válik; valószínű, hogy az északi meg déli sarkvidéken bálnát halászó ember egyszer majd csakugyan eljut a föld ez ismeretlen pontjaira: az Északi- meg a Déli-sarkra.

A tetőn ültünk, a tenger csendes volt. Március hónapja szép napokkal örvendeztetett meg bennünket ezen az övezeten. A kanadai egy bálnát jelzett a keleti látóhatáron - s az ő szeme csalhatatlan... Figyelmesen néztünk abba az irányba, s már mi is láttuk, hogyan emelkedik-süllyed a bálna fekete háta a habokon. Öt mérföldnyire volt a Nautilustól.

- A teremburáját! - kiáltott fel Ned Land. - Ha én most bálnavadászhajón ülnék, de megörülnék ennek a találkozásnak! Micsoda hatalmas állat! Nézzék csak, milyen erővel lövelli ki fecskendőnyílásain a levegőt meg a gőzt! Ördög és pokol! Miért is vagyok én ehhez a darab bádoghoz hozzáláncolva!

- Ugyan már, Ned! - mondtam. - Maga még mindig csak a halászatról álmodozik?

- Hát mondja, tanár úr, elfelejtheti-e valaha a bálnavadász a régi mesterségét? Hát megunhatja-e az ember valaha is az ilyen izgalmas vadászatokat?

- Maga ezen a tengeren még sohasem halászott?

- Itt soha, tanár úr - felelte Ned. - Csak az Északi-Jeges-tengeren, a Bering-szorosban,[3] no meg a Davis-szorosban.[4]

- Akkor maga nem is ismeri a déltengeri bálnát. Mostanáig közönséges bálnára vadászott, az pedig nem merészkedik az egyenlítő meleg vizébe, tehát nem is jelenik meg a déli tengereken.

- Ugyan, tanár úr, már ne mondjon ilyet! - felelte erre meglehetősen kétkedően a kanadai.

- Márpedig ez úgy van, ahogy mondom.

- Nocsak. Ezt próbálja mással elhitetni. Én hatvanötben, vagyis két és fél éve, ezzel a két kezemmel vontattam ki Grönland közelében egy bálnát, amelynek még benne volt az oldalában a Bering-szorost járó bálnavadászok jelzett szigonya. No mármost kérdem magától: hogyan került Grönlandba, tehát Amerikától keletre az az állat, amelyet Amerikától nyugatra szigonyoztak meg, ha nem úgy, hogy az egyenlítőn áthaladva megkerülte vagy a Horn-fokot vagy a Jóreménység-fokát?

- Én magam is úgy vélekedek, mint Ned barátom. Kíváncsi vagyok, mit felel erre a tanár úr.

- A tanár úr azt feleli erre, kedves barátaim, hogy a bálnák egyes fajtái más és más tengereken élnek, s nem hagyják el azt a tengert, ahol otthonosak. S ha egy bálna a Bering-szorosból a Davis-szorosba került, annak az a magyarázata, hogy vagy az amerikai, vagy az ázsiai partokon valamilyen átjárónak kell lennie a két tenger között.[5]

- S én ezt elhiggyem magának? - kérdezte a kanadai, fél szemét lehunyva.

- A tanár úrnak mindig hinni kell - felelte Conseil.

- Ezek szerint - folytatta a kanadai - én nem is ismerem az itteni bálnákat, minthogy ezen a tájon még sohasem halásztam?

- Megmondtam már, Ned: nem ismeri őket.

- Egy okkal több, hogy ismeretséget kössünk velük - mondta erre Conseil.

- Oda nézzen! Oda nézzen! - kiáltotta izgatottan a kanadai. - Látja, errefelé közeledik, ni! Egyenesen mifelénk tart! Kötekedik velem! Tudja a bestia, hogy tehetetlen vagyok!

Ned türelmetlenül topogott. Karja a levegőbe lendült, mintha szigonyt tartana remegő kezében.

- Ezek a cetfélék éppen olyan nagyok, mint az Északi-Jeges-tengerben élők?

- Körülbelül akkorák, Ned.

- Hogy micsoda óriási bálnákat láttam én, tanár úr! Száz láb hosszú bálnákat is láttam, úgy ám! De hallottam, hogy az Aleut-szigetek Umgallickja meg Hullamockja százötven lábnál is hosszabb volt!

- Én ezt túlzásnak tartom - feleltem. - Ezek az állatok itt cetek, hátuszonyuk van, s éppúgy, mint az ámbráscetek, rendszerint kisebbek a közönséges bálnánál.

- Ohó! - kiáltott fel a kanadai, aki le nem vette szemét az óceánról. - Jöjjön, mindjárt a Nautilus közelébe ér!

Aztán a kanadai az előbbi beszélgetést folytatva, így szólt:

- Úgy beszél az ámbráscetről, tanár úr, mintha az valami kis állat volna! Hallottam én óriási ámbráscetekről is! Nagyon értelmes fajta: úgy mondják, némelyik tengeri fűvel meg moszattal álcázza magát. A halászok kis szigetecskének nézik, kiszállnak a csónakból, a hátára telepszenek, tüzet gyújtanak...

- S házat építenek rá - mondta Conseil.

- Úgy van, hiába gúnyolódol - felelte a kanadai. - Egy szép napon aztán a bestia lemerül a vízbe, és a lakói mind a tengerbe fulladnak.

- Mintha csak Szindbádnak, a tengerésznek[6] kalandjait hallanám - feleltem mosolyogva. - Hajjaj, Ned, maga mint látom, szereti a kalandos történeteket! Micsoda ámbráscetről mesél maga? Remélem, nem hiszi el komolyan, hogy ilyesmi megtörtént?

- Tanár úr - felelte oktatóan a kanadai -, a cetek sok mindenre képesek!... Nézzen csak oda, hogy száguld ez a cet! Mindjárt megugrik!... Azt mondják, ezek az állatok két hét alatt körül tudják úszni a földet.

- Egy szóval sem tagadom.

- Tudja-e, tanár úr, hogy a világ kezdetén a bálnák még gyorsabban úsztak, mint ma?

- Ó! Igazán? Nem mondaná meg, hogy miért?

- Mert akkor még keresztben állt a farkuk, mint a halaknak. Vagyis hogy a farkuk függőlegesen állt, és balról jobbra meg jobbról balra csapdosta a vizet. Azután a jóisten észrevette, hogy túl gyorsan úsznak, és akkor csavart egyet a farkukon. Azóta felülről lefelé csapják a vizet, de így már nem tudnak olyan gyorsan úszni.

- No jó - mondtam, s a kanadai szavajárásával élve megkérdeztem: - És én ezt elhiggyem magának?

- Nem muszáj - felelte a kanadai. - És azt sem muszáj elhinni, ha azt állítom, hogy vannak háromszáz láb hosszú és százezer font súlyú bálnák.

- Ez valóban egy kicsit sok lesz - feleltem. - Némelyik cetféle azonban csakugyan nagyon nagyra nő, hiszen azt mondják, egy-egy ilyen állat százhúsz tonna olajat ad.

- Ezt saját szememmel láttam - helyeselt Ned.

- Elhiszem magának, Ned mester. Sőt, még azt is elhiszem, hogy vannak bálnák, amelyek akkorák, mint száz elefánt. Képzelje csak el, mi történik, ha egy akkora tömegű test teljes sebességgel nekimegy valaminek!

- Igaz az, hogy hajókat is el bír süllyeszteni? - kérdezte Conseil.

- Nem hinném - feleltem. - Ámbár mesélik, hogy 1820-ban, éppen a déli tengereken, egy bálna nekiment az Essexnek, s négy méter másodpercenkénti sebességgel taszította visszafelé. A hullámok felcsaptak a hajó farába, s az Essex egykettőre elsüllyedt.

Ned fölényes mosollyal nézett rám.

- Magamnak is volt hasonló tapasztalatom - szólt. - Egyszer egy bálna megcsapott a farkával. Illetve nem is engem csapott meg, hanem a csónakomat. A társaimmal együtt hat méter magasra repültünk a levegőbe. De a tanár úr nevezetes bálnájához képest az enyém csak afféle kölyökbálna volt.

- Sokáig élnek ezek az állatok? - kérdezte Conseil.

- Ezer évig - vágta rá a kanadai.

- Honnan tudod, öregem?

- Mert úgy mondják.

- De miért mondják?

- Mert tudják.

- Nem úgy van ez, Ned, ezt senki sem tudja, csak következtetnek rá. Elmondom, milyen okoskodásokon alapul ez a következtetés. Négyszáz évvel ezelőtt kezdtek először bálnára vadászni. Abban az időben a bálnák sokkal nagyobbak voltak, mint ma. Nagyon is helyesen következtetik ebből a tényből, hogy a bálnák ma azért kisebbek, mert nem volt idejük teljesen kifejlődni. Ezért mondta Buffon,[7] hogy a cetfélék ezer évig is elélhetnek. Hallja, Ned, mit mondok?

Ned Land egy szót se hallott mindebből. Oda se figyelt. Majd elnyelte szemével a közeledő bálnát.

- Ohó! - kiáltott fel hirtelen. - Hiszen ez nemcsak egy bálna, hanem tíz! Nem, dehogy, húszan is vannak vagy még többen - egy egész falka! És semmit sem tehetek! Csak állok és bámulok, kezem-lábam meg van kötözve.

- Mondd, öregem - kérdezte Conseil -, miért nem kérsz engedélyt a kapitánytól, hogy halászni mehess?

Conseil be sem fejezte még a mondatot, s Ned Land lerohant a lépcsőn; ment megkeresni a kapitányt. Pár perc múlva mindketten megjelentek a fedélzeten.

A kapitány figyelmesen nézte a falkát. A bálnák a vízen játszadoztak, egy mérföldnyi távolságban a Nautilustól.

- Ezek déltengeri bálnák - mondta. - Vagyont érő zsákmányra tenne itt szert egy egész hajórajnyi bálnavadász.

- Nos, kapitány úr - kérdezte a kanadai -, nem indulhatnék el vadászni? Már csak azért is, hogy el ne felejtsem egészen a régi mesterségemet!

- Mire jó ez? - felelte a kapitány. - Vadászni - csupán azért, hogy pusztítsunk? A hajón nincs szükségünk bálnazsírra.

- Hiszen ön a Vörös-tengeren megengedte, hogy üldözőbe vegyük a dugongot! - erősködött a kanadai.

- Annak megvolt az értelme: friss húst akartunk szerezni a személyzetnek. Ez a vadászat most csak öldöklés lenne, magáért az öldöklésért. Az ember persze azt hiszi, hogy megvan a különös joga, pusztítani az állatokat, de én nem helyeslem az efféle vérengző szórakozásokat. Az ön társai, Land mester, nem teszik jól, hogy ezeket az ártalmatlan, szelíd természetű állatokat pusztítják. A Baffin-öböl[8] azért néptelenedett el, ezért fog ez a hasznos állatfajta teljesen kipusztulni. Hagyja hát békén a szerencsétlen bálnákat. Elég természetes ellenségük van: az ámbráscetek, a kardhalak meg a fűrészhalak - legalább mi, emberek ne bántsuk őket.

Elképzelheti az olvasó, milyen arcot vágott ehhez az erkölcsi prédikációhoz a kanadai.

Az ilyen érvek egy bálnavadásszal szemben - falra hányt borsó csupán. Ned Land a kapitány arcába bámult, valószínűleg nem is értette, mit akar az neki mondani.

De a kapitánynak természetesen igaza volt. A halászok barbár, meggondolatlan vadászszenvedélye egy napon majd az utolsó bálnát is kipusztítja az óceánról.

Ned Land a foga között a Yankee-doodle-t[9] fütyörészve zsebre vágta kezét, s hátat fordított nekünk.

A kapitány még mindig a cetfalkát figyelte, majd hozzám fordult:

- Joggal állíthatom, hogy a bálnáknak az emberen kívül éppen elég természetes ellenségük van. Ez a falka is hamarosan erős ellenféllel kerül szembe. Látja, Aronnax úr, szélirányban, nyolc mérföldnyire azokat a mozgó, sötét pontokat?

- Látom, kapitány úr - feleltem.

- Azok ámbráscetek. Irtózatos állatok, volt, hogy két-háromszázas csapatokban találkoztam velük. Kegyetlen, kártékony fajta, joggal pusztítják őket.

Ned Land ezekre a szavakra hirtelen megfordult.

- Nos, kapitány úr - szólaltam meg erre -, még nem késő, hogy a bálnák megmentésére...

- Felesleges bármit is kockáztatnunk, professzor úr. A Nautilus fogja szétszórni az ámbrásceteket. Hajóm acélsarkantyúval van felszerelve, s úgy gondolom, ez a fegyver itt többet ér, mint Land mester szigonya.

A kanadai nem átallott erre megvetően vállat vonni. Sarkantyúvágással támadni a cetekre? Ki hallott már ilyet?

- Várjon csak, Aronnax úr - mondta Nemo kapitány. - Olyan vadászatot mutatunk be most önnek, amelyhez hasonlót még nem látott. A vérengző cetek számára nincs irgalom. Csupa száj meg fog az egész állat, valahány ehhez a fajtához tartozik.

Csupa száj meg fog! Ennél találóbban nem is lehet leírni a nagy fejű ámbráscetet, amelynek teste néha huszonöt méternél is hosszabbra nő. Óriási feje testének körülbelül egyharmadát teszi ki. A bálna felső állkapcsában csupán halcsont van; de az ámbráscet ennél erősebb támadó fegyverrel rendelkezik. Ugyanis huszonöt nagy, egyenként húsz centiméter hosszú, henger alakú, csúcsban végződő foga van; egy ilyen fog súlya két font. Az óriási fej porcokkal elválasztott nagy üregei értékes olajat tartalmaznak; egy-egy állat fejében három-négyszáz kilogramm ilyen olaj van. Az ámbráscet idomtalan állat, inkább ebihalra hasonlít, mint halra, teste rosszul van felépítve; bal oldala, hogy úgy mondjam, "félresikerült"; csak a jobb szemével lát.

A szörnyű falka egyre közeledett felénk. Észrevette a bálnákat, és támadni készült. Előrelátható volt, hogy a küzdelemben az ámbráscetek legyőzik a bálnákat, nemcsak azért, mert testalkatuk támadásra alkalmasabb, mint az ártalmatlan ellenfélé, de mert ezek tovább tudnak megmaradni a víz alatt, anélkül, hogy fel kelljen szállniok lélegzeni a felszínre.

Ideje volt már a bálnák segítségére sietnünk. A Nautilus lemerült. Conseil, Ned és én leültünk a szalon ablaka elé. Nemo kapitány a kormányfülkébe ment, hogy maga irányítsa a rombolóeszközzé vált hajót.

Csakhamar éreztem, hogy a hajócsavar fordulatszáma megnő, s fokozódik a sebességünk.

Még mielőtt a Nautilus a küzdelem színhelyére érkezett volna, az ámbráscetek és a bálnák között már megindult a harc. Hajónk mozdulataival két részre vágta az ámbráscetek csapatát. Ezek eleinte meg sem ijedtek a küzdelembe beleavatkozó hatalmas új ellenféltől. De az acélgépezet elől végül is kénytelenek voltak kitérni.

Micsoda küzdelem volt! Ned Land már az elején egészen fellelkesült, azután tapsolni kezdett. A Nautilus úgy osztotta a halált, mintha egyetlen hatalmas szigony volna a kapitánya kezében. Nekirohant a hústömegeknek, kettészelte őket, rángatózó, félbe vágott állati testek maradtak mindenütt a nyomában. Hajónk meg sem érezte az oldalát verdeső hatalmas farkcsapásokat, fel sem vette a rázkódtatást. Egyik kimúlt cettől a másikhoz száguldott, gyors fordulatokat tett, hogy ki ne engedje a zsákmányt, s kormányosának engedelmeskedve, hol előre, hol hátrafelé rohant ha a cet lemerült a mély vízbe, ő is alámerült, ha ez ismét a felszínre jött, oda is követte, hol szembe fordult vele, hol oldalról ment neki, kettémetszette, széttépte, döfködte minden irányból rettenetes sarkantyújával.

Micsoda mészárlás volt! Micsoda lárma verte fel a tengert! Élesen süvöltöztek s fel-felhorkantak a megrettent állatok! Farkuk hatalmas hullámokat vert a máskor oly csendes vízen.

Egy óra hosszat tartott a rettenetes öldöklés. Az óriás fejű cetek számára nem volt menekvés. Több ízben próbálkoztak azzal, hogy tíz-tizenkét állat egyszerre támad a Nautilusra, hogy súlyukkal összeroppantsák. Az ablakból láttuk óriásira tátott pofájukat a kimeredező fogakkal, rettentő szemüket. Ned Land nem bírt már magával, öklével fenyegette, szidalmak özönével árasztotta el a bestiákat. Úgy kapaszkodtak bele hajónkba, mint a bozótban a vadkan fülébe a vadászkutyák. De a Nautilus sebesen forgó hajócsavarja magával rántotta, vonszolta őket, vagy fellökte a víz színére; meg sem kottyant neki a sok hatalmas súlyos test, fel se vette az állatok borzalmas szorítását.

Az óriáscetek csapata végül is feladta a harcot. A hullámok elsimultak. Éreztem, felszállunk ismét a tenger tükrére. Kinyitották a fedélzetnyílást, s mi felrohantunk a tetőre.

A tengert csonka tetemek borították. Valami hatalmas erejű robbanás sem szaggathatta, téphette, marcangolhatta volna szét szörnyűségesebben ezeket a hústömegeket. Kék hátú, fehér hasú, nagy dudorokkal éktelenkedő, óriási testek között úsztunk. Néhány megrettent cet a messze távolba menekült. Több mérföldnyi térségben vörös volt a víz, vértengerben úszott a Nautilus.

A kapitány is feljött a tetőre. - Nos, Land mester? - kérdezte.

- Kapitány úr - felelte a kanadai, akinek lelkesült izgalma már lecsillapodott -, csakugyan hátborzongató volt. De én nem vagyok hentes, én vadász vagyok, ez azonban mészárlás volt.

- Kártékony állatokat pusztítottunk el; s a Nautilus nem úgy dolgozott, mint a hentes kezében a kés - felelte a kapitány.

- Én a szigonyomat jobban szeretem - felelte a kanadai.

- Mindenkinek a maga fegyvere a legkedvesebb - válaszolta a kapitány, s merőn a kanadai szemébe nézett.

Már attól tartottam, hogy a kanadai valami erőszakosságra ragadtatja magát, aminek sajnálatos következményei lehettek volna. De Ned Land haragja hirtelen elpárolgott, mert ebben a pillanatban megpillantott egy bálnát, amellyel hajónk éppen szembefutott.

A bálnán sebet ejtettek az óriáscetek fogai. Felismertem az állatot: lapos, szénfekete fejű, déltengeri bálna volt. Anatómiai tekintetben[10] abban különbözik a fehérbálnától és az északi-sarki bálnától, hogy hét nyakcsigolyája összenőtt, s kettővel több bordája van, mint fajrokonának.

Szegény pára oldalára fordult, hasát harapások marcangolták szét, nem volt benne élet. Megcsonkított uszonya végén lógott még a kicsinye; nem tudta kimenteni az öldöklésből. Nyitott szájában, a halcsontok között, zubogva tört meg a hullámok taraja.

Nemo kapitány a bálna teteme mellé irányította a hajót. Két matróz felkapaszkodott az állat oldalára, s most csodálkozva láttam, hogy tőgyeiből kifejik a tejet: két-három tonnányi folyadékot nyertek így.

A kapitány megkínált egy csésze frissen fejt, még langyos tejjel. Észrevette rajtam, hogy undorodom ettől az italtól. Erre megnyugtatott, hogy a tej kitűnő, éppen olyan az íze, mint a tehéntejé.

Megkóstoltam. A kapitánynak igaza volt. A bálnatej hasznos élelmiszernek bizonyult. Sózott vaj vagy sajt alakjában kellemes változatosságot vitt mindennapi étrendünkbe.

Ettől a naptól kezdve úgy vettem észre, hogy Ned Land napról napra jobban gyűlöli a kapitányt. Elhatároztam tehát, hogy éberen figyelem a kanadai viselkedését.


XIII. A JÉGTORLASZ

A Nautilus rendületlenül haladt tovább dél felé. Nagy sebességgel futott az ötvenedik délkör mentén. A sark felé tör-e vajon Nemo kapitány? Ezt valószínűtlennek tartottam, hiszen ez ideig minden ilyen kísérlet meghiúsult, senki sem tudott még a föld ez ismeretlen pontjára elhatolni. Az őszi évszak is már erősen előrehaladt, minthogy a déli földgömbön március 13-a szeptember 13-ának, a napéjegyenlőség kezdetének felel meg az északi földgömbön.

Március 15-én, a szélesség 55°-án, úszó jégtömböket pillantottam meg. Húsz-huszonöt láb magas, szürkés jégtörmelék volt, s a hullámok megtörtek rajta, mint a zátonyon. A Nautilus az óceán felszínén haladt. Ned Land számára a jég nem volt újdonság, hiszen halászott már sarki tengeren, látott is jéghegyet. De Conseil meg én első ízben gyönyörködtünk e csodás látványban.

A déli látóhatár irányában ragyogó fehér sáv úszott a levegőben. Az angol bálnahalászok "ice-blink"-nek[11] nevezik ezt a jelenséget. A legsűrűbb felhő sem bírja elhomályosítani. Ez a fényes fehér sáv jégtorlasz jelenlétére mutat.

S valóban, nemsokára nagyobb jégtömbök jelentek meg a tengeren. Hol vakítóan, hol meg halványabban tündököltek a szeszélyesen szálló ködben. Némelyik jéghegy zölden erezett volt, mintha rézgálic rajzolt volna rá hullámos vonalakat. Mások óriási ametiszteknek[12] tűntek, amint átvilágította őket a fény, egyeseken csak úgy szikrázott a nap; az ezernyi kis jégkristály, mint a gyémánt verte vissza a napsugarat, mások ismét márványos színekben csillogtak. Akár egész márványvárost lehetett volna építeni belőlük.

S ahogy mind tovább és tovább haladtunk délnek, egyre több s egyre nagyobb úszó jégheggyel találkoztunk. Ezerszámra fészkeltek rajtuk a sarkvidéki madarak. Viharfecskék, galambhojszák, vészmadarak fülsiketítő rikácsolással keringtek felettünk. Némelyek valami bálna tetemének nézték a Nautilust, leereszkedtek rá, megpihentek rajta, s csőrükkel kopogtatták a kongó acéllemezeket.

Amíg a jéghegyek között hajóztunk, Nemo kapitány gyakran jött fel a tetőre. Figyelmesen vizsgálta az elhagyatott tájat. Észrevettem, hogy nyugodt tekintete néha felélénkül. Arra gondolt-e ilyenkor, hogy ezen az ember-nem-járta sarkvidéki tengeren ő otthon van, hogy ezen a járhatatlan térségen ő az úr? Meglehet. De nem beszélt.

Révedezéséből csak akkor riadt fel, ha felébredt benne a kiváló hajóvezető ösztöne. Gyakran állt a kormány mellé, s maga vezette tökéletes ügyességgel Nautilusát, kerülgetve az óriási jéghegyeket, melyek közül egyesek több mérföld hosszúak voltak, magasságuk pedig hetven-nyolcvan méter között váltakozott. Sokszor úgy tűnt, mintha a jéghegyek teljesen elzárnák a látóhatárt. A hatvanadik szélességi fokon azután eltűnt minden átjáró. De Nemo kapitány éberen figyelő szeme hamarosan talált valami keskeny nyílást, ezen merészen átsiklott, noha jól tudta, hogy az átjáró bezárul mögötte.

Így haladt át a Nautilus a kapitány mesteri vezetésével az úszó jég világán. Conseil nagy örömére szolgált, hogy a kapitánytól megtudta: a jég alakzatai is pontosan osztályozhatók, mégpedig nagyságuk és alakjuk szerint. Voltak icebergek, vagyis jéghegyek, icefieldek, vagyis összefüggő, végtelen hómezők, volt drift-ice vagy úszó jéghegy, voltak packek vagy jégtorlaszok, amelyeket, ha kör alakúak, palknak nevezünk, és voltak hosszú, egyetlen, óriási tömbből álló streamek, jégfolyók.

A hőmérséklet meglehetősen alacsony volt. A hőmérő kint a szabad levegőn 2-3 fokkal a fagypont alá süllyedt. Nem fáztunk, mert a fókák meg jegesmedvék rovására meleg prémekbe öltöztünk. A villamos készülékek egyenletesen fűtötték a Nautilus belsejét, s odabent a legnagyobb hidegben is kellemes volt a hőmérséklet. Egyébként csak néhány méternyire kellett volna leszállnunk a tenger színe alá; ott mindig elviselhető hőmérsékletet találtunk volna.

Két hónappal ezelőtt még az örökös nappalban gyönyörködhettünk volna ezen a tájon; de most már három-négy órán át éjszaka volt, s nemsokára hathónapos éj borul a sarkövre.

Még aznap - március 15-én - áthaladtunk az Új-Shetland és a Déli-Orkney-szigetek szélességén. A kapitány elmondotta nekem, hogy régebben számtalan fókatörzs lakott ezeken a szigeteken, de az angol és az amerikai fókavadászok pusztító dühükben leöldösték a kicsinyeket és a nőstényeket, s ahol nemrég még élet és mozgás volt, ott most némaság van és halál.

Március 16-án reggel nyolc óra tájt a Nautilus az 55. délkör mentén haladva átszelte a Déli-sarkkört. Jég vett körül bennünket mindenfelől, s elzárta előttünk a látóhatárt. De a kapitány folytatta útját, egyik átjáróból a másikba siklott. Mindig sikerült kijutnia a jég öleléséből.

- De hát hová megy? - kérdeztem.

- Mindig csak előre - mondta Conseil. - Egyszer majd csak nem bír már továbbmenni, s akkor megáll.

- Nem vagyok benne biztos! - feleltem.

S őszintén megvallva, ez a kalandos kirándulás nagyon is tetszett nekem. El sem tudom mondani, micsoda ámulatba ejtett a csodálatosan szép új tájék. A jég fenséges alakzatokat öltött. Emitt keleti várost miméit, számtalan minarettel és mecsettel. Amott olybá tűnt, mint valami földrengés sújtotta, romba dőlt város. Hol ezer alakot öltve csillogott a nap ferde sugaraiban, hol meg tomboló hóvihar szürke ködébe veszett. Robbanás, recsegés hallatszott mindenfelől. Óriási jéghegyek borultak fel és buktak a víz alá; a jeges táj képe folyton változott.

Ha a Nautilus a víz alatt tartózkodott, amikor egy-egy jéghegy kibillent egyensúlyából s felborult, a robaj félelmetes erővel terjedt tovább a vízben, s a hatalmas jégtömegek összeomlása az óceán mély rétegeiben is veszélyes hullámokat kavart. A Nautilus ilyenkor úgy himbálódzott, bukdácsolt, mint a tomboló viharban küszködő hajó.

Gyakran úgy láttam, nincsen már kivezető út, s azt hittem, örökre be vagyunk zárva a jég közé. De Nemo kapitány pompás tájékozódó ösztönével a legkisebb jelet is észrevette, s mindig újabb átjárókra bukkant. Egyszer sem tévedett, amikor utat keresve, a vékony, kékesen szivárgó kis vízereket figyelte, merre tartanak a jégmezőn. Biztosra vettem, hogy a kapitány Nautilusával már a sark közelében kalandozik.

Március 16-án a jégmezők teljesen elzárták előttünk az utat. De még mindig nem érkeztünk el az összefüggő jégtorlaszokhoz: óriási jégmezők vettek körül bennünket, amelyek kőkeményre fagytak a hidegben. Ez az akadály sem állította meg Nemo kapitányt. Irtózatos sebességgel nekirohant a jégmezőnek. A Nautilus ék gyanánt hatolt be a jég tömegébe, s szörnyű recsegés-ropogás közepette kettészelte. Roncsolta a jeget, mint valami óriási erővel hajtott ókori faltörő kos. A magasba repülő fagyos törmelék jégeső gyanánt hullott vissza körülöttünk. Hajónk óriási hajtóerejével csatornát tört magának. Megtörtént, hogy a Nautilust az erős lendület felhajtotta a jégmezőre - s ez összeomlott súlya alatt. Máskor a hajó pillanatokra a jégmező alá került, s ekkor egyszerűen bukdácsoló mozgással repesztette szét a jeget, óriási hasadékot vágva benne.

Ezekben a napokban heves szélviharok dúltak. A köd néha olyan sűrű volt, hogy a tető egyik végéről nem lehetett a másik végéig ellátni. Heves szél dühöngött, s folyton változtatta irányát. Kőkemény hótorlaszokat hordott össze, csákánnyal kellett rajtuk áttörnünk. Öt fok volt a fagypont alatt, a Nautilusra kívül mindenütt jégkéreg rakódott. Vitorláshajóval ilyen időben nem lehetne ide merészkedni, mert a kezelőkötelek befagynának a csigák hornyolatába. E sarkvidéki tájra csakis vitorla nélküli, de nem is szénnel fűtött, hanem villanymotorral hajtott hajó merészkedhetik.

A barométer állása ezekben a napokban általában igen alacsony volt. Az iránytű jelzései már nem voltak megbízhatóak. Amint a föld déli mágneses sarkához közeledtünk - a mágneses sark nem esik össze a Déli-sarkkal -, a mutatók megbolondultak, s ellentmondó irányt jeleztek. Hansteen[13] szerint a mágneses sark hozzávetőlegesen a szélesség 70°-ának és a hosszúság 130°-ának metszési pontján van. Duperrey[14] szerint viszont a szélesség 135°-a és a hosszúság 70° 30'-e találkozásánál. Most az iránytűket a hajó különböző részein kellett elhelyeznünk, és számos megfigyelésnek a középarányosát kellett vennünk. De még így is többnyire csak becslés szerint mérhettük fel a megtett utat. Ez a módszer azonban nem volt kielégítő, mert folyvást kacskaringós átjárókban haladtunk, melyeknek iránya állandóan változott.

Március 17-én végül is, húsz eredménytelen áttörési kísérlet után úgy látszott, hogy a Nautilus végleg megállt. Most már sem "stream"-ek, sem "palk"-ok, sem jégmezők előtt nem álltunk, hanem egy végtelen hosszú, mozdulatlan, egymáshoz fagyott jéghegyekből keletkezett gát előtt.

- A jégtorlasz! - mondotta nekem a kanadai.

Megértettem: Ned Land számára - s minden tengerjáró számára, aki mielőttünk járt itt - a jégtorlasz legyőzhetetlen akadályt jelent. Déltájt egy pillanatra kisütött a nap: Nemo kapitány elég pontos mérést végezhetett, s ebből kitűnt, hogy a nyugati hosszúság 51° 30'-ének és a déli szélesség 67° 39'-ének keresztezésén vagyunk. Mélyen előretörtünk már a délsarki övezetben.

Tengert, vízfelületet semerre sem láttunk. A Nautilus előtt végtelen, egyenetlen síkság terült el. Egymásra tornyosuló jégtömbök kusza, szeszélyes összevisszasága terpeszkedett szemünk előtt, mint zajláskor a folyam hátán az egymásra torlódó jég - csakhogy ahhoz nem mérhető, óriási arányokban. Itt-ott egy-egy hegyes jégszirt, magános jégtorony emelkedett ki kétszáz lábnyi magasságra; amott távolabb szürkés, meredek jégfalak egész sora, megannyi hatalmas tükörfelület, amely visszaveri a ködön áttünedező röpke napsugarakat. A puszta tájon komor csend honolt. Hébe-hóba hallik csak egy-egy viharfecske vagy vészmadár szárnycsattogása. Itt minden, még a hang is megfagyott.

A Nautilus tehát kalandos útján végül is megállásra kényszerült a jégmezők között.

- Tanár úr - mondotta nekem Ned Land ezen a napon -, ha a kapitány még tovább megy!...

- Nos?

- Hát akkor ez az ember nagy mester.

- Miért, Ned?

- Mert a jégtorlaszon senki sem tud áthatolni. A maga barátja hatalmas ember; de az ördögbe is! a természet még őnála is hatalmasabb, s ahol a természet gátat állít az ember elé, ott akár tetszik, akár nem, meg kell állani.

- Valóban. De azért én mégis nagyon szeretném tudni, hogy mi van e mögött a jégtorlasz mögött. Rettenetesen izgat engem ez a fal.

- A tanár úrnak igaza van - mondta Conseil. - A falakat csak azért találták ki, hogy a tudósok bosszankodjanak. Sehol sem volna szabad falnak lennie.

- Ugyan kérem! - mondta a kanadai. - Nagyon jól tudjuk, hogy mi van a jégtorlasz mögött.

- Ugyan mi?

- Jég és megint csak jég!

- Maga ezt biztosra veszi, Ned, de én egyáltalán nem vagyok biztos benne. Éppen ezért szeretném megnézni, hogy mi van mögötte - feleltem.

- No, tanár úr, hát csak mondjon le erről az ötletről - felelte a kanadai. - Eljött egészen idáig, a jégtorlaszig, ez már éppen elég szép út volt. Innen most már nem megy tovább se maga, se a barátja, se a Nautilus. Akár tetszik neki, akár nem, visszafordulunk megint észak felé, vagyis a becsületes emberek világába.

El kell ismernem, hogy Ned Landnek igaza van. Amíg a hajók nem lesznek úgy megszerkesztve, hogy a jégmezők tetején is járhatnak, addig a jégtorlasz megálljt parancsol nekik.

S valóban, hiába kísérelt meg mindent a Nautilus, hiába vágta teljes erővel a jeget: nem bírta szétfeszíteni. Mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Ha valaki nem mehet tovább, az általában nem tehet mást, mint hogy visszafordul. De visszafordulni itt éppoly lehetetlen volt, mint továbbhaladni, mert az átjárók bezárultak mögöttünk, és ha hajónk tovább egy helyben áll, hamarosan teljesen körülzárja a jég.

Délután két óra tájt ez valóban be is következett; meglepő gyorsasággal képződött a Nautilus oldalán a friss jég. Őszintén megvallva, roppant nagy meggondolatlanságot követett el a kapitány.

Éppen fent voltam a tetőn. A kapitány néhány perce vizsgálta már a helyzetet, s most ezzel fordult hozzám:

- Nos, professzor úr, önnek mi a véleménye?

- Azt hiszem, foglyok vagyunk, kapitány úr.

- Foglyok? Hogyan képzeli ezt?

- Úgy képzelem, hogy nem mehetünk se előre, se hátra, se semmilyen irányba. Azt hiszem, erre az állapotra mondják, hogy az ember fogoly. A lakott földrészeken legalábbis így mondanák.

- Ön tehát azt gondolja, Aronnax úr, hogy a Nautilus nem bír innen kiszabadulni?

- Nehezen fog menni, kapitány úr, erősen közeledünk a télhez, ön nemigen számíthat már arra, hogy a jég megindul.

- Ejnye, professzor úr! - mondta gúnyos hangon a kapitány - ön még mindig a régi! Csak a nehézségeket és az akadályokat látja! Én pedig azt állítom, hogy a Nautilus kiszabadul innen - sőt, még tovább is megy!

- Még délebbre? - kérdeztem, a kapitány szeme közé nézve.

- Igen, uram. A Déli-sarkra megyünk.

- A sarkra? - kiáltottam fel, nem tudván leplezni hitetlenségemet.

- Oda! - mondotta nyugodtan a kapitány. - A Déli-sarkra, a föld ismeretlen pontjára, ahol a földteke valamennyi délköre metszi egymást. Ön tudja, hogy Nautilusommal én mindent megcsinálok, amit akarok.

Igen, én tudtam ezt! Tudtam, hogy ez a férfiú nemcsak bátor, hanem igen vakmerő is! De legyőzni a Déli-sark előtt tornyosuló akadályokat, a Déli-sark felé törni, amely még sokkal megközelíthetetlenebb, mint az Északi-sark - pedig eddig még az Északi-sarkot sem érték el a legmerészebb hajósok sem - nem teljesen esztelen vállalkozás-e vajon ez, amit csak egy őrült ember agya képes kieszelni?

S ekkor az az ötletem támadt, hogy megkérdezem Nemo kapitányt, járt-e már egy korábbi útján a Déli-sarkon, ahová ember még sosem tette lábát.

- Nem, uram - felelte -, hanem majd mi ketten együtt fogjuk a Déli-sarkot felfedezni. Ami másoknak nem sikerült, az nekem sikerülni fog. Ilyen messze, mint ahol most vagyunk, eddig még sohasem jártam hajómmal a déli tengeren - de ismétlem önnek, ezúttal még messzebbre megyek!

- S én ezt el is hiszem önnek, kapitány úr - feleltem, s hangomban gúny csengett. - Én hiszek önnek! Gyerünk csak, előre hát! A mi számunkra nincsenek akadályok! Zúzzuk szét a jégtorlaszt. Robbantsuk fel, s ha ez nem sikerül, adjunk szárnyakat a Nautilusnak, hogy átvitorlázhasson felette!

- Felette? - mondta nyugodtan a kapitány. - Dehogy, professzor úr. Alatta fogok átmenni.

- Alatta?! - kiáltottam fel.

Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy mit tervez a kapitány. Csodálatos hajója a maga rendkívüli berendezésével most arra szolgál majd, hogy véghezvigye ezt az emberfeletti vállalkozást.

- Úgy veszem észre, kezdjük már érteni egymást, professzor úr - mondta a kapitány, s kissé elmosolyodott. - Ön körvonalakban látja már, micsoda lehetőségek rejlenek ebben a kísérletben - én azonban már a sikert is látom. Amit valamely közönséges hajóval lehetetlen véghezvinni, azt a Nautilus könnyűszerrel elvégzi. Ha szárazföld emelkedik ki a sarkon a tengerből, a Nautilus megáll előtte. De ha a tenger ott szabad, akkor hajóm egyenesen a sarkra tör.

A kapitány érvelése egészen fellelkesített.

- Valóban - mondtam -, ha jég borítja is a tenger felszínét, az alsó rétegek akkor is szabadok. S ha nem tévedek, ennek a jégtorlasznak a víz alatti része úgy aránylik a víz felettihez, mint négy az egyhez.

- Körülbelül úgy, professzor úr. Ha a jéghegy egy lábbal emelkedik ki a vízből, akkor három láb vastagságban merül a víz alá. Minthogy ezek a jéghegyek száz méternél nem magasabbak, háromszáz méter mélyre merülnek csupán a vízbe. Márpedig mi az a háromszáz méter a Nautilusnak?

- Semmi, kapitány úr.

- De sokkal mélyebbre is leszállhatnék, ahol már valamennyi tenger vizének hőmérséklete egyenlő. S így ha a felszínen 30-40 fokos is a hideg, könnyen dacolhatunk vele.

- Úgy van, uram, úgy van! - kiáltottam lelkesen.

- Az egyetlen nehézség az - folytatta a kapitány -, hogy napokon át kell majd a vízben tartózkodnunk, s nem frissíthetjük fel a levegőkészletünket.

- Ennyi az egész? - kérdeztem. - Hiszen a Nautilusnak vannak óriási tartályai, azokat megtöltjük, s ezzel fedezni tudjuk egész oxigénszükségletűnket.

- Ezt nagyon helyesen tervelte ki, Aronnax úr - felelte mosolyogva a kapitány. - De nem akarom, hogy vakmerőséggel vádoljon, s ezért előre közlöm önnel minden meggondolásomat.

- Vannak még meggondolásai?

- Egyetlenegy. Ha a sarkon tenger van, lehetséges, hogy a tenger ott teljesen befagyott, s akkor meglehet, hogy nem tudunk feljönni a felszínre!

- Ejnye, kapitány úr, ön elfelejti, hogy a Nautilus félelmetes vágósarkantyúval van felszerelve! Ha alulról rézsút felfelé beleszáguldunk a jégmezőbe, az összeütközés ereje széthasítja a jeget.

- Ejnye, professzor úr, micsoda ötletei vannak ma önnek!

- Különben is, kapitány úr - folytattam egyre lelkesebben -, hátha a Déli-sarkon is szabad a tenger, mint az északin? A hideg pólusok és a föld sarkai nem esnek egybe sem a déli, sem az északi féltekén, s amíg az ellenkezője nincs bebizonyítva, bízvást feltehetjük, hogy a föld mindkét sarkán vagy szárazföld, vagy pedig be nem fagyott óceán van.

- Magam is azt hiszem, Aronnax úr - felelte a kapitány. - Csak ezt akarom még megjegyezni: ön, aki kezdetben tervem ellen annyi ellenvetést hozott fel, most a saját aggályaimat is elhallgattatja a tervem mellett szóló érvekkel.

Nemo kapitány igazat szólt. Még őrajta is túltettem merészségben! Én hívtam, én ragadtam őt a Déli-sarkra! Megelőztem, túlszárnyaltam őt... Eh, mit beszélek? Ó, én szegény bolond! Nemo kapitány jobban tudta, mint én, hogy mi szól a terve mellett s mi szól ellene, csak mulat rajtam, hogy hová ragadnak lehetetlen ábrándjaim!

Nemo kapitány most már egy pillanatot sem fecsérelt el a drága időből. Magához intette a másodkapitányt. A két férfi érthetetlen nyelvükön rövid tanácskozást tartott. A másodkapitány már előbb értesülve lehetett Nemo kapitány tervéről, vagy pedig kivihetőnek találta azt - annyi bizonyos, hogy arca a legcsekélyebb meglepetést sem árulta el.

Egykedvűen vette tudomásul a bejelentést, de Conseil még őnála is nagyobb lelki nyugalommal fogadta a hírt, amikor közöltem vele, hogy a Déli-sarkra megyünk. "Ahogy a tanár úr parancsolja" - hagyta rám szokása szerint a derék fiú, s nekem be kellett érnem ennyivel. Ned Land azonban olyan magasra húzta fel a vállát, hogy a nyaka is egészen elveszett közte.

- Na, tanár úr - mondta -, szívből sajnálom magát is meg a barátját is.

- De gondolja csak meg, Ned, el fogunk jutni a Déli-sarkra!

- Lehetséges. De vissza már nem térnek!

S Ned Land erre faképnél hagyott. Visszament a kabinjába, "nehogy még valami bajt csináljon" - mondta, amint kiment a szobából.

Eközben megkezdődtek a vakmerő kísérlet előkészületei. A Nautilus hatalmas szivattyúi levegőt hajtottak a tartályokba; a levegőt nagy nyomás alatt elraktározták. Négy óra tájt Nemo kapitány közölte velem, hogy a tetőnyílásokat lezárják. Még egy utolsó pillantást vetettem a vastag jégtorlaszra, amely mögé nemsokára behatolunk. Az idő derült volt, a levegő elég tiszta s metszően hideg: a hőmérő fagypont alatt 12 fokot mutatott. De a szél elült, s így a hideg elviselhető volt.

Egy tucat csákánnyal felfegyverzett férfi kapaszkodott fel a Nautilus oldalán. Vágták körös-körül a jeget, s a Nautilus csakhamar kiszabadult. A művelettel gyorsan végeztek, mert az új jég még vékony volt. Visszatértünk mindnyájan a hajó belsejébe. Az egyensúlyozó tartályok megteltek vízzel. A Nautilus süllyedni kezdett.

Leültem Conseiljel a szalonban. A nyitott ablakon át figyeltük a Déli-tenger mély rétegeit. A hőmérő higanyszála emelkedni kezdett. A feszmérő mutatója elhajolt a számlapon.

Körülbelül háromszáz méter mélységben - mint ahogyan azt Nemo kapitány előre megmondta - már a jégtorlasz hullámos alja alatt úsztunk. De a Nautilus még mélyebbre merült. Nyolcszáz méter mélységre szálltunk le. A víz hőmérséklete a felszínen 12 fok volt, itt már csak 11. A fűtőberendezéssel melegített Nautilus belső hőmérséklete ennél természetesen sokkal magasabb volt. A hajó minden mozdulatot rendkívül nagy pontossággal végzett.

- Át fogunk jutni, a tanár úr engedelmével - mondta Conseil.

- Persze hogy átjutunk! - feleltem társamnak mélységes meggyőződéssel.

A szabad vízben a Nautilus állandóan az 59. délkör mentén haladva, egyenesen a sark felé tartott. A 67° 37'-től a 90°-ig huszonkét és fél szélességi fokot kellett még befutnunk, vagyis valamivel többet ötszáz mérföldnél. A Nautilus most óránként huszonhat mérföld átlagos sebességgel haladt, ami megfelel a gyorsvonat sebességének. Ha továbbra is tartja ezt az iramot, negyven óra alatt a Déli-sarkra érünk.

A helyzet annyira új s olyan érdekes volt, hogy semmi kedvünk sem volt lefeküdni, s Conseiljel az éjszaka egy részét a szalon ablaka mellett töltöttük. A Nautilus fényszórója sugarában felragyogott a tenger. Teljesen néptelen vizeken jártunk. Halak nem éltek a jégpáncél alá zárt tengerben. Átjárónak használták csak, hogy kijussanak a Déli-Jeges-tengerből a szabad sarki tengerre. A hosszú acéltest remegésén éreztük, hogy hajónk nagy sebességgel halad.

Hajnali két óra tájt rövid pihenőre tértem. Conseil is lefeküdt. A folyosókon végigmenve nem láttam Nemo kapitányt. Úgy gondoltam, a kormányfülkében tartózkodik.

Reggel öt órakor ismét visszatértem a szalonba. Az elektromos sebességmérő most csökkenő sebességet jelzett. Felfelé emelkedtünk, de nagyon óvatosan: egész lassan ürítik ki a tartályokat.

Szívem nagyot dobbant. Felszállhatunk-e valóban a felszínre, s a sark szabad légkörébe kerülünk-e csakhamar?

Nem, nem jutottunk ki a felszínre. Hirtelen lökést éreztem, s ebből tudtam meg, hogy a Nautilus nekiütközött a még mindig igen vastag jégtorlasz alsó felületének. A jég vastagságára a tompa koppanásból következtettem. Valóban "megfeneklettünk" - hogy a tengerészkifejezést használjam -, csakhogy fordított irányban és ezerlábnyi mélységben. Ez azt jelenti, hogy fejünk fölött ezerháromszázötven láb magas jég tornyosul, amely háromszázötven lábbal emelkedik ki a vízből. A jégtorlasz magassága itt valamivel nagyobb, mint amelyet a partján mértünk. Nem valami biztató körülmény.

A nap folyamán a Nautilus több ízben is kísérletet tett, hogy a felszínre emelkedjék, de mindannyiszor nekiütközött a föléje boruló jégfalnak. Volt eset, hogy kilencszáz méter mélységben ütődött a jégnek, ami arra mutatott, hogy a jégfal ott ezerkétszáz méter vastag, s ebből háromszáz méter emelkedik az óceán fölé. Háromszor olyan magas volt itt a jégtorlasz, mint azon a helyen, ahol a Nautilus lemerült.

Gondosan feljegyeztem az észlelt mélységeket, s így megkaptam a víz alatt keletkezett jéghegy vonulatának rajzát.

Beköszöntött az este, de helyzetünkben még mindig semmi változás. Jég, mindig csak jég, négyszáz és ötszáz méter közti mélységben. A jégréteg vastagsága kétségtelenül csökkent, de milyen óriási vastagságú jégpáncél választ el még mindig bennünket az óceán felszínétől.

Nyolc óra volt. Mindennapos szokás szerint már négy órával ezelőtt fel kellett volna frissíteni a Nautilus belsejében a levegőt. Annak ellenére, hogy a kapitány még semmit sem vett igénybe a tartalékolt oxigénből, nem szenvedtem különösen a léghiánytól.

Nyugtalanul aludtam ezen az éjszakán. Remény és félelem közt hányódtam. Többször is felkeltem ágyamról. A Nautilus folytatta a kísérleteket, szinte tapogatózva próbált feljutni a felszínre. Hajnali három órakor észrevettem, hogy a jégtorlasz alsó felülete már csak ötvenméternyi mélységig merül a vízbe. Százötven láb választ már csak el bennünket a felszíntől. A jégtorlaszból fokozatosan jégmező lett. A hegy síksággá laposodott.

Le nem vettem többé a szemem a feszmérőről. Folyvást emelkedtünk, átlós irányban közeledve az immár villanyfényben tündöklő felszínhez. A jégtorlasz fokozatosan vékonyodott, mérföldről mérföldre keskenyebb lett.

S március 19-én, ezen az emlékezetes napon, reggel hat órakor megnyílt a szalon ajtaja. Nemo kapitány jelent meg a küszöbön.

- Kint vagyunk a szabad tengeren! - mondotta.


XIV. A DÉLI-SARK

Felrohantam a tetőre. Igen! A szabad tenger! Itt-ott néhány jégtábla s egy-egy úszó jéghegy, a levegőben rengeteg madár, a vízben millió meg millió hal, s amott messze a végtelen tenger, amely hol sötétkék, hol olajzöld színben játszik, aszerint, hogy milyen lent a tengerfenék. A hőmérő három fok Celsiust mutat fagypont felett. Mintha az északi látóhatárra rajzolódó távoli jégtorlasz mögött már tavasz volna.

- A sarkon vagyunk? - kérdeztem szívdobogva a kapitánytól.

- Nem tudom - felelte ez. - Délben elvégezzük a mérést.

- De kisüt-e vajon a nap a köd mögül? - kérdeztem, a szürke égre tekintve.

- Elég, ha csak egy pillanatra kibújik - felelte a kapitány.

A Nautilustól tízmérföldnyire, déli irányban, magános sziget emelkedett ki kétszáz méter magasra a tengerből. A sziget irányába tartottunk, de csak óvatosan haladtunk előre, mert a tenger tele lehet itt zátonnyal.

Egy óra múlva már a kis sziget elé értünk. Két óra alatt körülhajóztuk. Kerülete négy-öt mérföld volt, s keskeny csatorna választotta el egy nagy szárazföldtől - egy egész földrész talán -, amelynek határai a messzeségbe vesztek. A szárazföld jelenléte igazolni látszott Maury feltevéseit. A zseniális amerikai tudós észrevette, hogy a Déli-sark és a hatvanadik szélességi fok között a tenger óriási méretű úszó jéghegyekkel van borítva; ilyen jéghegyeket az Atlanti-óceán északi részén sosem látni. Ebből a tényből Maury arra következtetett, hogy a déli sarkkörön túl jelentős szárazföldnek kell lennie, minthogy jéghegyek a nyílt tengeren nem keletkezhetnek, hanem csupán partok mentén. Számításai szerint a Déli-sarkot borító jégtömeg nem más, mint egy óriási jégtakaró, amelynek négyezer kilométer lehet a szélessége.

A Nautilus azonban, attól tartván, hogy zátonyra fut, háromcsomónyi távolságban megállt a fövenyes part előtt, amely felett fenséges sziklák tornyosultak. Lebocsátották a csónakot a tengerre. A kapitány, két matróz, aki a műszereket hozta, Conseil meg én beszálltunk. Délelőtt tíz óra volt. Ned Landet ma még nem láttam. A kanadai bizonyára nem akart szégyenben maradni - ha jóslatai ellenére mégiscsak a Déli-sarkra érkeztünk volna.

Néhány evezőcsapással már a partra értünk. Csónakunk ráfutott a fövényre. Conseil ki akart ugrani a partra, de én visszatartottam.

- Uram - fordultam a kapitányhoz -, önt illeti a dicsőség, hogy elsőnek tegye lábát e földre.

- Igen, uram - felelte a kapitány. - Habozás nélkül szállok ki a Déli-sark földjére, mert a mai napig ember ezt a földet még nem tapodta.

E szavak elhangzása után Nemo kapitány könnyedén kiugrott a homokra. Izgatottan vert a szíve, nagyon meg volt indulva. Felmászott egy sziklára, amely egy kis földnyelv csúcsán a tenger fölé hajolt. Fent, a szikla tetején megállt, karját összefonta mellén, lángoló szemmel, némán, mozdulatlanul tekintett a messzeségbe, mintha birtokba venné ezt a sarki tájat. Öt percig állt így, szótlan elragadtatásban, majd a csónak felé fordult.

- Ha úgy tetszik, szálljon ki, professzor úr - kiáltotta le hozzám.

Kiszálltam Conseiljel a csónakból. A két matróz az evezőknél maradt.

A talaj hosszú darabon vöröses színű tufából állt, mintha téglatörmelékkel volna kirakva. Salak, lávaömledék, habkő borította a földet. Vulkáni eredete azonnal felismerhető volt. A könnyű vulkáni kigőzölgés helyenként kénes szagot árasztott, s arra vallott, hogy a föld belsejében a tűznek még feszítő ereje van. Felmásztam egy magas, meredek kapaszkodón, s körülnéztem, de tűzhányót több mérföldnyi körzetben sem láttam. Ismeretes, hogy a déli-sarkköri tájon James Ross a szélesség 167°-án és a hosszúság 77° 32'-én két teljes működésben levő tűzhányóra talált: az Erebusra és a Terrorra.

E puszta szárazföld növényzete rendkívül szegényesnek tűnt. Néhány, az unsnea melanoxantha fajtájához tartozó zuzmó mutatkozott a fekete sziklákon. Pár mikroszkopikusan kicsiny növény, kezdetleges korallmoszatok, két kvarcos teknő között elhelyezkedő sejtek, kis úszóhólyagjukon lebegő, hosszú, bíborszínű meg karmazsinvörös hólyagmoszatok, melyeket a hullámtörés vetett a partra - ennyiből áll csak e táj szegényes flórája.

A parton rengeteg puhány volt, kis fekete kagylók, csészecsigák, sima szívkagylók s főleg hosszúkás testű, hártyás cliók,[15] amelyek feje két kerek lebeny. Millió meg millió, három centiméter hosszú északi cliót is láttam; a bálna ezeket tömegestől kebelezi be egyetlen falásra. E kecses szárnylábúak, mint megannyi tengeri pillangó játszadoztak a partszéli vízen.

A virágállatok közül a tengerfenéken korallbokrokat láttam, abból a fajtából, melyek a déli-sarki tengerben James Ross szerint még ezer méter mélységben is találhatók: láttam még apró tollkorallokat is, a procellaria pelagica fajtából: a föld rengeteg, e tájra jellegzetes tengeri csillaggal volt teleszórva.

A levegőben volt leggazdagabb az élet. Fülsiketítő lármát csapva ezerszámra cikáztak, repdestek a legkülönbözőbb fajtájú madarak. Más madarak megültek a sziklákon, s félelem nélkül nézték, amint elmentünk mellettük, s barátságosan nyomunkba szegődtek. Pingvineket láttam, amelyek a vízben oly fürgék és ügyesek, hogy néha a gyors tonhalakkal tévesztették össze őket; ezek a földön szintén ügyetlenek s nehézkesek. Furcsán rikoltoztak, s nagy csapatban verődtek össze; ez a madár nem valami virgonc, de annál hangosabb.

Láttam a gázlók családjához tartozó, tokos csőrű madarat is; akkora, mint a galamb, tolla fehér, csőre kurta, kúp alakú, szeme vörössel van körülkarikázva. Conseil el is ejtett néhányat, mert a húsa, megfelelően elkészítve, ízletes étel.

A tenger felett koromfekete albatroszok szálltak; kiterjesztett szárnyuk négy méter széles volt. Joggal nevezik őket az óceán keselyűinek. Óriási viharmadarakat is láttam, ívelt szárnyú quebrante huesokat, amelyek fókahússal táplálkoznak. Láttam kis kacsához hasonló, fehér-fekete hátú galambhojszát is s mindenféle viharmadarat: egyesek tolla fehér, szárnyuk barnával szegélyezett, mások kék színűek - ezek csak a délsarki tengeren élnek. A viharmadár tolla annyira olajos - mondtam Conseilnek -, hogy a Farö-sziget[16] lakói kanócot kötnek hozzá, s máris ég.

- Csekély változtatással tökéletes lámpává lehetne őket átalakítani - felelte Conseil. - Igazán túlzás volna azt kívánni, hogy a természet kanóccal is ellássa őket!

Fél mérfölddel távolabb a talajban pingvinfészkek sorakoztak. Ezek a költés idegére készült odúk voltak; seregestől lepték el a madarak. Nemo kapitány később összefogatott pár százat, mert fekete húsuk igen ízletes. Hangjuk olyan, mint a szamárordítás. Akkorák, mint a liba; testük palaszürke, hasuk fehér, begyük citromsárgával van szegélyezve. Kővel ütötték agyon őket - és még csak menekülni sem próbáltak a vadászok elől.

A köd még nem szállt fel, s délelőtt tizenegy órakor még nem tűnt elő a nap. S ez nagyon nyugtalanított engem. Ha a nap nem bújik elő, nem végezhetünk méréseket. Hogyan határozzuk meg akkor, hogy valóban elértük-e a Déli-sarkot?

Csatlakoztam Nemo kapitányhoz. Egy sziklára könyökölt; némán figyelte az eget. Türelmetlennek, bosszúsnak látszott. De hát mit lehessen tenni? Ez a merész, hatalmas férfi a napnak nem parancsolhat úgy, mint a tengernek.

Dél lett, de a nap egy pillanatra sem mutatkozott. Még az sem derült ki, hogy a ködfüggöny mögött merrefelé lehet. S a ködfelhőből csakhamar megindult a havazás.

- Majd holnap - szólt hozzám nyugodtan a kapitány.

Kavargó hóviharban tértünk vissza a Nautilusra.

Miközben a szigeten jártunk, a legénység kivetette a hálókat. Nagy érdeklődéssel tanulmányoztam a hajóra felvontatott halakat. A melegebb égövek viharai elől rengeteg vándorhal menekül a délsarki tengerbe; itt aztán a barna delfinek és a fókák martalékává lesznek. Megfigyeltem néhány tíz centiméter hosszú, fehér színű úszótüskékkel felfegyverzett déltengeri skorpióhalat, továbbá déltengeri kimérákat; ezek a halak három láb hosszúak, testük keskeny, bőrük ezüstösfehér és sima; fejük kerek, három hátuszonyuk van, pofájuk a szájuk felé visszagörbülő szívókában végződik. Megkóstoltam húsukat, de ízetlennek találtam: Conseil azonban jóízűen falatozott belőle.

Dühöngött a hóvihar. Lehetetlen volt megmaradni fent a tetőn.

A szalonban ültem, s feljegyeztem sarkföldi kirándulásunk eseményeit. Odakint a szélvihar szárnyán keringő viharmadarak és albatroszok rikácsoltak. A Nautilus azonban nem vesztegelt egy helyben, hanem vagy tíz mérföldet tett meg a part mentén, déli irányban. A látóhatár szélén ballagó nap homályló derengésbe burkolta a tájat.

Másnapra, március 20-ára elállt a havazás. A hideg kissé csípősebb lett. A hőmérő fagypont alatt 2 fokot mutatott. A köd lassan felszállt, s már reménykedhettem, hogy a mai napon elvégezhetjük a méréseket.

Nemo kapitány még nem mutatkozott, s így őnélküle ültem be Conseiljel a csónakba, amely a szárazföldre vitt bennünket. A talaj itt is vulkáni képződmény volt. Láva és salak nyomát láttuk mindenfelé és bazaltokat, de innen sem láttam a tűzhányót, amely ezeket az anyagokat magából kivetette.

Nemcsak a szigeten, hanem a szárazföldön is millió meg millió madár zsibongott. De itt már nemcsak madarakat láttunk, hanem tengeri emlősöket is, mégpedig falkaszámra. A szelíd szemű állatok kíváncsian nézegettek bennünket. Különböző fajtájú fókák voltak; a földön heverésztek vagy az úszó jégtáblákon nyúltak el; egyesek éppen kijöttek a tengerből, mások visszamentek a vízbe. Amikor a közelükbe értünk, nem menekültek el, mert nem volt még dolguk emberrel. Annyian voltak, hogy több száz hajóra való rakományt lehetett volna belőlük összefogdosni.

- Nahát! - mondta Conseil. - Szerencse, hogy Ned Land nem jött velünk!

- Miért mondod ezt, fiam?

- Mert Ned, amilyen szenvedélyes vadász, leöldösött volna itt minden fókát.

- Mindet? Az talán kicsit sok volna, de magam is azt hiszem, aligha akadályozhattuk volna meg barátunkat, hogy meg ne szigonyozzon egynéhányat e remek úszólábú emlősökből. Márpedig akkor magunkra haragítottuk volna Nemo kapitányt! Ő nem ontja hiába az ártalmatlan állatok vérét.

- Nagyon is igaza van a kapitánynak.

- De még mennyire! Hanem mondd csak, Conseil, nem osztályoztad még ezeket a pompás tengeri állatokat?

- A tanár úr tudja, hogy nem vagyok valami erős a gyakorlati munkában. Ha a tanár úr szíves lesz megmondani nekem a nevüket.

- Ezek itt fókák meg rozmárok.

- Ez a két nem az úszólábúak családjához, a húsevők rendjéhez, az egyméhűek alosztályához, az emlősök osztályához, a gerincesek ágazatához tartozik - vágta rá gyorsan az én tudós Conseil barátom.

- Nagyon helyes - feleltem -, csakhogy ez a két nem, a fóka és a rozmár, többféle fajtára oszlik, s ha nem tévedek, most alkalmunk lesz ezeket is megfigyelni. Gyerünk, fiam.

Reggel nyolc óra volt. Négy teljes óra állt még rendelkezésünkre addig az időpontig, amikor a nap állását a mérésekhez meg kell figyelnünk. Egy széles öböl felé tartottunk, amely karéjszerűen mélyedt be a part gránitfalába.

S itt, mondhatom, ameddig csak a szem körös-körül ellátott, teljesen ellepték a tengeri emlősök a földet s a jégtáblákat. A vén Proteust kereste önkéntelenül a tekintetem, a görög hitregék pásztorát, aki Neptun isten óriási nyáját legelteti. Főként fókák tanyáztak itt.

A hímek és a nőstények külön-külön csoportokba terelődtek, az apaállatok a családra vigyáztak, az anyafókák kicsinyeiket szoptatták: a nagyobbacska, fejlettebb fókák függetlenítették magukat a; családtól, s néhány lépéssel távolabb tanyáztak a többiektől. Ezek az állatok úgy változtatják helyüket, hogy testük összehúzódik, aprókat szökdelnek, s tökéletlen uszonyukkal ügyetlenkedve segítik tovább magukat. Fajrokonuknak, a lamantinnak olyan alakú az uszonya, mintha valóságos alsókar volna. A vízben azonban, amely az ő igazi elemük, ezek a mozgékony hátgerincű, keskeny medencéjű, rövid és tömött szőrű, úszóhártyás lábú állatok remekül úsznak. Pihenés közben, a földön heverve igen kecses a testtartásuk. Az ókoriak megfigyelték, milyen szelíd a nézésük; bársonyos, tiszta szemük tekintete valóban oly kifejező, mint a legszebb női tekintet, s kecsesek a mozdulataik. A régi görögök költői képzeletében emberi lénnyé változtak: a hímekből lettek a tritonok, a nőstényekből pedig a szirének.[17]

Elmondtam Conseilnek, hogy ezeknél az értelmes úszólábúaknál az agylebenyek igen fejlettek. Az emberen kívül egyetlen emlősnek sincs dúsabb agyállománya.

A fóka bizonyos fokig idomítható, könnyen megszelídül, s én is osztom a természettudósoknak a véleményét, akik azt állítják, hogy megfelelő nevelés után a fókát éppúgy lehetne a halászatnál használni, mint a vadászatnál a kutyát.

A sziklákon s a homokban egy sereg fóka aludt. Az igazi fókák között, amelyeknek nincs fülkagylójuk - s ebben különböznek az elálló fülű, ún. fülesfókáktól -, megfigyeltem a stenorhynchusok különböző változatait.

E három méter hosszú, fehér szőrű állatok feje olyan, mint a bulldogé. Állkapcsukban tíz-tíz fog van: lent és fent négy metszőfog és két nagy, liliom alakú szemfog. Elefántfókák mászkáltak közöttük: fajtájuk óriásai. Ezeknek a kurta, mozgékony ormányú fókáknak teste tíz méter hosszú, vastagságuk húsz láb. Meg se mozdultak a közeledtünkre.

- Veszedelmesek-e ezek az állatok? - kérdezte tőlem Conseil.

- Csak akkor, ha megtámadják őket. A fóka ádázul, dühösen védi a kicsinyeit: volt rá eset, hogy darabokra törte a halászbárkát.

- Teljes joggal védi a kicsinyeit - mondta erre Conseil.

- Kétségtelenül.

Két mérfölddel távolabb egy földnyelv emelkedett előttünk, amely mélyen benyúlt a tengerbe, s felfogta a déli szelet. A sziklafal meredeken zuhant alá, lábánál tajtékzott a hullámverés.

Hangos bőgés ütötte meg a fülünket, mintha a szikla mögött valami csorda volna.

- Ejha! Bikák ezek vagy micsodák? - kérdezte Conseil.

- Rozmárok.

- Verekszenek?

- Verekszenek vagy játszanak.

- Ha megengedi a tanár úr, nekünk ezt most meg kellene tekintenünk.

- Bizony, Conseil, ezt megnézzük.

Felkapaszkodtunk tehát a fekete sziklára. Lábunk alatt váratlanul megindult a föld, a fagyos sziklák nagyon síkosak voltak. Jónéhányszor megcsúsztam, egy darabon legurultam, s alaposan megütöttem magam a vesém tájékán. Conseil óvatosabb volt, vagy pedig biztosabban állt a két lábán, mert még csak meg sem botlott. Segített feltápászkodnom, s azt mondta:

- Ha a tanár úr volna olyan szíves és szétterpesztené a lábát, sokkal jobban egyensúlyozna.

Fent, a földnyelv gerincén nagy, fehér síkság tárult elém. A síkságot ellepték a rozmárok. Az állatok játszadoztak egymással, s jókedvükben üvöltöttek - nem voltak ezek dühösek.

A rozmár alakja, tagjainak elrendezése hasonlít a fókáéhoz. Alsó állkapcsában azonban nincsenek szemfogak és metszőfogak; felső szemfogai nyolcvan centiméter hosszúra nőtt agyarak; agyaruk tövének kerülete harminchárom centiméter. Az agyar anyaga tömör, egészen sima, s az elefánt agyaránál is keményebb, kevésbé sárgul meg, s ezért igen keresett cikk. A rozmárt kíméletlenül vadásszák, úgyhogy nemsokára az utolsó példányig ki fog pusztulni; a vadászok a fiat hordó nőstényeket is meggondolatlanul leöldösik; több mint négyezer rozmárt pusztítanak el így évente.

Kedvem szerint megfigyelhettem az érdekes állatokat, mert nem riadtak fel, amikor a közelükbe mentünk. Bőrük vastag, rücskös, színük rőtes árnyalatú vörös, szőrük kurta, nem tömött. Négy méter hosszú példányokat is láttam itt. Nem olyan félénkek, s nyugodtabbak, mint északi fajrokonaik; nem állítanak őröket, mint azok, hogy a fókatábor szélén jelezzék a közeledő ellenséget.

Miután a fókavárost jól megnéztem, gondoltam, ideje visszafordulnunk. Tizenegy óra volt, és ha kedvezőek a légköri viszonyok, Nemo kapitány méréseket fog végezni: ennél jómagam is jelen akartam lenni, ámbár nem nagyon bíztam benne, hogy a nap ma kibukkan. A látóhatár szélén elterpeszkedő felhők eltakarták szemünk elől az égitestet Makacsul bujkált előlünk a nap, pedig mennyire vártuk már, hogy megtudjuk: elérkeztünk-e valóban a Déli-sarkra, ahol teremtett ember nem járt mostanáig?

Mégiscsak visszafordultam Conseiljel. A Nautilus felé igyekeztünk. A sziklafal gerincéről keskeny, meredek kapaszkodón ereszkedtünk alá, s fél tizenkettőkor a partra értünk, oda, ahonnan elindultunk. A kapitány már előbb partra szállt. Egy bazalttömb tetején állt, mellette voltak a műszerek. Tekintetét az északi látóhatárra szegezte; a nap ugyanis most az égbolt északi részén írja le lapos pályáját.

Letelepedtem a kapitány mellé, és némán vártam. Dél lett, de csakúgy, mint az előző nap, égitestünk most sem mutatkozott. Micsoda balszerencse! Most sem végezhettünk méréseket. Ha holnap sem sikerül megmérnünk a napmagasságot, úgy végleg le kell mondanunk arról, hogy földrajzi helyzetünket megállapítsuk. Ugyanis március 20-a van. Holnap, 21-én napéjegyenlőség, s a fénytörést nem számítva, a nap teljes hat hónapra eltűnik a látóhatár mögött, s megkezdődik a hosszú, sarki éjszaka. A szeptemberi napéjegyenlőség napján ismét felbukkan az északi látóhatáron, s egyre hosszabb pályát ír le, egész december 21-ig. December 21-én, amely itt a napfordulat ideje, kezd megint alászállni. Március 21-én, tehát holnap, utolsó sugarát küldi a sarki tájra.

Közöltem Nemo kapitánnyal megfontolásaimat s hogy milyen aggodalmam támadt.

- Igaza van, Aronnax úr - mondta a kapitány. - Ha holnap nem tudom megmérni a napmagasságot, hat hónap múlva kísérelhetem meg ismét a mérést. De a dolognak van egy másik oldala is. Éppen mivel véletlenül március 21-én jutottam el a sarki tengerre, könnyű lesz elvégeznem a mérést, ha délben a nap akár csak pár pillanatra is mutatkozik.

- Miért lesz könnyű éppen ma, kapitány úr?

- Amikor a nap ilyen lapos pályát ír le, nehéz pontosan megmérni, hogy milyen magasan áll a látóhatár felett; ilyenkor a műszerek használatánál nagy a hibalehetőség.

- Hogyan fog tehát eljárni?

- Csak kronométert használok - felelte a kapitány. - Ha holnap, március 21-én délben a napkorongot - a fénytörés tekintetbevételével - pontosan az északi látóhatár szeli át, ez azt jelenti, hogy a Déli-sarkon vagyunk.

- Valóban - mondtam. - De az ön állítása matematikailag nem egészen pontos, mert a napéjegyenlőség nem esik okvetlenül déli tizenkét órára.

- Úgy van, uram, de a hiba még száz métert sem tesz ki, s ennek a száz méternek számunkra most nincsen semmi jelentősége. Tehát a holnapi viszontlátásra.

Nemo kapitány visszatért a Nautilusra. Én Conseiljel délután öt óráig maradtam a parton. Sétálgattunk, megfigyeléseket tettünk, tanulmányoztuk a környezetet. Érdekes tárgyakat nem találtam, csak egy rendkívüli nagyságú pingvintojást: ezer frankot minden gyűjtő szívesen megadott volna érte. Világos kávészíne volt, minták ékesítették, mintha hieroglifákkal[18] volna teleírva. Csodálatos, gyönyörű csecsebecse! Conseil kezébe tettem a tojást; a derék fiú olyan vigyázva fogta, mint valami drága kínai porcelánt, s valóban, sikerült is épségben elhoznia a Nautilusra.

A ritka szép madártojást elhelyeztem a szalon egyik üvegszekrényében. Jó étvággyal költöttem el vacsorámat, egy szelet pompás fókamájat; olyasféle íze volt, mint a disznóhúsnak. Aztán nyugovóra tértem, de lefekvés előtt, a hinduk módjára, a napisten kegyeiért imádkoztam.

Másnap, március 21-én, reggel öt órakor felmentem a tetőre. Ott találtam Nemo kapitányt.

- Az idő, úgy látszik, kissé derül - fordult hozzám. - Reméljük a legjobbat. Reggeli után máris indulunk a földre; alkalmas megfigyelőhelyet kell keresnünk.

Miután ezt a kapitánnyal megbeszéltem, mentem és megkerestem Ned Landet. Magammal akartam őt vinni. De a konok szigonyos nem jött. Már régebben feltűnt nekem, hogy napról napra hallgatagabb és rosszkedvűbb. Voltaképpen nem is bántam, hogy a kanadai most megmakacsolta magát. Túl sok volt a szárazföldön a fóka, s nem is lett volna helyes ezt a szenvedélyes vadászt ekkora kísértésnek kitenni.

Reggeli után a szárazföldre vitettem magam. A Nautilus az éjszaka folyamán még néhány mérfölddel előbbre tört. A nyílt tengeren állt, öt kilométerre a parttól, amelyből egy négy-ötszáz méter magas hegycsúcs emelkedett ki. Nemo kapitány és a Nautilus két matróza is a csónakon jött; a műszereket hozták, vagyis egy kronométert, egy távcsövet és egy barométert.

A part felé közeledve, a csónakból sok bálnát láttam. Nagy falkában fickándoztak a csendes vízben. Arra a következtetésre jutottam, hogy az irgalmatlanul vadászott cetfélék manapság a déli sarktengerre vonulnak az üldözők elől.

Összetapadt puhányok: szalpák vagy más néven zsákállatok hosszú, fehér füzéreit is láttam, s nagytestű medúzák is ringatóztak a hullámokon.

Kilenc órakor értünk partot. Az ég kiderült. A felhők dél felé vonultak. A víz hideg felszínéről felszállt a köd. Nemo kapitány a hegycsúcs felé vette útját; ott szándékozik bizonyára megfigyeléseit végezni. Fáradságos kapaszkodó kezdődött most a darabos lávából, habkövekből álló talajon, a kénes kigőzölgések közepette. A kapitány teljesen elszokott attól, hogy a földön járjon, s most mégis oly ügyesen mászta meg a legmeredekebb kaptátokat is, hogy akármelyik zergevadász megirigyelhette volna. Alig bírtam őt nyomon követni.

Két óra alatt másztuk meg a részben porfír, részben bazaltképződményű csúcsot. A hegytetőről a végtelen tengerre nyílt kilátás. Az északi látóhatáron a víz vonala élesen rajzolódott rá az égre. Alattunk végtelen, tündöklő hómezők. Fejünk fölött a sápadt kék égbolton szétfoszlott a köd. Északon a látóhatár éles vonala keresztülszelte már a nap tűzvörös tányérjának a karimáját. A tengerből, mint megannyi pompás szökőkút, száz meg száz vízsugár lövellt a magasba. A távolban a Nautilus olyan volt, mint egy alvó bálna. Mögöttünk, dél és kelet felé, óriási szárazföld terült el, sziklák és jég végtelenbe nyúló, torlódó halmaza.

Amint Nemo kapitány felért a hegytetőre, légsúlymérővel gondosan megmérte a csúcs magasságát, mert a további méréseknél figyelembe kellett vennie ezt az adatot.

Háromnegyed tizenkettőkor a nap csupán a fénytörés folytán volt látható; a fényes aranykorong utolsó sugarait lövellte a lakatlan földre és a tengerre, amelyet sohasem szántott még hajó.

Nemo kapitány távcsövével, amely a fénytörés kiküszöbölésére tükörrel volt ellátva, a napot figyelte. Az égitest erősen elnyúló átlós vonalban lassan-lassan alászállt a látóhatáron. Én tartottam a kronométert. Szívem vadul dobogott. Ha a félkorong abban a pillanatban tűnik el, amikor a kronométer delet mutat, valóban a sarkon vagyunk.

- Dél van! - kiáltottam.

- A Déli-sarkon vagyunk! - mondta erre komolyan a kapitány, s átadta a távcsövet. Belenéztem. A látóhatár pontosan a közepén szelte ketté a nap korongját.

Néztem, amint a nap utolsó sugarai fénykoronát vonnak a hegycsúcs köré.

Lent a mélyben lassan sűrűsödött a sötétség.

Nemo kapitány ekkor vállamra tette kezét, s így szólt:

- Professzor úr, 1842. január 23-án az angol James Ross elérte a déli szélesség 74. fokát, az eddig elért legmagasabb pontot. Nos, én, Nemo kapitány 1868. március 21-én elértem a déli szélesség 90. fokát, a Déli-sarkot, s most birtokba veszem a föld e részét, a hatodik világrészt.

- Kinek a nevében veszi birtokába, kapitány úr?

- A magam nevében, professzor úr.

E szavakkal a kapitány kibontott egy fekete zászlót, amelynek közepébe aranyszállal nevének kezdőbetűje, egy "N" volt hímezve. Majd a nap felé fordult: az égitest utolsó sugarai a látóhatárral ölelkező tengert simogatták.

- Isten veled, nap! - kiáltotta Nemo kapitány. - Szállj alá, ragyogó égitest! Merülj el a szabad tengerben: hadd boruljon rá most a hathónapos sötétség az én új birodalmamra!


XV. BALESET VAGY VÉLETLEN?

Másnap, március 22-én reggel hat órakor kezdtek hozzá a Nautiluson az indulás előkészületeihez. Az alkony utolsó sugarai szertefoszlottak az éjszakában. Csípős hideg volt. Csodálatos fényesen tündököltek a csillagok. A zeniten a gyönyörű Dél Keresztje ragyogott, a délsarki táj sarkcsillaga.

A hőmérő tizenkét fokot mutatott fagypont alatt, s a felélénkülő szél szúrta, marta arcunkat. A szabad vízen egyre több jégtábla keletkezett. Talán rövidesen körös-körül befagy a tenger. Mindenfelé feketés foltok képződtek; ezek mutatták, hol keletkezik az új jég. A délsarki tenger a tél hat hónapja alatt bizonyára befagy, s akkor teljesen lehetetlen oda elhatolni. De mi lesz vajon télen a bálnákkal? Bizonyára a jégtorlasz alá vonulnak, ahol járható a víz. A fókák és a rozmárok a leghidegebb éghajlathoz szoktak, s megmaradnak a jégmezőkön. Ösztönük arra készteti őket, hogy a jégbe lyukat ássanak, s ezeket állandóan nyitva tartsák. Amikor a madarak a hideg elől északra vándorolnak, ezek az emlősök a sarki szárazföld egyedüli gazdái.

A Nautilus tartályai megteltek, s hajónk lassan merülni kezdett. Ezer láb mélységben aztán megállt. A hajócsavar csapkodta a vizet, s a Nautilus tizenöt mérföld óránkénti sebességgel egyenesen észak felé rohant. Estefelé már az óriási jégtorlasz alatt úsztunk.

Óvatosságból becsuktuk a szalonablak redőnyeit, mert a hajó könnyen nekiütközhet valami elmerült jégtömbnek. Az egész napot feljegyzéseim másolásával töltöttem. A Déli-sark emléke kötötte le minden gondolatomat. Eljutottunk tehát a föld e megközelíthetetlen pontjára, s méghozzá minden fáradság, minden veszedelem nélkül, mintha csak vasúti sínen gördülve, kényelmes szalonkocsiban tettük volna meg az utat. S most megfordultunk: visszatérünk az ismert tengerekre.

Lesz-e még részem hasonló élményekben? Úgy gondolom, igen, hiszen a tengerfenék csodái kimeríthetetlenek. Ötödfél hónap előtt vetett bennünket a véletlen a Nautilusra, s azóta az egyenlítő hosszúságánál nagyobb távolságot futottunk be, s mennyi borzalmas esemény tette változatossá utunkat; a Crespo-szigeti vadászat, megfeneklésünk a Torres-szorosban, a koralltemető, a ceyloni gyöngyhalászat, az Arab Alagút, a Szantorin-tűzhányó, a Vigói-öböl milliós kincseinek kihalászása, az Atlantis, a Déli-sark! Ezek az emlékek éledtek fel bennem, és éjjel, kusza álmaimban is kísértettek: agyam egy pillanatig sem pihent.

Hajnali három órakor hatalmas erejű lökésre ébredtem fel. Felültem ágyamban, s hallgatóztam a sötétben. Egyszerre csak a szoba közepére repültem. A Nautilus nyilván jégre futott, s erősen megdőlt.

A falnak támaszkodva a folyosón át a szalonba kúsztam. Égett bent a mennyezetvilágítás: a bútorok felborultak, de a szilárdan beépített üvegszekrényeknek szerencsére nem esett bajuk. A függőlegestől való eltérés következtében a jobb oldalon lógó festmények a falkárpithoz simultak, míg a bal oldalon függő képek alsó pereme egy lábnyi távolságra állt a faltól: a Nautilus tehát jobb oldalán feküdt - mégpedig teljesen mozdulatlanul.

A hajó belsejéből járás-kelés, zavaros hangok zaja hatolt hozzám. De Nemo kapitány nem mutatkozott. Távozni akartam éppen a szalonból, s ekkor Ned Land és Conseil lépett be az ajtón.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Ezt akartam éppen a tanár úrtól megtudni - felelte Conseil.

- Az ördög vigye el! - kiáltotta a kanadai. - Én nagyon jól tudom, hogy mi történt! A Nautilus megfeneklett, s a helyzete után ítélve, nem hiszem, hogy most is elszabadul, mint akkor, első ízben, a Torres-szorosban.

- De feljöttünk-e már legalább a felszínre? - kérdeztem.

- Nem tudom - felelte Conseil.

- Ezt könnyű megállapítanunk - feleltem.

Megnéztem a feszmérőt. Megdöbbenve láttam, hogy háromszázhatvan méter mélységet jelez.

- Hát ez mit jelent? - kiáltottam.

- Meg kell kérdeznünk Nemo kapitányt - mondta Conseil.

- Hol találjuk meg? - kérdezte Ned Land.

- Jöjjenek velem - mondtam társaimnak.

Kimentünk a szalonból. A könyvtárban senki. A középső lépcsőnél, a legénység szállásán senki. Arra gondoltam, hogy Nemo kapitány talán a kormányfülkébe ment. Várjunk hát, ez a legokosabb, amit most tehetünk. Mindhárman visszatértünk a szalonba.

Szótlanul hallgattam végig a kanadai szemrehányásait. Megvolt most a jó ürügye, hogy indulatoskodjék. Hagytam, hadd tombolja ki magát, nem vitatkoztam most vele.

Húsz perce várakoztunk már, s hallgatóztunk, nem üti-e meg fülünket valami zaj a hajó belsejéből, amikor Nemo kapitány belépett a szalonba. Észre sem vett bennünket. Máskor oly nyugodt arcán némi aggodalom tükröződött. Némán vizsgálta az iránytűt és a feszmérőt, és ujját a térképre nyomta, arra a részre, amely a déli tengereket tünteti fel.

Nem akartam kérdezősködéssel megzavarni. Néhány perc múlva, amikor felém fordult, nekiszegeztem azt a szót, amelyet ő használt a Torres-szorosban:

- Véletlen akadály, kapitány úr?

- Nem, professzor úr - felelte. - Ezúttal valóban baleset ért.

- Komoly baleset történt?

- Lehetséges.

- Közvetlen veszélyben vagyunk?

- Nem.

- A Nautilus megfeneklett?

- Igen.

- S ez hogyan történt?...

- A természet szeszélye idézte elő a balesetet, nem az emberek járatlansága. A hajó egyetlen hibás mozdulatot sem tett. De a természetben uralkodó egyensúlyi törvény hatását nem akadályozhatjuk meg! Az emberalkotta törvényekkel szembe lehet szállni, de a természeti törvényekkel nem ellenkezhetünk.

Különös pillanatot választott Nemo kapitány a filozófiai elmélkedésre. Válaszából éppenséggel semmit sem tudtam meg.

- Megtudhatnám-e, kapitány úr, hogy mi idézte elő a balesetet? - kérdeztem.

- Egy óriási jégtömb, egy egész jéghegy megfordult a vízben - felelte. - Ha a jéghegyek alapját kikezdi a melegebb hőmérsékletű víz vagy a gyakori összeütközések repesztő, súroló hatása, magasabbra helyeződik át a súlypontjuk. Ilyenkor teljesen megfordulnak, bukfenceznek egyet a vízben. Most is ez történt. Egy ilyen bukfencező jégtömb nekiütközött a víz alatt úszó Nautilusnak, majd a hajótest alá csúszott, hatalmas erővel felemelte, úgyhogy most ritkább rétegbe kerültünk, s oldalra dőltünk.

- Nem lehetne-e kiüríteni a tartályokat, s így egyensúlyi helyzetbe hozni ismét a Nautilust?

- Azt csináljuk éppen most, professzor úr. Hallgassa csak, már dolgoznak a szivattyúk. Nézze a feszmérő mutatóját... jelzi, hogy a Nautilus emelkedik. Csakhogy a jégtömb vele együtt emelkedik, s amíg felfelé való mozgásában valamilyen akadály meg nem állítja, a mi helyzetünk sem változik.

A Nautilus csakugyan változatlanul jobb oldalára dőlt. Ha a jégtömb megáll, hajónk bizonyára felegyenesedik. De ki tudja, nem ütközünk-e akkor neki a jégtorlasz felső részének? Nem szorulunk-e akkor két irtózatos jégfelület közé?

Végiggondoltam a helyzet minden lehetséges következményét. A kapitány szeme állandóan a feszmérőn volt. Attól fogva, hogy a jéghegy felborult, a Nautilus körülbelül százötven lábnyit emelkedett, de a dőlés szöge még mindig ugyanaz.

A hajótesten egyszerre valami könnyű mozgás vált érezhetővé. A Nautilus bizonnyal kissé felegyenesedett. Észrevettük, hogy a szalonban elhelyezett tárgyak visszatérnek természetes helyzetükbe. A falak iránya közeledett a függőlegeshez. Senki sem beszélt. Szorongó szívvel figyeltünk; éreztük, hogy felegyenesedünk. Lábunk alatt a padló vízszintessé vált. Tíz perc telt el így.

- Végre valahára! Egyenesen állunk! - kiáltottam.

- Igen - mondta a kapitány, s a szalon ajtajához ment.

- De úszunk is majd? - kérdeztem tőle.

- Minden bizonnyal - felelte a kapitány. - A tartályok még nem ürültek ki teljesen, s ha ez megtörtént, a Nautilusnak fel kell emelkednie a tenger felszínére.

A kapitány kiment a szalonból, s nemsokára észrevettem, hogy parancsára megállították a Nautilus emelkedő mozgását. Ha még tovább emelkedik, nyilván nekiütközik a jégtorlasz aljának; még mindig jobb tehát, ha a víz mélyén marad.

- Hajszálon múlt, de szerencsésen megúsztuk - szólalt meg most Conseil.

- Bizony. A jégtömbök pozdorjává törhettek volna bennünket - s ha ez nem következik be, legalábbis teljesen körülzárhattak volna. S akkor nem frissíthettük volna fel a levegőt és... Bizony hajszálon múlt, hogy megmenekültünk.

- Az még nem biztos! - dörmögte Ned Land.

Nem akartam a kanadaival teljesen céltalan vitába bocsátkozni, s ezért nem is válaszoltam. E pillanatban megnyíltak a szalon ablakai előtt a redőnyök, s az üvegen át behatolt hozzánk a külső világítás.

Mint ahogyan mondottam: bent voltunk a víz kellős közepén, de a Nautilust minden oldalról, tízméternyi távolságban tündöklő jégfalak vették körül. Előttünk is, alattunk is jégfal volt. A felettünk levő falat a jégtorlasz óriási, boltozatosan fölénk hajló alsó felülete alkotta. Az alsó fal úgy jött létre, hogy a felbukfencező jégtömb két támasztópontot nyert az oldalfalakon, s most ezek egyensúlyi helyzetben tartották. A Nautilus valósággal beleszorult ebbe a jégből való alagútba; körülbelül húsz méter széles börtönét csendes víz töltötte meg. De az alagútból könnyen kijuthat, ha megindul akár előre, akár hátrafelé, s pár száz méterrel mélyebben a jégtorlasz alatt levő szabad átjáróba tér.

A szalon mennyezetvilágítása kialudt, de a terem most is ragyogó fényárban úszott. A jégfalak roppant élesen, vakítóan verték vissza a Nautilus ívlámpájának fénykévéit. Képtelen vagyok papírra vetni a szeszélyes alakú, nagy jégtömbökre sugárzó ívfény hatását: minden szögletük, minden élük, minden lapjuk más-más színű fényt vert vissza, aszerint, hogy milyen erek futottak a jég belsejében. Tündöklő drágakőbánya volt a jég: zafírkék sugarak kereszteződtek smaragdzöld szikrázással. Imitt-amott végtelenül finom opálos árnyalatok futkostak a gyémánt izzó fehér tüze között. A ragyogás elvakította a szemem. Az ívfény ereje megszázszorozódott, mint a lámpáé, amelyet egy hatalmas erejű világítótorony lencséi közé helyeznek.

- Milyen gyönyörű! Ó, milyen gyönyörű! - kiáltotta Conseil.

- Gyönyörű! - mondtam. - Csodaszép látvány! Ugye, Ned?

- Az ördög vigye el! Persze hogy gyönyörű! - mondta Ned. - Fenséges! Dühös vagyok, de ezt kénytelen vagyok elismerni! Életemben nem láttam ehhez foghatót! Csakhogy nagyon drágán megfizethetünk ezért a gyönyörűségért! S ha már erről beszélünk, hát kimondom, hogy mi itt olyan dolgokat látunk, amiket isten el akart rejteni az ember szeme elől!

Ami igaz, az igaz. Micsoda páratlanul szép látvány! S ekkor Conseil hirtelen felordított. Odafordultam:

- Mi bajod? - kérdeztem.

- Szíveskedjék behunyni a szemét, tanár úr! Ne nézzen oda, tanár úr! - s azzal hirtelen eltakarta kezével a szemét.

- Mi bajod, édes fiam?

- Káprázik a szemem! Megvakultam!

Önkéntelenül az ablakra néztem, de én sem bírtam elviselni ezt a tündöklő szikrázást.

Megértettem, mi történt. A Nautilus nagy sebességgel megindult. A jégfalak mozdulatlan szikrázásából tündöklő fényfolyamok lettek. A milliónyi sok-sok gyémánt ragyogása összefolyt. Villámmal bélelt alagútban száguldottunk.

A szalon ablakredőnyei ekkor bezárultak. Kezünkkel eltakartuk a szemünket, de lehunyt szemhéjunk mögött fénykarikák cikáztak, mint amikor a vakító napfény hirtelen éri recehártyánkat. Időbe került, míg a látási zavar alábbhagyott.

Aztán levettük kezünket a szemünkről.

- Nahát, ezt igazán nem hittem volna - mondta Conseil.

- Én még most sem hiszem el! - vágott vissza a kanadai.

- A természet annyi sok csodáját ismertük meg ezen az úton - folytatta Conseil. - Mit gondoljunk a szánalmas szárazföldről s az emberi kéz alkotta hitvány kis művekről, ha majd visszatérünk ismét az emberek közé? Nem, az emberlakta világ már nem lehet méltó hozzánk!

A halvérű flamand gyerek merőben szokatlan áradozása azt mutatta, hogy forrásponton lobogott bennünk a lelkesedés. Ám a kanadai máris lehűtött bennünket:

- Az emberlakta világ? - dörmögte fejcsóválva. - Nyugodt lehetsz, édes öcsém, hogy mi oda többé nem térünk vissza!

Reggel öt óra volt, amikor a kanadai e szavakat kimondta. E pillanatban a Nautilus orra beleütközött valamibe. Rögtön tisztában voltam vele, hogy hajónk vágósarkantyúja belefúródott egy jégtömbbe. Bizonyára hibás mozdulatot végzett; a tenger alatti alagútban, a jégtömbök torlaszai között valóban nem lehet könnyű hajózni. Azt gondoltam, Nemo kapitány most irányt változtat, megkerüli az akadályokat, vagy az alagút kacskaringós menetét követi. Az előre vezető út semmiképp sem lehet teljesen eltorlaszolva. De várakozásom ellenére a Nautilus határozottan visszafelé haladó mozgást végzett.

- Hátrafelé megyünk? - kérdezte Conseil.

- Igen - feleltem. - Úgy látszik, az alagútnak elöl nincs kijárata.

- Hát akkor?...

- Akkor a mozdulatok igen egyszerűek - mondtam. - Visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, és a déli bejáraton fogunk kimenni. Ennyi az egész.

Könnyed hangon beszéltem, nem akartam mutatni nyugtalanságomat. A Nautilus hátrafelé haladó mozgása azonban egyre gyorsult, s a visszafelé forgó csavar nagy sebességgel repített most bennünket az ellenkező irányba.

- Késésünk lesz - mondta Ned.

- Baj is az? Egy-két órával tovább tart az út, fő az, hogy kikerüljünk innen.

- Úgy van - ismételte Ned. - Csak aztán kerüljünk is ki innen!

Pár percig a szalon és a könyvtár közt járkáltam. Társaim némán ültek a helyükön. Aztán én is leheveredtem egy pamlagra. Kihúztam a polcról egy könyvet, s gépiesen lapozgatni kezdtem benne.

Negyedórával később Conseil odalépett hozzám, s azt kérdezte:

- Érdekes könyvet olvas a tanár úr?

- Nagyon érdekeset - feleltem.

- Meghiszem. A tanár úr tudniillik a tanár úr könyvét olvassa.

- A saját könyvemet?

Valóban: "A legmélyebb tengerfenék titkai"-t tartottam a kezemben - s fogalmam sem volt róla, hogy a saját művemet forgatom. Becsuktam a könyvet, s megint sétálgatni kezdtem. Ned és Conseil felállt; vissza akartak térni a kabinjukba.

- Maradjanak itt, barátaim - tartottam vissza őket. - Maradjunk együtt, amíg ki nem jutottunk ebből a zsákutcából.

- Ahogy a tanár úr parancsolja - felelte Conseil.

Órák teltek el így. Sűrűn nézegettem a falon függő műszereket. A feszmérő azt jelezte, hogy a Nautilus állandóan háromszáz méter mélységben halad; az iránytű azt mutatta, hogy folyvást délnek tart, a sebességmérő húsz mérföld óránkénti sebességet jelzett - ami ilyen szűk térségben rendkívül nagy gyorsaságnak számít. Nemo kapitány jól tudta, hogy sietnie kell - s ilyenkor évszázadokkal ér fel minden perc.

Nyolc óra huszonöt perckor ismét nekirohantunk valaminek. Ezúttal far felől. Elsápadtam. Társaim odaléptek mellém. Megragadtam Conseil kezét. Kérdő pillantást vetettünk egymásra, s tekintetünk a szavaknál is világosabban fejezte ki gondolatunkat.

Ekkor kinyílt az ajtó, s a kapitány belépett a szalonba. Odasiettem hozzá.

- A kijárat délen is el van torlaszolva? - kérdeztem.

- Igen, professzor úr. A felborult jéghegy elzárt minden kijáratot.

- Körül vagyunk teljesen zárva?

- Igen.


XVI. NINCS LEVEGŐ
NK

A Nautilus körül tehát, és fölötte és alatta áthatolhatatlan jégfal meredezett. A jégtorlasz foglyai voltunk! A kanadai hatalmas öklével az asztalra csapott. Conseil hallgatott. Én a kapitányra néztem. Arca ismét olyan nyugodt volt, mint máskor. Összekulcsolta mellén a karját. Gondolkozott. A Nautilus mozdulatlanul állt.

Nemo kapitány aztán végre megszólalt:

- Uraim - mondotta nyugodtan -, ebben a mi mostani helyzetünkben kétféleképpen lehet meghalni.

Érthetetlen férfiú! Úgy beszél, mint valami matematikatanár, aki egy egyenletet vezet le a tanítványai előtt.

- Az egyik lehetőség az, hogy a jéghegyek összeroppantanak bennünket. A másik lehetőség: hogy megfulladunk. Az éhhalálról nem beszélek, mert a Nautilus levegője minden bizonnyal hamarább fogy el, mint az élelmiszerkészlete. Foglalkozzunk tehát csupán ezzel a két lehetőséggel: összeroppantás vagy fulladás.

- Megfulladástól, kapitány úr, nem kell tartanunk - mondtam. - Hiszen tele vannak a tartályaink.

- A tartályok valóban tele vannak - felelte a kapitány. - De csupán két napra elegendő levegőt szolgáltatnak. Nos, mi pedig már harminchat órája szorultunk a víz alá. A Nautilus fülledt levegőjét máris fel kellene frissíteni. Negyvennyolc óra múlva teljesen kimerül a tartalék oxigén.

- Nos, kapitány úr, akkor negyvennyolc órán belül ki kell jutnunk innen!

- Ezt mindenesetre megkíséreljük. Át kell törnünk a bennünket körülvevő jégfalat.

- Melyik oldalon? - kérdeztem.

- Azt a mélységmérő fogja megmutatni. Ráfutok a Nautilusszal az alsó jéghegyre, az embereim búvárruhába öltöznek, s megrohamozzák azon a részén, ahol a legkevésbé vastag.

- Ki lehet nyitni a szalonablak redőnyeit?

- Nincs semmi akadálya. Megálltunk.

Nemo kapitány erre kiment a szalonból. Csakhamar sustorgó, zubogó hangot hallottam: tehát a tartályokat megtelítik vízzel. A Nautilus lassan alámerült, és háromszázötven méter mélységben megállapodott az alsó jégpadon.

- Barátaim - mondtam -, a helyzet igen komoly. De számítok bátorságukra és tettrekészségükre.

- Tanár úr - felelte a kanadai -, nem akarom magát most szemrehányásokkal bosszantani. Megmenekülésünk érdekében kész vagyok megtenni mindent.

- Rendben van, Ned - mondtam, s kezet nyújtottam a kanadainak.

- Még csak azt teszem hozzá, hogy a csákánnyal éppoly jól bánok, mint a szigonnyal. Ha a kapitány hasznomat veheti, rendelkezésére állok.

- Nem fogja elutasítani a segítségét, Ned. Jöjjön velem.

Elvezettem a kanadait abba a szobába, ahol a Nautilus legénysége búvárruhába öltözött. Tolmácsoltam a kapitánynak Ned ajánlkozását, amit az el is fogadott. A kanadai belebújt a búvárruhába, a többiekkel együtt ő is hamarosan elkészült. Mindenki légzőkészüléket vitt a hátán, a tartályokból bőségesen adagolt levegővel.

A készülékek megtöltése erősen igénybe vette a Nautilus oxigéntartalékát, de erre most szükség volt. A lámpák azonban fölöslegesek voltak a ragyogóan átvilágított vízben.

Amikor Ned már búvárruhában volt, visszatértem a szalonba. Az ablakredőnyöket kinyitották; leültem Conseil mellé, s vizsgálgattam a Nautilust körülvevő jégréteget.

Pár perccel később tizenkét ember szállt ki a jégre. Ned Landet szálas termetéről a búvárruhában is azonnal felismertem. Nemo kapitány is a legénységgel tartott.

Mielőtt a jégfalak átfúrását megkezdték, Nemo kapitány próbafúrásokat végeztetett, hogy megvizsgálja, milyen irányban haladjon a munka. Az oldalfalakba hosszú talajfúrók hatoltak be, de ezek még tizenöt méteren túl is vastag falba ütköztek. Hasztalan próbálkozás lett volna a felső boltozatot megrohamozni, mert az maga a négyszáz méternél is magasabb jégtorlasz volt. Nemo kapitány ekkor az alsó réteget fúratta meg. Itt csak egy tízméteres fal választott el bennünket a víztől. Ennyi volt a jégmező vastagsága. Most már az volt a feladat, hogy az alsó rétegből akkora darabot vágjanak ki, mint amekkora a Nautilus merülési felülete. S ez azt jelenti, hogy körülbelül hatezerötszáz köbméter jeget kell kibontani egy akkora lék kiásásához, amelyen keresztül le tudunk merülni a jégmező alá.

Azonnal megkezdték a munkát. Fáradhatatlanul, makacsul, szívósan dolgozott mindenki. Nagy nehézségekkel járt volna, ha mindjárt a Nautilus körül kezdték volna el az ásást; Nemo kapitány tehát a hajótest bal oldalától nyolc méter távolságban jelöltette ki a hatalmas árok vonalát. Emberei ezután az árok kerületének több pontján egyszerre kezdték meg a fúrást. A csákányok erőteljes csapásokkal bontogatták csakhamar a kemény jeget, nagy tömböket szaggattak ki belőle.

A fajsúly hatásának különös jelensége mutatkozott meg ennél a munkánál: a kibontott jégtömbök könnyebbek voltak a víznél, s így - hogy úgy mondjam - felbillentek az alagút boltozatára. Az alagút teteje tehát annyival vastagabb lett, amennyivel az alja megvékonyodott. Ennek nem volt semmi jelentősége, minthogy az alsó fal egyre vékonyabb lett.

Kétórai megfeszített munka után Ned Land kimerülten visszatért a hajóra. Az első csapatot új munkásosztag váltotta fel, amelyhez Conseiljel együtt én is csatlakoztam. Csapatunkat a Nautilus másodkapitánya vezette.

A vizet eleinte nagyon hidegnek éreztem, de csákányozás közben csakhamar kimelegedtem. Harminc atmoszféra nyomás nehezedett rám, mégis egész könnyen mozogtam.

Kétórai munka után én is visszatértem a hajóra, hogy egyek valamit és kissé lepihenjek. Ekkor vettem csak észre, mekkora különbség van a légzőkészülék által adott levegő és a Nautilusnak már szénsavval telített levegője közt. Ezt negyvennyolc óra óta nem frissítették fel, éltető eleme már lényegesen csökkent. Pedig tizenkét órai munkával csak egy méter vastagságú jégréteget emeltünk ki a kijelölt felületen, vagyis körülbelül hatszáz köbmétert. Ha számításba vesszük, hogy tizenkét óra alatt végeztük el ezt a munkát, akkor öt éjszakára és négy nappalra lesz szükségünk, hogy véghez vigyük a vállalkozást.

- Öt éjszaka és négy nappal! - mondtam a társaimnak. - És csak két napra van levegő a tartályokban.

- Pedig ha kijutunk ebből az átkozott börtönből, akkor a jégtorlasz még mindig elzár bennünket a felszíntől. S még mindig nem jutunk levegőhöz!

Ned Landnek igaza volt. Ki láthatja előre, hogy mennyi idő alatt szabadulunk ki a jégtorlasz alól? Nem fulladunk-e meg, még mielőtt a Nautilus felszállhat a felszínre? Nem lesz-e pusztulás a sorsa mindnyájunknak? Nem temet-e el bennünket örökre a jég? Rettentő helyzet! De szembe nézünk vele valamennyien! El vagyunk szánva mindnyájan, hogy a végsőkig teljesítjük kötelességünket!

S valóban úgy történt, mint azt előre láttam: az éjszaka folyamán ismét egy méternyi tömböt vágtak ki az óriási árokból. Másnap reggel, amikor búvárruhába öltözve a fagypont alatt hat-hét fok hőmérsékletű vízben jártam, észrevettem, hogy az oldalfalak lassanként közeledni kezdenek a hajóhoz. Az ároktól távol eső vízrétegek, amelyek az emberek munkájában, a szerszámok csapásai alatt nem melegedtek fel, fagyásnak indultak. Új, fenyegető veszély előtt álltunk: milyen reményünk lehet most már a menekülésre? Hogyan akadályozhatjuk meg a víz befagyását? A jég úgy összeroppantja a Nautilus falait, mint az üveget.

Nem közöltem társaimmal, hogy újabb veszély fenyeget bennünket. Mire jó ez? Nem szabad letörnöm a kimerítő, nehéz mentési munkálatok erőteljes lendületét! De amikor visszatértem a hajóra, figyelmeztettem Nemo kapitányt e súlyos bonyodalomra.

- Tudok róla - mondta nyugodtan a kapitány. A legrettentőbb helyzet sem hozta ki a sodrából ezt az embert. - Eggyel több veszéllyel állunk szemben, de semmiképpen sem segíthetek rajta. Csak úgy menekülhetünk meg, ha gyorsabban dolgozunk, mint a fagy. Versenyfutás ez a ránk törő hideggel. Nekünk kell előbb célhoz érnünk. Ezen múlik minden!

- Nekünk kell előbb célhoz érnünk! - mondja a kapitány. Nos, igazán megszokhattam volna már furcsa beszédmódját!

Órák hosszat, makacsul csákányoztam egész nap. A munka lelket öntött belém. S különben is, aki dolgozott, az eltávozott a Nautilus oxigénszegény, romlott levegőjéből, és a készülék friss levegőjét szívhatta.

Estére az árok ismét egy méterrel mélyebb lett. A hajóra visszatérve fulladoztam már a széndioxiddal telített levegőben. Milyen kár, hogy nincsenek vegyszereink, amelyek elnyelik a gyilkos gázt! Oxigénben nincs hiány. A víz nagy mennyiségű oxigént tartalmaz, s ha a vizet hatalmas elektromos telepeinkkel felbontanánk, pótolhatnánk az életet adó elemet. Gondoltam is erre, de mi haszna, mikor az általunk kilélegzett széndioxid már a hajó minden részébe behatolt! A széndioxid semlegesítéséhez kálilúggal kellene nagy kádakat megtölteni, és állandóan kavargatni a vegyszert. A hajón azonban nincs kálilúg, s ezt az anyagot semmi mással nem lehet helyettesíteni.[19]

Nemo kapitány kénytelen volt este kinyitni a tartályok csapját, s némi friss levegőt bocsátani a Nautilus belsejébe. Ha ezt elmulasztja, másnap reggel már nem ébredtünk volna fel.

Másnap, március 26-án ismét csákányt fogtam, s belevágtam az ötödik méterbe. Az oldalfalak és a jégtorlasz alsó felülete szemlátomást vastagodott. Nyilvánvalóvá lett, hogy még mielőtt sikerülhetne a Nautilust kiszabadítani, a falak összefagynak. Egy pillanatig erőt vett rajtam a kétségbeesés. Kis híja, hogy kezemből ki nem hullott a csákány. Mi értelme van tovább ásni, ha úgyis megfulladok, ha összeroppant a kőkeménnyé fagyott víz - ha kínok-kínjával meghalok?... Az volt az érzésem, hogy egy szörny óriási állkapcsai között vergődöm, s az mindjárt összeroppant.

Nemo kapitány vezette a munkát, s ő maga is dolgozott. Épp akkor ment el mellettem, s én megérintettem a karját, s jégbörtönünk egyre összébb szűkülő külső falaira mutattam. A jobb oldali fal alig négyméternyire volt már a Nautilustól.

A kapitány megértett, s intett, hogy kövessem. Visszamentem a hajóra. Levettem a búvárruhát, s követtem őt a szalonba.

- Aronnax úr - mondta a kapitány -, hősiesen meg kell kísérelnünk a kitörést, vagy úgy belefagyunk itt a jégbe, mint a cementbe.

- Igen - mondtam -, de mit tehetünk?

- Ó, ha az én Nautilusom elég erős volna, s kibírná a roppant nyomást, anélkül, hogy darabokra törne! - kiáltott fel a kapitány.

- Nos? - kérdeztem, mert nem tudtam, mire gondolhat.

- Nem érti ön, hogy a víz befagyása most segítségünkre lehetne? - folytatta a kapitány. - Nem látja ön, hogy a keményre fagyott víz szétvetheti a bennünket körülzáró jégmezőket? Mint ahogyan a legkeményebb követ is szétfeszíti! Nem érti meg ön, hogy a víz éppen a mi menekülésünket segíthetné elő, nem pedig a pusztulásunkat?

- Meglehet, kapitány úr. A Nautilusnak a nyomással szemben nagy az ellenállóereje, de azt a szörnyű nyomást, amelyre ön gondol, mégsem bírná ki. Úgy összelapulna a jég között, mint valami bádoglemez.

- Tudom, professzor úr. A természet segítségére tehát nem számíthatunk. Önmagunkban bízhatunk csupán. Útját kell állnunk a fagynak. Meg kell állítanunk. Nemcsak az oldalfalak szűkülnek össze körülöttünk, hanem elöl-hátul, a Nautilus orránál és tatjánál is alig maradt már tízlábnyi szabad terület. Minden oldalról a befagyás veszélye fenyeget bennünket.

- Mennyi ideig futja még a légzésre a tartályok levegőjéből? - kérdeztem.

- A tartályok holnapután kiürülnek!

Hideg verejték verte ki testemet. Pedig semmi meglepő nem volt a kapitány feleletében... A Nautilus március 22-én merült el a Déli-sark szabad vizén. Ma pedig 26-a van. Öt napja élünk a hajó oxigén-készletéből! A friss levegőt a munkások számára kell tartalékolnunk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, annyira eleven még bennem az emlék, hogy szinte fojtogat a rémület, és mohón kapkodok levegő után!

Nemo kapitány némán, mozdulatlanul ült s gondolkodott. Szemmel láthatóan valami új ötlete támadt, de mintha elhessegetné azt a gondolatot.... Mintha nemmel felelne saját magának. Végül mégis kiszaladt a száján néhány szó:

- Hát akkor forró vízzel! - mormolta.

- Forró vízzel? - kiáltottam meglepetten.

- Azzal, professzor úr. Mi itt viszonylag igen szűk térségbe vagyunk bezárva. Kérdés, hogyha a Nautilus szivattyúi állandóan forró vízsugarakat fecskendeznének körös-körül, nem emelkedne-e itt a hőmérséklet, s nem lehetne-e késleltetni a befagyást?

- Meg kell próbálni! - mondtam elszántan.

- Úgy van. Próbáljuk meg, professzor úr.

A hőmérő odakint ekkor hét fok hideget mutatott. Nemo kapitány a konyhába vezetett, ahol a nagy párolókészülékek működtek, amelyek elgőzölés útján szolgáltatták az ivóvizet. A készülékeket megtöltötték vízzel, minden meleget, amelyet az elektromos telepek fejlesztettek, a párolókészülékek csőrendszerébe vezettek. A víz néhány perc alatt forráspontig melegedett. A forró vizet elvezették a szivattyúkhoz, helyét fokozatosan friss víz foglalta el. A telepek akkora hőséget fejlesztettek, hogy a tengerből merített hideg víz már azalatt, míg a készülékeken átfutott, fel is melegedett, s forrón érkezett a szivattyútesthez.

Megkezdődött a fecskendezés, és három órával később a hőmérő odakint fagypont alatt hat fokot mutatott. Egy fok nyereség! Két órával később már csak négy fokot mutatott a hőmérő.

- Sikerülni fog! - mondtam a kapitánynak, miután pontos megfigyelésekkel ellenőriztem a munka menetét.

- Magam is azt hiszem - felelte a kapitány. - A jégfalak nem fognak összeroppantani bennünket. Most már csak a fulladástól kell tartanunk.

Az éjszaka folyamán a víz hőmérséklete fagypont alatti egy fokig emelkedett. A fecskendezés nem bírta feljebb emelni a hőmérsékletet. De minthogy a tengervíz csak két foknál fagy meg, afelől végre megnyugodtam, hogy befagyás veszélye nem fenyeget.

Másnap, március 27-én, hat méter hosszú jégtömb volt már kibontva az árokból. Négy méter hiányzott még. Ez negyvennyolc óra munkát jelent. A Nautilus belsejében nem lehetett már felfrissíteni a levegőt. S amint telt a nap, a helyzet egyre rosszabbodott.

Elviselhetetlen nyomás nehezedett rám. Délután három óra tájt félelemérzés szorította össze a torkomat. Akkorákat kellett ásítanom, hogy majd kiugrott az állkapcsom. Tüdőm lihegve kereste az égési folyamathoz szükséges oxigént. Lelkileg teljesen elernyedtem. Erőtlenül hevertem a pamlagon, alig voltam eszméletnél. Az én hűséges Conseilemnél ugyanezek a tünetek mutatkoztak, ugyanúgy szenvedett, mint én, mégsem mozdult el mellőlem. Kezemet fogta, bátorított... szinte most is hallom, amint ezt mormolja:

- Ó, bárcsak visszatarthatnám a lélegzetemet, hogy a tanár úrnak több levegő jusson!

Könnyek szöktek a szemembe, amikor Conseil így beszélt.

A hajó belsejében a helyzet valamennyiünk számára tűrhetetlenné vált. Milyen gyorsan öltöttük magunkra a búvárruhát, milyen boldogan mentünk ki dolgozni, amikor ránk került a sor! Csengett a jégen a csákány. Karunk elfáradt, kezünket feltörte a szerszám - de bántuk is mi a sebeket! Tüdőnk éltető levegőt szívott. Levegőhöz jutottunk! Levegőhöz!

De azért a kiszabott időn túl senki se folytatta a víz alatti munkát.

Dolga végeztével mindenki azonnal átadta zihálóan lélegző társának az életet jelentő légzőkészüléket. Nemo kapitány járt elöl a jó példával, elsőként vetette alá magát a szigorú fegyelemnek. Amikor jött a váltás ideje, nyugodtan, egyetlen zokszó nélkül átadta másnak a készüléket, s azonnal visszatért a Nautilus romlott levegőjébe.

Ezen a napon még keményebben folyt a munka. Már csak két méter hosszúságban kellett a kijelölt felületen eltávolítani a jeget. Már csak két méter választott el bennünket a szabad tengertől. De a tartályokból csaknem teljesen kifogyott már a levegő. Azt a keveset, ami még megmaradt, a munkások számára kellett fenntartani. A Nautilus egy atomnyit sem kaphat belőle!

Majd megfulladtam, amikor a Nautilusra visszatértem. Micsoda éjszaka volt! Ezt az éjszakát én nem tudom leírni. Rettenetesen szenvedtem. Másnap már a lélegzetem is elszorult. Fejfájásomhoz még kóválygó szédülés is járult, olyan voltam, mint a részeg. Társaimnál ugyanilyen tünetek mutatkoztak. A legénység közül néhány ember hörgött már.

A hatodik napot töltöttük immár jégbörtönünkben. Nemo kapitány látta, hogy a csákánnyal és az ásóval túl lassan haladunk; ezen a napon elhatározta, hogy átszakítja a jégréteget, amely minket még a víztől elválaszt. A kapitány megőrizte hidegvérét, erélye töretlen volt. Nagy erkölcsi bátorsággal küzdötte le a testi szenvedést. Gondolkodott, tervezett, számított, cselekedett.

Parancsára most könnyítettek a hajón, vagyis súlya megváltoztatásával felemelték a jégrétegről. Amikor már lebegett, rávontatták az óriási árokra. Azután megteltek a víztartályok, a hajó süllyedni kezdett, s belefeküdt a lékbe.

Ekkor minden ember visszatért a hajóra. A kettős kijárati ajtót lezárták. A Nautilus most egy méternyi vastag jégrétegen feküdt, amelyet a talajfúrók már ezer helyen átlyuggattak.

Ekkor a tartályok valamennyi csapját teljesen kinyitották. Száz köbméter víz tódult be, s ezzel a Nautilus súlya százezer kilogrammal megnövekedett.

Vártunk, hallgatóztunk, megfeledkeztünk szenvedésünkről, s ismét reménykedtünk. Az utolsó tétre tettük fel az életünket.

Zúgott a fejem, de nemsokára hallottam, hogy a Nautilus teste alatt recseg a jég. A hajó lesüllyedt. Különös ropogást hallottam, mint mikor papiros szakad. A jégréteg megrepedt, s a Nautilus lemerült.

- Átjutunk! - súgta Conseil a fülembe.

Egy hang sem jött ki ajkamon. Megragadtam Conseil kezét, s görcsösen szorongattam a magaméban.

A Nautilust az irtózatos megterhelés hirtelen lebuktatta; mint valami vasgolyó, süllyedt le a vízbe - mintha csak a semmibe zuhannánk!

Az elektromos telepek minden erejét most a szivattyúkra vezették, s azonnal megkezdődött a víz kiürítése a tartályokból.

Pár perc múlva a zuhanás megszűnt. S a feszmérő nemsokára emelkedő mozgást mutatott. A hajócsavar teljes sebességgel forgott, a hajó páncélteste minden eresztékében remegett. Észak felé rohantunk.

Mennyi ideig tart majd az út a jégtorlasz alatt? Mikor érünk ki a szabad tengerre? Egy nap múlva? Addigra én meghalok!

A könyvtárban egy pamlagon hevertem s fuldokoltam. Arcom lila volt, az ajkam kék, semmit sem érzékeltem. Nem láttam, nem hallottam. Időérzékem teljesen megszűnt. Izmaim elpetyhüdtek.

Nem tudom, hány óra telt el így. Csak azt éreztem, hogy megkezdődött a haláltusám. Tudtam: meg fogok halni...

Egyszerre csak magamhoz tértem. Pár szippantás friss levegő hatolt be a tüdőmbe. Felszálltunk volna már a felszínre? Túljutottunk végre a jégtorlaszon?

Nem! Ned és Conseil, az én derék barátaim feláldozták magukat az én megmentésemért. Az egyik légzőkészülék alján maradt valamicske levegő. Ahelyett, hogy maguk szívták volna be, megőrizték, végső szükségre, az én számomra. Ők is fulladoztak, de most cseppenként töltötték belém az életet. El akartam lökni szájamtól a készüléket. Lefogták a kezemet. S pár pillanatig kéjesen szívtam be a tiszta levegőt.

Az órára néztem. Délelőtt tizenegy óra. Ma március 28-a lehet. A Nautilus iszonyatos sebességgel rohant. Negyven mérföldet tett meg óránként. Fúrta, vágta a vizet.

Hol van Nemo kapitány? Meghalt? S a társai is meghaltak?

A feszmérő e pillanatban azt mutatta, hogy már csak húszlábnyira vagyunk a felszín alatt. Már csak egy jégmező választ el bennünket a levegőtől. Nem lehetne áttörni rajta?

Talán... Úgy látszik, a Nautilus meg fogja kísérelni az áttörést. Éreztem, hogy a hajó ferde helyzetet vesz fel, tatját leereszti, s felemeli a vágósarkantyút. Vizet eresztettek be az egyik tartályba, s ezzel a hajó egyensúlyi helyzete azonnal megváltozott. Azután a hatalmas csavar szédületes gyorsasággal forogni kezdett, s a Nautilus, mint valami óriási faltörő kos, alulról rézsútosan nekirontott a jégmezőnek. Majd hátrahúzódott, s teljes sebességgel ismét nekifutott a jégnek - a jég végül is szétvált, s a hajó hatalmas lendülettel felszökkent a jégmezőre.

A jég összeroppant a súlya alatt...

A fedélzeti csapóajtó kinyílt - mondhatnám, feltépték -, s friss levegő áramlott be a Nautilus minden zugába.


XVII. A HORN-FOKTÓL AZ AMAZONASIG

Nem tudnám megmondani, hogyan kerültem fel a tetőre. Talán a kanadai vitt fel. Lélegzettem, magamba szívtam a tenger éltető levegőjét. Társaim mellettem álltak; ők is megrészegültek a friss levegőtől. Azok a szerencsétlen emberek, akik hosszú ideig éheztek, nem kebelezhetik be mindjárt hűbelebalázs módjára az első ízben elébük tett ételt. Minekünk azonban nem kellett mértéket tartanunk, tele tüdővel szívtuk a levegőt, s a szél, a friss szél megrészegített bennünket!

- Ó! - sóhajtott fel Conseil. - Be jó is ez az oxigén! Tanár úr, tessék csak bátran lélegzeni! Van itt elég levegő mindenki számára!

Ned Land egy szót sem szólt, de olyan szélesre tátotta a száját, hogy egy cápa is megijedt volna tőle, s nagy kortyokban nyelte a levegőt. Olyan "huzata" volt Nednek, mint a lobogó tűzzel égő kályhának!

Hamarosan erőre kaptunk. Körültekintettem, s ekkor láttam csak, hogy egyedül vagyunk a tetőn. A legénység tagjai közül senki sem mutatkozott. Nemo kapitány sem jött fel. A Nautilus különös matrózaival együtt nyilván ő is megelégedett a hajó belsejébe beáramló levegővel. Senki sem jött fel, hogy a szabadban kortyolja a friss levegőt.

Első szavaimat társaimhoz intéztem: a hála és a köszönet szavai voltak. Hosszú vergődésem utolsó óráiban Ned és Conseil önfeláldozásukkal meghosszabbították az életemet. Egy életre szóló hálával tartozom nekik.

- Ugyan, tanár úr - mondta Ned Land -, szóra sem érdemes az egész! Miféle érdemünk volt nekünk ebben a dologban? Semmi. Egyszerű számítás döntötte el a kérdést. A maga élete többet ér, mint a miénk. Tehát a maga életét okvetlenül meg kell mentenünk.

- Nem úgy van ez, Ned, az életem nem ér többet, mint a maguké. Senki sem ér többet az olyan nagylelkű, melegszívű embernél, mint maga.

- Jó, jó - dörmögte zavarában a kanadai.

- És te, Conseil, édes fiam, te is nagyon szenvedtél.

- Az igazat megvallva, én nem is szenvedtem olyan nagyon. Nem mondom, sokszor elkelt volna egy-két korty levegő. De hát ebbe még csak beletörődtem volna valahogy. Láttam, hogy a tanár úr egyre csak ájuldozik, s erre nekem is elment a kedvem a lélegzéstől. Mint mondani szokás, kifogyott a szufla...

Conseil elrestellte magát a parlagi kifejezésért, s elharapta a mondatot.

- Kedves barátaim - mondtam nagyon meghatottan -, mi hárman életünk végéig összetartozunk. S maguknak joguk van bármit is kívánni tőlem...

- S én élni is fogok a jogommal - vágta rá erre a kanadai.

- Micsoda? - kiáltott fel Conseil.

- Igenis - folytatta Ned Land -, jogom van önt magammal vinnem, tanár úr, mikor itt hagyom ezt az átkozott Nautilust.

- Csakugyan jó irányba haladunk most? - kérdezte Conseil.

- Jó irányba - feleltem. - Mert a nap irányába haladunk. A nap itt ugyanis észak felől látszik.

- Helyes - mondta Ned Land , csak az a kérdés, hogy a Csendes-óceán vagy pedig az Atlanti-óceán felé tartunk-e? A néptelen, vagy a sűrűn járt tengerek felé?

Nem tudtam, mit feleljek erre. Biztosra vettem, hogy a kapitány bennünket arra a végtelen óceánra visz, amelynek vize Ázsia és Amerika partjait öntözi. Minden bizonnyal befejezi föld körüli útját a tenger alatt, s most visszatér azokra a vizekre, ahol a Nautilus teljesen független. De ha mi most valóban a Csendes-óceánra térünk vissza, távol minden emberi településtől, hogyan állunk Ned Land szökési tervével?

Rövidesen tisztázódnia kell ennek a fontos kérdésnek. A Nautilus sebesen szelte a vizet: hamarosan áthaladtunk a sarkkörön, s hajónk most a Horn-fok irányába tartott. Március 31-én este hét órakor az amerikai földrész déli csúcsának magasságába értünk.

S ekkor egy csapásra megfeledkeztünk az elmúlt napok minden szenvedéséről. Gondolatainkban a jéghegyek közé való bebörtönzésünknek még csak az emléke se kísértett. Már csak a jövőre gondoltunk. Nemo kapitány nem mutatkozott, sem a szalonban, sem a tetőn. A másodtiszt naponta rávezette helyzetünket a térképre, s így pontosan követhettem a Nautilus útirányát. Ezen az estén nagy megelégedésemre kétségtelenné vált, hogy az Atlanti-óceán felé haladunk, északi irányban.

Megfigyeléseim eredményét Conseiljel és a kanadaival is közöltem.

- Ez aztán jó újság - felelte a kanadai. - Hová megy most a Nautilus?

- Fogalmam sincs róla!

A Déli-sark után most az Északi-sarkot szándékozik netalán megjárni a kapitány? S a híres északnyugati átjárón keresztül tér majd vissza a Csendes-óceánba?

- Képes és megteszi - mondta erre Conseil.

- No hát, akkor mi innen előbb kereket oldunk! - mondta a kanadai.

- Meg kell adni, ez a Nemo kapitány mégiscsak pompás ember, ne sajnáljuk, hogy ismeretségbe kerültünk vele! - jegyezte meg Conseil.

- Ha már faképnél hagytam, akkor majd én sem bánom az ismeretséget! - vágott vissza Ned Land.

Másnap, április 1-én, amikor a Nautilus feljött a felszínre, déli tizenkét óra előtt néhány perccel nyugat felől szárazföldet pillantottunk meg. A Tűzföld volt. Az első tengerjárók azért adták neki ezt a nevet, mert a bennszülöttek kunyhóiból mindenfelé füstöt láttak felszállni. A Tűzföld óriási szigethalmaz, amely a déli szélesség 53° 56'-e és a nyugati hosszúság 67° 57'-e s 77° 15'-e között, harminc mérföldnyi szélességben és nyolcvan mérföldnyi hosszúságban terül el. A part alacsonynak tűnt, de a távolban magas hegyek tornyosultak. Úgy tűnt nekem, mintha a Sarmiento körvonalait is látnám. Ez a hegy 2070 méter magasra emelkedik a tenger színe fölé; gúla alakú palatömb, amely egészen hegyes csúcsban végződik, s aszerint, hogy felhőbe burkolódzik-e vagy tiszta-e az orma, "szép időt vagy rossz időt jelez" - világosított fel Ned Land barátom.

- Pompás barométer ez a Sarmiento, kedves barátom.

- Úgy van, tanár úr, a Sarmiento az én természetes barométerem. Egyetlenegyszer sem vezetett félre, amikor a Magellán-szorosban hajóztam.

A hegycsúcs most már tisztán rajzolódott rá az égboltra. Jó időt jósolt nekünk. S a jóslat valóban be is teljesült.

A Nautilus ismét lemerült, közeledett a parthoz, majd néhány mérföldnyi darabon a part vonulatát követte.

A szalon ablakán át hosszú liánokat s óriási hólyagmoszatokat láttam, melyekből a sarki tenger szabad részén is megfigyeltem néhány példányt. Hüvelyknyi vastagságú, nyálkás, sima rostjaik háromszáz méter hosszúra is megnőnek. Erősek, eltéphetetlenek, mint a kötél; a kikötésnél sokszor hajókötélnek is használják. Láttam egy másik növényt is, amelyet "velp"-nek neveznek; a tengerfenéken levő korall-képződményekbe van beleágyazva; levele négy láb hosszú. Ezer meg ezer héjasállat, puhány, rák és tintahal telepszik meg rajta és táplálkozik belőle. A fókák és a vidrák remekül lakmároznak itt a halakból meg a tengeri növényekből: ők is - mint az angolok - együtt fogyasztják a halat meg a zöldfőzeléket.

A Nautilus szédítő sebességgel száguldott a dúsan termő, buja tengerfenék fölött: Estefelé a Falkland-szigetek irányába haladt; másnap reggel már feltűntek előttem a szigetek zord hegycsúcsai. A tenger mélysége itt közepes, s ezért okkal feltételezem, hogy ez a számos, apró szigetecskével körülvett két nagy sziget egykor a Magellán-föld része volt.

A Falkland-szigeteket valószínűleg a híres John Davis fedezte fel, aki a "Davis Southern Islands" nevet adta nekik. Richard Hawkins később "Maiden Island"-nek, Szűz-szigeteknek nevezte el őket, majd a XVIII. század elején a saint-malói halászoktól a Malouines-szigetek, végül jelenlegi birtokosaiktól, az angoloktól a Falkland-szigetek elnevezést kapták.

Hálóinkba itt gyönyörű moszatok kerültek; különösen érdekes volt az egyik hólyagmoszat, melynek gyökereire rengeteg ehető fekete kagyló tapadt - ennél ízletesebb húsú kagyló a világon sehol sem található. Tucatszámra szálltak le a Nautilus tetejére a vadlibák meg a vadkacsák ezek a madarak aztán hamarosan a hajó konyhájára kerültek. A halak közül különösen a gébek fajtájához tartozó csontos halakat figyeltem meg.

Rengeteg medúzában is gyönyörködtem: a Falkland-szigetek vizében otthonos chrysaorusok a medúzák legszebb fajtájához tartoznak. Egyes példányoknak esernyő formájuk volt; tizenkét füzérben végződő sikamlós testüket barna-vörös vonalak csíkozták; mások pedig olyanok voltak, mint valami kosár, amelyből nagy levelek meg kecses, hosszúra nyúlt vörös gallyacskák kandikálnak ki... Négy, levél alakú karjukat lengetve úszkáltak, dús fürtökben kígyózó hajkoronához hasonló csápjaikat megborzolta a víz. Szerettem volna e finom virágállatokból néhány példányt konzerválni, de ez nem sikerült, mert oly légiesek, oly szertefoszlók, mint a felhő, s elolvadtak, elpárologtak, mihelyt eredeti környezetükből kiemeltem őket.

Azután a Falkland-szigetek csúcsai is eltűntek a messzeségben, s a Nautilus ekkor húsz-huszonöt méter mélyre merült le, s az amerikai part mentén haladt. Nemo kapitány nem mutatkozott.

Április 3-ig folyton a patagóniai vizekben hajóztunk, hol a felszínen, hol a tenger alatt. A Nautilus maga mögött hagyta a La Plata nagy torkolatöblét, s április 4-én Uruguay magasságába ért, de a parttól ötvenmérföldnyi távolságban, a nyílt tengeren futott. Dél-Amerika hosszan kanyargó partjait követve, állandóan északi irányban haladt. A Japán-tengerről való elindulásunk óta eddig tizenhatezer mérföldet tettünk meg.

Délelőtt tizenegy óra tájt a 37. délkör mentén áthaladtunk a Baktérítőn, s a Frio-fokot megkerülve kifutottunk ismét a nyílt tengerre. Nemo kapitányt cseppet sem vonzották Brazília emberlakta partjai, s ez Ned Landet módfelett elkeserítette. A Nautilus most szédületes iramban haladt. A leggyorsabb halak, madarak sem bírtak követni bennünket, s így nem volt alkalmam megfigyelni az óceán e részén a természeti csodákat.

Több napig tartott ez a szédületes iram, s április 9-én este megpillantottuk Dél-Amerika legkeletibb pontját, a San Roque-fokot. Azután a Nautilus ismét eltávolodott a parttól, s egy tenger alatti, nagy mélységben fekvő völgybe tért, amely a San Roque-fok és a Sierra Leone - az afrikai part - között vonul. Ez a völgy az Antillák magasságában elágazik, s egy óriási, kilencezer méter mély behorpadásban végződik. Ezen a helyen az óceán geológiai szelvénye hat kilométeres meredek szirtfalat alkot, amely a Kis-Antillákig vonul; a Zöld-fok[20] magasságában egy másik hatalmas szirtfal emelkedik, s ez a két sziklafal teljesen körülkeríti az elmerült földrészt, az Atlantiszt. Erről a két szirtfalról a Nautilus könyvtárában található kézzel rajzolt térképekből szereztem tudomást; a térképek valószínűleg Nemo kapitánytól származnak, és saját megfigyelései alapján készülhettek.

Két napig jártunk az elhagyatott, mély vízben; a Nautilus magassági kormánya segítségével nagy mélységekbe szálltunk le. Hajónk átlós irányban haladt, s így hol mélyebbre süllyedt, hol magasabbra emelkedett. De április 11-én hirtelen a felszínre szállt, s az Amazonas torkolatánál megpillantottuk ismét a földet. Az Amazonas víztömege olyan hatalmas, hogy mérföldekre kiviszi az édesvizet a tengerbe.

Áthaladtunk az egyenlítőn. Húszmérföldnyire nyugat felé elmaradt mögöttünk Francia-Guayana is, ahol pedig könnyen menedéket lelhettünk volna, ha most megszökünk. Csakhogy éppen heves szél fújt, hatalmas hullámok ágaskodtak a tengeren, és nem vághattunk neki csónakon a haragvó óceánnak. Úgy látszik, még Ned Land is belátta ezt, mert egy árva szóval sem tett említést nekem a szökésről. Én pedig kerültem minden ilyen célzást, mert nem akartam őt felbátorítani egy esetleges szökési kísérletre, amely már eleve kudarcra volt ítélve.

Szökésre tehát egyelőre nem gondolhattunk. Én ebbe nagyon is könnyen beletörődtem, mert igen érdekes tanulmányokat végeztem. A Nautilus április 11-én és 12-én, két teljes napon át az óceán felszínén úszott, s hálói virágállatokból, halakból és kétéltűekből csodálatos gazdag fogást emeltek ki a tengerből.

A vontatóhálók láncain néhány érdekes virágállat akadt fenn. Ezek nagyrészt a tengeri kökörcsinek családjához tartozó, gyönyörű szép phyctalisok voltak, más fajták mellett találtam közöttük egy phyctalis protextát is, amely az óceán e részében otthonos. Henger alakú kis törzsét függőleges vonalak és piros pontok ékítik, s a csápok gyönyörű szirmokhoz hasonlóan bomlanak ki belőle.

A kihalászott puhányokhoz hasonló példányokat már máshol is tanulmányozhattam; így a tornyoscsigát, az olívacsigát, amelynek hússzínű testét rőt pontok tarkítják; a megkövesedett skorpióhoz hasonló, különös alakú szárnyascsigát, az áttetsző hyalisokat, az argonautákat, a pompás, ízletes szépiákat s egy bizonyos fajtájú kalamájót, amelyet az ókori természettudósok a repülőhalakhoz soroltak; ez a kalamájó főként a tőkehal halászatánál szolgált csalétekül.

Többféle halat is megfigyelhettem ezen a tájon; ezeket most volt első ízben alkalmam tanulmányozni. A porcos halak közül az angolna fajtájához tartozó ingolát; ez a hal tizenöt hüvelyk hosszú, feje zöldes, uszonyai lilák, hasa szürkéskék, ezüstös-barna hátát élénk színű foltok tarkítják, szemének szivárványhártyáját arany színű karika övezi; ezek a furcsa állatok édesvízben élnek, s az Amazonas folyam árjával sodródtak bizonyára ki a tengerbe. Láttam még hegyes csőrű, hosszú, vékony farkú, csipkézett úszótüskés gumós rájákat, továbbá egy méter hosszú, többsoros, befelé hajló fogazatú, szürkésfehér bőrű kis cápákat is. Láttam vöröses, egyenlő szárú háromszög alakú, fél méter hosszú ördöghalat, amelynek melluszonyai húsos nyúlvánnyal nőttek hozzá törzséhez, s ezért a denevérhez hasonlítanak, de az orrlyukai közelében kidudorodó, szaruképződményű nyúlvány miatt agyaras-halnak nevezik. Láttam végül többféle fajtájú íjhalat is.

E kissé száraz, de pontos felsorolást az általam megfigyelt csontos halakkal zárom le. Láttam vöröses ajakhalakat; testüket csak a hát- és farkuszonyuk tövében fedi pikkely. Láttam arany, ezüst, rubin és topáz színekben csillogó aranyszárnyú halat, aranyos farkú árnyékhalat, fekete tengeri felcsert, szurinámi négyszemű halat stb.

A "stb." ellenére is meg kell említenem még egy halat, amelyre Conseil sokáig visszaemlékezik majd - mégpedig nem ok nélkül.

Az egyik hálóból egy egészen lapos testű, húszkilós rája került elő. Teste a farkától eltekintve tökéletesen korong alakú volt. A fehér hasú állat vöröses hátát nagy, sötét, feketével bekarikázott pettyek tarkázták, bőre nagyon sikamlós volt, törzse kétlebenyes uszonyban végződött. Ott hevert a tetőn, ficánkolt, vergődött, görcsös rángásokkal igyekezett hátára fordulni, s a nagy erőlködésben már majdnem visszaugrott a tengerbe. De Conseil világért se hagyta volna veszendőbe menni ezt a halat, odaugrott hozzá, s mielőtt megakadályozhattam volna, megmarkolta a két kezével.

A derék fiú abban a pillanatban elvágódott, lába a levegőben kalimpált, féloldala menten megbénult, s kétségbeesetten kiáltozni kezdett:

- Segítség! Tanár úr! Jöjjön ide!

Először esett meg a szegény fiúval, hogy felszólító módot használt...

Ned Land segítségével felemeltem Conseilt, s teljes erővel dörzsölgetni kezdtük a testét. Amikor szegény feje végül magához tért, ez a javíthatatlan osztályozó elhaló hangon azt rebegte:

- A porcogós halak osztályához, a merevkopoltyúsok rendjéhez, a porcosbőrűek alosztályához, a ráják családjához és a villamos ráják neméhez tartozik!

- Igen, édes fiam - feleltem. - Szörnyű állapotodat egy villamos rájának köszönheted!

- Ó, sose féljen a tanár úr, bosszút állok én ezen az állaton! - dörmögte Conseil.

- Hogyan, fiam?

- Úgy, hogy megeszem.

S Conseil még az este beváltotta fenyegetését: bosszúból ette meg a ráját, mert őszintén szólva, a húsa igen szívós volt.

Szegény Conseil a villamos ráják legveszedelmesebb fajtájával, a cumanával akaszkodott össze. Ez a furcsa állat az elektromosságot jól vezető vízben több méternyi távolságból halálra sújtja a halakat. Testének két, huszonhét négyzetláb nagyságú lapos felülete hatalmas feszültségű villamossággal van töltve.

Másnap, április 12-én, a Nautilus nappal a holland-guayanai partokhoz közeledett. Itt falkákba verődve számos lamantin-család élt. Manatusok voltak, amelyek a dugonggal együtt a szirének rendjéhez tartoznak. Ezek a hat-hét méter hosszú, szép, békés, ártalmatlan állatok vagy négyezer kilogramm súlyúak lehettek. Elmondtam Conseilnek, hogy milyen fontos szerep jut a természetben ezeknek az emlősöknek. Lelegelik, mint a fókák, a tenger alatti réteket, elpusztítják az elburjánzó növényzetet, amely különben elrekesztené a forró égövi folyamok torkolatát.

- Tudják-e, barátaim, hogy mi történt azóta, hogy az ember csaknem teljesen kipusztította e hasznos állatokat? A rothadó tengeri fű megfertőzte a levegőt. A fertőzött levegő terjeszti pedig a sárgalázt.[21] Ezen a gyönyörű tájon is erősen pusztít a sárgaláz. A mérgező hatású rothadó növények óriási tömegben szaporodnak el a forró égöv alatt, s a Rio de Platától egészen Floridáig a betegség terjedésének nem lehet gátat vetni!

S ha hihetünk Toussenelnek,[22] ez még semmi ahhoz a csapáshoz képest, amely majd utódainkat fogja sújtani, amikor a bálna meg a fóka teljesen kipusztul már a tengerből. Polipok, medúzák, kalamájók népesítik be majd akkor a tengert, s a tenger hatalmas fertőző góccá válik, minthogy "kivesztek belőle azok a hatalmas gyomrú állatok, amelyeknek az a feladatuk, hogy tisztítsák a tenger felszínét".

A Nautilus parancsnoka sem tagadta ezt az elméletet, mégis elejtettek néhány manatust. A vadászat célja ugyanis az volt, hogy a marha- s borjúhúsnál is finomabb, kitűnő hússal lássák el a hajó éléskamráját. Ez a vadászat azonban cseppet sem volt érdekes. A manatusok még csak nem is védekeztek, úgy verték agyon őket. A raktárba most több tonna hús került. Szárítással tartósították.

A valóban dús tenger ezen a napon még egy másik fajta halat is szolgáltatott a Nautilus számára. Különös halászat volt ez. A hálókba sok furcsa hal került, amelynek húsos szélű, tojásdad korongban végződő feje volt. Ezek az alsókaros puha hasuszonyosok harmadik családjához tartozó gályatartó bojtorjánhalak voltak. Korongjuk mozgatható porcokból áll; ezek segítségével az állat légüres teret tud létrehozni, s úgy hozzátapad a tárgyakhoz, mint a pióca.

A Földközi-tengerben megfigyelt bojtorjánhal is ehhez a fajtához tartozik. De itt most csontos bojtorjánhalakat fogtunk ki, amelyek az óceánnak csakis ezen a táján otthonosak. Matrózaink rögtön vízzel teli dézsákba dobták őket.

A halászat befejeztével a Nautilus a part felé közeledett. A hullámokon most tengeri teknősbékák szunyókáltak. Nehéz lett volna kifogni ezeket az értékes kétéltűeket, mert a legcsekélyebb neszre mindjárt felébrednek; a szigony pedig nem töri át a hátukat borító páncélt. Matrózaink a bojtorjánhalakat használták fel most a halászatra, s ezek valóban bámulatos ügyességgel dolgoztak. A bojtorjánhal olyan, mint valami eleven horog - micsoda kincset jelentene egy ilyen állat azok számára, akiknek a horgászásban telik örömük!

A Nautilus matrózai a bojtorjánhal farkára gyűrűt kötöttek, akkorát, hogy ne akadályozza őket a mozgásban; a gyűrűre hosszú kötelet kötöttek, ennek másik végét pedig a hajóhoz erősítették.

A bojtorjánhalakat azután kidobták a tengerbe. Ezek tüstént munkához láttak; rátapadtak a teknősbékák testére. Olyan szívósan rájuk akaszkodtak, hogy inkább szét hagyták volna tépni magukat, semmint hogy eleresszék a zsákmányt. A hozzájuk tapadt teknősbékákkal együtt a bojtorjánhalakat is felvontatták a hajóra.

Sikerült ilyen módon több darab egy méter széles, kétszáz kilogrammos cacuannát kifognunk. Értékes páncéljukat nagy, szemcsés, vékony, átlátszó, fehérrel és sárgával pettyezett barna lemezek fedik. Ezenkívül a húsuk is igen ízletes.

Az Amazonas torkolatvidékén való tartózkodásunk a teknősbékahalászattal véget ért. Mire leszállt az éj, a Nautilus már a nyílt tengeren úszott.


XVIII. POLIPOK

A Nautilus a következő napokban mindinkább eltávolodott az amerikai parttól. Nyilvánvaló, hogy a hajó kerülni akarja a Mexikói-öböl és az Antillák körüli tenger vizét. Pedig ott is elég mélyen járhatott volna, hiszen ezen a tájon a tenger átlagos mélysége ezernyolcszáz méter. Valószínűnek tartom, hogy ez a szigetekkel teleszórt tenger, amelyet sűrűn szelnek át a gőzhajók, nem volt ínyére Nemo kapitánynak.

Április 16-án, körülbelül harminc mérföldnyi távolságban, feltűnt előttünk Martinique- és Guadeloupe-szigete. Egy futó pillanatra láttam csupán magasba meredő hegyormaikat.

A kanadai azt tervezte, hogy a Mexikói-öbölben kísérli meg ismét a szökést, vagy úgy, hogy valamelyik szigeten próbál partot érni vagy úgy, hogy odaevez a szigetek közötti forgalmat lebonyolító számos hajók egyikéhez, s megkéri, vegyenek fel bennünket a fedélzetre. Ha Ned Land meg tudta volna kaparintani a kapitány tudtán kívül a csónakot, a szökés itt könnyen sikerülhetett volna. De az óceán kellős közepén szökésre már nem gondolhattunk. Érthető, hogy a kanadai most nagyon lehangolt volt.

Ned Land, Conseil meg én hosszan megtárgyaltuk ezt az ügyet. Hat hónapja voltunk már a Nautilus foglyai. Tizenhétezer mérföldet futottunk be vele, s amint Ned Land mondta, oktalanság volna abban reménykednünk, hogy utunk egyhamar véget ér.

S Ned Land ekkor váratlan javaslattal állt elém: tegyem fel a kapitánynak határozottan a kérdést, örökre itt szándékozik-e tartani bennünket a hajóján?

Sehogyan sem tudtam rászánni magam erre a lépésre. Véleményem szerint az úgysem vezethet eredményre. Semmit sem várhatunk a Nautilus parancsnokától, hanem a magunk kezébe kell vennünk a sorsunkat. Egyébként is észrevettem, hogy ez az ember egyre komorabbá, zárkózottabbá válik, egy idő óta egyre ritkábban elegyedik beszédbe velem. Az volt az érzésem, hogy szándékosan kerüli a személyes érintkezést. Nagy ritkán találkoztunk. Régebben szívesen magyarázgatott nekem a tenger alatti világ csodáiról; most azonban magamra hagy a tanulmányaimmal, nem is mutatkozik a szalonban.

Miféle változáson mehetett át ez az ember? S mi lehetett a változás oka? Nem hibáztathattam magamat semmiben. Talán terhessé vált számára jelenlétünk a hajón? És mégsem remélhetem, hogy ez az ember valaha is szabadon ereszt bennünket...

Megkértem Nedet, hagyjon nekem időt, hogy alaposan megfontolhassam a dolgot, mielőtt cselekednék. Ha lépésem nem vezet eredményre, csak azt érjük el vele, hogy a kapitány ismét gyanút fog, helyzetünk pedig roppant kínossá válik, és megnehezítjük magunknak a szökést. Hozzá kell tennem még azt is, hogy egészségi okokkal semmiképp sem érvelhetek a kapitány előtt. A délsarki jégtorlasznál átélt kemény megpróbáltatástól eltekintve, sosem voltunk még ily pompás egészségben, mint most. S ezt mindhármunkról állíthatom. Az egészséges táplálkozás, az éltető levegő, a rendszeres életmód, az egyenletes hőmérséklet megóvott bennünket minden betegségtől. Megértem, hogy ez az élet roppant vonzó lehet az olyan ember számára, aki nem vágyódik vissza a földre. Ez az élet igen vonzó lehet Nemo kapitány számára, aki otthon van a hajóján, s oda megy, ahová akar, s mások számára titokzatos utakon, de nagyon is tudatosan halad a célja felé. De mi nem fordítottunk hátat az emberek világának. Én nem akarom sírba vinni magammal érdekes és teljesen újszerű tanulmányaim eredményét. Most már valóban hivatott vagyok a tenger életéről szóló könyv megírására, az én igazi könyvem megírására, s minden vágyam az, hogy ez a könyv előbb-utóbb napvilágot lásson.

Mennyi érdekes állatpéldányról emlékeztem meg napi feljegyzéseimben a minap is, amikor az Antillák előtt fekvő tengeren jártunk, tíz méter mélységben a felszín alatt, s én a szalon ablakán át figyelhettem a vízben nyüzsgő élőlényeket! Láttam többek között "portugál gálya" vagy tengeri physalis elnevezés alatt ismert hólyagmedúzákat: alakjuk olyan, mint valami nagy, hosszú hólyagé, gyöngyházszínű fényük van, hártyás tapogatójukat a szél felé nyújtják, kék csápjaik úgy lebegnek a vízben, mint megannyi selyemszál. Szemre gyönyörű szépek, de úgy csípnek, mint a csalán; érintésre maró folyadékot választanak ki magukból. Az ízelttestűek közül másfél méter hosszú gyűrűsférgeket láttam; rózsaszínű szívókájuk van s ezerhétszáz mozgószervük; a szivárvány minden színében játszottak, amint a vízben kígyózva elúsztak mellettünk. A halak ágazatából tíz láb hosszú, hatszáz fontos óriási porcos rájákat láttam. Hasuszonyuk háromszögletű, hátuk közepe kissé kidudorodik, szemük a fej elülső részének végén helyezkedik el. Úgy lebegnek a vízben, mint valami hajóroncs, s amint elúsztak a Nautilus mellett, néha teljesen elsötétítették az ablakunkat. Láttam továbbá fekete-fehér színárnyalatú amerikai íjhalat, hosszú testű, húsos, sárga uszonyú, kiugró állkapcsú gébet, egy méter hatvan hosszú, rövid, hegyes fogú, apró pikkelyekkel fedett makrélát. Azután, csillogó uszonyaikat mozgatva, egy-egy raj fejtől farkig arannyal csíkozott sávos márna úszott el az ablak előtt; olybá tűntek, mint megannyi remekül ötvözött, drága ékszer. Hajdan Dianának[23] szentelték ezeket a halakat, s különösen kapósak voltak a gazdag rómaiaknál. Róluk tartotta a közmondás: "Meg ne egye, aki ilyen halat fog!" Láttam még bársonyos-selymes testű, smaragdzöld csíkokkal díszített, aranyos pomacanthusokat is; úgy vonultak el előttünk, mint Paolo Veronese, a reneszánszkori olasz festő pompázatos öltözékű velencei főurai. Láttam villódzó fényű, tizenöt hüvelyk nagyságú heringeket is; tengeri pérhalak csapdosták a vizet vastag, húsos farkukkal, vörös marénák szelték éles hátuszonyukkal a habokat, s az ezüstös szelének vagy holdhalak, nevükhöz méltóan, úgy tűntek fel a víz távoli látóhatárán, mint megannyi fehéren tündöklő hold.

Még rengeteg csodálatos, számomra eddig ismeretlen állatpéldányt figyelhettem volna meg, ha a Nautilus lassan-lassan nem szállt volna alá a mély rétegekbe. A magassági kormány kétezer-háromezer-ötszáz méter mélységbe vitt le bennünket. Itt az állatvilágot már csak a tengeri liliomok képviselték, meg a tengeri csillagok s a medúza-fejű, kecses pentacrinusok, amelyek hosszú szárukon egy kis kelyhet himbáltak; továbbá a kúpos héjú gyöngycsigák meg a tányércsigák.

Április 20-án ismét átlagosan ezerötszáz méterre szálltunk fel. A legközelebbi föld a Bahama-szigettenger volt. Ezek a szigetek úgy meredeznek ki a tengerből, mintha szétszórt kupacokba utcaköveket dobált volna valaki. Magas, egyenes szirtfalak emelkedtek ki itt a tengerfenékből, s e durva tömbök széles rétegei között mély, fekete lyukak tátongtak; mélyükbe a villamos ívlámpa fénye sem bírt behatolni.

A sziklákat hosszú, nagy füvek lepték el. Az óriási szíjmoszatok és hólyagmoszatok titáni méretű lugasokat boltoztak a víz alatt.

Conseiljel és Neddel ezekről az óriási tengeri növényekről beszélgettem, s így természetesen szóba kerültek a tenger óriásállatai is. Az óriási tengeri növények nyilván ezeknek szolgálnak táplálékul. A szinte mozdulatlan Nautilus ablakán át az óriási növények rostjain azonban csak a brachyurusok osztályához tartozó fontosabb ízeltlábúakat láttam: hosszú lábú tengeri pókokat, lilás rákokat és az Antillák előtt elterülő tengerben otthonos cliókat.

Tizenegy óra felé járt az idő, amikor Ned Land felhívta figyelmemet arra az óriási nyüzsgésre, amely a nagy moszatok között észlelhető volt.

- Nos - mondtam -, ezek itt valóságos polipbarlangok. Csöppet sem csodálkoznék, ha most szemtől szembe meg is pillanthatnék néhány szörnyűséges állatot.

- Hogyhogy? - kérdezte Conseil. - A kalamájókra gondol a tanár úr? A fejlábúak osztályához tartozó közönséges kalamájókra?

- Nem, fiam - mondtam. - Itt talán óriási méretű polipok lesznek. Hanem a mi Ned barátunk ezúttal alighanem tévedett, mert semmit se látok.

- Milyen kár - felelte Conseil. - Szerettem volna szemtől szembe látni egy ilyen polipot, hiszen annyit hallottam már róluk. Azt mondják, hajókat bírnak elsüllyeszteni és...

- Lárifári! - vágott szavába gúnyosan a kanadai.

- ...és Krakeneknek nevezik őket - fejezte be Conseil a mondatot, mit sem törődve cimborája gúnyolódásával.

- Velem ugyan senki sem hiteti el, hogy ilyen állatok vannak - mondta Ned.

- Miért ne hinném el? - kérdezte Conseil. - A tanár úr narválját is elhittük.

- Elég hiba volt, édes fiam.

- Az már igaz. De mások még mindig hisznek benne.

- Valószínűleg, fiam. De én már csak akkor hiszek az ilyen szörnyű polipok létezésében, ha a saját kezemmel boncoltam fel egyet feleltem.

- A tanár úr tehát nem hisz az óriási polipok létezésében? - kérdezte tőlem Conseil.

- Ki az ördög hitt bennük valaha? - kiáltotta a kanadai.

- Sokan hittek benne, kedves barátom.

- Meglehet, hogy a tudósok hittek benne, de a halászok soha!

- Téved, Ned. A halászok is hittek benne, meg a tudósok is.

- Jómagam is egész világosan emlékszem rá, hogy láttam egyszer egy polipot, amint karjaival lehúzott egy nagy hajót a mélységbe - mondta Conseil, halálosan komoly ábrázattal.

- Te láttad ezt? - kérdezte a kanadai.

- Igen, Ned, láttam.

- Saját két szemeddel?

- Saját két szememmel.

- Hol, ha szabad kérdeznem?

- Saint Malóban - vágta rá nyugodtan Conseil.

- A kikötőben? - kérdezte gúnyos hangsúllyal Ned Land.

- Nem, hanem a templomban - felelte Conseil.

- Templomban? - csattant fel a kanadai.

- Igen, édes Ned. Egy festményen, amely a szóban forgó polipot ábrázolta.

- Mi a csuda! - nevette el magát Ned. - Conseil úr ezúttal szépen lóvá tett engem!

- Dehogyis! - mondottam. - Conseil igazat mond. Magam is hallottam erről a képről. A festmény tárgyát a művész egy legendából merítette, s maga is tudja, Ned, hogy mit kell tartanunk a legendák természetrajzi vonatkozásairól. Az emberek képzelete különben is szívesen elkalandozik, amikor ilyen szörnyekről van szó. Még cifrábbakat is állítottak annál, hogy a polip a hajókat le bírja húzni a mélységbe. Egy bizonyos Oleus Magnus nevezetű egyén mérföldnyi hosszúságú polipról beszélt, amely nem is állathoz, hanem inkább valami szigethez hasonlított. Sőt, azt is regélik, hogy egyszer régen a nidrosi érsek oltárt emeltetett egy hatalmas sziklára. Amikor a mise véget ért, a szikla megindult, és besétált a tengerbe. Az a szikla ugyanis egy polip volt.

- Ez a mese vége? - kérdezte a kanadai.

- Nem, kedves barátom - feleltem. Egy másik érsek, a bergeni Pontoppidan meg egy polipról beszél, amelynek hátán egy egész lovasezred gyakorlatozott.

- De nagyokat lódítottak ezek a régi érsekek! - mondta Ned Land.

- Végezetül hadd említsem meg, hogy az ókor természetrajzzal foglalkozó tudósai olyan óriási polipszörnyeket említenek, amelyeknek akkora a szájuk, mint valami tengeröböl; roppant nagy testükkel át sem bírnak úszni a Gibraltári-szoroson, mert az nekik túl keskeny.

- Nocsak! - mondta a kanadai.

- És mi az igazság ezekben a mesékben? - kérdezte Conseil.

- Semmi, kedves barátom. Egy szikrányi igazság sincs bennük, semmi, ami még innen volna a valószínűség határán - mindez a regék vagy a legendák birodalmába tartozik. A mesemondók képzelete nem a valóságos tényekből indul ki, csak valami ürügyre van szükségük, amiből a mesét szövögethetik. Senki sem tagadja az óriási méretű polipok és kalamájók létezését, de ezek az óriási polipok kisebbek a cetféléknél. Arisztotelész megállapította egy kalamájóról, hogy öt könyök, vagyis három méter tíz centiméter hosszú. A mi halászaink gyakran látnak egy méter nyolcvan centiméternél is nagyobb polipokat. A trieszti és a montpellier-i múzeumokban két méter hosszú polipok vázát őrzik. A természettudósok számítása szerint az egyik hat láb hosszú állatnak huszonhét láb hosszú lehetett a karja. Márpedig ez ilyenformán csakugyan félelmetes, szörnyű állat lehetett.

- Manapság is fognak ki a halászok ilyen óriási polipokat? - kérdezte a kanadai.

- Halászni nem halásznak ki ekkora polipokat, a tengerészek azonban többször is láttak már ilyesmit. Az egyik barátom, Paul Bos kapitány, Le Havre-ból, gyakran emlegette, hogy az Indiai-óceánon látott egyszer egy ilyen roppant nagy állatot. Néhány év előtt azonban, mégpedig 1861-ben, olyan megdöbbentő eset történt, hogy nem lehet többé tagadni az óriási puhányok létezését.

- Mi történt? - kérdezte Ned Land.

- Megmondom. 1861-ben, Teneriffától északkeletre, körülbelül azon a szélességi fokon, amelyen mi most járunk, az Alecton ágyúnaszád legénysége megpillantott egy víz alatt úszó, szörnyű nagy kalamájót. Bouguer parancsnok megközelítette az állatot, szigonnyal, majd puskával támadott rá, de jóformán eredménytelenül, mert a szigonyok és a puskagolyók úgy hatoltak át a puhány testén, mint a lágy kocsonyán. Hosszú, eredménytelen kísérletezés után a legénységnek sikerült végre hurkot vetni a puhány teste köré. A hurok lecsúszott az állat farkuszonyáig, s ott megakadt. Ekkor megpróbálták a szörnyű állatot felhúzni a hajóra, de akkora volt a súlya, hogy a kalamájó a huroknál leszakadt a farkáról, s ahogy volt, a farkdísze nélkül, eltűnt a tengerben.

- No, csakhogy végre egy tényt is hallok - mondta Ned Land.

- Méghozzá elvitathatatlan tényt, kedves barátom. Javasolták is, hogy nevezzék el "Bouguer-kalamájónak" ezt a polipot.

- Milyen hosszú volt ennek a polipnak a teste? kérdezte a kanadai.

- Körülbelül hat méter, ugyebár? - szólalt meg Conseil, aki az ablak előtt állva, figyelmesen vizsgálta a szirtfal kiugrásait.

- Annyi volt a hossza, valóban - feleltem.

- És a fejéből, ugyebár, nyolc kar nőtt ki, s ezek a karok úgy tekeregtek a vízben, mint a kígyók? - faggatott Conseil.

- Pontosan úgy.

- S a szemei a feje búbján ültek s rettentő nagyok voltak?

- Igen, fiam.

- És a szája, ugyebár, olyan volt, mint a papagáj csőre, csakhogy óriási nagy volt?

- Eltaláltad, Conseil.

- Na hát - folytatta Conseil nyugodtan -, a tanár úr engedelmével itt látható a Bouguer-kalamájó, vagy legalábbis valamelyik testvére.

Conseilre pillantottam. Ned Land az ablakhoz futott.

- Szörnyűséges állat! - kiáltott fel hirtelen.

Kinéztem én is az ablakon. Önkéntelenül megborzadtam. Szemem előtt egy elképesztően rút szörnyeteg mozgolódott, olyan volt, mint valami mesebeli fertelmes torzalak.

Egy hatalmas méretű, nyolc méter hosszú kalamájó úszott hátrafelé a Nautilus irányába. Óriási, kék színű szemeivel mereven bámult ránk. Lábaknak beillő nyolc karja a fejéből nőtt ki - ezért nevezik fejlábúaknak ezeket az állatokat. A lábak kétszer akkorák voltak, mint maga a test, s úgy kígyóztak, mint a fúriák[24] hajzata. Tisztán láttuk a karok belső felületén levő, szám szerint kétszázötven, félgömb alakú, kupakszerű szívóját. Az állat szívóival időnként rátapadt a szalon ablakára; a szívók alatt az üvegen ilyenkor légüres tér képződött. A szörnyeteg szája szarunemű csőr volt, olyan alakú, mint a papagáj csőre; függőleges irányban nyílt és csukódott. A csőr félelmetes ollójából szintén szarunemű, több sor hegyes foggal ellátott remegő nyelv nyúlt ki. Milyen szeszélyes alakzatokat találunk a természetben! Madárcsőr egy puhány fején! A kalamájó középső részén duzzadt orsó alakú testének húsos tömege huszonötezer kilogrammot nyomhatott. Az állat egyre változtatta a színét, mégpedig igen gyorsan, s aszerint, hogy izgalomba jött vagy lecsillapult, hol sápadtszürke, hol meg vörösesbarna színt öltött.

Mi ingerelhette fel a polipot? Valószínűleg a hajónk, a Nautilus, mert ez erősebbnek bizonyult nála. Nem bírta a hajót szívókarjaival s állkapcsával megragadni. Pedig micsoda hatalmas energia lakozik ezekben a polipokban! Milyen erőteljesen mozognak! Elpusztíthatatlanok, hiszen három szívük van![25]

A szerencsés véletlen folytán most elénk került egy óriási kalamájó, s én nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy behatóan tanulmányozzam a fejlábúak e különleges példányát. Leküzdöttem undoromat, vettem egy ceruzát, s hozzáfogtam, hogy lerajzoljam a visszataszító szörnyeteget.

- Ez talán ugyanaz az állat, amellyel az Alecton találkozott - mondta Conseil.

- Tévedsz felelte a kanadai. - Hiszen amaz elveszítette a farkát, ennek meg semmije sem hiányzik!

- Ez éppenséggel nem bizonyít semmit! feleltem. Ezeknek az állatoknak újra kinő a karjuk meg a farkuk. A Bouguer-kalamájó hét év előtt veszítette el a farkát, volt ideje, hogy kinőjön.

- Hát hogyha ez nem is az a kalamájó, akkor a Bouguer-féle kalamájó talán ott lesz a többiek között! - mondta Ned.

És valóban, újabb polipok jelentek meg a jobb oldali ablak előtt. Hetet számoltam össze. A Nautilus kíséretébe szegődtek; hallottam, amint csőrük koppant a hajótest acélburkolatán.

Folytattam munkámat, a rajzolást. A förtelmes polipok nem tágítottak a Nautilus mellől; olyan pontosan igazodtak a hajó menetéhez, hogy innen, a szalonból mozdulatlannak tűntek, s én az ablaküvegen át - rövidülésben - akár le is kopírozhattam volna őket. Megkönnyítette a dolgot, hogy a Nautilus most mérsékelt sebességgel haladt.

Hajónk egyszerre csak megállt. Hatalmas lökés reszkettette meg minden eresztékét. - Megfeneklettünk? - kérdeztem.

- Valószínűleg - felelte a kanadai. - De máris lebegünk, a hajót felkapta a víz.

A Nautilus valóban a vízben lebegett; de előre nem haladt. A csavar szárnyai nem csapkodták a vizet. Egy perc telt el így. Aztán megnyílt a szalon ajtaja, s Nemo kapitány a másodtiszt kíséretében belépett a terembe.

Régóta nem találkoztam vele. Az arca komornak tűnt. Egy árva szót sem szólt hozzánk, talán észre se vett minket. Az ablakhoz lépett, nézte a polipokat, majd néhány szót mondott a másodkapitánynak.

Ez kisietett a szalonból. A redőnyök hamarosan bezárultak. Kigyulladt a mennyezetvilágítás.

A kapitányhoz léptem.

- Érdekesek ezek a polipok - jegyeztem meg könnyedén, mintha csak egy akvárium üvegmedencéje előtt állnék.

- Csakugyan, roppant érdekesek, tudós uram - felelte a kapitány. - Mindjárt közelharcba bocsátkozunk velük.

A kapitány arcába meredtem. Azt hittem, rosszul hallok.

- Hogyan? Közelharcba bocsátkozunk velük? - kérdeztem.

- Úgy van, professzor úr. Megállt a hajócsavar. Valószínűnek tartom, hogy az egyik polip szarunemű állkapcsával belekapaszkodott a hajócsavar szárnyába. Ezért álltunk meg.

- S most mit tesz ön?

- Felszállok a felszínre, s agyonverem a férgeket.

- Nehéz vállalkozás lesz!

- Úgy van. A villanygolyók hatástalanok lesznek, nem robbannak a puha testben, mert nem találnak kellő ellenállásra. Majd fejszével támadunk rájuk.

- És szigonnyal, kapitány úr, ha ön elfogadja a segítségemet - szólt közbe a kanadai.

- Elfogadom, Land mester.

- Elkísérjük önöket - mondtam, s Nemo kapitányt követve, a középső lépcsőhöz siettünk.

Tizenkét matróz állt itt, támadásra készen, fejszékkel felfegyverezve. Conseil meg én is fejszéket ragadtunk. Ned Land egy szigonnyal állt fel.

A Nautilus ekkor felszállt a tenger tükrére. Az egyik matróz a lépcső felső fokára állt, s meglazította a fedélzetnyílást rögzítő csavarokat. Alig egy pillanat múlva a fedélzetnyílás fedele hirtelen kivágódott: nyilván egy polip húzta magához a szívóival.

A nyíláson át, mint valami kígyó, hosszú kar tekerődzött le, s fölötte húsz másik hadonászott. A kapitány lesújtott rá a fejszével, s egyetlen csapással levágta a lépcsőfokokon lefelé tekeredő félelmetes csápot.

S miközben mi egymás hegyén-hátán a tetőre tódultunk, két másik kar emelkedett a levegőbe, hirtelen lecsapott a kapitány előtt álló matrózra, s rettenetes erővel elragadta a szerencsétlent.

Nemo kapitány felordított. A tetőre ugrott. Valamennyien a nyomába tódultunk.

Rettentő jelenet következett. A hatalmas csáp szívói rátapadtak a matrózra, s a szerencsétlen a levegőben himbálódzott, kényre-kegyre kiszolgáltatva a rettentő csáp ölelésének. Hörgött, fuldoklott, ordított: "Segítség! Segítség!" A matróz franciául sikoltotta e szavakat - s a szívem erre rettenetesen összeszorult. Egy honfitársam van tehát a hajón - talán többen is vagyunk itt franciák! Halálom napjáig nem felejtem el ezt a szívszaggató segélykiáltást...

A szerencsétlen ember veszve volt. Ki ragadhatja ki a borzalmas erejű karok szorításából? Nemo kapitány mégis rárontott a polipra, s egyetlen fejszecsapással levágta az egyik karját. A másodkapitány ádáz dühvel birkózott a Nautilus oldalán felkúszó szörnyekkel. A legénység fejszével hadakozott. A kanadai, Conseil meg én is csapkodtuk fegyverünkkel ezt a hústömeget. Erős pézsmaszag áradt a levegőben. Förtelmes volt.

Egy pillanatig már azt hittem, hogy sikerül kiragadnunk a szerencsétlen matrózt a polip tapadó, szívó szorításából. A nyolc karból hetet már levágtunk. A polip egyetlen, megmaradt karja úgy himbálta most a levegőben a vonagló embert, mint a pelyhet. De abban a pillanatban, amikor Nemo kapitány rárontott a másodkapitánnyal a polipra, ez a potrohában levő tömlőből valami feketés folyadékot lövellt ki, s teljesen elvakított minket. Mire a fekete felhő szétfoszlott, a polip szerencsétlen honfitársammal együtt eltűnt a mélységben!

Irtózatos düh forrt fel bennünk. Nem voltunk észnél, rávetettük magunkat a szörnyetegekre! Tíz vagy tizenkét polip vetette meg magát a tetőn és a Nautilus oldalán. Egymás hegyén-hátán hemperegtünk a kiömlő vérben és a fekete tintában rángatódzó, széthasogatott csonkok között. Úgy láttuk, mintha a ragadós csápok, a hidra[26] fejéhez hasonlóan, újból kinőttek volna. Ned Land szigonyát a tintahalak szemébe döfködte, minden csapásával megvakított egy állatot. De az egyik polip elől sehogyan sem tudott kitérni, s ez karjaival egyszerre csak a földre nyomta vakmerő bajtársamat.

Ó, jaj! Úgy belém markolt a fájdalom és a rémület, hogy azt hittem, a szívem menten megszakad! A tintahal kitátotta félelmetes csőrét... Mindjárt kettészeli Nedet! Odarohantam hozzá, hogy megmentsem a poliptól. De Nemo kapitány megelőzött. Fejszéje lesújtott a csőr két óriási kávája közé. A kanadai az utolsó pillanatban megmenekült. Feltápászkodott a földről, és nyeléig döfte bele a szigonyt a polip hármas szívébe.

- Viszonozni akartam csupán egy régebbi szívességét - mondta Nednek a kapitány.

A kanadai erre némán meghajolt.

Negyedóráig tartott a tusa. A tönkrevert, megcsonkított, halálra sebzett polipok végül is visszavonultak a küzdelem színteréről. Eltűntek a tengerben.

Nemo kapitány vérrel borítva, mozdulatlanul állt az ívlámpa házikója mellett, s a tengert nézte, amely elnyelte egyik bajtársát. Szeméből némán hullottak a nehéz könnycseppek.


XIX. A GOLF-ÁRAMLAT

Ezt az április 20-án lezajlott rettentő jelenetet egyikünk sem fogja soha elfelejteni. Mélységesen megrendült lélekkel vetettem akkor papírra a szívbemarkoló eseményt. Ezt a leírást azóta egyszer már átdolgoztam. Azután Conseilnek és Nednek felolvastam. Mindkettőnek az volt a véleménye, hogy híven adtam elő a tényeket, de elbeszélésem nem elég megrázó. Hiába, az ilyen jelenet szemléletes leírására nem is vállalkozhat más, mint vérbeli író, mint "A tenger munkásai"-nak szerzője, a legjelesebb francia költő...[27]

Elmondtam, hogy Nemo kapitány sírva nézte a tengert. Szívét fájdalom marcangolta. Két társát vesztette el azóta, hogy felvett minket a hajójára. S milyen rettenetes halállal halt meg most ez a hűséges barát! Egy polip szörnyűséges erejű karja roppantotta össze, ott fulladt meg a vaskeménységű állkapcsok szorításában! És a kapitány nem is helyezhette őt örök nyugalomra társai mellé, a koralltemető csendes vizében!

Nekem az hasított leginkább a szívembe, amikor a küzdelem közepette a szerencsétlen matróz kétségbeesett sikoltását hallottam. Az én szegény honfitársam a halál markában megfeledkezett a hajón használt nyelvről, s végső pillanataiban hazája nyelvén, az anyanyelvén kiáltott segítségért! A Nautilus legénységének soraiban, ezek között a férfiak között, akik testestől-lelkestől a kapitány híveivé szegődtek, s éppúgy kerülik az embertársaikkal való érintkezést, mint a kapitány, egy honfitársam volt tehát! Ez volt-e vajon az egyetlen francia ebben a titokzatos szövetségben, amely nyilván különféle nemzetiségű egyénekből tevődött össze? Íme, ez is egyike azoknak a megfejthetetlen kérdéseknek, amelyek minduntalan nyugtalanítanak!

Nemo kapitány visszavonult a szobájába, s egy ideig most nem láttam. De tudtam, hogy nagyon szomorú s kétségbeesett lehet, s tépelődik... onnan tudom, mert a kapitány a hajó lelke, mert a Nautiluson pontosan lemérhető a kapitány hangulata! S a Nautilus most nem haladt határozott irányban. Ide-oda hányódott-vetődött a tengeren, mint a hullámok kényére-kedvére dobott holttest. A hajócsavart kiszabadították, mégis alig dolgozott. Hajónkat a véletlen szeszélye sodorta. A kapitány nem bírt elszakadni a nemrég lezajlott küzdelem színterétől, nem bírt megválni attól a helytől, ahol a tenger elnyelte egyik barátját!

Tíz nap múlt el így. A Nautilus csak május 1-én vágott határozottan északi irányba, miután elhaladt a Bahama-szigetek előtt, az azonos nevű csatorna bejáratánál. Most a legnagyobb tengeri áramlat - valóságos folyó - sodrában haladtunk, amelynek egészen sajátságos partjai, halai, hőmérsékleti viszonyai vannak. A Golf-áramlat irányát követtük.

A Golf-áramlat valóban olyan, mintha a maga külön medrében haladó folyam volna az Atlanti-óceán kellős közepén. Vize nem keveredik el az óceán vizével. Sós folyam, sósabb, mint a környező tenger. Átlagos mélysége háromezer láb, átlagos szélessége pedig hatvan mérföld. Egyes helyeken az áramlat sebessége óránként négy kilométer. Víztömege változatlan, s nagyobb, mint a földteke összes folyóinak vízmennyisége együttvéve.

Maury parancsnok ismerte fel, hogy a Golf-áramlat valóban hol ered. Kiindulási pontja - ha ez a meghatározás jobban tetszik - a Gascogne-i öbölben[28] van. A még halovány színű s langyos vízből itt keletkezik az áramlat. A Golf-áramlat délnek tart, végighalad Afrika egyenlítői partja mentén, vize a forró égövi napon felmelegszik, majd átszeli az Atlanti-óceánt; a brazil parton a San Roque-fok érintése után kétfelé ágazik. Egyik ága felveszi az Antillákat mosó tenger forróságát is. Itt kezdődik kiegyenlítő szerepe: ez abból áll, hogy egyensúlyi helyzetet teremt a földgömb különböző hőmérsékletű tengerei között, a trópusi tengerek vizét elkeveri az északi tengerek vizével. A Mexikói-öbölben szinte forráspontig melegszik fel, azután az amerikai part mentén északnak halad, egész Új-Fundlandig; itt a Davis-szoros hideg áramlása eddigi irányától eltéríti - visszakanyarodik megint az óceánba, s a földteke egyik nagy délkörét követve toxodromikus[29] vonalat ír le, majd a 43° táján két ágra szakad. Az egyik ág az északkeleti passzátszelek térítésében visszafordul az Azori-szigetekhez s a Gascogne-i öbölbe - míg a másik ág Írország és Norvégia mellett elhaladva, enyhíti e tájak hőmérsékletét, s északnak térve túlhalad a Spitzbergákon. Itt hőmérséklete négy fokra csökken, s jégmentessé teszi az Északi-sarki-tenger vizét.

A Nautilus most ezen az óceánban áramló folyamon hajózott. A Golf-áramlata Bahama-csatornából kilépve tizennégy mérföld széles, háromszázötven méter mély, sebessége pedig nyolc kilométer óránként. Északnak haladva sebessége egyenletesen csökken. Reméljük, hogy szabályos áramlása nem változik meg, mert ha a Golf-áramlat sebessége és iránya változnék - mint ahogy azt egyesek észlelni vélték -, az európai országok hőmérsékleti viszonyaiban beláthatatlan következményekkel járó zavarok keletkeznének.

Déltájban felmentem a tetőre Conseiljel. Beszéltem neki a Golf-áramlat sajátosságairól. Mikor befejeztem a magyarázatomat, szóltam neki, mártsa meg a kezét az áramlat vizében.

Conseil engedelmeskedett, s nagyon meglepődött, hogy a keze nem érez se hideget, se meleget.

- Ez onnan van - mondottam -, hogy amikor a Golf-áramlat kilép a Mexikói-öbölből, hőmérséklete alig különbözik a vér hőmérsékletétől. A Golf-áramlat olyan, mint valami hatalmas, nagy fűtőkészülék, amely lehetővé teszi, hogy Európa partjai örökösen zöldellő növényzet díszébe öltözzenek. S ha hihetünk Maurynak, a Golf-áramlat melegével, ha az teljesen kihasználható lenne, folyékony állapotban lehetne tartani egy akkora olvasztott vasfolyamot, mint az Amazonas vagy a Missouri.

A Golf-áramlat sebessége e pillanatban másodpercenként két méter huszonöt centiméter volt. Az áramlat annyira elüt a környező tengertől, hogy sűrített vize kiemelkedik az óceán szintjéből; szintkülönbség keletkezik a hideg víz és az áramlat meleg vize között. Ennek a sötét színű s igen gazdag sótartalmú víznek tiszta indigókékje erősen üti a környezet zöld habjait. A határvonal olyan éles, hogy a Karolina-szigetek magasságában a Nautilus vágósarkantyúja a Golf-áramlat vizét hasította, míg a hajócsavar még az Atlanti-óceán vizét csapdosta.

Az áramlat az élőlények egész világát sodorja magával. A Földközi-tengerben annyira elterjedt argonauták népes csapatokban vándorolnak vizében. A porcos halak között legérdekesebbek voltak a ráják; testük nagy, huszonöt láb hosszú, rombusz alakú, a hosszú, mozgékony fark testének csaknem egyharmada. Érdekesek voltak az egyméteres kis cápák is, kurta, kerek fejükkel, több sorban nőtt, hegyes fogaikkal; olybá tűntek, mintha testüket pikkely borítaná.

A csontos halak között szürke ajakoshalakat figyeltem meg, amelyek ezen a tájon otthonosak; továbbá gyűrűs durbincsokat, amelyeknek a szivárványhártyája úgy villog, mint a tűz; nagy, tüskés farkú, apró fajtájú, egy méter hosszú fűrészhalakat is láttam, amelyek halk kis rikkantásokat hallatnak; láttam arannyal és ezüsttel ékített kék aranymakrahalakat, szivárványos szépségű papagájhalakat; színeik versenyre kelhetnek a forró égövi tájak legszebb madarainak színpompájával. Láttam háromszögletes fejű pillangóhalakat, kékes színű, pikkely nélküli rombuszhalakat, görög T alakú, sárgán csíkozott béka fejű, sárga farkú szárnyashalakat, különféle lazacokat, karcsú testű, lágyan csillogó pérhalakat - s láttam még egy gyönyörű halat: az amerikai lovaghalat, amelynek tarkapikkelyes teste olyan, mintha csupa rendjellel meg érdemrendszalaggal volna feldíszítve. Ez az állat az amerikai nemzet hazájának partjain otthonos - noha ebben az országban meglehetősen lefitymálják a kitüntetéseket meg a rendjeleket.

Hozzáteszem még, hogy éjjel a Golf-áramlat vize, különösen viharos időben, úgy foszforeszkált, hogy ragyogása versenyre kelt a mi villamos ívlámpánk fényével!

Május 8-án még az északi Karolina-sziget szélességén, a Hatteras-fok magasságában jártunk. A Golf-áramlat szélessége itt 75 mérföld, mélysége kétszáztíz méter. A Nautilus cél nélkül bolyongott a tengeren. Az volt a benyomásom, hogy a hajón megszűnt minden ellenőrzés. Nem tagadom, ilyen körülmények között alighanem sikerülhet most a szökés. Az emberlakta partokon bárhol könnyen menedéket lelünk. Gőzhajók szelték szakadatlanul a tenger hullámait; ezek a hajók New Yorkból vagy Bostonból a Mexikói-öbölbe tartottak. Rövidjáratú kis kétárbocosok futottak éjjel-nappal rakományukkal, az amerikai part különböző pontjaira igyekezve. Bízvást remélhettük, hogy bármelyik szívesen felvesz minket a fedélzetére. Kedvező alkalom kínálkozott most a szökésre, noha a Nautilust harminc mérföld távolság választotta el az Egyesült Államok partjaitól.

Volt azonban egy bosszantó körülmény, amely teljességgel lehetetlenné tette a kanadai tervének megvalósítását. Nagyon rossz volt ugyanis az idő. Hajónk most a viharzónához közeledett, ahol gyakoriak a forgószelek és a ciklonok: a viharokat éppen a Golf-áramlat idézi elő. Könnyű csónakon a háborgó tengerre merészkedni: biztos halál. Ezt maga Ned Land is beismerte. De a kanadaiban csak úgy forrt a fojtott indulat, emésztő honvágy gyötörte. Kínlódására egyetlen orvosság volt csupán: a szökés.

- Tanár úr - szólt hozzám ezen a napon -, ennek a dolognak most már véget kell vetni. Egyszer s mindenkorra tisztázni akarom a helyzetet. Nemo kapitány folyvást távolodik a szárazföldtől és északnak tart. Kijelenteni magának, a Déli-sarkból is éppen elegem volt, az Északi-sarkra pedig nem vagyok hajlandó követni a maga barátját.

- Mit csináljunk, Ned? Megszökni pillanatnyilag lehetetlen.

- Megint csak visszatérek a régebbi ötletemhez. Beszélnünk kell a kapitánnyal. Maga egy árva szót sem szólt neki, amikor a maga szülőföldje vizein jártunk. Most, hogy az én hazám vizein járunk, hát majd én beszélek vele. Ha elgondolom, hogy a Nautilus pár nap múlva Új-Skócia magasságába ér, s hogy ott Új-Fundland felé egy széles öböl van, s hogy ebbe az öbölbe ömlik bele a Szent Lőrinc-folyam, s hogy ez a folyam az én folyóm, mert ennek a folyamnak a partján épült Québec, az én szülővárosom - ha erre gondolok, hát csak úgy forr bennem a düh, és ökölbe szorul a kezem. Megmondom magának, tanár úr, én inkább a tengerbe vetem magam, de ezen a hajón tovább nem maradok! Megfulladok itt! Nem bírom tovább!

A kanadainak fogytán volt már a türelme. Ez az erőtől duzzadó férfi sehogyan sem bírt beletörődni a hosszú rabságba. Arca napról napra komorabb, ő maga egyre mogorvább lett. Nagyon is megértettem, mennyire szenved ez az ember, hiszen már engem is elfogott a honvágy. Csaknem hét hónapja vagyunk már a Nautiluson, azóta semmi hír nem érkezett hozzánk a szárazföldről. Most, hogy Nemo kapitány teljesen visszavonult, hogy a polipokkal való küzdelem után a hangulata úgy megváltozott, s hogy annyira hallgatag lett, már én is más szemmel láttam a dolgokat. Az első napok lelkesedése lelohadt. Csak az olyan halvérű ember, mint Conseil, törődhet bele ebbe a helyzetbe; örökösen a víz alatt élni, cetek és egyéb tengeri állatoknak való környezetben! Azt hiszem, ha a derék fiúnak tüdő helyett kopoltyúkat ültetnének a testébe, pompás hal válnék belőle!

- Nos, tanár úr? - unszolt Ned, látván, hogy nem felelek.

- Azt kívánja tehát, kérdezzem meg Nemo kapitánytól, milyen szándékai vannak velünk?

- Azt, tanár úr.

- Ne törődjem vele, hogy Nemo kapitány egyszer már világosan közölte velünk, hogy mi a szándéka?

- Ne törődjön vele, tanár úr. Véglegesen tisztázni akarom a helyzetemet. Ha magának úgy kellemesebb, beszéljen csak az én megbízásomból, az én nevemben.

- Csakhogy én ritkán találkozom mostanában a kapitánnyal. Az az érzésem, hogy kerül engem.

- Egy okkal több, hogy felkeresse őt.

- Majd beszélek vele, Ned.

- De mikor? - faggatott a kanadai.

- Majd ha találkozunk.

- Mondja, Aronnax úr, akarja, hogy én keressem meg a kapitányt? Beszéljek én vele?

- Nem, majd inkább én. Holnap...

- Nem holnap, hanem még ma - mondta Ned Land keményen.

- Rendben van. Még ma felkeresem a kapitányt - feleltem a kanadainak. Ha Ned Land beszél vele, menthetetlenül elrontja a dolgunkat.

A kanadai erre magamra hagyott. Mindenképpen beszélnem kell a kapitánnyal, elhatároztam tehát, hogy nem halogatom a dolgot. Szeretek minél hamarább túlesni a kellemetlen megbízásokon.

Visszamentem a szobámba. A fal mögött lépteket hallottam. A kapitány tehát a szobájában tartózkodik. Nem szalaszthatom el ezt az alkalmat, hogy találkozzam vele. Kopogtam az ajtaján. Semmi válasz. Ismét bekopogtam, majd lenyomtam a kilincset, s benyitottam hozzá.

Beléptem a szobájába. A kapitány, munkába merülve, az íróasztalnál ült. Nem is hallotta, hogy beléptem. Feltettem magamban, addig nem megyek ki innen, míg nem beszéltem vele. Az íróasztalához léptem. Ő hirtelen felkapta a fejét, összeráncolta homlokát, s elég barátságtalanul így szólt hozzám:

- Hogy kerül ön ide? Mit akar tőlem?

- Beszélni akarok önnel, kapitány úr.

- Látja, uram, most nincs időm: dolgozom. Én nem háborgatom önt, ha vissza akar vonulni, nem kérhetek én is öntől ennyi előzékenységet?

A fogadtatás nem volt nagyon biztató. De el voltam szánva, hogy mindent végighallgatok, hogy azután én is megmondhassam a magamét.

- Kapitány úr - feleltem hűvösen -, sürgős ügyben kell önnel beszélnem. Nincs módomban halogatni ezt a megbeszélést.

- Miről kíván velem beszélni? - mondta gúnyosan a kapitány. - Talán valami új felfedezést tett, s ez elkerülte a figyelmemet? Újabb titkokat tárt fel ön előtt a tenger?

Így sosem fogjuk megérteni egymást. De még mielőtt valamit válaszolhattam volna, Nemo kapitány az asztalnál fekvő kéziratra mutatott, s hangot váltva, komolyan így szólt hozzám:

- Nézze csak ezt a több nyelven megírt kéziratot, Aronnax úr. A tengeren folytatott tanulmányaim összefoglalását tartalmazza. Ha a sors is úgy akarja, ez a kézirat nem pusztul el velem együtt. Aláírtam a nevemet, s hozzáfűztem az életem történetét. Az írást elhelyezem majd egy kis készülékben, amely nem merülhet el a vízben, s az utolsó ember, aki mindenkit túlél a Nautiluson, a tengerbe veti ezt a készüléket - hadd jusson el oda, ahová a hullámok sodorják.

Nemo kapitány a közlésen tehát aláírta a nevét! S megírta az élete történetét! Egy napon mégiscsak világosság derül e férfiú féltve őrzött titkára! Csakhogy most minden másnál jobban érdekelt, hogyan térhetnék rögtön a tárgyra.

- Kapitány úr - feleltem -, én csak helyeselhetek minden meggondolást, amely erre az elhatározásra készteti. Az ön tudományos kutatásai eredményeinek nem szabad kárbaveszniök. Csakhogy a közlésnek ezt a módját én roppant kezdetlegesnek tartom. Ki tudja, hová sodorja a szél a készüléket? Ki tudja, kinek a kezébe kerül? Nem tudna valami jobbat kieszelni? Nem volna-e lehetséges, hogy ön vagy az önéi közül valaki...?

- Nem, soha! - vágott szavamba hirtelen a kapitány.

- Én és a társaim szívesen vállaljuk a kézirat megőrzését, és ha ön szabadon enged bennünket...

- Hogy én szabadon engedjem magukat? - mondta Nemo kapitány s felállt.

- Úgy van, kapitány úr, s éppen erről akartam önnel beszélni. Hét hónap óta tartózkodom társaimmal az ön hajóján, s ma egyenesen megkérdezem öntől a magam meg a társaim nevében: örökre itt szándékozik-e tartani bennünket?

- Aronnax úr - mondta Nemo kapitány -, ma is csak azt felelhetem, amit hét hónap előtt válaszoltam önnek: aki a Nautilusra szállt, az a hajót többé el nem hagyhatja.

- Ön rabszolgaságra kárhoztat bennünket!

- Nevezze úgy, ahogy önnek jólesik.

- Igen, de a rabszolgák mindenütt jogot formálnak arra, hogy visszaszerezzék a szabadságukat! És nem riadnak vissza semmilyen eszköztől, amely meghozhatja nekik a szabadságot!

- Ki vitatja el ezt a jogukat? - felelte Nemo kapitány. - Kívántam-e valaha is önöktől, hogy ígérettel vagy fogadalommal kössék le magukat?

A kapitány keresztbefont karral nézett a szemembe.

- Kapitány úr - folytattam -, mindkettőnk ízlésével ellenkezik, hogy még egyszer szóba hozzuk ezt a kérdést. De ha már szóba került, járjunk most a végére. Ismétlem, nemcsak énrólam van szó. Számomra a tudományos munka nagy könnyítést jelent, teljesen leköti a figyelmemet, lelkesít, és olyan szenvedélyes odaadással merülök el benne, hogy minden egyébről megfeledkezem. Csak úgy, mint ön, kapitány úr, én magam is az az ember vagyok, aki kész teljes ismeretlenségben élni, azzal a halvány reménnyel, hogy egy napon majd örökül hagyhatom a világnak tudományos munkám eredményeit - rábízva azokat, egy kétes értékű készülékbe zárva, a habok és a szél szeszélyes játékára. Egyszóval: kapitány úr, én bámulom önt, és szívesen követem önt sajátságos életútján, amelyet bizonyos szempontból nagyon is megértek. De vannak az ön életében olyan mozzanatok is, amelyek bonyolultak és fölötte titokzatosak - és a valóság az, hogy itt csupán a társaim meg én nem osztozunk az ön titkaiban. Mi nem egy alkalommal a szívünkbe zártuk önt, az ön bánata nem egyszer megrendített bennünket, tanúi voltunk az ön lángeszű és bátor tetteinek, s ilyenkor lelkesedtünk önért - de mindannyiszor magunkba kellett fojtanunk rokonszenvünk legcsekélyebb megnyilvánulását is, pedig azt a szép és a jó mindig kiváltja az emberből, akár baráttól, akár ellenségtől tapasztalja. Nos, ön idegeneknek tekint bennünket mindennel kapcsolatban, ami az ön személyére vonatkozik, s ez a bizalmatlanság teljesen lehetetlenné teszi itt a helyzetünket még a magam számára is, de főként Ned Land számára. Minden ember megérdemli, hogy törődjenek vele, már csak embervolta miatt is. Gondolt-e már ön arra, hogy az olyan természetű emberben, mint a kanadai, aki szereti a szabadságot s gyűlöli a rabszolgaságot, miféle bosszúterveket érlelhet ez a helyzet? Tudja-e, miket forgat a fejében ez az ember? S hogy mit képes kockáztatni, megkísérelni?...

Elhallgattam. Nemo kapitány felállt.

- Mit törődöm én azzal, hogy Ned Land miket forgat a fejében, hogy mit fog megkísérelni? Én hívtam talán őt a hajómra? Talán a magam örömére tartom itt a Nautiluson? Ami pedig önt illeti, Aronnax úr, ön azok közé tartozik, akik mindent megértenek - még a hallgatást is. Ezzel már meg is feleltem a kérdésére. Ön első ízben tárgyalt velem erről a kérdésről, többé ne is hozakodjon elő vele. Mert ha még egyszer szóba hozná, meg sem hallgatom.

Erre aztán visszavonultam. Ettől a naptól fogva nagyon feszült lett a helyzetünk. Társaimnak beszámoltam a kapitánnyal folytatott beszélgetésemről.

- Most már tudjuk, hogy semmit sem várhatunk ettől az embertől - mondta Ned Land. - A Nautilus Long Island felé közeledik. Akármilyen az idő, megszökünk.

Az ég azonban mindinkább elsötétedett. Közelgő szélvihar jeleit észleltük. Tejfehér volt a levegő. A laza pehelyfelhők mögött gomolyfelhőrétegek tornyosultak a látóhatáron. S másfajta, mélyenjáró felhők is futottak sebesen az égen. Háborgott a tenger, hosszú, emeletes hullámok dagasztották a vizet. Eltűnt minden madár, csak a viharmadarak keringtek felettünk. A barométer erősen süllyedt, s nagy légköri feszültséget jelzett. A viharpohárban levő keverék felbomlott a légkört betöltő elektromosság hatására.

Május 12-én tört ki a vihar, éppen abban az órában, amikor a Nautilus alig néhány mérföldnyire New York kikötőbejáratától, Long Island magasságában hajózott. Módomban van leírni a vihart, mert Nemo kapitány nem menekült a szélvész elől a tenger csendes mélységébe, hanem valamely érthetetlen szeszély folytán a felszínen szállt szembe a tomboló elemekkel.

A szél teljes erővel dühöngött. Délnyugat felől fújt, sebessége másodpercenként tizenöt méter volt. Délután három óra tájt huszonöt méterre fokozódott a sebessége. Ez már szélvihar volt.

Nemo kapitány a tetőn helyezkedett el: keményen állta a szélrohamok lökéseit. Kötelet csavart dereka köré, és a korláthoz kötözte magát, hogy a hajón átcsapó rettenetes hullámok le ne sodorják. Én is felkapaszkodtam a tetőre, s lekötöztem magam, s nem tudom, mi keltett bennem nagyobb csodálatot: a tomboló vihar látványa, vagy ez a páratlan ember, aki szembeszáll a viharral?

Mélyenjáró, nagy felhőrongyok söpörtek végig a háborgó tenger hullámain, s meg-megmártóztak a vízben. Nem láttam már a kis közbenső hullámokat, amelyek a nagy hullámvölgyek mélyén képződnek. Csak hosszú, hömpölygő, fekete hullámok dagadoztak, annyira tömörek voltak, hogy a tarajuk nem omlott szét. A hullámhegyek magassága egyre nőtt, hullám hullámra támadt, s a Nautilus hol oldalra feküdt, hol árboc módjára felágaskodott, irtózatosan dülöngött és bukdácsolt.

Öt óra tájt zuhogó eső ömlött alá az égből, de nem csendesítette le sem a szél, sem a víz háborgását. Bősz orkán dühöngött a tengeren, a szél sebessége másodpercenként negyvenöt méterre nőtt. A szárazföldön házakat dönt el ez az orkán, leveri a tetőről a cserepeket, vasrácsokat tör be, ágyúkat mozdít ki a helyükből. A Nautilus derekasan állta a tomboló vihart, s eszembe juttatta egy tudós mérnök szavait: "Nincs az a jól megszerkesztett hajó, amely szembeszállhat a tengerrel!" A fékevesztett hullámok a kősziklát is szétrombolták volna: de a mi hajónk, ez a mozgékony, engedelmes, kötélzet és árboc nélküli karcsú acélorsó bátran szembeszállhatott a tomboló viharral.

Figyelmesen vizsgáltam a háborgó tenger hullámait. Tizenöt méter magasságra tornyosultak, hosszúságuk százötven-százhetvenöt méter volt, terjedési sebességük pedig tizenöt méter másodpercenként, vagyis fele akkora, mint a szélsebesség. A hullámok ereje annál inkább emelkedett, minél mélyebb volt a tenger. Most értettem csak meg, milyen szerepük van e nagy hullámoknak: magukba zárják a levegőt, s leszorítják a tenger mélyébe, ahová életet visz az oxigén. Kiszámították, hogy e hatalmas erejű hullámok négyzetlábanként háromezer kilogramm nyomást is kifejthetnek az ellenálló felületekre. Ezek a hullámok a Hebridáknál kimozdítottak helyéből egy nyolcvannégyezer font súlyú sziklatömböt. S az 1864. december 23-i viharban félig romba döntötték Yeddót, a japán várost, majd hétszáz kilométeres óránkénti sebességgel száguldva, ugyanazon a napon az amerikai partokon törtek meg.

Éjjel még ádázabbul tombolt a vihar. A barométer 710 milliméterre süllyedt, mint 1860-ban, a Réunion-szigeten, egy ciklon idején. Alkonyatkor egy nagy hajó tűnt fel a látóhatáron. Keservesen küszködött a viharban; csekély gőzzel haladt, hogy a hullámok fel ne borítsák. Valószínűleg a New York-Liverpool vagy a New York-Le Havre útvonalon közlekedő gőzhajók egyike volt. Csakhamar elnyelte szemünk elől a sötétség.

Este tíz órakor lángba borult az ég. Hatalmas villámok cikáztak át a levegőn. Szemem nem bírta elviselni a vakító fényt. De Nemo kapitány szembenézett a lobogó villámokkal, kitárta mellét a viharnak. Irtózatos robajlás töltötte el a levegőt, sokféle zajból összetevődő hang: a harsogva szétomló hullámok, az üvöltő szél, a mennydörgés fülsiketítő tombolása. Minden oldalról megrohant minket a szél; a keletről támadó forgószél északnak, nyugatnak, majd délnek fordult s ismét keletről jött vissza, a déli félgömb forgószél-viharaival ellentétes irányban kavarogva.

Ó, ez a Golf-áramlat! Méltán nevezték el a viharok királyának! Mert a Golf-áramlat fölött terjengő, különböző hőmérsékletű levegőrétegek idézik elő ezeket a félelmetes viharokat.

A felhőszakadást villámzápor követte. Szikrázó, lobogó tűzcsóvákban hullottak alá a mennykövek. Nemo kapitány pedig csak állta a tomboló vihart; talán a halált kereste, a hozzá méltó halált várta, mikor sújtja agyon a villám. Az irtózatosan bukdácsoló Nautilus felágaskodott, vágósarkantyújának acélrúdja, mint valami villámhárító, a levegőbe meredt; láttam, amint hosszú, tüzes szikrák pattannak ki a végéből.

Teljesen kimerülten, összetörve, hason kúszva igyekeztem a lépcső lejáratához. Felnyitottam a fedőlapot, s lementem a szalonba. A vihar ekkor tetőpontjára hágott. A Nautilus belsejében sem lehetett talpon állni.

Nemo kapitány éjfél felé lejött a tetőről. Hallottam, hogy lassan megtelítik a víztartályokat; a Nautilus csendesen leszállt a háborgó tenger felszínéről a mélybe.

A szalon ablaka mellett figyeltem a megrettent, óriási halakat; mint megannyi kísérteties árny, suhantak tova a lobogó fényben világló vízben. Szemem láttára csapott agyon néhány nagy halat a villám!

A Nautilus egyre mélyebbre szállt. Azt hittem, tizenöt méter mélységben már csendes vízbe ér. De nem. A felső vízréteg oly rettenetesen háborgott, hogy ötven méterre kellett leszállnunk a tenger mélyébe, hogy végre megpihenhessünk.

S milyen csend, milyen békesség, milyen nyugalom honolt itt a mélyben! Ki gondolná, hogy fent az óceánon rettenetes vihar tombol?


XX. A SZÉLESSÉG 47° 24'-E ÉS A HOSSZÚSÁG 17° 28'-E MENTÉN

A vihar kelet felé sodort bennünket. Lehetetlenné vált a szökés: füstbe ment minden reményünk, hogy New York vagy a Szent Lőrinc-folyam partvidékét elérhessük. Szegény Ned kétségbeesésében teljesen visszavonult tőlünk, és magányban töltötte napjait, mint Nemo kapitány. Mi ketten azonban, Conseil meg én, most már egy percre se váltunk meg egymástól.

Mint mondottam, a Nautilus kelet felé sodródott. Helyesebben mondva, északkelet felé. Pár napig hol az óceán tükrén, hol a víz alatt bolyongott, a tengerészek számára ezernyi veszélyt rejtő sűrű ködben. A ködképződést elsősorban a jég olvadása idézi elő, mert rendkívül nagy páratartalommal telíti meg a levegőt. Hány hajó pusztult el ezen a tájon, a part csalóka fényeit keresve! Mennyi hajótörést okozott a sűrű, áthatolhatatlan köd az óceánon! Hány hajó fut neki a sziklazátonyoknak a ködben, amikor a tomboló szélvihar elnyeli a hullámtörés robaját! Hány összeütközés történt ezen a tájon, mikor a jelzőlámpák fényét, a hajókürt sivítását, a vészharang kongását elnyeli a köd, a szél.

A tengerfenék olyan itt, mint valami csatatér; az óceán áldozatokat szed, s ezek itt hevernek mind a mélységben. A régi roncsok belesüppedtek a talajba, de az újabbakon a vasalás és a rézborítású tőke meg-megvillantotta a Nautilus ívlámpájának fényét. Voltak hajók, amelyek emberekkel és rakománnyal együtt süllyedtek el; elpusztult a legénység és a hajón utazó sok kivándorló. A statisztikák nyilvántartásában különösen veszélyes pontként szerepel a Race-fok, Szent Pál-szigete, a Belle Isle-szoros és a Szent Lőrinc-folyam torkolatöble. A Nautilus most e kísérteties roncsok között hajózott, mintha szemlét tartana az óceán halálos áldozatai fölött.

Május 15-én az új-fundlandi sziklapad legdélibb csúcsa magasságába értünk. Ez a sziklapad tengeri eredetű lerakódásból keletkezett; a szétmállott szerves anyagok óriási tömegét részben a Golf-áramlat hordta ide az egyenlítő tájáról, részben pedig az Északi-sarkról jövő s az amerikai part mentén végigvonuló hideg ellenáramlat sodorta magával. Itt torlódnak össze a jégzajlás által elsodort vándorkövek is. A millió- és milliószámra elpusztult halak, puhányok és virágállatok óriási temetője ez a tájék.

Az új-fundlandi sziklapadnál a tenger mélysége egészen csekély, legfeljebb néhány száz öl. Délre azonban a tengerfenék hirtelen lesüpped, s egy háromezer méter mély medencét alkot. A Golf-áramlat ezen a helyen kiszélesedik. Vize elterpeszkedik, csökken a sebessége és a hőmérséklete; a folyam itt tengerré terebélyesedik.

A Nautilus útján felriasztott halak közül megemlítem az egy méter hosszú, feketés hátú, narancssárga hasú tengeri nyúlhalat, amely a halaknál ritkaságszámba menő hitvesi hűségéről nevezetes. Láttam egy nagyméretű "unernack"-et is: olyan, mint egy smaragdzöld muréna, a húsa nagyon ízletes. Láttam óriási szemű "karrak"-okat is, fejük kissé a kutya fejéhez hasonlít. Láttam eleventojó pillangóhalakat, és húsz centiméter hosszú fekete gébeket, ezüstös csillogású, sebesen úszó, hosszúfarkú-halat, amely messzire elkalandozik az északi tengerekbe.

Hálónkba került egy merész, bátor, erős, izmos, tüskés fejű, úszótüskés, két-három méter hosszú, skorpióhoz hasonló hal is, a pillangóhalak, a gébek és a lazacok esküdt ellensége: az északi tengerekben otthonos, barna, gümős testű, vörös uszonyú skorpióhal. A Nautilus halászai elég nehezen fogták ki; kopoltyúfedőjének olyan az alkata, hogy légzőszerveit meg tudja óvni a levegő szárító hatásától, s így a vízen kívül is huzamosabb ideig megél.

Megemlítem még - csupán emlékeztetőül - az északi Atlanti-óceánban otthonos, ezüstpikkelyű, hosszú szájú lazacot, a sziklahalat, végül a menyhalat, főleg a tőkehalfélékhez tartozó fajtáit, amelyeket az általuk legjobban kedvelt vízi tájon, a kimeríthetetlen gazdagságú új-fundlandi sziklapadnál figyeltem meg.

Elmondhatjuk a tőkehalakról, hogy ezek "hegyvidéki halak", mert Új-Fundland voltaképpen nem más, mint egy tenger alatti hegylánc. Amikor a Nautilus utat tört magának a menyhalak gyorsan vonuló rajai között, Conseil önkéntelenül felkiáltott:

- Nocsak! Ezek tőkehalak volnának? Úgy tudom, hogy a tőkehal olyan lapos, mint a lepényhal vagy a nyelvhal!

- Ez vaskos tévedés, fiam! A tőkehal csak a csemegekereskedésben lapos, mert felbontva, kicsontozva árulják. A vízben ezek a halak orsóformájúak, mint a pérhalak, s alkatuk kiválóan alkalmas a távúszásra.

- Magam is látom, tanár úr - felelte Conseil. - De mennyien vannak! Hogy nyüzsögnek!

- Nos, kedves barátom, még sokkal többen volnának, ha ellenségeik, a skorpióhal meg az ember nem pusztítaná őket. Tudod-e, hány szem ikrát számoltak meg egyetlen nőstény testében?

- Nem szeretnék keveset mondani - felelte Conseil. - Ötszázezret.

- Tizenegymilliót, kedves barátom!

- Tizenegymilliót? Nem hiszem el, míg magam utána nem számoltam.

- Hát csak számolj utána, Conseil. Ámbár sokkal kényelmesebb volna, ha elhinnéd, amit mondok. Megjegyzem, a franciák, az angolok, az amerikaiak, a dánok és a norvégek ezer- meg ezerszámra halásszák a tőkehalat. A tőkehal hihetetlen mennyiségben kerül fogyasztásra, és ha nem volna ilyen szapora, régen kipusztult volna már a tengerből. Ötezer hajót használnak csupán Angliában és Amerikában tőkehal-halászatra, s ezeken a hajókon hetvenötezer embert foglalkoztatnak. A hajók egyenként átlagosan negyvenezer halat fognak ki, ez összesen huszonötmillió. Norvégia partjain ugyanekkora mennyiség kerül a hálókba.

- No jó - felelte erre Conseil. - Megnyugszom abban, amit a tanár úr mond. Nem fogok utánaszámolni.

- Minek?

- Hát a tizenegymillió ikrának. De volna ehhez egy megjegyzésem.

- Hadd hallom.

- Ezt akartam csak mondani: ha a nőstények minden ikrája kikelne, négy tőkehal gondoskodhatnék egész Anglia, Amerika és Norvégia élelmezéséről!

Amikor a Nautilus az új-fundlandi sziklapad felett járt, tisztán láttam a kétszáz horoggal ellátott, hosszú zsinórokat, amelyeket a hajók tucatszámra vetnek ki a vízbe. A zsinórok végén egy kis négyes horgony van, s a horgokat parafadarabra erősített úszó tartja a felszínen. A horgászkészségek zsinórjai itt valósággal behálózták a vizet, úgyhogy a Nautilus üggyel-bajjal talált köztük utat.

Hajónk rövid ideig tartózkodott e sűrűn hajózott óceáni tájékon. A 42. szélességi fokra futottunk. Az új-fundlandi Saint Jean és Heart's Content magasságában jártunk. Itt végződik az Atlanti-óceánon keresztülvonuló kábelvezeték.

A Nautilus most eltért az északi iránytól, s kelet felé fordult, mintha szándékosan a sürgönyvezeték irányát követné. A számos helyen végzett mérések pontos képet adnak a tengerfenék domborzatáról, amelyen a kábel nyugszik.

Május 17-én Heart's Contenttől körülbelül ötszáz mérföldnyire, kétezer-nyolcszáz méter mélységben megpillantottam a tengerfenéken a kábelt. Conseil, akit nem figyelmeztettem a kábelre, előbb valami óriási tengeri kígyónak nézte, és szokása szerint rögtön osztályozni akarta. De ki kellett józanítanom a szegény fiút. Nagy csalódást okoztam neki, de azzal kárpótoltam, hogy elmondtam egyet s mást arról, hogy hogyan rakták le ezt a kábelt.

Az első kábelt 1857-58-ban rakták le. Vagy négyszáz sürgönyt továbbítottak rajta, azután elromlott. 1863-ban a mérnökök egy háromezer-négyszáz kilométer hosszú, négyezer-ötszáz tonna súlyú új kábelt szerkesztettek, s behajózták a Great Easternre.[30] A második kábelt nem sikerült lerakni.

Május 25-én a Nautilus háromezer-nyolcszázharminchat méter mélységben arra a helyre ért, ahol az egész vállalkozást meghiúsító kábelszakadás bekövetkezett. Ez a hely hatszázharmincnyolc mérföldnyire van Írország partjától. Délután két óra tájt a Great Easternen észrevették, hogy megszakadt az Európával való összeköttetés. A villanyszerelők úgy döntöttek, hogy a kábelt még a kiemelés előtt elvágják. Este tizenegy órára felvontatták a hajóra a vezeték megsérült részét. A kábelvégeket összekötötték és megforrasztották, majd a kábelt ismét leengedték a tengerbe. Pár nap múlva a kábel elszakadt, nem is sikerült többé kiemelni a tengerfenékről.

Az amerikaiak azonban nem csüggedtek. A vállalkozás kezdeményezője, a merész Cyrus Field, aki egész vagyonát beleölte a kísérletbe, újabb gyűjtést indított. Azonnal jegyezték a szükséges összeget. Az új kábel lefektetése jobb műszaki elgondolás szerint történt. A vezeték drótnyalábjait guttapercha borítással szigetelték, amelyet textilanyagokkal bélelt fémpáncél védett. A Great Eastern a kábellel 1866. július 13-án ismét kifutott a tengerre.

A művelet eleinte jól haladt. Később zavaró körülmények akadályozták a munkát. A kábel letekerésénél a villanyszerelők észrevették, hogy a kábelbe valaki röviddel azelőtt szögeket vert, hogy tönkretegye a huzalokat. Anderson kapitány, a tisztek és a gépészek azonnal megbeszélést tartottak, s ennek eredményeként kihirdették, hogy a tettest - ha az a fedélzeten van - kinyomozzák, és ítélethozatal nélkül a tengerbe vetik. Ezek után a bűnös kártevés többé nem ismétlődött meg.

Július 23-án a Great Eastern már csak nyolcszáz kilométerre volt Új-Fundlandtól, amikor Írországból megtáviratozták fedélzetére a königgrätzi ütközet után kötött porosz-osztrák fegyverszünet hírét. 27-én, nagy ködben, a Great Eastern Heart's Content kikötőjében partot ért. Sikeresen elvégezte feladatát. Az ifjú Amerika első sürgönyében ezeket a bölcs és oly ritkán megszívlelt szavakat táviratozta a vén Európának: "Dicsőség a mennyekben Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek."

A villamos távíróvezetéket természetesen nem az eredeti állapotában pillantottam meg a tengerfenéken, másként mutatott, mint mikor annak idején a gyárból kikerült. A hosszan kígyózó vezetéket ellepték a kagylótörmelékek s a foraminiférák.[31] Köves lerakódásba volt beleágyazva; ez megvédte a puhányok marásától. A víz áramló mozgásától védetten, nyugton feküdt a tengerfenéken, az elektromos hullámok vezetésének kedvező nyomás alatt: a kábel a jelzéseket a másodperc harminckét századrésze alatt továbbítja Amerikából Európába. Ez a kábel valószínűleg örökéletű lesz; megfigyelték ugyanis, hogy a guttapercha-burkolás anyaga a tengervízben egyre javul.

A kábel ágyát szerencsésen választották meg; a vezeték sehol sem ereszkedik olyan mélyre, hogy elszakadhasson. A Nautilus a legmélyebb pontig követte a vezetéket; ez a pont négyezer-négyszázharmincegy méter mélységben van a tenger színe alatt. A kábel itt is megfeszülés nélkül nyugszik.

A Nautilus azután az 1863-ban történt kábelszakadás színhelye felé közeledett.

A tengerfenék itt egy százhúsz kilométer széles medencét alkot, amelybe bele lehetne helyezni a Mont Blanc-t anélkül, hogy a csúcsa a víz felszínéből kiemelkednék. Ezt a medencét keleten kétezer méter magas, meredek sziklafal zárja el. Május 28-án érkeztünk a sziklafal elé. A Nautilus már csak százötven kilométer távolságban volt Írországtól.

Felszáll-e most Nemo kapitány a felszínre, s kiköt-e vajon valahol a brit szigeteken? Nem ez történt. Nagy meglepetésemre a Nautilus ismét déli irányba tért, s az európai tengerek felé tartott. Megkerültük a Smaragd-szigetet, s ekkor egy szemvillanásra megpillantottam a Clear-fokot és Fastenet világítótornyát, amelynek fénykévéje a Glasgowból és Liverpoolból kifutó hajók ezreinek mutatja az irányt.

Fontos kérdés merült fel ekkor bennem. Bemerészkedik-e vajon Nemo kapitány a La Manche-csatornába? Most, hogy ismét a szárazföld felé közeledtünk, Ned Land megjelent megint közöttünk, s állandóan kérdésekkel ostromolt. Mit felelhettem neki? Nemo kapitány nem mutatkozott. Miután megmutatta a távolból a kanadainak az amerikai partokat, nekem most talán a francia partot akarja mutogatni?

A Nautilus szüntelen dél felé haladt. Május 30-án megpillantottuk Anglia legdélibb csúcsa és a Sorlingues-ek között Land's Endet, amelyet jobbfelől hagytunk magunk mögött.

Ha a Nautilus be akar fordulni a La Manche-csatornába, egyenesen keletnek kell most fordulnia. De nem ez történt.

Május 31-én a Nautilus egész nap köröket írt le a tengeren. Roppantul izgatott, hogy mi lehet ennek a célja. Az volt a benyomásom, hogy a hajó egy meghatározott pontot keres, de sehogyan sem bírja megtalálni. Délben a kapitány feljött a tetőre, és ő maga végezte el a méréseket. Szóra se érdemesített. Arcát még sohasem láttam ilyen komornak. Miért oly szomorú? Az európai partok közelsége hangolja le ennyire? Talán az elhagyott szülőföld emléke kísérti? M ilyen érzések dúlhatnak most a lelkében? Önvád vagy bánat? Hosszan eltűnődtem ezen a kérdésen, s az volt az érzésem, hogy a véletlen rövidesen fényt derít majd a kapitány titkára.

Másnap, június 1-én a Nautilus ismét körben cirkált. Világos, hogy az óceán egy meghatározott pontját keresi. A kapitány délben ismét maga mérte meg a napmagasságot. Gyönyörű idő volt, a tenger sima tükre fölött felhőtlen ég kéklett. Nyolc mérföldnyi távolságban, a keleti látóhatár szélén egy nagy gőzhajó haladt. Zászló nem lengett rajta, s így nem állapíthattam meg a nemzetiségét.

Néhány perccel előbb, hogy a nap a delelőpontra hágott, Nemo kapitány vette a szextánsát, s a legnagyobb pontossággal elvégezte a mérést. A tükörsima tenger megkönnyítette a műveletet. A mozdulatlan Nautiluson a legkisebb himbálózás sem volt érezhető.

Én is fent voltam ekkor a tetőn. A mérés befejeztével a kapitány csupán ennyit mondott:

- Itt van!

Azután visszatért ismét a hajó belsejébe. Észrevette-e a hajót, amely most irányt változtatott, és szemlátomást közeledett a Nautilus felé? Fogalmam sincs róla.

Visszatértem a szalonba. A redőnyök bezárultak, s hallottam, amint a zubogó víz beáramlik a tartályokba. A Nautilus függőlegesen merült alá; a hajócsavar nem forgott.

Néhány perccel később a Nautilus nyolcszázharminchárom méter mélységben megállt a tengerfenéken.

A szalon mennyezetvilágítása ekkor kialudt, a redőnyök szétnyíltak, s az ablakokon át láttam az ívlámpa fényében félmérföldnyi körzetben élesen megvilágított tengert.

A bal oldali ablakhoz léptem - itt csak a végtelen, csendes víz terült el szemem előtt.

Jobb oldalt a sima tengerfenék egy helyen erősen kidomborodott, s ez felkeltette figyelmemet. Mint hótakaró a romokat, úgy temette el a fehér kagylóréteg ezt a kiemelkedést. Figyelmesen megnéztem a domborulatot, s egy hajó tömör körvonalait sejtettem a fehér takaró alatt - letört árbocokkal, orral merülhetett el a vízben. A hajótörés minden bizonnyal réges-régen történhetett. Vastag mészréteg rakódott le a roncsra, sok év óta fekhetett az óceán fenekén.

Milyen hajó lehetett ez? Miért kereste fel tenger alatti sírját a Nautilus? Ki tudja, ez a roncs talán nem is hajótörés folytán merült el a tengerben?

Nem tudtam mit gondoljak. S ekkor egyszerre csak megszólalt a közelemben Nemo kapitány.

Csendesen mondta:

- Ez a hajó egykor a Marseillaise nevet viselte. 1762-ben bocsátották tengerre. 1778. augusztus 13-án La Poype-Vertrieux parancsnoksága alatt hősiesen megverekedett a Prestonnal. 1779. július 4-én Estaing tengernagy hajórajával részt vett Granada elfoglalásában. 1781. szeptember 5-én részt vett De Grasse gróffal a Chasepeak-öbölben lefolyt tengeri ütközetben. 1794-ben a francia köztársaság megváltoztatta a hajó nevét. Ugyanezen év április 16-án Brestben csatlakozott Villaret-Joyeuse hajórajához, Van Stabel parancsnoksága alatt egy Amerikából jövő búzaszállítmányt kísért. A forradalmi időszámítás második évében, prairial[32] 11- és 12-én (május 31 és június 1) ez a hajóraj angol hajókkal találkozott. Professzor úr, ma prairial 13-a van; 1868. június 1-e. Nyolcvannégy esztendő előtt, ezen a napon s itt, ezen a helyen, a szélesség 47° 24'-e és a hosszúság 17° 28'-ének keresztezésén ez a hajó hősies küzdelem után - midőn már elvesztette mindhárom árbocát s víz volt a hajófenékben, s a legénység egyharmada harcképtelenné vált -, ötvenhat tengerészével együtt inkább a halált választotta, semmint hogy megadja magát az ellenségnek! Kitűzte a farra a lobogót, s ezzel a kiáltással süllyesztette el magát a tengerbe: "Éljen a köztársaság!"

- Ez a hajó a Vengeur volt! A Bosszúálló! - kiáltottam.

- Igen, professzor úr. Ez a hajó a Bosszúálló volt! Milyen szép ez a név! - mormolta a kapitány, s keresztbe fonta mellén a karját.


XXI. AZ ÖLDÖKLÉS

Mélységes megrendülés vett rajtam erőt. Ez a beszéd, ez a váratlan jelenet, a hős köztársasági hajó története, amelynek elejét a kapitány hűvös hangon adta elő, s a heves indulattal kiejtett utolsó szavak, magának a hajónak, a Bosszúállónak a neve, amelynek jelentőségét rögtön megértettem - mindez nagyon felkavart. Le nem vettem többé a szemem a kapitányról. Nemo kapitány a tengerre mutatott, s égő szemmel nézte a dicső hajó roncsait. Talán sohasem tudom meg, ki ez az ember, honnan jött, hová megy, de az egyénisége mindjobban kibontakozik előttem. A tenger tudós kutatójában megláttam az embert. Nem mindennapi embergyűlölet vezette Nemo kapitányt és társait, hogy bezárkózzanak a Nautilusba - ezt a gyűlöletet vagy valami szörnyűséges, vagy valami fenséges érzés táplálta, ez a gyűlölet az idő múlásával sem enyhült.

Bosszúálló tettekben akarja-e még vajon ma is kiélni gyűlöletét a kapitány? Az idő csakhamar meghozta a feleletet erre a kérdésre.

A Nautilus lassan emelkedett most a tenger tükre felé. A Bosszúálló elmosódó roncsainak körvonala csakhamar eltűnt a szemem elől. A hajó gyenge himbálózásából megéreztem, hogy ismét a felszínen haladunk.

És egyszerre csak tompa dörrenést hallottam. A kapitányra néztem.

Meg sem mozdult.

- Mi volt ez, kapitány úr?

Nem felelt.

Ott hagytam, s a tetőre mentem, Conseil és a kanadai már fent voltak.

- Mi volt ez a dörrenés? - kérdeztem.

- Ágyúlövés - felelte Ned Land.

Az imént feltűnt hajó irányába néztem. A Nautilus felé közeledett, látszott, hogy fokozza a sebességét. Hat mérföldnyi távolságban volt tőlünk.

- Miféle hajó ez, Ned?

- Kötélzetéről és alacsony árbocairól ítélve, fogadni mernék, hogy hadihajó - felelte Ned Land. - Bárcsak ránk rontana! Süllyessze el, ha kell, ezt az átkozott Nautilust!

- Ugyan, édes Ned, mit árthat ez a hajó a Nautilusnak? - mondta Conseil. - A víz alatt támadja meg netalán? A tengerfenékről lövi belé az ágyúgolyókat?

- Mondja, Ned - fordultam a kanadaihoz -, nem tudja megállapítani, milyen nemzetiségű ez a hajó?

A kanadai összeráncolta szemöldökét, szeme összeszűkült, s percekig szemlélte átható tekintettel a hajót.

- Nem, tanár úr - felelte végül -, nem tudom, milyen nemzetiségű lehet. Nem vonta fel a lobogót. Azt azonban határozottan állítom, hogy hadihajó, mert hosszú szalaglobogó leng a főárboc csúcsán.

Negyedóráig figyeltük az egyre közeledő hajót. Nem hihető, hogy ekkora távolságból észrevette volna a Nautilust, még kevésbé állapíthatta meg, hogy járművünk tengeralattjáró hajó. A kanadai csakhamar közölte velem, hogy valóban egy nagy hadihajó közeledik felénk, egy vágósarkantyús, kétfedélzetű páncélos. Két kéményéből vastag, fekete füstoszlop tört fel. A szorosan összegöngyölt vitorlák egybeolvadtak a vitorlarudak vonalával. Orrán nem volt lobogó. A távolság miatt még nem láttuk, hogy milyen színű a vékony pántlikaként repdeső árboclobogó.

A hajó gyorsan közeledett felénk. Ha Nemo kapitány a Nautilus közelébe engedi, talán elmenekülhetünk.

- Tanár úr - fordult hozzám Ned Land -, amikor ez a hajó egy mérföldnyi közelségbe ér hozzánk, én a tengerbe ugrom. Tanácsolom maguknak, kövessék a példámat.

Nem feleltem a kanadainak, hanem a hajót figyeltem. Közeledett, s szemlátomást nagyobbodott. Akár angol vagy francia, amerikai vagy orosz nemzetiségű, minden bizonnyal felvesz minket a fedélzetére - csak sikerüljön a közelébe jutnunk.

- Engedje meg a tanár úr, hadd emlékeztessem, hogy van már némi gyakorlatunk az úszásban - szólt Conseil. - A tanár úr nyugodtan rám bízhatja magát, odavontatom a hajóhoz, ha a tanár úr követni méltóztatik a barátomat.

Mielőtt válaszolhattam volna Conseilnek, láttam, hogy fehér füst tör elő a hadihajó orrából. Pár másodperc múlva valami súlyos tárgy hullott a tengerbe, s összefröcskölte a Nautilus farát.

Rögtön utána dörrenés hallatszott.

- Hogyan? Hiszen ezek minket lőnek! - kiáltottam.

- Nagyon helyes! Derék, jó emberek! - mormolta a kanadai.

Én pedig azt hittem, hajótörötteknek néznek bennünket, akik felkapaszkodtak egy hajóroncsra!

- A tanár úr engedelmével... - Conseil elnémult. Újabb ágyúgolyó csapott be mellettünk. A derék fiú lerázta magáról a felfröccsenő vizet. - Na tessék! - folytatta a mondanivalóját. - A tanár úr engedelmével ezek felismerték bennünk a narvált, és most a narvált ágyúzzák.

- Nem látják, hogy itt emberek vannak? - kiáltottam.

- Talán éppen azért lőnek minket! - felelte Ned Land, a szemem közé nézve.

Világosság gyúlt hirtelen az agyamban. Ma már kétségkívül mindenki tudja, mint vélekedjék az állítólagos tengeri szörnyről. Biztosra veszem, hogy Farragut parancsnok az Abraham Lincolnnal való összeütközésüknél, midőn Ned Land megszigonyozta a Nautilust, felismerte, hogy a narvál nem más, mint egy tengeralattjáró hajó - s ezerszer veszedelmesebb bármilyen mesés nagyságú narválnál!

Igen, ez lesz a dolog magyarázata. Biztosra veszem, hogy azóta már minden tengeren kutatnak a rettenetes romboló gépezet után!

A Nautilus valóban rettenetes gépezetté válik a kapitány kezében, ha ez - mint tartok tőle - a bosszúállás művére használja fel hajóját. Miért zárt be minket az Indiai-óceán kellős közepén a kabinba? Azon az éjszakán is egy hajót támadott meg! A koralltemetőben eltemetett ember is a Nautilus által kezdeményezett összecsapás áldozata volt! Igen, ez így volt! Így kellett lennie! Nemo kapitány titokzatos életének egy része lelepleződött.

És ha nem is derült még ki, hogy voltaképpen kicsoda, a nemzetek már összefogtak ellene; de most már nem egy képzeletbeli lényt üldöznek, hanem egy embert, akit engesztelhetetlen gyűlölet tölt el ellenük!

A kapitány rettenetes múltja most világossá vált előttem. A közeledő hajón mi nem találhatunk barátokra - csak könyörtelen ellenségekre!

Egyre sűrűbben hullottak körülöttünk az ágyúgolyók. A vizet érve némelyik nagyot szökött az óceán tükrén, s a messzeségben eltűnt a habokban. Egyik lövedék sem találta el a Nautilust.

A páncélos naszád már csak három mérföldnyire volt tőlünk. Nemo kapitány a heves ágyúzás ellenére sem jelent meg a tetőn. Pedig ha egy lövedék telibe találja a Nautilus testét, végzetes roncsolást végezhet rajta.

A kanadai ekkor így szólt hozzám:

- Tanár úr, most mindent el kell követnünk, hogy megmentsük a bőrünket! Adjunk jelzéseket! Az ördögbe is! Azok ott majd csak megértik, hogy tisztességes emberek is vannak itt!

Ned Land kihúzta zsebkendőjét. Integetni akart a hajónak. De még fel sem emelhette kezét, s vasmarok kulcsolódott a csuklójára, és a földre lökte a hatalmas erejű embert.

- Nyomorult! - kiáltotta a kapitány. - Azt akarod, hogy a Nautilus vágósarkantyújára szegezzelek, még mielőtt rárontok arra a hajóra?

Nemo kapitány rettenetes hangjánál csak az arca volt rettenetesebb. Arca úgy elsápadt, mintha egy pillanatra elállt volna a szívverése. Pupillái ijesztően összeszűkültek. A kanadai fölé hajolt, vasmarkával földre szegezte az ember vállát.

Azután eleresztette Nedet, s a becsapódó ágyúgolyók hullásában a hadihajó felé fordult:

- Úgy! Tehát tudod már, hogy ki vagyok! - kiáltotta. - Te átkozott ország hajója, te! Nem kell megmutatnod a színeidet, mégis felismerlek! Ide nézz! Én megmutatom a színeimet!

És Nemo kapitány a tető elülső részén kibontott egy fekete lobogót - ugyanolyat, mint amilyet nemrég kitűzött a Déli-sarkra. E pillanatban egy ágyúgolyó ütközött neki harántirányban a Nautilus testének, de nem ütött rajta sebet; a golyó nagyot szökött a kapitány mellett, s elmerült a tengerben.

A kapitány csak vállat vont. Azután hozzám fordult:

- Menjen le - mondta kurtán. - A társaival együtt menjen le!

- Kapitány úr! - kiáltottam. - Ön megtámadja ezt a hajót?

- El fogom süllyeszteni, professzor úr.

- Ön ezt nem teheti meg!

- Megteszem - felelte fagyosan a kapitány. - Ne merészeljen ön ítélkezni felettem. A véletlen úgy hozta, hogy ön tanúja lett valaminek, amit nem kellett volna látnia. Megtámadtak engem. A válasz rettentő lesz. És most menjen le.

- Milyen hajó ez?

- Nem tudja? Nos, annál jobb! Legalább a hajó nemzetisége titokban marad ön előtt. Menjen le innen.

Nem volt más választásunk: engedelmeskednünk kellett. Vagy tizenöt matróz vette körül a kapitányt, s gyűlölettel, izzó szemmel nézték valamennyien a közeledő hajót. Megéreztem, hogy itt minden egyes ember lelkét éppoly izzó gyűlölet tölti el, mint a kapitányukét.

Indultam lefelé a lépcsőn, s ekkor újabb lövedék súrolta a Nautilus testét, s még hallottam, hogy a kapitány odafenn ezt kiáltja:

- Lőj csak, őrült hajó! Szórjad csak el haszontalan golyóidat! Nem menekülsz a Nautilus vágó sarkantyúja elől! De nem itt, nem ezen a helyen fogsz elpusztulni. Nem akarom, hogy roncsaid a tengerfenéken a Bosszúálló roncsai mellett heverjenek!

Visszatértem a szobámba. A kapitány másodtisztjével fentmaradt a tetőn. A hajócsavar megindult. A Nautilus most nagy sebességgel távolodott el a hadihajótól, és csakhamar túljutott az ágyúgolyók lőtávolán.

A hadihajó azonban folytatta az üldözést; Nemo kapitány csak arra szorítkozott, hogy megtartotta tőle a kellő távolságot.

Délután négy óra tájt nem tudtam már türtőztetni kíváncsiságomat s nyugtalanságomat. A lépcsőhöz mentem. A fedélzetnyílás nyitva volt. Fellopóztam a tetőre. Nemo kapitány izgatottan járkált odafenn. A hadihajót nézte: öt-hat mérföld távolságban volt, szélirányban. A kapitány úgy száguldott fel-alá a tetőn, mint a ketrecébe zárt vadállat. Kelet felé csalogatta a hajót, hagyta, hogy ez tovább üldözze. De ő maga nem támadott. Tétovázik még talán?

Megpróbáltam még egyszer, utoljára közbelépni. De mikor a kapitányt megszólítottam, ez csendet parancsolt:

- Én vagyok a jog, és én vagyok az igazság! - mondta. - Én vagyok az elnyomott - s az ott az elnyomó! Ez vett el tőlem mindent és mindenkit, akit szerettem, imádtam, tiszteltem, ez vette el tőlem a hazámat, a feleségemet, a gyermekemet, az apámat, az anyámat - ez pusztította el őket! Benne testesül meg minden, amit én gyűlölök! Hallgasson ön!

Egy utolsó pillantást vetettem még a teljes gőzzel közeledő hadihajóra. Azután visszatértem Nedhez és Conseilhez.

- Megszökünk - kiáltottam feléjük.

- Rendben van - mondta Ned. - Milyen hajó ez?

- Nem tudom. Mindegy. A kapitány éjfél előtt úgyis elsüllyeszti. Még mindig jobb, ha a hadihajóval együtt mi is elpusztulunk, semmint hogy Nemo kapitány bűntársaivá váljunk a megtorlásban, amelyről nem tudhatjuk, hogy milyen mértékben jogosult.

- Nekem is ez a véleményem - felelte Ned Land hűvösen. - Várjuk be az éjszakát.

Eljött az est. Mozdulatlan csend volt a hajón. Az iránytűről leolvastam, hogy a Nautilus nem változtatott irányt. Hallottam, hogy a hajócsavar gyors, szabályos ütemben csapkodja a vizet. A Nautilus a tenger felszínén futott, a szelíd, ringató hullámokon, hol a jobb, hol a bal oldalára hajladozott.

Társaimmal elhatároztuk, hogy addig várunk a szökéssel, míg a hadihajó kellő közelségben lesz, s meghallhatja kiáltásunkat, vagy észrevehet bennünket. Holdfényes éjszaka volt, három nap múlva lesz telihold. Az a fontos, hogy sikerüljön feljutnunk a hadihajó fedélzetére. Talán nem tudjuk már elhárítani a katasztrófát, de az adott körülmények között megteszünk minden tőlünk telhetőt. Az este folyamán több ízben azt hittem, hogy a Nautilus mindjárt támadni fog. De csak közelebb engedte magához az ellenséget, azután elfutott előle.

Az éjszaka egy része minden különösebb esemény nélkül múlt el. Lestük az alkalmat, mikor kerülhet tettekre a sor. Keveset beszéltünk, nagyon fel voltunk zaklatva. Ned Land már a tengerbe akart ugrani. De én erővel visszatartottam. Szerintem a Nautilus a tenger felszínén fogja megtámadni a hajót, s a támadás percében lehetséges - sőt könnyű lesz a szökés.

Hajnali három órakor már nagyon nyugtalankodtam, s felmentem a tetőre. Nemo kapitány még mindig fent volt. A tető elülső részén állt, a lobogó az enyhe szélben a feje fölött röpdösött. Le nem vette szemét a hadihajóról, szinte vonzotta, bűvölte, vonszolta, biztosabban, mintha vontatókötélen húzná maga után.

A hold az égbolt tetejére szállt. Keleten feltűnt a Jupiter. Az ég és a víz nagy nyugalmában minden békés volt körülöttünk. A hold a tükörsima tengerben nézegette ragyogó arcát. Csodálatosan szép volt az éjszaka...

S ha elgondoltam, hogy az éjszaka végtelen nyugalmában micsoda indulatok lobognak az észrevehetetlenné vált Nautilus belsejében - egész valóm megremegett.

Két mérföldnyi távolság választotta el most tőlünk a hadihajót. A Nautilust jelző foszforeszkáló fény irányát követve folytonosan közeledett felénk. Láttam vörös és zöld helyzetlámpáit és az előárboc kötelére felfüggesztett fehér lámpát. Haloványan derengő fényben látszott a kötélzet, s ez arra vallott, hogy robbanásig felfűtötték a kazánokat. A kéményekből szikrakévék és lángoló zsarátnokok szálltak a magasba, s izzó vörös csillagokkal szórták tele a levegőt.

Reggel hat óráig várakoztam a tetőn. Nemo kapitány úgy tett, mintha észre sem vett volna. A hadihajó már csak másfél mérföld távolságban volt. A hajnali derengésben ismét megszólaltak az ágyúk. Nem sok időbe telik már, és a Nautilus megindítja a támadást - s akkor én társaimmal örökre elhagyom ezt a férfiút, akinek tettei felett nem mertem ítéletet mondani.

Le akartam menni a lépcsőn, hogy figyelmeztessem társaimat, készülődjenek. A tetőre ekkor feljött a másodkapitány. Matrózok kísérték. Nemo kapitány nem látta őket, vagy nem akarta észrevenni jelenlétüket. Intézkedések történtek; úgy is mondhatnám, hogy "harci készültségbe" helyezték a Nautilust. Ezek az intézkedések igen egyszerűek voltak. A tető körül kifeszített, korlátnak szolgáló hajókötelet leeresztették. Az ívlámpa házikóját s a kormányfülkét lesüllyesztették a hajótestbe, úgyhogy egy szintbe kerültek a Nautilus tetejével. A hosszú acélhengerből semmi sem emelkedett ki, ami akadályozta volna mozdulataiban a hajót.

Visszatértem a szalonba. A Nautilus még mindig a felszínen úszott. A hajnal sugarai átvilágították a vizet. A hullámok vörös visszfényében megpillantottuk a felkelő napot. Felvirradt ránk június 2-ának rettenetes napja.

Öt órakor a sebességmérő jelezte, hogy a Nautilus lelassított. Ebből megértettem, hogy közelebb engedi most magához a hadihajót. Az ágyúdörrenések is erőteljesebbekké váltak. A különös sivítással, pörögve iramló lövedékek felszántották a vizet a tengeralattjáró körül.

- Barátaim - mondottam -, eljött a döntő pillanat. Szorítsunk kezet egymással, és isten legyen velünk!

Ned Land kemény, határozott kézszorítással válaszolt. Conseil most is nyugodt volt, én idegeskedtem, és alig bírtam türtőztetni magam.

Átmentünk mindhárman a könyvtárba. Kinyitottam a lépcsőhöz vezető ajtót, s ekkor hallottam, hogy odafent hirtelen lecsapódik a fedélzetnyílás teteje.

A kanadai a lépcsőhöz rohant, de én elálltam az útját. A jól ismert zubogó hangból észrevettem, hogy a Nautilus tartályai megtelnek vízzel. Pár pillanat múlva a Nautilus valóban néhány méternyi mélységbe lemerült a felszín alá.

Megértettem, mit jelent ez a mozdulat. Cselekedni már késő. A Nautilusnak esze ágában sincs a hadihajó kemény páncélborítását meglékelni, hanem a merülési vonala alatt támad, ahol az acélpáncél már nem védi a hajóburkolatot.

Be vagyunk ismét zárva a Nautilus belsejébe. Kénytelenek leszünk végignézni a hamarosan bekövetkező szörnyű drámát. Annyi időnk sem volt, hogy összeszedjük gondolatainkat. A szobámba menekültünk, s szótlanul bámultunk egymás arcába. Tompa kábultság vett erőt rajtam, szinte eszméletemet vesztettem. Sem mozdulni, sem gondolkozni nem bírtam. Olyasféle kínos érzésem volt, mint mikor az ember minden pillanatban valami irtózatos erejű robbanást vár. Vártam, hallgatóztam, csak a fülem volt bennem eleven!

Éreztem, hogy a Nautilus sebessége rohamosan fokozódik. Most lendül támadásba. Az egész hajótest remegett.

Hirtelen felkiáltottam. Megtörtént az összeütközés: de a lökés aránylag gyenge volt. Éreztem, hogy a vágósarkantyú acélja hatalmas erővel behatol egy másik testbe. Csikorgást, súrlódást hallottam. A hatalmas erővel száguldó Nautilus úgy fúrta keresztül a hadihajó testét, mint a vitorlakészítő tűje a vásznat!

Nem türtőztethettem magam tovább. Mint az eszeveszett őrült, feltéptem szobám ajtaját, s a szalonba rohantam.

Ott találtam a kapitányt. Némán, komoran, gyűlölködő tekintettel nézett ki a bal oldali ablakon.

Egy óriási roncs süllyedt alá a vízbe. S hogy végignézhesse a hajó haláltusáját, a Nautilus vele együtt lassan alámerült. Tízméternyi távolságból láttam a tátongó hajótestet; a víz mennydörgésszerű robajjal hatolt be a belsejébe. Láttam a két sorban felállított ágyúkat s a hajó peremét. A parancsnoki hídon fekete árnyak tülekedtek kétségbeesetten.

A víz egyre emelkedett a hajón. Halálra rémült emberek kúsztak felfelé a köteleken, kapaszkodtak az árbocokra, testük görcsösen vonaglott a víz alatt. Olyan rémület uralkodott a hajón, mint mikor egy nagy, nyüzsgő hangyabolyt váratlanul elönt a dagadó tenger.

Borzadás dermesztette meg minden tagom, hajam égnek meredt, tágranyílt szemmel, fuldokolva, némán néztem a szörnyű jelenetet! Tehetetlenül, mohón tapadtam az ablaküveghez!

Az óriási hadihajó lassan süllyedt. A Nautilus leste minden mozdulatát, folyvást követte a merülő hajót a vízben. Egyszerre csak hatalmas robbanás reszkettette meg a vizet. A légnyomás felrepítette a parancsnoki hidat, mintha csak a hajófenéken kigyulladt volna a raktár. A robbanás akkora hullámokat vert, hogy a Nautilus megingott.

A pusztuló hajó most már gyorsan süllyedt. Előtűntek a víz alatt az emberekkel megrakott árbockosarak, majd a vitorlák keresztfái, meggörbülve a rajtuk fürtökben lógó emberek súlya alatt, s végül víz alá került a főárboc csúcsa is. Az irtózatos örvénylés elnyelte a fekete roncsot és a hullákat...

Elfordultam az ablaktól. A kapitányt kerestem tekintetemmel. A rettenetes igazságosztó, mint egy öldöklő angyal, még mindig a tengert nézte. Midőn mindennek vége volt, Nemo kapitány szobája ajtajához sietett, kinyitotta s bement. Én tovább követtem őt tekintetemmel.

A szoba szemközti falán, a szabadsághősök képmásai alatt egy fiatal asszony s két kicsiny gyermek képét vettem észre. Nemo kapitány pár pillanatig nézte a három arcot, vágyakozva nyújtotta utánuk a karját, majd térdre borult és felzokogott.


XXII. NEMO KAPITÁNY UTOLSÓ SZAVAI

A szalonablak bezáruló redőnyei eltakarták az irtózatos látványt. De a mennyezetvilágítás nem gyulladt ki. A Nautilus belsejében koromfekete sötétség és halálos csend honolt. A hajó most százlábnyi mélységben, irtózatos sebességgel távolodott a pusztulás színhelyétől. Merre tart? Délnek vagy északnak? Merre menekül ez az ember a szörnyű megtorlás után?

Visszatértem a szobámba. Ned és Conseil is ide vonult vissza; csendben vártak rám. Leküzdhetetlen irtózatot éreztem most Nemo kapitány iránt. Bármilyen szenvedést okoztak is neki az emberek, nincsen joga így büntetni. S engem arra kényszerített, hogy - ha nem is bűntársává, de - tanújává váljak bosszúja rettenetes művének! Ez több, mint amit elviselhetek!

Tizenegy órakor ismét kigyulladt a villanyvilágítás. Visszatértem a szalonba. Nem volt bent senki. Megnéztem a műszereket. A Nautilus észak felé rohant, huszonöt mérföldes sebességgel, hol a tenger tükrén, hol meg harminclábnyi mélységben.

A térképen való bejegyzésből láttam, hogy kifutottunk a La Manche-csatornából, s most szédületes sebességgel haladunk az északi tengerek felé.

Egy-egy futó pillantásra láthattam csak a hosszúorrú cápákat, a pörölycápákat s az itt otthonos macskacápákat, a nagy halászsasokat s rajokban vonuló, a ló sakkfigurájához hasonló csikócákat, s az angolnákat, amelyek úgy tekeregtek a vízben, mint a tűzijáték lángvörös kígyói. Futólag láttam csak a rézsútos irányban menekülő, ollóikat páncélukon keresztbe fektető rákok seregét, s a falkában száguldó barna delfineket, amelyek gyorsaságban a Nautilusszal vetekedtek. Szóba se jöhetett most, hogy megfigyeljem, tanulmányozzam, osztályozzam ezeket az állatokat.

Estélig kétszáz mérföldet futottunk be az Atlanti-óceánon. Besötétedett, s a tenger mély feketeségbe borult, mert még nem jött fel a hold. Visszatértem a szobámba. De nem tudtam aludni. Az öldöklés borzalmas képe újra s újra agyamba tolakodott.

Ki a megmondhatója, hogy az Atlanti-óceán vizein merre ragadott bennünket e naptól fogva a Nautilus? Fel sem mérhető sebességgel száguldott folyton-folyvást. Ködben jártunk, szakadatlanul. A Spitzbergák csúcsa előtt haladtunk-e el vagy a Novaja Zemlja sziklapartjai előtt? A Fehér-tenger vagy a Kara-tenger ismeretlen vizein futott-e a Nautilus, vagy az Ob torkolatöblében vagy a Liarov-szigettengerben, az ázsiai part ismeretlen tájain? Nem tudom. Múltak a napok, s én nem tudtam felmérni az időt. A hajón minden óra megállt. Mint a sarkvidéki tájakon, az éjszaka és a nappal sem változott szabályosan. Edgar Allan Poe[33] túlfűtött, sejtelmes, különös képzeletvilágának hangulatában éltem. Minden pillanatban vártam, hogy mint a mesebeli Gordon Pym előtt, énelőttem is megjelenik "az az elfátyolozott emberi alak, amely sokkalta nagyobb a föld minden lakójánál, amint elterül az Északi-sark táját elbástyázó zuhatagon"!

Úgy emlékszem - de lehet, hogy tévedek -, úgy emlékszem, hogy a Nautilus e kalandos útja két vagy három hétig tarthatott - s ki tudja, mikor ért volna véget, ha be nem következik a katasztrófa. Nemo kapitány láthatatlan volt. Úgyszintén a másodkapitány. A legénység közül sem mutatkozott senki, még egy pillanatra sem. A Nautilus csaknem folyton a víz alatt haladt. Ha felszállt, hogy felfrissítse a levegőt, a szalonablak redőnyei önműködően kinyíltak és bezárultak. A térképre semmi bejegyzést sem vezettek rá. Nem tudtam, hol vagyunk.

Meg kell azt is mondanom, hogy a kanadai fogytán volt már erejének és türelmének, s ő sem mutatkozott. Conseil egy szót sem tudott belőle kicsikarni, s attól félt, hogy Ned irtózatos, gyötrő honvágyában egy dührohamában véget vet az életének. Conseil most nagy odaadással, szakadatlanul őrködött a barátja felett.

Olvasóim megérthetik, hogy ilyen körülmények között teljesen elviselhetetlenné vált a helyzetünk!

Egy reggel - nem tudom, milyen nap volt, hajnaltájt végül elszenderedtem. Kínzó lázálmok gyötörtek. Arra ébredtem, hogy Ned Land fölém hajol, s halkan így szól:

- Megszökünk!

Felültem az ágyamban. - Mikor szökünk meg?

- Ma éjjel. A Nautiluson, úgy látom, megszűnt minden ellenőrzés. Mintha kábulatban volna mindenki a hajón. Kész ma éjjel velem jönni, tanár úr?

- Igen. Hol vagyunk?

- Valami szárazföld előtt. Ma reggel pillantottam meg a ködön át húsz mérföldnyire, kelet felől.

- Milyen föld ez?

- Nem tudom. Mindegy, hol érünk partot, megszökünk.

- Igen, Ned! Ma éjjel megszökünk, még ha oda is veszünk.

- A tenger háborog, heves szél fúj, de én nem ijedek meg attól, hogy húsz mérföldet megtegyek a Nautilus könnyű csónakján. Sikerült a legénység tudta nélkül némi élelmiszert s néhány palack vizet elhelyeznem a csónakban.

- Magával tartok.

- Ha rajtacsípnek - folytatta a kanadai , védekezni fogok, azt se bánom, ha megölnek.

- Együtt halunk meg, drága barátom.

Mindenre el voltam szánva. A kanadai magamra hagyott. Felmentem a tetőre, de a hatalmas hullámokon hánykolódó hajón alig bírtam megállni a lábamon. Fekete felhők borították az eget, de tudom, föld van valahol a sűrű köd mögött, nem halaszthatjuk tovább a szökést! Egyetlen napot, egyetlen órát sem vesztegethetünk el!

Visszatértem a szalonba. Attól féltem, hogy ott Nemo kapitánnyal találkozom - s ugyanakkor áhítottam is a találkozást. Látni akartam őt még egyszer s irtóztam a gondolattól, hogy szembekerülhetek vele. Mit is mondhattam volna neki? Hogyan leplezhettem volna el, hogy irtózom tőle? Nem! Okosabb, ha nem kerülök többé elé! Okosabb, ha elfelejtem. És mégis...

Milyen lassan telt el ez a nap, az utolsó nap, amelyet a Nautiluson töltök! Egyedül voltam egész nap. Ned Land és Conseil nem jöttek be többé a szobámba, attól tartottak, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

Hat órakor megvacsoráztam, habár semmi étvágyam sem volt. Émelygésem ellenére erőltettem az evést, mert nem akartam legyengülni.

Fél hétkor Ned Land bejött hozzám, s azt mondta:

- Indulásig már nem találkozunk. Tíz órakor a hold még nem kel fel. Kihasználjuk a sötétséget. Menjen akkor a csónakhoz. Conseil meg én ott várjuk magát.

A kanadai választ sem várva, rögtön kiment a szobámból.

Meg akartam állapítani a Nautilus menetirányát. Átmentem a szalonba. A műszerek jelzése szerint észak-északnyugatnak futunk irtózatos sebességgel, ötvenméternyi mélységben.

Egy utolsó pillantást vetettem még a szalonban felhalmozott kincsekre, a természet csodálatos termékeinek s a műkincseknek e páratlan gyűjteményére, amely egy napon a tenger mélyén fog elpusztulni, azzal együtt, aki őket összegyűjtötte. Magammal akartam vinni az utolsó benyomás eleven emlékképét. Egy óra hosszat nézelődtem a szalonban, a mennyezetvilágítás ragyogó fényében még egyszer elgyönyörködtem az üvegszekrényekben elhelyezett kincsekben. Azután visszatértem a szobámba. Átöltöztem, erős, vízhatlan ruhát vettem magamra. Összeszedtem feljegyzéseimet, s féltő gonddal keblembe rejtettem az írásokat. Szívem vadul vert. Hasztalan igyekeztem csillapítani a szívdobogásom. Ha szembekerülnék most Nemo kapitánnyal, zavarodottságom, izgatottságom leleplezne bennünket.

Mit csinál most vajon a kapitány? Hallgatóztam az ajtaján. Lépteket hallottam a szobájában. Odabent van tehát. Nem feküdt le. Az volt az érzésem, minden percben benyithat az ajtómon, s megkérdezi, miért akarok megszökni. Meg-megújuló riadalom vett erőt rajtam, s képzeletem még növelte is riadtságomat. Oly elviselhetetlen volt a bizonytalanság, hogy már azon tűnődtem, nem volna-e jobb, ha egyenesen bemegyek a kapitány szobájába, szembeállok, szembenézek vele!

Őrületes ötlet volt. Szerencsére mégiscsak megfékeztem magamat, leheveredtem az ágyamra, hogy lecsillapuljak. Idegeim lassanként megnyugodtak, de túlfűtött agyam lázasan dolgozott, s gyors egymásutánban pergett le előttem az Abraham Lincolnról való eltűnésem óta eltelt hónapok minden emléke, a boldog és a szomorú élmények, a tenger alatti vadászatok, a Torres-szoros, az új-guineai bennszülöttekkel való kaland, a Nautilus zátonyra futása, a koralltemető, a szuezi átjáró, Szantorin-szigete, a krétai búvár, a Vigo-öböl, Atlantisz, a jégtorlasz, a Déli-sark, a jégbörtön, a polipokkal való küzdelem, a vihar a Golf-áramlatban, a Bosszúálló s az utolsó, rettenetes jelenet, a csatahajó s a legénység elsüllyesztése!... Úgy suhantak el előttem ezek a képek, mint megannyi mozgó kulissza a színpad hátterében. Nemo kapitány alakja óriásira nőtt e különös környezetben. Sajátos egyénisége mindjobban kidomborodott előttem, és szinte természetfeletti méreteket öltött. Nem is láttam már magammal egyívású férfiúnak a víz szülötte ő, a tenger megtestesülése!

Fél tíz óra lett. Tenyerem közé szorítottam halántékomat azt hittem, mindjárt szétreped a fejem. Lehunytam a szemem. Nem akartam gondolkozni. Félórát kell még várnom! Még egy félóra gyötrő lidércnyomás!

Lágy orgonafutamok ütötték meg ekkor a fülemet. Valami tétova, végtelen szomorú dal hangzatai szálltak felém, egy lélek bánatos vergődése, hogy széttörje földi bilincseit. Minden érzékem megfeszült, úgy hallgattam a panaszos dalt, lélegzeni sem mertem, és mint Nemo kapitány, én is teljesen átadtam magam a zene bűvöletének, megszűnt számomra a való világ.

Majd egy gondolat villant fel bennem, s megrettentem. Nemo kapitány tehát nincs már a szobájában. A szalonban tartózkodik. S nekem át kell mennem a szalonon, hogy induláskor eljussak a lépcsőhöz. A szalonban még egyszer, utoljára találkoznom kell a kapitánnyal. Meglát, s talán szól is hozzám! Egy mozdulatot tesz csak, és összeomlik bennem minden, egy szavába kerül csak, s örökre ideláncol a hajójához!

Mindjárt tíz óra. Itt az idő, el kell hagynom szobámat, csatlakoznom kell társaimhoz.

Pillanatig sem tétovázhatok tovább, akkor sem, ha a kapitány utamba áll. Óvatosan kinyitottam az ajtót s úgy tűnt nekem, mintha irtózatos robajjal fordult volna meg sarkain. De talán mégiscsak képzelődés volt, hogy zajt ütöttem!

Előrelopakodtam a sötét hajófolyosón. Minden lépésnél meg kellett állnom, úgy dobogott a szívem.

A szalon ajtaja elé értem. Csendesen benyitottam. Odabent teljesen sötét volt. Az orgona hangja lágyan remegett a teremben. Nemo kapitány muzsikált. Nem látott engem. Azt hiszem, fényes kivilágítás mellett sem vett volna észre, oly elmerülten játszott.

A szőnyegen lopakodtam előre, vigyáztam, hogy semminek neki ne menjek, hogy a legkisebb zaj se árulja el jelenlétemet. Öt percig tartott, míg elértem a könyvtárba vezető, szemközti ajtót. Kezem már a kilincsen volt, amikor szíven ütött egy sóhajtás. Nemo kapitány sóhajtott fel - s én egy lépést sem bírtam tenni. Megéreztem, hogy felkelt az orgona mellől. S aztán homályosan láttam az alakját, mert a kivilágított könyvtárból átszűrődött némi világosság. S ő, mellén keresztbefont karral, némán megindult felém, imbolyogva botorkált előre, mint valami kísértet. Melléből fuldokló zokogás tört ki. S én hallottam, amint ezeket a szavakat mormolja - ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket tőle hallottam:

- Hatalmas isten! Elég már! Elég!

Az önvád szava szólalt meg talán e férfiúnak a lelkében?...

Eszemet vesztve rohantam be a könyvtárba. Felkapaszkodtam a lépcsőn, s a felső folyosón át a csónakhoz futottam. Bemásztam a nyíláson, amelyen át társaim már előbb beszálltak.

- Induljunk! Induljunk! - kiáltottam.

- Egy pillanat, s máris megyünk! - felelte a kanadai.

A Nautilus acélborításába vágott nyílást előbb le kellett zárni, s Ned Land a magához vett franciakulccsal most meghúzta a csavarokat. A csónaknyílás is bezárult. Ned hozzálátott azoknak a csavaroknak a meglazításához, amelyek a csónakot a tengeralattjáróhoz rögzítették.

Egyszerre csak lárma támadt a hajó belsejében. Hangos kiáltozást hallottunk. Mi történt? Észrevették a szökésünket? Éreztem, hogy a sötétben Ned Land tőrt csúsztat a kezembe.

- Igen! - mormoltam. - Ha kell, hát meghalunk!

A kanadai kezében megállt a franciakulcs. S ekkor egy szó ütötte meg a fülem, húsz torok kiáltotta, s már megértettem, mi keltette a Nautiluson a riadalmat. Más gondja volt most a legénységnek, mint hogy velünk törődjék!

- A Malström! A Malström! - kiáltozták.

A Malström! Rettenetesebb szó nem üthette meg fülünket ebben a mindennél rettenetesebb helyzetben. A norvég part legveszedelmesebb szakaszán járunk! S a Nautilust abban a pillanatban ragadja el az örvénylő áramlat, amikor csónakunk elszakadni készül a hajótól!

Tudjuk, hogy dagály idején a Vaeröy- és Lofoten-szigetek közé szorult víz irtózatos erővel tombol. Egyetlen hajó sem szabadult ki eddig az örvénylő kavargásból!

A látóhatár minden pontjáról szörnyű hullámok törtek ránk. Hatalmas örvényben futottak össze - joggal nevezték el a Malströmöt "az óceán köldökének". Ez az örvény tizenöt kilométer távolságból szívja magához a hajókat. S nemcsak a hajókat, hanem a bálnákat és az északi sarkvidék jegesmedvéit is.

A Nautilust - akaratlanul vagy talán szándékosan - ebbe az örvénylésbe vetette bele a kapitány. A hajó csavarvonalat írt le, melynek sugara egyre csökkent. Szédületes sebességgel ragadta el az örvény a Nautilust s vele a még oldalához erősített csónakot. Éreztem, hogy körben forgunk. Émelyítő szédülés fogott el, amelyet az ember sokáig tartó forgás után érez. Rémület dermesztett meg bennünket, a borzalmak tetőpontja volt ez, vérkeringésünk megállt, idegeink összeroppantak, testünk hideg verejtékben fürdött, mint a haldoklóké! Irtózatos robajlás, harsogás támadt törékeny csónakunk körül. Bömbölt a víz, s a visszhang mérföldnyi távolságból verte vissza a hullámok harsogását. Irtózatos dübörgéssel omlottak szét a hullámok a tengerfenék hegyes, éles szikláin, s én tudtam, hogy ezek a sziklák pozdorjává törik a legkeményebb hajótestet is, hogy a fa szétforgácsolódik rajtuk, a norvégek szavajárása szerint: "szőrméssé borzolódik"!

Borzalmas helyzet! Szörnyűségesen hánykolódtunk a hullámokon. A Nautilus úgy küszködött az örvény erejével, mint valami emberi lény. Acélizmai ropogtak. Olykor felágaskodott, s ilyenkor a csónakban mi is vele ágaskodtunk!

- Kitartani - mondta Ned. - Vissza kell csavarni az anyákat. Ha hozzá vagyunk erősítve a Nautilushoz, talán megmenekülünk...

Alig mondta ki Ned e szavakat, valami reccsenés hallatszott. Az anyacsavarok eltörtek, a csónak kiszakadt ágyából, s mint a parittyából hajított kő, repült az örvény közepébe.

Fejem nekiütődött a vasbordázatnak, s az erős ütéstől elvesztettem eszméletemet.


XXIII. AZ UTAZÁS VÉGE

Így ért véget tenger alatti utazásom. Hogy mi történt ezen az éjszakán, hogyan szabadult ki a csónak a Malström rettenetes kavargásából, hogyan kerültünk ki mindhárman, Ned, Conseil meg én az örvényből - nem tudom megmondani. Egy halászember kunyhójában feküdtem, amikor eszméletre tértem. Lofoten szigetén voltunk. Két társam mellettem állt, épek, egészségesek voltak, és a kezemet szorongatták. Túláradó boldogságunkban összecsókolóztunk.

Még nem gondolhatunk a Franciaországba való visszatérésre. Norvégia északi része és a déli tájak között ritkán jár hajó. Kénytelen vagyok tehát bevárni a kéthetenkénti északi gőzhajójáratot.

S most itt, e derék emberek között, akik befogadtak bennünket, újból átnézem kalandjaim leírását. Beszámolóm pontos. Egyetlen eseményt sem hagytam ki, egyetlen részletet sem túloztam el. A valósághoz híven írtam le e valószínűtlen expedíciót, utazásomat a tenger alatt, az ember számára járhatatlan elemben. A tudomány haladásával ez az út is megnyílik majd a számunkra.

Hisznek-e majd nekem? Nem tudom. Elvégre, ez nem is olyan fontos. Most csak annyit állíthatok: valóban minden jogom megvan, hogy a tengerről beszéljek, mert csaknem tíz hónapig tartó utam folyamán húszezer mérföldet tettem meg a víz alatt,[34] a tenger mélyén megkerültem a földet, és saját szememmel láttam a Csendes-óceán, az Indiai-óceán, a Vörös-tenger, a Földközi-tenger, az Atlanti-óceán, a déli meg az északi tengerek ezer meg ezer csodáját!

Mi lett vajon a Nautilusszal? Ellenállt-e a Malström gyilkos ölelésének? Életben maradt-e Nemo kapitány? Folytatja-e tovább az óceán alatt járva, a megtorlás iszonyú művét, vagy megtorpant az utolsó öldöklés után? Kivetik-e a tenger hullámai egy napon a kapitány teljes élettörténetét tartalmazó kéziratot? Megtudom-e valaha, mi volt ennek az embernek a neve? Ha majd megtudom, hogy milyen nemzetiségű volt az eltűnt hajó, megtudom-e vajon ebből, hogy Nemo kapitány mely nemzet fia volt?

Remélem, igen. És remélem, hogy a hatalmas Nautilus legyőzte a tenger legborzalmasabb örvényét, remélem, hogy Nemo kapitány kitört a Malströmből, ahol már annyi hajó elpusztult![35] Ha valóban így történt, ha Nemo kapitány most is második hazájában, a tengerben él - vajha elcsendesedne e szenvedélyes szívben a gyűlölet! Vajha a tenger, ezernyi csodájával, kioltaná szívéből a bosszúvágyat! Bízza a tudós a jövőre az igazságosztást, folytassa ő a tengerek békés feltárását! Különös élet ez az ő élete, mégis mily fenséges! Én megértettem őt! Tíz hónapig éltem az ő különös életét. S a kérdésre, amely hatezer év előtt hangzott el a bibliai Prédikátor Könyvében: "Kicsoda az, aki megmérhette a tenger mélységét?" - a világ minden embere közül ketten adhatják csak meg a választ: Nemo kapitány meg én.



Jegyzetek

1. A Pireneusok lejtőin ma is élő, őskori nép [VISSZA]

2. Asztúria: Spanyolország északnyugati tartománya. Az ott élő nép már az ókorban jelentős szerepet játszott [VISSZA]

3. Tengerszoros Észak-Amerika és Ázsia között. Felfedezőjéről, Vitus Bering dán tengerészről (1680-1741) nevezték el [VISSZA]

4. Tengerszoros Grönland és Kanada között. Felfedezőjéről, John Davis angol hajósról (1550-1605) kapta nevét [VISSZA]

5. Amikor Verne ezt a regényt írta - 1869-ben -, a sarki övezetek még nem voltak feltárva, így az is csak feltevés volt, hogy az Atlanti- és a Csendes-óceán nemcsak délen, hanem északon is összefügg. (Az "északnyugati átjáró") [VISSZA]

6. Az ezeregyéjszaka egyik mesealakja [VISSZA]

7. Híres francia természettudós (1707-1788) [VISSZA]

8. A Davis-szoros folytatása, Grönland és a Kanadához tartozó Baffin-sziget között. William Baffin angol hajósról (1584-1622) nevezték el [VISSZA]

9. Hazafias ének, az Anglia elleni függetlenségi háborúban született (XVIII. század) [VISSZA]

10. Bonctani tekintetben, vagyis testének felépítése szerint [VISSZA]

11. Jégfény [VISSZA]

12. Ibolyaszínű kvarckő [VISSZA]

13. Norvég csillagász (1784-1873), különösen a földmágnesességgel foglalkozott [VISSZA]

14. Francia világutazó (1786-1865), Óceánia egyik felkutatója [VISSZA]

15. A szárnylábú csigák rendjébe tartozó állatnem. A sarki vizek legjellegzetesebb lakója [VISSZA]

16. Kis svéd sziget a Keleti-tengeren [VISSZA]

17. Triton: ókori tengeri istenség. Emberi törzzsel, halfarokkal ábrázolták. Szirének: a görög hitregében szereplő lények, akik a hajósokat csábító énekkel vonzzák a partra, aztán megölik őket [VISSZA]

18. Az egyiptomiak képes írásának görög elnevezése. Átvitt értelemben a nehezen megfejthető írásokat is hieroglifáknak nevezik [VISSZA]

19. Vernének ez a megállapítása téves: széndioxidot nem lehet kálilúg gőzével elnyeletni [VISSZA]

20. Afrika legnyugatibb pontja. Itt fekszik Dakar városa [VISSZA]

21. A "sárgaláz" (malária) kórokozójának régente a mocsaras kigőzölgésű egészségtelen levegőt tartották. Azóta tudják, hogy a betegséget az anopheles nevű, mocsaras vidékeken élő szúnyogfajta terjeszti [VISSZA]

22. Alphonse Toussenel francia újságíró. Ornitológiával (madártannal) foglalkozó műveket is írt [VISSZA]

23. A római hitregében a vadászat istennője [VISSZA]

24. A római hitregében az átok, a büntetés haragos istennői. Borzas hajukban kígyókkal ábrázolták őket [VISSZA]

25. Természettudományosan nem igazolható megállapítás. A legnagyobb (2-3 méteres) polipoknak is egy szívük van [VISSZA]

26. A görög hitrege mesés szörnyetege: száz feje van, s ha egyiket levágják, két másik nő a helyébe. A monda szerint Héraklész ölte meg [VISSZA]

27. Victor Hugo nagy francia író (1802-1885) [VISSZA]

28. Más néven: Vizcayai-öböl (Spanyolország északnyugati és Franciaország délnyugati partvonala között) [VISSZA]

29. Görög szó: olyan ferde vonal, amely a földgömb felületén a délköröket mindig ugyanolyan szögben metszi [VISSZA]

30. A kábelt szállító hajó neve [VISSZA]

31. Mészből épített házban lakó véglények; házuk falát átlyuggatják, s a lyukon lábszerű nyúlványokat bocsátanak ki. Innen ered nevük (foramen latinul: lyuk) [VISSZA]

32. A nagy francia forradalom idején a hónapok beosztását és nevét megváltoztatták. Az új nevek a hónapok időjárási, természeti jellegzetességeire utaltak [VISSZA]

33. Edgar Allan Poe, nagy amerikai költő (1809-1849), többek között annak a - tudományos eredményeket hasznosító - kalandregényfajtának a megteremtője is volt, amelyet Verne tökéletesített. Poe működése nagy hatással volt Vernére. Itt idézett "Gordon Pym" című regényének folytatását meg is írta a "Jégszfinx" című művében [VISSZA]

34. Francia mérföldet, azaz kb. nyolcvanezer kilométert [VISSZA]

35. Nemo kapitány élettörténetét Verne a "Rejtelmes sziget" című regényében mondja el [VISSZA]




Hátra Kezdőlap