ELSŐ RÉSZ

Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé. Ellenőrizhetetlen és nyugtalanító hírek érkeztek a kikötővárosokba, s ezek nyomán a szárazföldön izgatott volt a közhangulat. Az esemény azonban a tengerészeket kavarta fel a legjobban. Az európai s az amerikai kereskedők, a hajózási vállalkozók, a hajóskapitányok s a hajómesterek, a tengerésztisztek s később már két világrész kormányai is feszült figyelemmel kísérték az ügyet.

Az utóbbi időben ugyanis hol egyik, hol másik hajó egy "óriási valami"-vel találkozott a nyílt tengeren: egy hosszú, orsó alakú jelenséggel. Ez a különös valami néha foszforeszkált, és sokkalta nagyobb, sokkalta gyorsabb volt a bálnánál.

A hajónaplók feljegyzéseiben egyeztek az adatok: a megfigyelések egyöntetűen írták le a kérdéses tárgy vagy élőlény alakját. Megegyeztek abban, hogy hallatlan sebesen mozog, óriási erővel szeli a vizet, és egészen különös életmegnyilvánulásai vannak. Ha ez a tünemény valóban a cetfélékhez tartozik, terjedelmében messze felülmúl minden egyes fajtát, amelyet a tudomány eddig osztályozott. Cuvier és Lacépède, de még Dumeril és Quatrefages^[1] is föltétlenül tagadta volna, hogy létezhetik ilyen halóriás - hacsak saját szemével, a tudós szemével eleven valóságban nem látja.

Mellőzzük a túlságosan óvatos becsléseket, melyek szerint ez a tünemény mintegy kétszáz láb^[2] hosszú lehet; de vessük el az egy mérföld^[3] szélességet s három mérföld hosszúságot feltételező túlzásokat is; vegyük csupán a számos alkalommal tett észlelések átlagát, s akkor is bízvást állíthatjuk, hogy ez a csodálatos lény - ha ugyan valóban létezik - méreteiben messze fölülmúlja a halak természetrajzával foglalkozó tudósok mostanáig számbavett adatait.

De hát maga a tény semmiképp sem tagadható: a csodálatos lényt valóban látták, az valóban létezik. Az emberi elmét mindig is vonzotta a csodálatos: könnyű tehát elképzelnünk, micsoda izgalomba hozta ez a tüneményes, természetfeletti jelenség az egész világot. Mert mesének már senki sem tarthatta.

1866. július 20-án a Calcutta and Burmah Steam Navigation Company^[4] egyik gőzöse, a Governor Higginson, Ausztrália keleti partjától ötmérföldnyire valóban találkozott az úszó óriással. Baker, a hajó kapitánya először azt hitte, hogy valami ismeretlen zátonyra bukkant: már éppen azon volt, hogy meghatározza pontos földrajzi helyzetét, amikor a rejtelmes "zátony" két hatalmas, százötven lábnyi magasságba felszökő, sistergő vízsugarat lövellt ki magából. Ezek szerint tehát - hacsak a zátonyon nem valami időszaki gejzír működik - a Governor Higginson elé valóban egy eddigelé ismeretlen tengeri emlős került, amely fecskendőnyílásain át gőzzel és levegővel kevert vízsugarakat lövell a magasba.

Ugyanebben az évben, július 23-án a West India and Pacific Steam Navigation Company^[5] Cristobal Colon nevű gőzöse a Csendes-óceán vizein azonos jelenséget észlelt. Ebből pedig az következik, hogy a furcsa cet bámulatos gyorsasággal változtatja helyét, minthogy a Governor Higginson és a Cristobal Colon háromnapos időközben, a földgömb különböző pontjain látta, amelyek a térkép szerint több mint hétszáz tengeri mérföldnyi távolságban vannak egymástól.

Tizenöt nappal később, kétezer mérföldnyire onnan a Compagnie Nationale Helvetiája s a Royal Mail^[6] Shannonja ellentétes irányban haladt az Atlanti-óceánon az Egyesült Államok és Európa között; kölcsönösen jelezték egymásnak a tengeri szörnyet az északi szélesség 42° 15'-ének és a greenwichi délkörtől számított nyugati hosszúság 60° 35'-ének metszéspontján. A két egyidejű megfigyelés a tengeri emlős hosszát legalább háromszázötven lábra becsülte, mert nagyobb volt a Shannonnál és a Helvetiánál, pedig mindkét hajónak száz méter az orrtőkétől a fartőkéig számított hossza. A legnagyobb bálnák azonban, amelyek többnyire az Aleut-szigetek^[7] tájékán tűnnek fel, ötvenhat méternél nem hosszabbak, sőt nem is igen érik el ezt a nagyságot.

Ezek a gyors egymásutánban érkező hírek s a Pereire óceánjáró gőzösön tett újabb megfigyelések, majd az Etna összeütközése a tengeri szörnnyel, azután a Normandie nevű francia fregatt^[8] tisztjei által felvett jegyzőkönyv s az a nagyon komoly jelentés, amelyet Fitz-James hajóosztag-parancsnok törzskara küldött a Lloyd Clyde-ről - mindez valósággal felkavarta a közvéleményt. A derűre hajlamos népek tréfát űztek a tengeri szörnyből, de a komoly, gyakorlatias szellemű emberek országa: Anglia, Amerika és Németország a legélénkebb figyelemmel kísérte az ügyet.

A tengeri szörny egyszerre divatba jött: zenés kávéházak műsorán szerepelt, az újságok élcelődtek rajta, s kabarészínpadokon is megjelent. A róla szóló, kövérre hizlalt hírlapi kacsák is mindenféle színárnyalatban s igen dúsan tenyésztek. A lapokban - jobb anyag híján - felbukkantak ismét a képzelet szülte óriási tengeri szörnyek, az északi tájak fehér bálnája, a rettenetes "Moby Dick", az idomtalan, roppant "Kraken", amely ötszáz tonnás hajókat fog át karjaival és húz le az óceán fenekére. Az újságok még az ókori írókból is idézgettek, hivatkoztak Arisztotelészre és Pliniusra, akik elismerték, hogy ilyen szörnyek vannak; hivatkoztak Pontoppidan norvég püspök beszámolóira, Paul Heggede útleírásaira és Harrington feltétlenül jóhiszemű tudósításaira is, mely szerint 1857-ben, a Castillan fedélzetéről saját szemével látta azt az óriási tengeri kígyót, amely addig csak a francia felségvizeken mutatkozott.

Erre aztán véget nem érő vita indult meg a hivők és a hitetlenek között a tudományos társaságokban és folyóiratokban. A "tengeri szörny kérdés" felkorbácsolta a szenvedélyeket. A folyóiratok munkatársai, akik a tudományra esküsznek, harcba szálltak az újságírókkal, akiknek a szellemesség a kenyerük, s rengeteg tintát fecséreltek ebben az emlékezetes tollharcban: sőt mi több, az ügyből kifolyólag egyesek pár csöpp vért is ontottak, mert a tengeri kígyó körül támadt csetepatéban némelyek párbajjal végződő személyes sértésekre is ragadtatták magukat.

Hat hónapig dúlt a harc, váltakozó esélyekkel. A Brazíliai Földrajzi Intézet, a Porosz Tudományos Akadémia, a Brit Királyi Tudományos Társaság, a washingtoni Smithson Intézet folyóiratainak vezércikkeire s a "The Indian Archipelago"-ban, továbbá Moigno abbé "Cosmos"-ában s Petermann "Mitteilungen"-jában indított vitára, a francia és a külföldi nagy lapok tudományos cikkeire sziporkázó ötletekkel vágott vissza a napi sajtó. A szellemes újságírók Linné egy mondására hivatkoztak, melyet a tengeri szörny tagadói idéztek - "a természetben nincs ugrás" - s úgy forgatták ki, hogy "a természetben nincs ökör".^[9] Gúnyosan esedeztek a kortársakhoz, ne cáfoljanak rá a természeti törvényekre, ne higgyenek balgák módjára a "Kraken"-ek, a tengeri kígyók, a "Moby Dick"-ek s az őrült tengerészek egyéb agyrémeinek létezésében. Azután az egyik rettegett, kegyetlenül csúfondáros élclapban megjelent egy cikk, amelyben az újság legnépszerűbb munkatársa tollhegyre vette az egész kérdést, nekiment a tengeri szörnynek, végső csapást mért rá, s az egész világ hahotája közepette kivégezte. Ez a szellemesség győzelme volt a "tudomány" felett.

Az 1867-es év első hónapjaiban úgy látszott, hogy a kérdést már végleg eltemették, az többé nem is éled fel. Tavasszal azonban újabb tények jutottak a világ tudomására. A kérdésnek most egészen más színezete volt: nem arról volt szó, hogy megoldjanak egy tudományos problémát, hanem hogy a világ elkerüljön egy valóságos, komoly veszélyt. A tengeri szörnyből most megint kis sziget, szikla vagy zátony lett, mégpedig valamiféle bolygó zátony, amelyet sem megfogni, sem elhatárolni nem lehet.

A Montreal Ocean Company^[10] Moravian nevű hajója 1867. március 5-én a szélesség 27° 30'-e és a hosszúság 72° 15'-e mentén, éjnek idején farával jobb felől nekiütközött egy sziklának, amelyet semmiféle térkép sem jelez ezen a tájon. A Moravian négyszáz lóerős gépe és a szél egyesült erejével tizenhárom csomós^[11] sebességgel haladt; az összeütközés ereje akkora volt, hogy csak a kitűnően megépített hajótestnek volt köszönhető, hogy kétszázharminchét, Kanadába igyekvő utasával együtt rögtön el nem merült.

A baleset reggel öt óra tájban történt. Az őrszolgálatos tisztek a fedélzet hátsó részére rohantak. Tüzetesen végigkutatták távcsövükkel az óceánt, de nem láttak semmit, csak egy erős örvénylést, amely három kötélhossznyi^[12] távolságban hatalmas hullámokat korbácsolt fel az egyébként sima víztükrön. Pontosan meghatározták a hajó helyzetét, s utána a Moravian látszólag minden sérülés nélkül folytatta útját. Hogy tenger alatti sziklába ütközött-e, vagy valami óriási hajóroncsba, nem tudhatták, de amikor a javítódokkban megvizsgálták a hajót, kitűnt, hogy a bordázat egy helyütt összetört.

Ezt az alapjában véve igen súlyos esetet - mint annyi mást - talán el is felejtette volna a világ, ha az három hét múlva, azonos körülmények között meg nem ismétlődik. Az összeütközést szenvedő hajó nemzetisége s a hajótársaság hírneve folytán az esemény ezúttal világszerte óriási feltűnést keltett.

Cunardnak, a híres hajózási vállalkozónak a nevét bizonyára mindenki hallotta. Ez az ügyes üzletember 1840-ben Liverpool és Halifax^[13] közt postajáratot indított, szám szerint három, fából épült, kerékhajtásos, 400 lóerős, 1162 tonnás hajóval. Nyolc év alatt a társaság hajóparkja négy darab 650 lóerős, 1820 tonnás hajóval szaporodott; két évvel később pedig további két darab jóval gyorsabb, jóval nagyobb űrtartalmú óceánjáróval. A Cunard-társaságnak szabadalma volt a sürgönyök szállítására, s azt 1853-ban megújították; hajóállománya ismét egész sor elsőrendű hajóval szaporodott. Ezek a hajók nagyobbak voltak minden más járműnél, amelyet eddig tengerre bocsátottak. 1867-ben a társaságnak már tizenkét hajója volt: nyolc lapátkerekes és négy csavargőzös.

Azért sorolom fel ezeket az adatokat, hogy olvasóim tisztában legyenek a Cunard-társaság erkölcsi súlyával. A tengeri szállítmányozási vállalat kitűnő ügyvitele révén világszerte ismertté vált; a legügyesebben vezetett óceánjáró hajózási vállalat volt, üzleteit hatalmas siker koronázta. A Cunard-társaság hajói kétezer alkalommal keltek át huszonöt év alatt az Atlanti-óceánon, s a hajók kivétel nélkül menetrendszerűen indultak, késésük soha nem volt; egyetlen rábízott levél nem veszett el, egyetlen utas vagy hajó sem pusztult el egy negyed évszázad alatt. Ez magyarázza, hogy az erős francia verseny ellenére az utasok legszívesebben a Cunard-társaság járatait választják; ez az utolsó évek hivatalos statisztikáiból világosan kitűnik. Ezek után senkit sem lephet meg, miért keltett világszerte akkora feltűnést az a baleset, amely a Cunard egyik legszebb gőzösét érte.

1867. április 13-án a sima tengeren kedvező, enyhe szél fújt. Az ezer lóerős Scotia a hosszúság 15° 12'-e és a szélesség 45° 37'-e mentén 13,43 csomónyi gyorsasággal haladt. Kerekei tökéletesen egyenletes ütemben csapkodták a vizet. Merülése ekkor 6 méter 70 centiméter volt, vízkiszorítása pedig 6680 köbméter.

Délután 4 óra 17 perckor, amikor az utasok a nagy szalonban az ebédnél gyűltek össze, a hajótesten alig érezhető lökés futott végig. Az ütést a hajó a faron, a bal oldali kerék mögött kapta.

A Scotia ugyanis nem futott neki semminek. A hajófarhoz ütközött hozzá valami. Alkalmasint valami metsző vagy lékelő eszköz, amely nem okoz nagyobb roncsolást. Oly könnyűnek tűnt a súrlódás, hogy nem is keltett nyugtalankodást az utasok között. De pillanat múlva a hajófenék legénysége felrohant a fedélzetre:

- Süllyedünk! Süllyedünk! - ordították.

Az utasok erre irtózatosan megrémültek. Andersen kapitány azonban hamarosan megnyugtatta őket. Rögtöni szerencsétlenségtől valóban nem kellett tartani. A Scotia törzsét ugyanis vízmentesen záró válaszfalak hét rekeszre osztották; ha léket is kapott valahol, ilyen berendezés mellett baj nélkül megküzdhet a betóduló vízzel.

Andersen kapitány azonnal a hajófenékbe sietett. Megállapította, hogy az ötödik rekeszt elöntötte a víz, s olyan gyorsan tódult be, hogy a lék igen nagy lehet. Ezer szerencse, hogy a kazánok másik rekeszben vannak, különben a gépházban azonnal kialudt volna a tűz.

Andersen kapitány rögtön megállíttatta a hajót. Egy matróz lemerült, s megvizsgálta a kárt. Percek alatt megállapították, hogy kétméteres lyuk tátong a fenéken. Ekkora léket lehetetlen eltömni. A Scotiának félig vízbe merült kerekekkel kellett folytatnia útját. Háromszáz mérföldnyire volt ekkor a Clear-foktól:^[14] háromnapos késéssel futott be a Cunard dokkjába, ami Liverpoolban nem csekély aggodalmat keltett.

A Scotiát szárazdokkba vontatták; itt a mérnökök a hajót tüzetes vizsgálat alá vették. Nem akartak hinni a szemüknek: teljesen szabályos, egyenlő szárú háromszög alakú léket találtak a hajón, két és fél méterrel a merülési vonal alatt. Az acéllemezen tátongó nyílás pereme olyan éles volt, hogy valami óriási lyukasztó sem metszhette volna ki különbül. A léket csak valami rendkívül kemény tárgy szakíthatta, amely csodával határos erővel hatolt be a hajótestbe, ha át tudta fúrni a négy centiméter vastag borítólemezt. Teljességgel érthetetlen azonban, hogy azután a lékből hogyan húzódott magától vissza, s hogyan távolodott el gyorsan hátrafelé.

A legutóbbi eset óriási izgalmat keltett megint a világban. A Scotia balesete után a szörny rovására írtak minden tengeren történt szerencsétlenséget, amelynek nem lehetett pontosan megállapítani az okát. A közvélemény a fantasztikus állat kártevésének tulajdonította a sajnos eléggé gyakori hajótöréseket, s ez nem volt csekélység, hiszen a biztosító intézeteknél évente átlag háromezer hajó pusztulását tartják nyilván, s ebből kétszáz azoknak a gőzösöknek és vitorlásoknak a száma, amelyek mindenestül eltűnnek, s többé sosem érkezik felőlük hír.

Joggal vagy alaptalanul, de mindenki a "tengeri szörnyet" vádolta; az süllyeszti el ezeket a hajókat. A szörny támadásai miatt egyre veszélyesebbé vált a világrészek között a forgalom. S a világ végül hangot adott véleményének: követelte, hogy bármi áron is, de szabadítsák meg végre a tengereket a borzalmas cethaltól.

Ez események idején én egy tudományos expedícióról tértem éppen vissza New Yorkba. A Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese vagyok, egyetemi tanár, s a francia kormány megbízásából Nebraska^[16] zordon földjén végeztem kutatásokat. Hat hónapot töltöttem ott, s március vége felé érkeztem New Yorkba értékes gyűjteményemmel. Május első napjaiban szándékoztam Franciaországba visszatérni. Indulás előtt gazdag ásványgyűjteményemet, növényi és állati kincseimet rendeztem, amikor a Scotia balesete megtörtént.

Jómagam persze már alaposan tájékozódva voltam erről az égető napi kérdésről, de most újra átböngésztem az összes amerikai és európai lapokat - csakhogy ezzel cseppet sem lettem okosabb. Nagyon izgatott ez a titokzatos ügy. Magam sem tudtam, mit véljek a dologról, törtem a fejem, s egyik végletből átcsaptam a másikba. A dologban van valami, az kétségtelen; a hitetlen tamások illesszék ujjukat a Scotia testén ütött sebre.^[17]

New Yorkba érkezésemkor szenvedélyes vita lángolt fel e kérdés körül. Az úszó sziget vagy bolygó zátony hipotézisét, amely mellett csupán a hozzá nem értők kardoskodtak, véglegesen elvetették. Mert hogyan változtathatja helyét egy zátony ilyen elképesztő gyorsasággal, hacsak nincs valami gépezet a hasában?

Elvetették az óriási úszó hajóroncs elméletét is, mert roncsot az áramlat nem sodorhat ekkora sebességgel.

Így tehát a kérdésnek már csak kétféle magyarázata lehetett, s ez két élesen szembenálló táborra osztotta az embereket. Az egyik párt valami óriási erejű tengeri szörnynek tartotta a titokzatos jelenséget, a másik pedig rendkívüli hajtóerővel mozgatott, a tenger felszíne alatt járó hajónak.

Az utóbbi feltevés voltaképpen egészen hihető volt. Végül aztán két világrészben folytatott vizsgálatok nyomán ennek a feltevésnek is össze kellett omolnia. Fölöttébb valószínűtlen, hogy valami magánzónak ilyen gépezet volna a birtokában. Hol és mikor építtette? Hogyan tarthatta titokban a tengeralattjáró építését?

A romboló erejű gép birtokosa nem lehet más, csak valamelyik állam kormánya. A mai vészes időkben, amikor az emberek azon törik a fejüket, hogyan fokozhatnák a hadifegyverek hatóerejét, könnyen lehetséges, hogy egy állam a többi állam háta mögött ezzel a veszedelmes gépezettel kísérletezik. Tudjuk, hogy a puska tökéletesítése után jött a szárnyasbomba. A szárnyasbomba után, íme, itt a víz alatti faltörő kos. Arra is meglesz majd a válasz. Legalábbis én ezt remélem.

A kormánynyilatkozatokkal azonban a hadigép-feltevés is megdőlt. E nyilatkozatok őszinteségében pedig nem lehetett kételkedni, minthogy itt közös érdekről volt szó: a tengeri közlekedés biztonságáról. Különben is, feltehető-e, hogy a tenger mélyében járó hajó építése titokban maradt volna? Magánember az adott körülmények között rendkívül nehezen tarthatta volna titokban, egy állam számára meg teljességgel lehetetlen lett volna, mert a vetélkedő hatalmak szakadatlan éberséggel figyelik egymás minden mozdulatát.

Az Angliában, Franciaországban, Oroszországban, Poroszországban, Spanyolországban, Itáliában, Amerikában, sőt Törökországban is folytatott hivatalos vizsgálatok után a tengeralattjáró Monitor^[18] elméletét is végképp el kellett vetni.

A tengeri szörny ismét az érdeklődés középpontjába került, noha a napi sajtó állandóan élcelődött fölötte. Az emberek fantáziája már egy képzelet szülte haltudomány lehetetlen, soha nem látott alakzatai között tévelygett.

New Yorkba érkezésem után többen megtiszteltek azzal, hogy megkérdezték tőlem, mi a véleményem e fantasztikus jelenségről. Franciaországban kiadtam egy kétkötetes munkát "A legmélyebb tengerfenék titkai" címmel. A tudományos világ nagy elismeréssel fogadta könyvemet, amely szakértővé avatott a természetrajz e kevéssé ismert területén. Megkérdezték tehát, mi a véleményem erről a kérdésről. Amíg kétségbe vonhattam a tények valódiságát, megmaradtam az állhatatos tagadás mellett. De csakhamar sarokba szorítottak: nyilatkoznom kellett, mégpedig határozottan. Sőt, mi több, a New York Herald is felszólította "Pierre Aronnax professzor urat, az ismert szaktekintélyt, a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettesét", mármint engem, hogy nyilatkozzam.

Belementem a dologba. Hallgatnom tovább már nem lehetett, hát nyilatkoztam. Minden oldalról megvilágítottam a kérdést; politikai és tudományos szempontból is boncoltam. S itt közlöm a New York Herald április 30-i számában megjelent terjedelmes cikkem rövid kivonatát:

"Minden egyes feltevést, amely a problémával kapcsolatban felmerült, gondos vizsgálat tárgyává tettem - írtam a cikkben. - Minthogy azonban ezeket a hipotéziseket sorra el kellett vetnem, szükségképpen el kell fogadnunk valamely óriási erejű tengeri állat létezését.

Az utolsó mondatot csak gyávaságból írtam le. Nem szerettem volna ugyanis, ha csorba esik professzori tekintélyemen; nem akartam nevetség tárgyául szolgálni az amerikaiaknak, mert ha az amerikaiak valakin nevetnek, akkor annak fele se tréfa! Biztonság kedvéért tehát kibúvóról is gondoskodtam. De tulajdonképpen meg voltam győződve, hogy a "tengeri szörny" valóban létezik.

Cikkem nagy port vert fel; szenvedélyes vita keletkezett körülötte. Felfogásomnak számos híve akadt. A probléma ilyetén való megoldása ugyanis szabad teret engedett a képzeletnek, s az emberek képzelete szívesen játszadozik el óriási természetfeletti lények képével. S éppen a tenger az ő igazi éltető elemük; a tenger óriásai - amelyek mellett a szárazföldi állatok, az elefánt, az orrszarvú valóságos törpének számítanak - csakis tengeri környezetben jöhetnek létre s fejlődhetnek. Az óceán víztömegében élnek az eddig ismert legnagyobb emlősök; mélységei talán elképzelhetetlenül nagy puhányokat is, ijesztő méretű, százméteres, kétszáz tonnás rákokat is rejtegetnek. Miért ne? Hajdanában, a földtörténet régi korszakaiban a szárazföldi állatok, a négylábúak, négykezűek, a hüllők s a madarak óriási méretűek voltak. A természet gigászi formában mintázta meg őket, s csak az idők folyamán váltak lassan-lassan egyre kisebbekké. A föld magva csaknem állandóan változik, de a tenger változatlan: miért ne őrizhetett volna meg egy-egy példányt a letűnt korszakokból? Miért ne rejthetné méhében a titáni fajták utolsó változatait még ma is, hiszen ezek életében az évszázadok csak éveknek, az évezredek évtizedeknek felelnek meg.

Eh, mit... hagyjuk az ábrándozást, hiszen fel kellett már ébrednem álmomból. Félre hát az önámítással: a rettentő valóság megadta képzelgéseimre később a választ. Ismétlem: ebben az időben alakult ki a végleges vélemény a szörnnyel kapcsolatban, a világ ekkor már kétségtelen tényként fogadta el, hogy valóban létezik ez a csodalény, csakhogy semmi köze sincs a regék tengeri kígyójához.

De amíg egyesek csak merőben tudományos problémát láttak a kérdésben, mások, a gyakorlati szellemű emberek - főleg Amerikában s Angliában - azon a nézeten voltak, hogy a tengerentúli közlekedés biztonsága érdekében a félelmetes szörnytől meg kell tisztítani az óceánt. A kereskedelmi s ipari szaklapok s a díjtételek felemelésével fenyegetőző biztosítási társaságok érdekkörébe tartozó lapok elsősorban ebből a szempontból tárgyalták a kérdést. Állásfoglalásuk egyhangú volt.

A közvélemény nyomására elsőnek az Egyesült Államok kormánya nyilatkozott. New Yorkban expedíciót szerveztek a narvál felkutatására. Az Abraham Lincoln nevű gyorsjáratú fregatt felkészült, hogy mihamarabb kifusson az óceánra. Farragut parancsnok is mindent megtett, hogy hajója a legkitűnőbb felszereléssel rövidesen útnak indulhasson.

De mi történt? Attól a naptól fogva, hogy az amerikai kormány elhatározta a hadihajó elindítását, a szörny többé nem mutatkozott. Két napig hírét sem hallották. Egyetlen hajó sem találkozott vele. Mintha csak Agyaras őkelme tudomást szerzett volna az ellene szőtt összeesküvésről! Hiszen annyit beszéltek róla, még a tenger alatti kábeleken is futottak hírek! A tréfás emberek szerint a ravasz kópé nyilván elcsípett néhány átmenő táviratot, és okult a tartalmukból!

A fregatt, óriási halászó gépezettel felszerelve, már készen állt a hosszú útra, de nem tudták, merre indítsák el. Nőttön-nőtt mindenütt a türelmetlenség. A bizonytalanság közepette július 2-án jelentés érkezett, hogy egy San Franciscóból Sanghaj felé tartó gőzös az állatot három héttel ezelőtt a Csendes-óceán északi vizein látta.

A hír óriási izgalmat keltett. Farragut parancsnoknak huszonnégy órát sem engedélyeztek az indulásig. Az élelmet már behajózták. A szénraktár színültig tele szénnel. A legénység minden egyes tagja a helyén. Csak be kell gyújtani a kazánokat és indulás! Félnapi késlekedés is megbocsáthatatlan bűn volna! De Farragut parancsnokot nem kellett sürgetni: ő is alig várta, hogy indulhasson.

Három órával azelőtt, hogy az Abraham Lincoln kifutott a brooklyni kikötőből, a következő szövegű levelet kaptam:

Pierre Aronnax professzor úrnak,
a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese

Az Egyesült Államok kormánya örömmel látná, ha Ön is csatlakoznék az Abraham Lincoln expedíciós útjához, és ha Franciaországot e vállalkozásban Ön képviselné. Farragut parancsnok egy kabint tart fenn az Ön rendelkezésére.

Három másodperccel J. B. Hobson levelének megérkezése előtt még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az északnyugati átkelésre vállalkozzam, mint ahogy eszem ágában sem volt az agyaras cet üldözésére indulni. De már három másodperccel azután, hogy a tengerészeti államtitkár levelét elolvastam, egyszerre rádöbbentem: ez az én igazi hivatásom, az életem egyetlen célja! Fel kell kutatnom a félelmetes tengeri szörnyet, meg kell szabadítanom tőle a világot!

Csakhogy - s ez a bökkenő! - épp most tértem vissza egy kimerítő utazásról, fáradt vagyok, pihenésre vágyom. Alig várom már, hogy viszontlássam hazámat, s visszatérjek a Jardin des Plantes^[20]-beli kis lakásomba, az én drága, becses gyűjteményemhez. De semmi sem tarthat most vissza! Mindenről megfeledkeztem, nem gondoltam a fáradtságommal, barátaimmal, gyűjteményemmel - habozás nélkül elfogadtam az amerikai kormány ajánlatát.

Elvégre is - gondoltam - minden út Európába vezet. Remélem, Agyaras őkelme lesz oly szíves, és majd a francia partok felé veszi az útját! Remélhetőleg az európai vizeken csípjük el a csalafinta fickót - ennyi előzékenységet igazán elvárhatok tőle... Legalább fél méter hosszú darabot szándékozom az agyarából a Természetrajzi Múzeum számára elhozni.

Egyelőre azonban a fogas narvált még a Csendes-óceán északi vizein kellett keresnem, ami azt jelenti, hogy szinte a földet kell megkerülnöm, amíg hazajutok Franciaországba.

- Conseil! - kiáltottam türelmetlenül.

Conseil az inasom. Hűséges legény, aki minden utazásomon elkísér. Szeretem ezt a derék flamand gyereket, s ő is igaz ragaszkodással viszonozza szeretetemet. Hidegvérű természet, elvből rendszeres és előírásosan szolgálatkész; az életben semmi sem hozza ki a sodrából. Valóságos ezermester, a legkülönbözőbb szolgálatokra alkalmas, és noha Conseil a neve, ami franciául tanácsot jelent, sohasem okvetetlenkedik kéretlen jó tanácsokkal.

A mi Jardin des Plantes-beli kis világunkban Conseil folytonosan tudósok között forgolódott, s egyet s mást meg is tanult, úgyhogy már valóságos szakértőként tevékenykedik mellettem a természetrajzi osztályozásban. Conseil egy akrobata fürgeségével mozog az ágazatok, csoportok, osztályok, alosztályok, rendek, családok, nemek, fajok és változatok egész ranglétráján. De itt aztán véget is ér a tudománya. Életeleme az osztályozás - egyebet azonban nem tud. Az osztályozás elméletében nagyon jártas, de a gyakorlatban annyira járatlan, hogy azt hiszem, még az ámbráscetet sem igen tudná megkülönböztetni a bálnától! Pedig milyen derék, rendes gyerek ez a Conseil!

Tíz esztendeje mindenhová elkísért, amerre tudományos munkám sodort. S egyetlen zokszót sem ejtett soha a hosszú utazások fáradalmai miatt. Sohasem volt ellenvetése, ha csomagolnia kellett, bármilyen távoli tájakra indultam, akár Kínába vagy Kongóba vitt az utam. Ment ő akármerre, és nem kérdezett. Az egészsége pompás, semmi betegség sem fog rajta; a teste csupa kemény izom, de idegei nincsenek. Nem, Conseilnek egyáltalán nincsenek idegei. Ami természetesen lelki vonatkozásban értendő.

Conseil harmincéves. Éveinek száma úgy aránylik gazdája életkorához, mint tizenöt a húszhoz. Bocsásson meg az olvasó, hogy koromról így tájékoztatom. E történet kezdetén ugyanis negyvenéves voltam.

Conseilnek van azonban egy hibája. Veszettül ragaszkodik az ósdi illendőségi formákhoz, s ez néha már idegesít.

- Conseil! - hívtam újra, s lázas sietséggel kezdtem máris a készülődést.

Biztosan számítottam rá, hogy a hűséges fiú erre az utamra is elkísér. Nem szoktam egyébként sokat kérdezni, hogy kedvére van-e vagy sem az utazás. A mostani expedíció azonban akár a végtelenségig is elhúzódhatik; veszélyes vállalkozásra indulok, egy roppant állat felhajszolására, amely dióhéj gyanánt tengerfenékre süllyesztheti a fregattot. A világ legközönyösebb embere is százszor meggondolja, vállalkozzék-e erre a kirándulásra! Mit szól vajon a fiú az utazáshoz?

- Conseil! - hívtam immár harmadszor.

Conseil erre megjelent.

- Hívott a tanár úr? - kérdezte, a szobába lépve.

- Igen, fiam. Szedd össze a dolgaimat, és készülj fel magad is. Két óra múlva indulunk.

- Ahogy a tanár úr parancsolja - felelte nyugodtan inasom.

- Pillanat veszteni való időnk sincs. Csomagold be táskámba az útikészletet, öltönyt, inget, harisnyát, amennyi csak belefér, de gyorsan!

- És mi legyen a gyűjteménnyel? - kérdezte Conseil.

- Arról majd később gondoskodunk.

- Hogyhogy? Mi lesz az archiotheriumokkal? És a hyracotheriumokkal? Az oreodonokkal, a cheropotamusokkal? És a tanár úr többi csontvázával? Azokkal mi legyen?

- A szállodában maradnak.

- Az eleven babirussa is?

- Az is. Majd etetik a távollétünkben. Különben majd utasítást adok lent, hogy az állatseregletünket küldjék el Franciaországba.

- Hát nem megyünk vissza Párizsba? - kérdezte Conseil.

- Dehogynem... persze hogy visszamegyünk - feleltem kitérően. - Csak némi kerülővel.

- Ahogy a tanár úr parancsolja.

- Nem nagy eset az egész! Csak annyi, hogy nem éppen a legrövidebb utat választjuk. Az Abraham Lincolnon utazunk.

- Ahogy a tanár úr parancsolja - felelte Conseil jámboran.

- Édes fiam, a tengeri szörnyről van ugyanis szó... a híres narválról... Megszabadítjuk tőle a tengert!... A gazdád volna elvégre is "A legmélyebb tengerfenék titkai" című kétkötetes mű szerzője - nem vonhatja ki magát a megtisztelő ajánlat alól, hogy csatlakozzék Farragut parancsnok expedíciójához. Dicsőséges - de veszélyes vállalkozás! Nem tudjuk, hová megyünk! Az efféle állatok néha igen szeszélyesek! De mi mégis megyünk! A parancsnok nem az az ember, aki megijed a saját árnyékától!...

- Amit a tanár úr jónak lát, azt teszem én is - felelte Conseil.

- Gondold meg jól, édes fiam! Nem titkolhatom előtted: az ilyen utazásról nem mindig tér vissza az ember!

- Ahogy a tanár úr parancsolja.

Negyedórával később poggyászunk már be volt csomagolva. Conseil egykettőre elkészült, mégis biztos voltam benne, hogy nem felejtett kinn semmi szükséges holmit, mert a fiú ingeimet s öltönyeimet éppoly ügyesen rendszerezte, mint a madarakat s az emlősöket.

A szállodai felvonó levitt bennünket a nagy félemeleti előcsarnokba. Néhány lépcső vezet innen a földszintre. A nagy irodában, amelyet a nap minden szakában az elutazni készülő türelmetlen vendégek egész tömege ostromol, kifizettem a számlámat, s utasítást adtam, hogy kitömött állataimat és növénygyűjteményemet küldjék Párizsba. Jókora összeget hagytam még a babirussa ellátására, s Conseiljel együtt máris kocsiba ugrottam.

Húsz frankot nyomtam a kocsis kezébe, s az végigvitt bennünket a Broadway-n, le a Union Square-ig, itt befordult a Fourth Avenue-re, s a Bowery Street kereszteződésénél a Catherine Streeten folytatta útját, s aztán megállt a harmincegyedik mólónál.^[21] Itt a vonatokat szállító komphajó pár perc alatt mindenestül - lovastul, kocsistul - átvitt bennünket Brooklynba, New York nagy peremvárosába, amely az East River bal partján fekszik. Kikötöttünk a rakparton, s kocsinkkal pár perc alatt az Abraham Lincoln elé értünk. Két kéménye már javában okádta a vastag, fekete füstöt.

Poggyászunkat rögtön a fregattra vitték. Felrohantam a fedélzetre. Farragut parancsnokot kerestem. Jóvágású tiszt lépett hozzám, és kezet nyújtott.

- Pierre Aronnax úr? - kérdezte.

- Az vagyok - feleltem. - Ön Farragut parancsnok?

- Személyesen. Üdvözlöm önt, professzor úr. Fáradjon a kabinjába.

A parancsnok az indulás előkészületeivel volt elfoglalva, elköszöntem tőle tehát, és lekísértettem magam a rendelkezésemre bocsátott kabinhoz.

Helyesnek tartom, hogy éppen az Abraham Lincolnt szemelték ki az expedíció céljára. Szerencsés választás volt. Gyorsjáratú fregatt: gőztúlhevítő berendezése segítségével a gőznyomást hét atmoszféráig lehet fokozni. Az Abraham Lincoln eszerint tizennyolc egész háromtized mérföld átlagos óránkénti sebességgel tud haladni; ez kétségtelenül igen tekintélyes sebesség - de elegendő lesz-e vajon, hogy az óriáscettel felvegye a versenyt?

A fregatt berendezése egészen elsőrangú. Kabinommal, amely a törzskar ebédlőjére nyílik, nagyon meg voltam elégedve.

- Itt jól megleszünk - mondtam Conseilnek.

- Az ám. Mint a remeterák a trombitacsiga kagylójában, a tanár úr engedelmével.

Conseilre bíztam, hogy holminkat elrendezze, s felmentem ismét a fedélzetre, mert érdekeltek az indulás előkészületei.

Farragut parancsnok e pillanatban adott parancsot, hogy oldják el a parttól az Abraham Lincoln utolsó köteleit. Ha csak egy negyedórácskával később érkezem, a fregatt nélkülem indul a brooklyni mólóról, és én lemaradok erről a ritka alkalomról, e csodálatos, valószínűtlen expedícióról, amelynek a valósághoz hű leírását számos olvasó alkalmasint kétkedéssel fogja olvasni.

Farragut parancsnok egyetlen napot, sőt egy órát sem volt hajlandó késlekedni, hogy kifusson a tengerre, s hajóját azokra a vizekre irányítsa, ahol az állat legutóbb felbukkant. Hívatta a mérnököt.

- Elég a nyomás? - kérdezte.

- Elég - felelte a mérnök.

- Go ahead!^[22] - kiáltotta erre a parancsnok.

Egy készülék sűrített levegő útján továbbította a parancsot a gépházba. A gépészek működésbe hozták az indítókerekeket. Sípolva tódult be a gőz a nyitott hengerekbe. Felnyögtek, a hosszú, vízszintes tolattyúk, s mozgásba hozták a tengely hajtórúdjait. A csavarszárnyak egyre gyorsabban csapkodták a hullámokat, s az Abraham Lincoln méltóságteljesen megindult a száz meg száz komphajó és apró kirakodó gőzös között, amelyek fedélzetükön ezer és ezer nézővel jó darabig kísérték.

A brooklyni rakparton és New Yorknak az East River partján épült utcáin egymás hegyén-hátán tolongott a sok kíváncsi ember. Félmillió torokból harsant fel egymás után a háromszoros "hurrá!" A hosszan elnyúló félsziget mentén, amelyre New York városa épült, véges-végig zsebkendők lengtek a parton szorongó tömeg feje fölött; így búcsúztatta New York az Abraham Lincolnt, míg az ki nem futott a Hudson-öböl vizére.

A fregatt most a gyönyörű szép folyam villákkal beépített jobb partja mentén haladt a New Jersey-i oldalon; elsiklott az erődök előtt, s ezek dörgő ágyúlövéssel üdvözölték. Az Abraham Lincoln válaszként háromszor húzta fel a tatárbocra a lobogót: háromszor ragyogott fel a magasban az amerikai zászló harminckilenc csillaga. Majd a Sandy Hook fokánál irányt változtatva befordult az öböl belső karéján vonuló, útvonaljelzőkkel ellátott, járható csatornába, a homokos földnyelv mentén siklott végig, száz- meg százezer újabb néző lelkes éljenzése közepette.

A kíséret - a komphajók s a kikötőszolgálatot ellátó apró gőzösök - csak a New York-i öböl bejáratát jelző világítóhajónál vált meg a fregattól.

Hármat kongatott éppen az óra. A révkalauz csónakba szállt, s visszatért dagadó vitorlákkal várakozó kis kétárbocosához. A kazánok tüzét felszították, a csavar mind gyorsabban vágta a hullámokat; a fregatt végigsiklott Long Island sárga, lapályos partja mellett, s este nyolc órakor, amikor északnyugaton a Fire Island fénycsóvái is eltűntek a messzeségben, teljes gőzzel futott már az Atlanti-óceán sötét vizén.

Farragut parancsnok kitűnő tengerész, s minden tekintetben méltó a parancsnoksága alatt álló fregatthoz. Valósággal összenőtt a hajójával, ő volt az Abraham Lincoln lelke. Pillanatig sem kételkedett az óriási cet létezésében, s nem tűrt hajóján vitát erről a kérdésről. Farragut úgy hitt a bálnában, mint némely jámbor asszonyság a Leviathanban^[23] - nem az eszével, hanem mert hivő lélek volt. Van tengeri szörny, s ő megesküdött, hogy megszabadítja tőle a tengert. Mint valami rhodosi lovag, mint egy új Dieudonné de Gozon,^[24] aki a monda szerint szembeszállt a szigetét háborgató kígyóval, úgy indult Farragut parancsnok a bestia üldözésére.

Vagy megöli a narvált, vagy a narvál öli meg őt. Harmadik eset nincsen.

A hajó törzskara ugyanígy vélekedett. Hallani kellett volna, hogy beszéltek a tisztek, hogyan vitatkoztak, hogyan latolgatták a találkozáskor bekövetkezendő különböző esélyeket, s látni, milyen kutató szemmel figyelték az óceán végtelen tükrét! Akik máskor átkozták volna a nehéz szolgálatot, most önként vállaltak a főárboc felső vitorlarúdján őrséget. Míg a nap fent járt az égen, az árbocokat valósággal ellepték a matrózok: már égett a lábuk alatt a hajópalló, nem bírtak a fedélzeten nyugodtan megmaradni! Pedig az Abraham Lincoln még nem a Csendes-óceán vizein futott, ahol a csodaszörnyet gyanították.

A legénység alig várta a pillanatot, amikor szembe találkozik az Agyarassal, hogy megszigonyozza, fedélzetre húzza s feldarabolja. Lankadatlan éberséggel figyelte a víztükröt. Farragut parancsnok különben is valami kétezer dolláros jutalmat emlegetett: az kapja meg - akár hajóinas vagy matróz, altiszt vagy tiszt lesz az illető -, aki elsőül jelzi az állatot. Elképzelhetik most már az olvasók, hogy az Abraham Lincolnon éjjel-nappal mindenki a szemét meresztette.

Én sem maradtam el a többiek mögött; világért sem adtam volna át másnak a reám eső mindennapos kétórás őrséget. A fregatt bízvást felvehette volna az Argus^[25] nevet! Ebben a felajzott, forró légkörben csupán Conseil őrizte meg hidegvérét; ő nem vett részt az általános lelkesedésben.

Már említettem, hogy Farragut parancsnok nagyon gondosan szerelte fel a fregattot az óriáscet-vadászatra. Bálnahalászhajó sem lehetett volna különbül felszerelve. El voltunk mi látva minden elképzelhető géppel és eszközzel, kézi szigonyoktól kezdve a puskából kilőtt kampós nyilakig és robbanó ágyúlövedékig. Az előbástyára egy tökéletesített művű, roppant vastag falú s igen keskeny furatú ágyú volt felállítva; modelljét bemutatták a világkiállításon is. Ez az amerikai gyártmányú kitűnő hadigép könnyűszerrel repíti el tizenhat kilométeres távolságra a négykilogrammos, kúp alakú lövedéket.

Az Abraham Lincoln fel volt szerelve minden elképzelhető romboló eszközzel. És még valamivel dicsekedhetett. Fedélzetén volt Ned Land is, a szigonyosok királya.

Ned Land kanadai. Bámulatosan ügyes ember, párját ritkítja veszedelmes mesterségében. Egyaránt híres rendkívüli ügyességéről, hidegvéréről, merészségéről és ravaszságáról. Nagyon furfangosnak kell annak a bálnának vagy cetnek lennie, amelyik el akar siklani az ő szigonya elől.

Ned Land negyven év körül járhat. Jól megtermett, hat lábnál magasabb, erős testalkatú ember. Arca komoly; ő maga nagyon zárkózott; néha indulatoskodik, különösen, ha ellenkeznek vele. Feltűnő jelenség; főként sastekintete teszi arckifejezését rendkívül jellegzetessé.

Gondolom, Farragut parancsnok nagyon okosan tette, hogy hajójára felfogadta ezt az embert. Ned Land egymagában felér az egész legénységgel: szeme, karja kincset ér. Leginkább egy nagy hatótávú teleszkóphoz^[26] hasonlítanám - amely egyben lövésre mindig kész ágyú is.

Szíve szerint minden kanadai francia.^[27] Ned Land roppant zárkózott férfiú volt, de meg kell vallanom, engem valahogyan mégis megkedvelt. Bizonyára az vonzotta hozzám, hogy francia vagyok. Franciául beszélgethetett velem, én meg szívesen hallgattam ajkáról Rabelais^[28] ősi nyelvét - Kanada egyes vidékein ugyanis a mai napig is ezen a nyelven beszélnek. A szigonyos családja Quebecből származott; ez az ősi, merész halásznemzetség már akkor becsületet szerzett nevének, amikor a város még Franciaországhoz tartozott.

Ned egyre gyakrabban elegyedett szóba velem, és én örömest hallgattam a szigonyos sarkvidéki tengeri kalandjainak elbeszélését. Őseredeti költészet volt abban, ahogyan Ned a halászatról s az elemekkel való küzdelméről mesélt. Hősi eposszá kerekedett ki ez az elbeszélés - mintha csak valamely kanadai Homéroszt hallgattam volna, aki a sarkvidéki tájak Iliászát^[29] zengi.

Úgy festem le most ezt a bátor bajtársat, amilyennek őt ma ismerem. Időközben ugyanis jó barátok lettünk; eltéphetetlen szálak fűznek össze bennünket, hiszen barátságunk a legborzalmasabb helyzetekben keletkezett és kovácsolódott szilárddá. Derék, jó Ned! Ha száz évig élek, akkor sem felejtlek el soha, drága barátom!

Hogyan vélekedett vajon Ned Land a tengeri szörny dolgában? Meg kell vallanom, Ned egyáltalán nem hitt az Agyaras létezésében. Ő volt a hajón az egyetlen ember, aki nem osztotta az általános véleményt. Még csak szóba se hozta soha ezt a kérdést. Egy napon mégis színvallásra kellett kényszerítenem.

Július 30-án, tehát négy héttel azután, hogy útrakeltünk, a fregatt egy gyönyörű szép estén a Cap Blanc magasságában futott szél alatt, harminc mérföldnyire a patagóniai^[30] parttól. Áthaladtunk a Baktérítőn;^[31] alig 700 mérföldnyire voltunk, a Magellán-szoros^[32] bejárata fölött. Nem telik bele nyolc nap, és az Abraham Lincoln már a Csendes-óceán vizét szeli.

A hátsó fedélzeten ültem Neddel; mindenféléről beszélgettünk. Néztük a titokzatos tengert: mélységeibe az emberi tekintet mindmáig be nem hatolhatott. A beszélgetést csakhamar az óriási agyaras cetre tereltem, s mérlegeltem a lehetőségeket, vajon sikerrel vagy balsikerrel jár-e majd expedíciónk. Aztán láttam, hogy Ned csak hagyja, hadd beszéljek, de ő maga nem sokat mond. Erre egyenesen megkérdeztem:

- Mondja, Ned, miért nem hisz maga az óriáscet létezésében? Van valami különös oka a kétkedésre?

A szigonyos pár pillanatig némán rám meredt, majd sajátos kézmozdulatával homlokára csapott, lehunyta szemét, mintha a válaszon gondolkoznék. Aztán így szólt:

- Hát... talán megvan rá az okom, tanár úr.

- Nem értem magát, Ned. Maga hivatásos bálnavadász. Ismeri a tengeri emlősöket. Csodálom, hogy éppen maga nem bírja elképzelni, hogy létezhet egy óriási cet. Hiszen megvannak a tapasztalatai.

- Itt az ön tévedése, tanár úr. A műveletlen ember hisz a világűrön átszáguldó csodálatos üstökösökben, vagy hogy a föld belsejében vízözön előtti szörnyek élnek. Ez még csak hagyján. De a csillagászok meg a geológusok^[33] nem adnak hitelt az efféle agyrémeknek. Ugyanez áll a bálnavadászatra is. Sok mindenféle tengeri állattal volt dolgom az életben, meg is szigonyoztam, el is ejtettem jó néhány hatalmasra nőtt, óriás agyarú cethalat, de olyan cethalat én még nem láttam, amelyik a farkával vagy az agyarával keresztüldöfött volna egy acéltestű gőzhajót.

- Ugyan, Ned, hogy mondhat ilyet? Hiszen köztudomású, hogy a narvál a fogával át tudja fúrni a hajókat.

- Fából épült hajókat, talán - felelte a kanadai. - Ámbár én a magam szemével még nem láttam ilyent. Amíg nekem az ellenkezőjét be nem bizonyítják, tagadom, hogy akár a bálna, akár a cet vagy a narvál ekkora kárt tegyen egy hajóban.

- No de értse meg, Ned...

- Nem, tanár úr. Nem. Én mindent elhiszek magának, amit csak akar, de ezt az egyet nem hiszem el. Esetleg valami óriási polip lehetett!...

- Ez aztán egészen valószínűtlen, Ned. A polip a puhányokhoz tartozik, s már a neve is elárulja, hogy vajmi kevés keménység van a testében. A polip nem tartozik a gerincesek ágazatához; még ha valamely példánya ötszáz láb hosszúra is megnőne, akkor sem volna veszélyes az olyan hajók számára, mint a Scotia vagy az Abraham Lincoln. A "Kraken"-ek és az efféle szörnyek hőstettei mindenképpen a mesék birodalmába valók.

- Vagyis ön, a természetbúvár, kitart amellett, hogy az az óriáscet létezik?... - kérdezte Ned, szinte csúfondárosan.

- Úgy van, Ned. Ismétlem, meg vagyok győződve az óriáscet létezéséről, mert ez a tények logikájából következik. Hiszem, hogy létezik egy roppant erős szervezetű emlős, amely csakúgy, mint a bálna, az ámbráscet vagy a delfin, a gerincesek ágazatához tartozik, s hihetetlenül kemény, szarunemű agyara van.

- Hm, hm! - csóválta fejét a szigonyos. Látszott az arcán, hogy falra hányt borsó, amit beszélek.

De nem hagytam magam.

- Gondolja meg, kedves barátom - folytattam -, ha valóban létezik ez az óriáscet, ha valóban az óceán mélyén él, ha valóban pár mérföldnyi mélységben úszkál a víz felszíne alatt, akkor ebből szükségképpen az következik, hogy a szervezete mérhetetlenül erős.

- És mire jó neki ez az erős szervezet? - kérdezte Ned.

- Kiszámíthatatlanul nagy erőre van szüksége, hogy a mély vízréteg óriási nyomásának ellenállhasson.

- Igazán? - mondta Ned, és hamiskásan csippentett a szemével.

- Igazán. Csak egypár számot mondok, s máris bebizonyítom.

- Ó, a számok! Ezzel nem mond semmit, tanár úr. Számokkal azt bizonyítja be az ember, ami neki jólesik.

- De csak az üzletember, Ned. A matematikában másként állunk a számokkal. Hallgasson végig, kérem. Tudjuk, hogy az atmoszféranyomás^[34] egyenlő egy harminckét láb magas vízoszlop nyomásával. A valóságban azonban ennél alacsonyabb vízoszlop fejt ki ugyanakkora nyomást, mert tengervízről lévén szó, ennek a sűrűsége nagyobb, mint az édesvízé. Nos tehát: ha maga lemerül a víz alá, ahányszor harminckét láb magas maga fölött a víz, annyi atmoszféranyomás nehezedik a testére. Vagyis annyi kilogramm testének minden négyzetcentiméternyi felületére. Mi következik ebből? Az, hogy háromszázhúsz lábnyi mélységben ez a nyomás tíz atmoszféranyomásnak felel meg, háromezer-kétszáz lábnál, vagyis körülbelül fél mérföldnél pedig száznak. Ez azt jelenti, hogy ha maga le bírna süllyedni ekkora mélységre az óceán vizében, testének minden egyes négyzetcentiméternyi felületére száz kilogramm nyomás nehezednék. Nos, kedves Ned barátom, tudja-e, hogy a maga testének hány négyzetcentiméter a felülete?

- Fogalmam sincs róla, tanár úr.

- Körülbelül tizenhétezer.

- Ejha! Olyan sok?

- De mivel valójában az egy négyzetcentiméterre eső atmoszféranyomás valamivel nagyobb egy kilogrammnál, a maga tizenhétezer négyzetcentiméterére e pillanatban tizenhétezer-ötszázhatvannyolc kilogramm súly nehezedik.

- S én ezt meg sem érzem?

- Úgy van. Meg sem érzi. S tudja, miért nem roppantja össze magát ez a hatalmas nyomás? Mert a testébe behatoló levegő pontosan ekkora nyomást fejt ki. A külső és a belső nyomás között tökéletes az egyensúly, semlegesítik egymást, ezért bírja könnyen elviselni. De a vízben már más a helyzet.

- Igen, értem - mondta Ned, egyszerre felélénkülve. - A víz körülvesz, de nem hatol be a testembe.

- Pontosan erről van szó, Ned. Tehát harminckét lábnyira a tenger alatt tizenhétezer-ötszázhatvannyolc kilogramm nyomás nehezedik magára, háromszázhúsz lábnyira pedig tízszer ekkora, vagyis százhetvenötezer-hatszáznyolcvan kilogramm; háromezer-kétszáz lábnyira százszor akkora, tehát egymillió-hétszázötvenhatezer-nyolcszáz kilogramm; harminckétezer lábnyira pedig ezerszer annyi, vagyis tizenhétmillió-ötszázhatvannyolcezer kilogramm - úgy összelapulna odalenn, mintha egy víznyomású sajtológép lapjai közé került volna.

- Mi az ördög! - kiáltott fel Ned.

- Nos, figyeljen ide, kedves barátom. Ha az ilyen több száz méter hosszú, ennek megfelelő vastagságú gerinces állat, amelynek felülete több millió négyzetcentiméterre rúg, ekkora mélységben tartózkodik, becslésem szerint sok milliárd kilogrammnyi nyomás nehezedik rá. Számítsa ki, milyen szilárd lehet a csontváza, s milyen erős a szervezete, ha képes ellenállni ekkora nyomásnak!

- Ő is biztosan nyolc hüvelyk^[35] vastag acéllemezzel van borítva, mint a páncéloshajók - felelte Ned Land.

- Ahogy mondja. De most képzelje el, Ned, micsoda rombolást végezhet ez a roppant tömegű állat, ha gyorsvonati sebességgel ront neki egy hajónak!

- Hát nem mondom... lehet... talán... - felelte Ned, akit a számok megingattak. De még most sem ismerte el az igazamat.

- Szóval sikerült meggyőznöm magát?

- Egy dologról győzött meg, tanár úr. Ha valóban volnának a tenger mélyén ilyen állatok, akkor bizony valóban olyan erősnek kellene lenniök, mint ahogy ön, a természettudós mondja.

- Ejnye, de makacs maga, kedves szigonyos! S ha nincsenek? Mivel magyarázza akkor a Scotia balesetét?

- Hát avval, hogy... - kezdte Ned Land tétovázva.

- Nos?

- Avval, hogy... nem is igaz az egész! - felelte a kanadai, s nem is tudta, hogy Arago egyik híres válaszát idézi.

Ám ez a válasz semmit sem bizonyított, csak azt, hogy a szigonyos igen makacs ember. Nem is faggattam tovább. A Scotia balesetét nem lehet letagadni. A hajó léket kapott, ez kétségtelen, hiszen a léket be kellett tömni; szerintem ez a napnál is világosabban bizonyítja, hogy a lyuk igenis létezett. Márpedig a lyuk magától nem keletkezhetett. Minthogy sem valami tenger alatti szikla, sem pedig valami tenger alatti hadiszerszám nem üthette rajta, csakis egy állat hatalmas szúrófegyverétől keletkezhetett.

Nézetem szerint ez az állat éppen az előbb kifejtett okok miatt a gerincesek ágazatához, az emlősök osztályához, a hal alakúak csoportjához, mégpedig a cetfélék rendjéhez tartozik. Hogy milyen családban foglal helyet, hogy milyen nembe tartozik és milyen fajtába sorolható, hogy bálna-e vagy cet, avagy delfin, ez a kérdés utólag lesz majd csak tisztázható, ha az ismeretlen szörnyet felboncolják. De hogy felboncolhassák, ahhoz előbb kézre kell keríteni, hogy kézrekerítsük, ahhoz meg kell előbb szigonyozni - ez pedig már Ned Land dolga; de az állatot megszigonyozni csak úgy lehet, ha meg is látják a vízben - s ez a matrózok dolga. De hogy egyáltalán meglássák, ahhoz okvetlenül találkozni kell vele. De hát ez már tisztára a véletlen dolga.

Az Abraham Lincoln útján egy darabig semmi nevezetes dolog nem történt. Egyetlen eset adódott csak, amikor tanúi lehettünk Ned Land bámulatos ügyességének, s láttuk, hogy mindenképpen megbízhatunk ebben az emberben.

A fregatt augusztus 3-án, a Falkland-szigetek^[36] táján nyílt tengeren amerikai bálnavadászokkal vette fel az érintkezést, akik semmit sem tudtak a narválról. Az egyik halászhajó kapitánya, tudván, hogy Ned Land az Abraham Lincolnra szegődött, megkérte a híres bálnavadászt, legyen segítségére egy közelben úszkáló hatalmas bálna üldözésénél. Farragut kapitány engedélyt adott Ned Landnek, hogy a Monroe fedélzetére szálljon, mert szerette volna a szigonyost munkában látni. Kanadai barátunknak szerencséje volt: egy füst alatt két bálnát terített le. Az egyiket egyenesen szíven szúrta, a másikat pár perces üldözés után ejtette el!

Az bizonyos: ha a tengeri szörny csakugyan Ned Land szeme elé kerül, egy fabatkát sem adok a bestia életéért!

A fregatt szédületes gyorsasággal haladt végig Amerika délkeleti partján. Augusztus 5-én a Las Vergines-fok magasságában a Magellán-szoros bejáratához értünk. De Farragut parancsnok nem akart rátérni erre a kanyargós útra, s úgy döntött, inkább megkerüli a Horn-fokot.^[37]

A hajón egyhangúan, mindenki helyeselte a tervet. Elképzelhető-e csakugyan, hogy a narvállal ebben a keskeny szorosban találkozunk? A matrózok szerint a narvál át se tudná magát gyömöszölni ezen a szoroson: "olyan kövér, hogy bele se fér".

Augusztus 6-án délután 3 órakor az Abraham Lincoln tizenöt mérfölddel délnek kanyarodva megkerülte a Horn-fokot. Ez a magános sziklaszirt az amerikai világrész legalsó csücske. Holland hajósok nevezték el így a szülővárosukról. Azután északnyugatra fordultunk, és másnap már a Csendes-óceán vizét szeltük.

- Most légy résen, pajtás! Nyisd ki jól a szemed! - biztatták egymást az Abraham Lincoln matrózai.

S valóban a matrózok alaposan kinyitották a szemüket. S bár tekintetüket a kilátásba helyezett kétezer dollár kissé elkápráztatta, de a szemek s a távcsövek pillanatig sem pihentek. Éjjel-nappal figyelték a fregattról az óceán tükrét. A bagolyszeműeknek, akik sötétben is látnak, ötven százalékkal megnőtt az esélyük, hogy ők nyerik el a jutalmat.

A pénznek számomra nem volt semmi ingere, mégis éber figyelemmel őrködtem. Evésre alig pár percet szántam, alvásra pedig csak néhány órát; nem törődtem sem a tűző nappal, sem az esővel: az egész időt a fedélzeten töltöttem. Az előbástya párkányára támaszkodva, vagy a far peremén könyökölve mohó tekintettel fürkésztem a messzeségbe tűnő gyapjas-fehér barázdát, amelyet a hajó szántott a vízen. Együtt izgultam a törzskarral, a legénységgel, valahányszor egy szeszélyes kedvű bálna feketén fénylő háta kibukkant a habokból. A fedélzet ilyenkor pillanatok alatt benépesedett. A lépcsők feljáratán rajzottak ki a matrózok meg a tisztek. Izgalomtól lihegve, elborult tekintettel követte mindenki a cethal útját. S én néztem, néztem, hogy a szemem recehártyája majd megpattant belé, hogy majd belevakultam a folytonos nézésbe. Conseil rendületlen nyugalommal állt mellettem, s ezt ismételgette:

- Ha a tanár úr nem méltóztatna úgy mereszteni a szemét, sokkal többet látna!

Hiábavaló izgalom. Az Abraham Lincoln irányt változtatott, s egyenesen ráfutott a megfigyelők által jelzett állatra - s kiderült, hogy az csak egy egyszerű bálna vagy közönséges cet volt. El is tűnt hamarosan. Szidalmak özöne kísérte.

Gyönyörű időnk volt. Utunkat a lehető legkedvezőbb körülmények között folytattuk. A déli félteke legrosszabb évszakában jártunk ekkor, mert az augusztus ezen a földön az európai januárnak felel meg. A tenger azonban sima volt, ami megkönnyítette, hogy óriási körben figyeljük a víztükröt.

Ned Land magatartása eközben mit sem változott: a kanadai most is makacsul hitetlenkedett. Sőt, úgy tett, mintha az őrszolgálat idején kívül pillantást se vetne a vízre - akkor mutatott csak érdeklődést, ha valami bálna bukkant fel a látóhatáron. Pedig Ned Land éles sasszemével kitűnő szolgálatot tehetett volna nekünk. De ő nyakasságból a nappal tizenkét órájából nyolcat csak a kabinjában töltött, s olvasással vagy alvással ütötte agyon az időt. Eleget korholtam a közönye miatt.

- Ugyan már! - volt ilyenkor a válasz. - Úgysem lesz itt semmi, tanár úr. S ha valóban kószálna a tengerben egy ilyen állat, miféle reményünk lehet, hogy összetalálkozzunk vele? Kalandos vállalkozás ez az egész. Az állat állítólag újból felbukkant a Csendes-óceánon, a nyílt tengeren. Jó, én ezt el is hiszem. Csakhogy azóta két hónap telt el. Ismerjük már az ön kedves narválja természetét; kötve hiszem, hogy kedve volna sokáig poshadni ugyanabban a vízben, amikor olyan fürgén mozog, mint a csík. Nohát, a tanár úr nagyon jól tudja, jobban, mint én, hogy a természet művében nincsen oktalanság: nem ruházna fel egy lomha állatot ekkora gyorsasággal, ha az állatnak arra nem volna szüksége. S mi következik ebből? Az, uram, hogy a bestia már valahol messze jár - ha egyáltalán létezik!

Mit feleljek erre? Nem tudom. Hiszen igaz, vakok módjára járunk. Esélyeink vajmi csekélyek. De a hajón senki sem kételkedik a sikerben. A matrózok egytől egyig szívesen tennének fogadást a narválra, hogy az hamarosan felbukkan.

Augusztus 20-án a 105. hosszúsági fok alatt átszeltük a Baktérítőt, 27-én a 110. délkör alatt áthaladtunk az egyenlítőn. A fregatt most erősen nyugat felé fordult, s behatolt a Csendes-óceán belső vizeibe. Farragut parancsnok igen helyesen úgy vélekedett, hogy célravezetőbb lesz a legmélyebb vizeket átpásztázni, minél távolabb a szárazföldektől s a szigetektől, mert az állat a sekélyebb részeket úgy látszik, messzire elkerüli. A fregatt elhaladt a Pomotu-, a Marquesas- és a Sandwich-szigetek^[38] előtt, a 132. hosszúsági foknál átszelte a Ráktérítőt, a Kínai-tenger felé tartott.

Elérkeztünk végre a szörny utolsó csínyjének színterére. Megmondom őszintén: a fedélzeten ekkor már mindenki inkább halott volt, mint eleven. Irtózatos szívdobogás vett erőt rajtunk; ezek a napok megviselték mindannyiunk szívét. Nem is tudnám megmondani az okát, de a legénység, az utolsó szál emberig, rettenetesen ideges és izgatott volt. Senki nem evett, nem aludt. Napjában hússzor is megtörtént, hogy a keresztrudakon fent gubbasztó matrózok tévedése, optikai csalódása miatt szörnyű felfordulás keletkezett a hajón: s ezek az izgalmak napról napra, szinte óránként megismétlődtek, s pattanásig feszítették az idegeket. A visszahatásnak hamarosan be kellett következnie.

Valóban - így történt. Mégpedig hamarosan. Három hónap óta - mialatt minden nap egy évszázaddal ért fel -, három végtelennek tűnő hónap óta járja az Abraham Lincoln a Csendes-óceán vizeit, hajszolja a távolban jelzett bálnákat, váratlan kanyarokat téve, egyik oldaláról sebesen a másikra fordulva, meg-megállva hirtelen, nyomban egymás után teljes gőzt és ellengőzt adva, s kockáztatva, hogy a gépezet egyenletes működését megzavarja. A fregatt Japántól az amerikai partokig felkutatta az óceán minden pontját. És semmit sem talált! Nem látott mást, csak végtelen, puszta vizet! Még csak valami víz alatti szigetecskére, hajóroncsra vagy futó zátonyra se bukkant, ami némileg az óriási narválra vagy akár valami természetfeletti tüneményre hasonlított volna.

S akkor aztán eljött az izgalmas napok böjtje. Csüggedés vett erőt az embereken; a lelkekbe belopózott a kétely. A hajón megváltozott a hangulat: az emberek szégyellték magukat, de főleg mérgelődtek. "Hülyék voltunk, hogy hagytuk magunkat beugratni ezzel a dajkamesével!" Éktelenül dühöngtek! Az egy év óta sokasodó érvek, amelyek a tengeri szörny létezését bizonyították, egyszerre hatástalanokká váltak, s most a hajón mindenkinek az volt a legfőbb gondja, miként pótolja azt a sok órát, amit az evés-alvás drága idejéből oktalanul elfecsérelt.

Az ember lelke úgy van berendezve, hogy könnyen átcsap egyik végletből a másikba. Azok ócsárolták most legjobban az Abraham Lincolnt, akik eddig forrón lelkesedtek a különös feladatért. Az elégedetlenség a hajófenékről elharapózott egészen a törzskar ebédlőjéig, s ha Farragut parancsnok keményen meg nem makacsolja magát, a fregatt ismét délnek fordult volna.

Ezt a hiábavaló keresgélést azonban tovább nem lehetett már folytatni. Az Abraham Lincolnt nem érhette semmi gáncs, hiszen mindent megtett a siker érdekében. Nincs az az amerikai hadihajó, amelynek legénysége hasonló körülmények között több türelmet s buzgóságot tanúsított volna. A balsiker semmiképp sem írható a fregatt rovására. Nem volt mást mit tenni, mint visszafordulni.

Ilyen értelmű előterjesztés került valóban a parancsnok elé. De a parancsnok nem adta be a derekát. A matrózok nem titkolták elégedetlenségüket. S ez a szolgálat rovására ment. Nem állíthatom, hogy lázadás tört volna ki a hajón, de egy bizonyos ideig tartó, ésszerű ellenállás után Farragut parancsnok is azt tette, amit annak idején Kolumbusz Kristóf: kénytelen volt megkérni embereit, legyenek még három napig türelemmel. Ha három napon belül sem mutatkozik a szörny, a kormányos hármat fordít majd a keréken, s az Abraham Lincoln az európai tengerek felé veszi útját.

A parancsnok november 2-án tette ezt az ígéretet. Az mindjárt azzal az eredménnyel járt, hogy a legénység között alábbhagyott a csüggedés. Minden szem a tengert fürkészte megint. Mintha már csak egy utolsó búcsúpillantást vetne a végtelen vízre, hogy magával vigye e napok emlékét. Lázasan jártak kézről kézre a távcsövek. Ez volt az utolsó harci kihívás... az Abraham Lincoln még egyszer s utoljára maga elé idézte a szörnyet... ésszel fel sem fogható, hogy erre se jelentkezzék!

Két nap telt el így. Az Abraham Lincoln csekély gőzzel haladt. Mindent elkövettünk, hogy magunkra vonjuk az állat figyelmét s kizökkentsük közönyéből, ha valóban a közelünkbe téved. Óriási szalonnadarabokat erősítettek a hajószelte barázdában úszó vontatókötélre - bevallom, az ízletes csalétekből csak a cápák lakmároztak. A fregatt sokszor egy helyben vesztegelt; csónakok indultak szét ilyenkor minden irányban, s a tenger minden részét átkutatták. November 4-e volt már, beállt az est - s a titokról még nem lebbent fel a fátyol.

Másnap, november 5-én délben jár le a végső határidő. Ennek leteltével Farragut kapitány ígéretéhez híven délkelet felé irányítja a hajót, s végleg elhagyja a Csendes-óceán északi tájait.

A fregatt ekkor az északi szélesség 31° 15'-én s a keleti hosszúság 136° 42'-én tartózkodott. A japán szigetvilág alig kétszáz mérföldnyire volt tőlünk, széloldalt. Leszállt az est. Nyolcat kongatott az óra. Gomolygó felhők vonultak el az újhold sarlója előtt, a fregatt gerince alatt csendesen hullámzott a tenger.

Én éppen a jobb oldali fedélzet mellvédjének támaszkodtam. Conseil mellettem állt, s maga elé bámult. A legénység fent a magasban, a kötélzet között fészkelve figyelte a mind összébb szűkülő, sötétedő látóhatárt. A tisztek az éjszakai távcsövekkel az egyre sűrűsödő sötétséget fürkészték. A sötét víztükör néha fel-felcsillant a futó felhők közül kibukkanó hold fényében. Azután ezt a röpke csillogást is elnyelte a fekete éjszaka.

Conseilre néztem. Úgy vettem észre, mintha most már a gyereket is elkapta volna a hajón uralkodó izgatott hangulat. Én legalábbis így képzeltem. Úgy látszik, a kíváncsiság ez egyszer az ő idegeit is felborzolta.

- Hallod-e, fiam, ez most az utolsó alkalom, hogy kétezer dollárt zsebre vághass.

- Én egy pillanatig sem számítottam a prémiumra, a tanár úr engedelmével - felelte Conseil. - Az se került volna semmibe az Egyesült Államok kormányának, ha százezer dollárt ígér.

- Igazad van, fiam. Bizony őrültség az egész. És mi könnyelműen belemásztunk ebbe a dologba. Mennyi időt pocsékoltunk, mennyi fölösleges izgalmunk volt! Fél éve otthon lehetnénk már, Franciaországban...

- A tanár úr kis lakásában, a tanár úr múzeumában! - felelte Conseil. - Idáig már rendszereztem volna a tanár úr kövületeit! A babirussa meg már a ketrecében volna, a Jardin des Plantes-ban. Csodájára járna már egész Párizs!

- Úgy van, fiam. S azt hiszem, ráadásul még ki is nevetnek majd bennünket!

- Ki bizony - felelte Conseil nyugodtan. - Ki fogják nevetni a tanár urat. De hát... megmondhatom?

- Mondd csak bátran, fiam.

- A helyzet az, hogy a tanár úr csak azt kapja, amit megérdemel.

- Komolyan?

- A tanár úr komoly, tudós ember, nem kellett volna kitennie magát...

Conseil nem fejezhette be a megtisztelő bókot. A nagy csendben egy hang csattant fel. Ned Land hangja. Ned Land ezt kiáltotta:

- Hahó! Ott van az az izé, keresztben, szélfelől.

Mindenki a szigonyoshoz rohant. Parancsnok, tisztek, altisztek, matrózok, hajóinasok, az utolsó szál emberig mindenki, még a gépészek is otthagyták a gépeket, a fűtők a kazánokat. Felhangzott az "Állj"-t kiáltó parancs, s a fregatt már csak leállított csavarral úszott a vízen.

Koromsötét éjszaka vett körül bennünket. A kanadai szeme olyan éles, mint a sasé - mégsem értettem, hogyan láthatott meg ebben a koromfekete éjszakában valamit. Szívem úgy dobogott, hogy majd szétvetette mellemet.

Pedig Ned Land nem tévedett. Kinyújtott jobbjával a tengerre mutatott, s most már mi is láttunk ott valamit.

Két kötélhossznyira az Abraham Lincolntól, a tattól jobbfelé a tenger úgy ragyogott, mintha meg volna alulról világítva. Mi ez? Foszforeszkálás? Rögtön láttuk: nem, ez valami egészen más. Ezt a tündöklő fényességet alig néhány ölnyi mélységből a tengeri szörny sugározza. Hogyan? Miből? Érthetetlen! Csak azt láttuk, hogy a ragyogás pontosan olyan, mint azt a hajóskapitányok jelentéseikben leírták. Ez a csodálatos, hatalmas kisugárzás csak valami óriási erejű fényforrásból eredhet. A fény nagy, hosszúra nyúlt, tojásdad foltot rajzolt a tenger tükrére; vakító fehéren izzó magva most fokozatosan elhomályosult.

- Tudják mi ez? - kiáltott fel az egyik tiszt. - Óriási tömegű, foszforeszkáló^[39] molekula!^[40]

- Téved, uram! - ellenkeztem erélyesen. - Ekkora erejű fényt se a csigák, se a zsákállatok nem sugároznak. Ez csak elektromos fény lehet... Nézze csak! Nézze! Nézze! Mozog! Most előre... most hátrafelé! Mindjárt nekünk ront!

A fedélzeten izgatott kiáltozás, lárma támadt.

- Csöndet! - csattant fel Farragut parancsnok hangja. - Teljes fordulat, szélirányba! Ellengőzt!

A matrózok a kormányhoz rohantak, a gépészek futva tértek vissza a gépekhez, s azonnal ellengőzt adtak. Az Abraham Lincoln félkörben szél iránt fordult.

- Kormányt balra! Gőzt! - kiáltotta Farragut.

Parancs szerint a fregatt nagy sebességgel távolodott el a fényes góctól.

Nem. Tévedek. A fregatt valóban el akart a fényes góctól távolodni. De a mesebeli lény most kétszer akkora gyorsasággal úszott felénk, mint amellyel a mi hajónk távolodott tőle.

Szörnyű izgalom vett erőt rajtunk. Szívunk akkorát vert, hogy a lélegzetünk is elállt. Félelem volt ez? Nem hinném: de a megdöbbenés torkunkra forrasztotta a szót. Sóbálvánnyá dermedve meredtünk a tengerre. Az óriási állat játszva utolért bennünket. Megkerülte a 14 csomó sebességgel futó fregattot, ránk lövellte fényét, szikrázó, csillogó felhőbe burkolt bennünket. Aztán két vagy három mérföldnyire megint eltávolodott tőlünk. Hosszú foszforeszkáló uszály jelezte útját, mint a robogó gyorsvonat mozdonya mögött a gomolygó gőzfelhő. A szörny, hogy nekirugaszkodhassék a támadásnak, a látóhatár sötétlő messzesége felé száguldott, aztán egyszerre csak megfordult, s iszonyatos gyorsasággal rohant felénk. A hajótól húszlábnyi távolságra hirtelen megállt és - egyszerre kialudt! Igen, kialudt! A víz alá nem süllyedhetett, mert a fény fokozatosan halványult volna el... Nem: a fény hirtelen aludt ki, mintha a ragyogó fényforrás egyszerre kimerült volna! S az állat pár perc múlva megint feltűnt a hajó ellenkező oldalán: megkerülte a fregattot, vagy átsiklott alatta. Bármely pillanatban várhattuk a végzetes összeütközést.

Ámulva láttam, hogy a fregatt ebben a válságos helyzetben meglepő mozdulatokat végez! Nem támad - hanem menekül! Megjegyzést tettem erre Farragut kapitánynak. A parancsnok máskor oly hideg arcán most zavar és csodálkozás tükröződött.

- Én nem tudom, professzor úr, miféle óriási állattal kerülök szembe - felelte. - Nem szándékozom könnyelműen kockára tenni a fregattot ebben a sötétségben. Hogyan támadjak egy teljesen ismeretlen ellenfélre? Hogyan védekezzem ellene? Várjuk meg, míg kivilágosodik. Akkor majd felcserélődnek a szerepek.

- De állat ez? Ön biztos benne? - kérdeztem a parancsnoktól.

- Ebben egészen biztos vagyok. Valami óriás cethal lehet. Elektromos narvál.

- Nem tudja megközelíteni? Az áramütés miatt? Mint a villamos angolnát vagy a ráját?^[41]

- Ennek a narválnak, a jelek szerint, nagyfeszültségű elektromos töltés van a testében. Ha ez valóban így van, akkor ez az állat rettentő. Ehhez fogható nincs is a tengerekben. Én, uram, mindenesetre óvatos leszek.

A legénység az utolsó szál emberig talpon volt egész éjjel. Alvásra senki se gondolt. Minthogy az Abraham Lincoln gyorsaságban úgysem vehette fel a versenyt az ellenféllel, jobbnak látta lelassítani futását, és most félgőzzel haladt. A narvál is - a hajóhoz hasonlóan - ringatta magát a hullámokon. De nem tágított a küzdelem színteréről.

Éjfélkor azután egyszerre csak eltűnt az állat. Helyesebben mondva: "kialudt", mint valami nagy szentjánosbogár. Megfutamodott volna? Ki tudja?... Félő, hogy igen... Félő, hiszen ilyesmit becsületből nem remélhettünk... S éjfél után, 1 óra előtt 7 perccel egyszerre csak fülsiketítő sistergés hallatszott, mint amikor valahonnan irtózatos erővel feltör egy vastag vízsugár.

Farragut parancsnokkal és Ned Landdel éppen a hátsó fedélzeten álltunk, s izgatottan fürkésztük a sötétséget.

- Ned Land! - szólt a parancsnok. - Hallott-e már maga gyakran bálnabőgést?

- Én igen, parancsnok úr. De olyan bálna nekem még nem bőgött, amelyikért kétezer dollárt adnak. Csak azért, hogy rámeresszem a szemem a vízre.

- Valóban, a jutalmat magának kell megkapnia. De mondja csak, nem olyan volt ez a zaj, mint mikor a bálna a fecskendőnyíláson kilövelli a vizet?

- Éppen olyan volt, uram. Csak sokkal, de sokkal erősebb. Rögtön ráismertem. Valami cetféle mászkál itt a közelünkben. Parancsnok úr engedelmével, holnap hajnalban majd megcsiklandozzuk egy kicsit az oldalát - mondta a szigonyos.

- Kérdés, hogy hagyja-e - csóváltam kételkedve a fejem.

- Ha négy szigonyhossznyira meg bírom közelíteni, akkor már nem rajta múlik - felelte a kanadai.

- De hogyan közelítheti meg? Csak ha rendelkezésére bocsátok egy bálnavadászcsónakot.

- Csakis úgy, parancsnok úr.

- De akkor az embereim életét kockáztatom.

- Én meg a magamét - felelte a szigonyos nyugodtan.

Éjfél után két óra tájt öt mérföldnyi távolságban, szélirányban, újra feltűnt a fényfolt. Éppolyan erősen világított, mint az előbb. A távolság ellenére, a szélzúgás és a harsogó hullámok közepette is tisztán hallottuk az állat farkának iszonyatos csapkodását, s tüdejének fújtató lélegzetét. Az óriási narvál bizonyára feljött a víz színére, s most lélegzik. Úgy tódul tüdejébe a levegő, mint egy kétezer lóerős gép óriási hengereibe a gőz.

- Hm! - gondoltam. - Szép kis bálna! Felér egy egész lovasezreddel!

Résen álltunk hajnalig. A fregatt felkészült az összecsapásra. A halászathoz szükséges gépi felszerelést felállították a széles mellvédre. A másodkapitány megtöltette a kurta, öblös puskákat, amelyek egy mérföldnyi távolságba lövik ki a szigonyt. Megtöltötte a robbanó golyókat kilövő ágyúkat is: ezek a golyók halálra sebzik a legnagyobb állatot is. Ned Land csupán a szigonyát köszörülte ki: félelmetes fegyver volt ez a kanadai mesteri kezében.

Hat órakor megpirkadt, s a hajnal első sugaraival a narvál elektromos fénye is kialudt. Hét órára már eléggé kivilágosodott, de sűrű reggeli köd ülte meg a szemhatárt. A legjobb távcső sem használt. Nem láttunk semmit. Micsoda csalódás! Mindenki dühöngött.

Felkúsztam a tatvitorla keresztrúdjára. Az árbocok csúcsán már fenn gubbasztottak a tisztek.

Nyolc órakor a köd megmozdult. Vastagon gomolygott egy ideig a hullámok felett, azután lassan felszállt. Egyre jobban tágult a látóhatár, s nemsokára egészen kitisztult.

S mint tegnap, most is egyszerre csak felcsattant Ned Land hangja:

- Az a micsoda ott van balra, a far felé!

Minden szem arra fordult.

A fregattól másfél mérföld távolságban hosszú, fekete test emelkedett ki a vízből, talán egy méternyi magasra. Hatalmas farka óriási örvényt kavart. Hihetetlennek tűnt, hogy egy állat ekkora erővel csapdossa a vizet. Hosszan elnyúló, görbe vonalú, vakító fehér, széles barázda jelezte útját a tengeren.

A fregatt a cet felé futott. Nyugodtan, pontosan megfigyelhettem most az állatot. A Shannon és a Helvetia jelentései kissé túlozták méreteit: hosszát én csak kétszázötven lábra becsültem. Vastagságát nemigen ítélhettem meg, de az volt a benyomásom, hogy az állat teste egészében igen arányos.

Le nem vettem szememet a csodálatos állatról. Fecskendőnyílásaiból egyszerre csak két hatalmas; gőzzel kevert vízsugarat lövellt fel a levegőbe, negyven méter magasba. Ebből már meg is határozhattam, hogy hogyan lélegzik. S levontam belőle a végleges következtetést, hogy az állat a gerincesek ágazatához, az emlősök osztályába, az egyméhűek alosztályába, a hal alakúak csoportjába, a cetfélék rendjébe tartozik. Hogy melyik családba?... Erre nézve még nem nyilatkozhattam.

A cetfélékhez ugyanis három család tartozik: a bálnák, a cetek és a delfinek: a narvál ez utóbbiakhoz sorolandó. Mindhárom család több nemre oszlik, a nemek több fajtára és minden fajtának több változata van. Hogy ez a narvál melyik változatban, melyik fajtához és melyik családhoz tartozik, még nem tudtam megállapítani, de nagyban reménykedtem, hogy Farragut parancsnok és a kitűnő szigonyos segítségével majd pontosan osztályozhatom.

A legénység türelmetlenül várta Farragut parancsait. A parancsnok figyelmesen megnézte az állatot, majd maga elé hívatta a főgépészt.

- Van gőzünk? - kérdezte tőle.

- Van, kapitány úr - volt a válasz.

- Helyes. Fűtse fel a kazánokat, s aztán teljes gőzzel előre!

Háromszoros éljen fogadta a parancsot. Kezdődik a harc. Pár pillanat múlva a fregatt két kéménye már vastag, fekete füstfelhőt okádott. A dohogó kazánok megremegtették az egész fedélzetet.

A hatalmas hajócsavar vágta, marta a vizet. A fregatt egyenesen az állatnak rohant. De ez csak ringatózott a habokon. Amikor a fregatt már fél kötélhossznyira megközelítette - könnyedén odább úszott. Még csak alá sem merült a tengerbe. Nem menekült előlünk, éppen csak hogy nem engedte közelebb magához a hajót.

Már vagy háromnegyed órája folyt az üldözés, de a távolság még csak kétölnyivel sem csökkent a fregatt és a narvál között. Ha ez így megy tovább, sosem érjük utol.

Farragut kapitány éktelen dühvel tépdeste az állán burjánzó vastag szőrcsomót.

- Ned Land! - kiáltotta.

A kanadai jelentkezett.

- Nos, mester, magának még most is az a véleménye, hogy eresszük le a csónakokat? - kérdezte a parancsnok.

- Nekem már nem - felelte a szigonyos. - A dögöt csak akkor fogjuk el, ha ő maga tolja oda a hátát a szigonyom alá.

- Mit tegyünk?

- Fokozzuk a gőzt, kapitány úr, ameddig csak lehetséges. Én pedig, engedelmével, elhelyezkedem az orrárbocon, s ha kellő közelségbe érünk, megszigonyozom az állatot.

- Menjen, mester - szólt a parancsnok. - Főgépész! - kiáltotta. - Fokozza a nyomást.

Ned Land őrhelyére állt. A kazánokat izzásig hevítették. A hajócsavar negyvenhárom fordulatot tett percenként. A gőz sisteregve nyomult a szelepekbe. Leeresztették a sebességmérőt, s megállapították, hogy az Abraham Lincoln 18,5 mérföldes óránkénti sebességgel fut a tengeren.

Igen ám! De az átkozott narvál is pontosan ekkora sebességgel úszott előttünk.

A fregatt még egy óra hosszat tartotta ezt az iramot, de egy ölnyit sem tudott behozni a távolságból! Micsoda megalázó helyzet! Hát megtörténhetik ilyesmi az Abraham Lincolnnal, az amerikai haditengerészet egyik leggyorsabb hajójával?... A legénység fogát csikorgatta dühében. Káromkodtak, szidták a narvált, de ez fel sem vette az átkozódást. Farragut parancsnok már nemcsak tépte, de rágta is dühében a szakállát.

Még egyszer maga elé hívatta a főgépészt.

- Mennyi a nyomás? Elérte a legfelsőbb határt? - kérdezte a parancsnok.

- Elérte, parancsnok úr.

- A szelepek is meg vannak terhelve?

- Hat és fél atmoszférára.^[42]

- Adjon tíz atmoszférát.

Igazi amerikai ízű parancs. Mintha csak a Mississippin járnánk, s a "konkurrenciát" akarnók lerohanni!^[43]

- Conseil! - szóltam kedves inasomhoz, aki ekkor éppen mellettem állt. - Tudod-e, hogy talán mindjárt felrobbanunk?

- Ahogy a tanár úr parancsolja! - felelte a jó ember.

Rendben van, gondoltam, mindent meg kell kockáztatni!

A szelepeket a legfelső határig terhelték. A kazánok csak úgy falták a szenet. A fújtatóberendezésből szakadatlanul áradt a levegő az izzó parázsra. Az Abraham Lincolnnak csakugyan sikerült a sebességet fokoznia. Árbocai csúcstól a fészekig remegtek, a gomolygó füst a szűk kéményeken keresztül alig bírt magának utat törni a szabadba.

Megint kivetették a sebességmérőt.

- Mennyi? - fordult a parancsnok a kormányoshoz.

- Tizenkilenc egész háromtized mérföld, kapitány úr.

- Több gőzt!

A gépész engedelmeskedett. A feszmérő tíz atmoszféranyomást mutatott. De úgy látszik, a cet is "több gőzt" adott: arcátlanul felfokozta sebességét tizenkilenc egész háromtizedre.

Micsoda hajsza! Nem... nem bírom leírni azt a szörnyű izgalmat, amely egész bensőmet remegésben tartotta. Ned Land szigonnyal a kezében helyén állt. A narvál egynéhányszor közelebb engedte magához a fregattot.

- Elcsípjük! Elcsípjük! - ujjongott fel ilyenkor a kanadai hangja.

Aztán abban a pillanatban, amikor szigonyát bele akarta döfni az állatba, a cet egyszerre csak elsiklott előle. Mégpedig - számításom szerint - legalább harminc mérföldes sebességgel. És mit művelt az átkozott! Amikor a leggyorsabban rohantunk, packázni kezdett velünk, s ukmukfuk megkerülte a fregattot! A fedélzeten ordított mindenki dühében.

Déli tizenkettőkor ugyanott tartottunk, ahol nyolc órakor reggel.

Egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb az ellenséghez.

Farragut parancsnok ekkor elhatározta, hogy élesebb harci eszközökhöz folyamodik.

- Na jó! A bestia gyorsabban száguld, mint az Abraham Lincoln. Hát majd meglátjuk! Hegyes golyóink elől talán mégsem tud elfutni. Hajómester, minden embert az orrba, az ágyúhoz!

Az előbástyán az ágyút azon nyomban megtöltötték, és az állatra irányították. Eldördült a lövés. Az ágyúgolyó a vízbe csapott, néhány lábbal a narvál mögött. A narvál akkor félmérföldnyi távolságra volt a fregattól.

- Ügyetlen fickó! Leváltani! - mennydörögte a parancsnok. - Ötszáz dollárt kap, aki beletalál ebbe az ördöngös szörnyetegbe!

Öreg, ősz szakállas tüzér lépett most az ágyúhoz. Ma is magam előtt látom: szeme nyugodt, egy arcizma sem rezzen. Beállította az irányzékot: nagyon sokáig célzott. Hatalmas dörej reszkettette meg a levegőt. A legénység éljenzett.

Az ágyúgolyó célba talált. Bele az állat testébe. Illetve: gömbölyű hátát érte és... egészen természetellenes módon csak végigcsusszant rajta, s elmerült a tengerben. Két mérföldnyi távolságban a kilövés helyétől.

- A kirelejzumát! - Az öreg tüzér dühöngött. - Mintha hathüvelykes páncéllal volna a nyomorult háta kirakva!

- Az ördögbe! - csikorgatta fogát a parancsnok.

Újra kezdődött a hajsza. Farragut felém hajolt, s azt mormolta:

- Nem hagyom abba, míg fel nem robbanok!

- Nagyon helyes! - feleltem. - Igaza van! Ne hagyja!

Abban reménykedtünk, hogy a narvál egyszer majd csak kimerül. A gőzgép pedig nem ismer fáradtságot. De elszámítottuk magunkat. Órák óta folyt a hajsza, s az állat még mindig bírta. Mégpedig kitűnően.

Meg kell mondanom - s ez a fregatt dicséretére szolgáljon -, hogy az Abraham Lincoln szívósan, fáradhatatlanul állta a harcot. Becslésem szerint legalábbis 500 kilométert tett meg ezen a balsorsverte novemberi napon. De leszállt az éj, és a háborgó óceán mélységes sötétbe borult.

Azt hittem akkor, hogy expedíciónk véget is ért ezen az estén, hogy többé nem találkozunk a titokzatos narvállal. Tévedtem: nem így történt.

Este 10 óra 50 perckor megint felragyogott az elektromos sugárzás. A fregattól három mérföldnyi távolságban, széloldalt szikrázni kezdett a tenger. A fény éppoly tiszta s erős volt, mint az előző éjszakán.

A narvál mozdulatlannak látszott. Talán kifárasztotta a hosszú út, s most alszik a hullámokon? A parancsnok ezt a kedvező alkalmat nem akarta elszalasztani.

Kiadta parancsait. Az Abraham Lincoln gyenge gőzzel futott. Óvatosan közelítette meg az ellenfelet, hogy álmában csapjon le rá. Gyakran megtörténik, hogy a vadászok az óceán kellős közepén mélyen alvó bálnával találkoznak; ilyenkor a támadás biztos sikerrel jár. Ned Land is már számos édesdeden szendergő bálnát szigonyozott meg életében. A kanadai megint elfoglalta helyét az orrárbocon.

A fregatt nesztelenül közeledett a narválhoz. Amikor már csak két kötélhossznyi távolságra volt tőle, leállította gépét s üresen futott. Lélegzeni se mertünk. Mélységes csend honolt a hajón. Százlábnyira voltunk már csak a fényes magtól. A fehér ragyogás egyre nőtt, elkápráztatta szemünket.

Kihajoltam az előbástya mellvédjén, s láttam, hogy Ned Land ebben a pillanatban fél kézzel a kötélbe kapaszkodik, s jobbjával felemeli rettenetes szigonyát. Húszlábnyi távolság választotta már csak el a narváltól.

Karja hirtelen megfeszült; elvetette a szigonyt. Érces pengést hallottam, mintha a szigony valami kemény tárgynak ütődött volna.

Az elektromos fény hirtelen kialudt. Két hatalmas víztölcsér zúdult rá a fregattra, s mint az özönvíz, orrtól farig végigsöpört a fedélzeten, eldöntötte az embereket s széttépte a kötélzetet.

Irtózatos erejű összeütközés rázta meg a hajót. Nem sikerült megkapaszkodnom a mellvédben, s a hajóperem felett a tengerbe repültem.

A zuhanás váratlanul ért - és mégis egészen pontosan emlékszem, hogy mi történt velem.

Vagy húszlábnyira merülhettem a tengerbe. Jó úszó vagyok, bár nem állíthatom, hogy Byronnal vagy Edgar Allan Poe-val^[44] felvehettem volna a versenyt, de azért nem vesztettem el a fejemet. Két erőteljes rúgással ismét a felszínre kerültem.

Első dolgom volt, hogy körülnézzek. Kerestem a fregattot. Észrevette-e a legénység eltűnésemet? Leereszti-e vajon a parancsnok a csónakot? Remélhetem-e, hogy kimentenek?

Sötét éjszaka vett körül. Fürkésző tekintetem egy fekete foltot fedezett fel, amely gyorsan távolodott kelet felé. Jelzőlámpái fényét elnyelte a messzeség. A fregatt volt. El vagyok veszve...

- Segítség! Segítség! - ordítottam, s dühödt karcsapásokkal úsztam az Abraham Lincoln felé. Ruhám akadályozott a mozgásban. A nedves holmi testemhez tapadt, megbénultam. Elsüllyedek! Megfulladok!

- Segítség!

Ez volt az utolsó segélykiáltásom. Szájam megtelt vízzel. Vergődtem, lehúzott a mélység...

Egyszerre csak egy erős kéz ragadott meg a galléromnál, valaki hirtelen a felszínre rántott, s hallottam, igen, egész világosan hallottam, hogy egy hang ezt suttogja a fülembe:

- Legyen olyan szíves a tanár úr és méltóztassék a vállamba fogódzni. Így sokkal könnyebben úszik majd a tanár úr.

Megragadtam az én hűséges Conseilem karját.

- Te vagy az? - rebegtem. - Te vagy az?

- Igenis, én vagyok. Mit parancsol a tanár úr?

- Mi történt? Téged is az összeütközés röpített a tengerbe?

- Nem, kérem. Én a tanár úr szolgálatában állok, hát követtem a tanár urat a tengerbe!

A derék fiú egész természetesnek vette, hogy az óceánba is utánam kell ugornia.

- És a fregatt? Mi van a fregattal?

- A fregattal? - mondta Conseil, s a hátára fordult. - Úgy gondolom, a tanár úr már nemigen számíthat a fregattra.

- Mit mondasz?

- Azt mondtam, hogy amikor a tanár úr után ugrottam, még hallottam, hogy a kormányos felkiáltott: "Eltört a kormányrúd! A hajócsavar is!"

- Eltört?

- Eltört, kérem. A szörny elharapta. Úgy tudom, az Abraham Lincolnnak ez az első balesete. Számunkra csupáncsak az a kellemetlen ebben a dologban, hogy a fregatt kormánya nem működik.

- Akkor végünk van!

- Lehet, kérem - felelte Conseil nyugodtan. - De addig még van egypár óránk. Pár óra alatt sok mindent csinálhat az ember.

Conseil rendületlen hidegvére bizalmat öntött belém. Most már én is erőteljesebb karcsapással úsztam, de a testemre tapadó ruha ólomsúllyal húzott le; alig tartottam már magam a felszínen. Conseil észrevette küszködésemet.

- Engedje meg a tanár úr, hogy felmetsszem... - mondta.

Kést csúsztatott a ruhám alá, s egy gyors mozdulattal végighasította. S mialatt én kettőnk helyett erőteljesen tempóztam, fürge mozdulatokkal lerántotta rólam burkaimat.

Most rajtam volt a sor, hogy megszabadítsam Conseilt ruháitól. Egymás mellett úsztunk az éjszakában.

A helyzet így is rettenetes volt. Talán észre se vették a fregatton eltűnésünket. De ha észre is vették, a kormány nélkül vitorlázó fregatt szél ellen nem bír hozzánk visszatérni. Most már csak a mentőcsónakokra számíthattunk.

Conseil nyugodtan, higgadtan mérlegelte a helyzetet, s arra építette tervét, hogy a csónakok talán mégis keresésünkre indulnak. Bámulatos természetű ember! Ezt az én flegmatikus inasomat semmi se zökkenti ki a nyugalmából!

Leszögeztük, hogy az életbenmaradásra csak akkor van reményünk, ha az Abraham Lincoln valamelyik csónakja netalán mégis felszed bennünket. Úgy kell tehát berendezkednünk, hogy ki bírjuk várni a csónakot, hogy minél hosszabb ideig meg tudjunk maradni a vízben. Erre én elhatároztam, hogy megosztjuk a munkát: nem szabad, hogy mindkettőnknek egyszerre merüljön ki az ereje. S megállapodtunk a következőkben: egyikünk a hátára fekszik; összekulcsolt karral, kinyújtott lábbal, mozdulatlanul. A másik úszik és tolja előre. A vontatás nem tarthat tovább tíz percnél. Akkor szerepet cserélünk. Gyakori váltással akár órák hosszat úszhatunk, talán addig, míg kivirrad.

Gyatra kilátás! De hát az ember szíve olyan, hogy utolsó percig remél. És ketten vagyunk, ketten küzdünk az életünkért. Bevallom - akármilyen hihetetlenül hangzik is, ha nem is akartam volna tovább áltatni magam, ha úrrá is lett volna rajtam a kétségbeesés - akkor se hagytam volna magam! Bíztam, reméltem, mert másként nem tehettem!

A fregatt este tizenegy óra tájban ütközött össze a narvállal. Úgy számítottam, nyolc órát kell úsznunk napfelkeltéig. Ha felváltjuk egymást, ezt kibírjuk. A tenger elég sima volt, az úszás nem fárasztott ki bennünket. Szememmel időnként a sűrű sötétséget fürkésztem, de csak a karcsapásainktól felkavart víz foszforeszkált: néztem, mint törik meg a villódzó vízfodor a kezemen. Kékes pikkelyek csillogtak a szétomló habon... Mintha higanyfürdőben úsznánk...

Éjfél után egy óra tájt rettenetes kimerültség lepett meg. Görcs állt a tagjaimba, kezem, lábam megmerevedett. Conseil tartott a felszínen, s ő most egymaga küzdött életünkért. Csakhamar észrevettem, hogy a szegény fiú lihegve szedi a lélegzetet: szaporán, nehezen kapkod levegő után. Megértettem, hogy ő sem bírja már soká.

- Eressz el! Eressz el! - kérleltem.

- Hogy én elhagyjam a tanár urat? Nem, kérem! Azt már nem! - felelte. - A tanár úr legfeljebb majd csak énutánam fullad meg!

Egy fekete felhőfoszlány mögül, melyet a szél keletnek kergetett, előbújt a hold. A tenger tükre ezüstösen csillogott. A gyönyörű, barátságos fényesség új erőt öntött belénk. Felemeltem fejem. Tekintetem végigjárta a látóhatárt. Megpillantottam ismét a fregattot. Öt mérföldnyire lehet tőlünk, sötét, alig látható folt csupán. S amerre csak a szem ellát - sehol egyetlen csónak!

Kiáltani akartam. De minek kiáltsak? Hiszen olyan messze már a hajó. Egyetlen hang sem jött ki megduzzadt ajkaim közül. Conseil nagy erőlködéssel lökött ki magából néhány szót. Hallottam, amint többször is megismétli:

- Segítség! Segítség!

Egy pillanatra mozdulatlanul ráfeküdtünk a vízre s hallgatóztunk. A vér zúgott-e a fülemben, vagy csakugyan jól hallottam? Mintha felelet jött volna Conseil kiáltására.

- Hallottad? - suttogtam.

- Hallottam! Hallottam!

S Conseil még egy kétségbeesett segélykiáltást küldött a messzeségbe.

Most nem tévedhettünk! Emberi hang felelt kiáltásunkra! Ki lehet? Szerencsétlen hajótörött, mint jómagunk, magányosan küszködik az óceán közepén? Őt is az összeütközés vetette ki a tengerre? Vagy a fregattról leeresztett csónak hívogat bennünket az éjszakában?

Conseil görcsösen megfeszülő vállamra támaszkodva, óriási erőfeszítéssel derékig kiemelkedett a vízből. De kimerültségében rögtön alábukott.

- Láttál valamit?

- Láttam... - mormolta - láttam... ne beszéljünk... takarékoskodjunk az erőnkkel...

Mit láthatott? Magam sem tudom, miért, de egyszerre csak a tengeri szörnyre kellett gondolnom... De hát az a hang!... Manapság nincsenek Jónások, akik a bálna gyomrában is megélnek!^[45]

Conseil csak vontatott tovább a vízen. Fel-felemelte fejét, előrenézett, kiáltozott, s kiáltására mind közelebbről érkezett válasz. Én már alig hallottam. Erőm végére járt. Ujjaimat szétterpesztette a görcs, kezemmel nem tudtam már társamban megfogódzkodni, nyitott szájam is görcsbe merevedett, s megtelt sós vízzel, a hideg megdermesztett. Még egyszer felemeltem a fejem, s elmerültem...

Valami kemény tárgyba ütköztem. Megkapaszkodtam. Aztán éreztem, hogy valaki utánam nyúl, felhúz a levegőre. Megkönnyebbülök... ájulás környékez...

Úgy látszik, hamarosan magamhoz térítettek. Valaki keményen dögönyözi a testemet. Kinyitom a szemem...

- Conseil! - suttogtam bágyadtan.

- Csöngetett a tanár úr? - hallottam Conseil hangját.

Egy arc hajolt fölém; a látóhatár mögé lebukó hold utolsó sugara megvilágította. Nem az inasom arca volt. Azonnal felismertem.

- Ned! - kiáltottam.

- Én vagyok, személyesen, tanár úr. Futok a kétezer dollárom után! - felelte a kanadai.

- Maga is az összeütközésnél zuhant a tengerbe?

- Akkor, tanár úr. De szerencsésebb voltam magánál. Pár perc múlva kikötöttem egy úszó szigeten.

- Szigeten, azt mondja?

- Jobban mondva: az óriásceten.

- Ned, beszéljen hát értelmesen.

- Rögtön megértettem, hogy a szigonyom miért nem fúródott belé. Csak lecsúszott a bőréről.

- De hát miért, Ned? Miért?

- Mert ennek a dögnek, tanár úr, acéllemezzel van borítva a teste!

(Hadd szedjem most össze gondolataimat. Fel kell idézzem emlékeimet: magam akarom ellenőrizni, hogy úgy írtam-e le mindent, ahogyan megtörtént.)

A kanadai szavai egyszerre világosságot gyújtottak az agyamban. Gyorsan felhúzódzkodtam a félig vízbe merült állat - vagy tárgy? - hátára, amelyen menedéket találtunk az óceán kellős közepén. Kitapogattam a lábammal. Hát ez bizony kemény, tömör, szilárd test, nem abból a puha anyagból való, mint a nagy tengeri emlősök húsa.

De lehetséges, hogy ez a keménység a lábam alatt a vízözön előtti állatokéhoz hasonló csontos páncél; akkor én a szörnyet a kétéltű csúszómászók osztályába sorolhatom. Olyanféle állat lesz ez, mint a teknőc vagy az alligátor.

De nem! A feketés színű test, amelyen kuporgok, teljesen sima felületű, semmi esetre sem pikkelyszerű. Megkopogtattam, s érces, pengő hangot adott. Hihetetlen: de az volt az érzésem, hogy szegecselt lemezekből áll.

Nem, nincsen már semmi kétség! Az állat, a tengeri szörny, a természeti csoda, mely az egész tudományos világot felbolygatta, amely öt világrész tengerészeit akkora izgalomba ejtette, s úgy félrevezetett mindenkit, mint most kiderült, sokkalta csodálatosabb valami, mint aminek képzelték! Csoda, csoda, emberi kéz munkájának csodálatos műve!

Valami meseszerű mitológiai lény váratlan felbukkanása sem ejtett volna akkora ámulatba, mint ez a felfedezés. Hogy a világon minden csudálatos dolog a Teremtőtől származik, azt nagyon egyszerű elhinni. De hogy a csodát, a lehetetlent egyszerre csak két szememmel, emberi kéz által, titokzatos módon valóra váltva lássam - ez teljesen megzavart.

Pedig nincs már mit kételkednem. Bizonyos, hogy valami tenger alatt járó alkotmány tetején kuporogtunk. Amennyire kivehetem, alakja olyan, mint valami óriási cethalé. Ned Landnek megvolt már erről a határozott véleménye, és én Conseiljel együtt természetesen osztottam a szigonyos nézetét.

- De hát akkor valami hajtógépezetnek meg legénységnek is kell lennie benne - mondottam.

- Az biztos - felelte a szigonyos. - Csak az a bökkenő, hogy három órája lakom már ezen az úszó szigeten, de semmiféle életjelt nem adott még.

- A hajó azóta egy helyben áll?

- Áll, tanár úr. Meg se mozdult idáig, csak a hullámokon ringatódzik.

- Saját szemünkkel láttuk, hogy a hajó óriási gyorsasággal tud futni. Ez kétségtelen. Ekkora sebességet pedig csak valami gépezettel érhet el. A gépekhez azonban gépész is kell. Mindebből én azt következtetem... hogy megmenekültünk!

- Hm! - rándította meg a vállát Ned Land. Arcáról lerítt a kétkedés.

A különös jármű fara mögött ekkor bugyborékolni kezdett a víz: mintha csak iménti szavaimat kívánta volna igazolni. A jármű hajtóeszköze nyilván hajócsavar volt. S a hajó valóban megindult. Alig bírtunk elég gyorsan megkapaszkodni nyolcvan centiméternyire kinyúló tetején. Ezer szerencse, hogy csak közepes sebességet vett.

- Ha vízszintes irányban megyünk, isten neki, nem bánom - dörmögte Ned Land. - De ha egyszerre csak eszébe jut és alámerül, egy dollárt se adok az életemért!

Bizony, még egy centet se. Legsürgősebb teendőnk tehát, hogy érintkezést keressünk a gépezet belsejében tartózkodó lényekkel, akármifélék legyenek is. Valami nyílást, lyukat, csapóajtót kerestem a jármű tetején. De hasztalan tapogatództam mindenfelé. A borítólemezek erős szegecselése teljesen szilárd, szabályos, egyenletes...

A hold elbújt egy nagy felhő mögé; mélységes sötétség vett körül bennünket. Meg kell várnunk a nappalt, s majd akkor gondolkozhatunk, miként tudnánk behatolni a tengeralattjáró belsejébe.

Életünk most már a titokzatos kormányos szeszélyétől függött: ha lemerül, mi elveszünk! De ha a jármű a felszínen marad, minden bizonnyal módunkban lesz felvennünk a kapcsolatot a személyzettel. Hacsak nem ők maguk állítják elő odabent a lélegzéshez szükséges levegőt, időnként fel kell jönniük az óceán felszínére, hogy a levegőt felfrissítsék. Akkor pedig valahol nyílás van, amelyen át a levegő a hajó belsejébe beáramlik.

Nem remélhettük már, hogy Farragut parancsnok csónakjai felszednek bennünket. Nyugat felé haladtunk, közepes, számításom szerint óránként tizenkét mérföldnyi sebességgel. A hajócsavar olyan egyenletesen vágta a vizet, mintha óraműre járna; időnként kibukkant a vízből, s magasra csapta a foszforeszkáló habot.

A jármű gyorsasága reggel négy óra tájban fokozódott. Hullámok csapkodtak bennünket mindenfelől, alig bírtunk megkapaszkodni a szédítő sebesen rohanó hajón. Szerencsére Ned kitapogatott egy nagy vasgyűrűt, amely a borítólemezre volt erősítve - s nagy nehezen ebben megfogódzkodtunk.

Elmúlt ez a keservesen hosszú éjszaka is. Emlékeim itt hézagosak, képtelen vagyok felidézni valamennyi benyomásomat. De egy részlet, egy kis mozzanat most is világosan él bennem. Ha egy kis időre elült a szél, s a hullámok elcsendesedtek, úgy képzeltem, mintha valahonnan messziről hangok szűrődnének hozzám, lágyan sikló, sejtelmes futamok, röpke harmóniák. Feltárul-e vajon előttem a tengeralattjáró titka, amelyet hiába fürkészett az egész világ? Miféle lények élnek a különös hajó belsejében? Milyen gépezet hajtja ilyen szédületes sebességgel?

Megpirkadt. Sűrű ködfelhő ereszkedett alá, majd a pára lassan szétszakadozott. Hozzáláttam a hajótest tetejének tüzetes átvizsgálásához. Alig fogtam hozzá, egyszerre csak éreztem, hogy merülni kezdünk.

- Hé! Hogy az ördögbe, nyissanak már ki! Miféle vendégszeretet ez? - ordította Ned Land az ércesen csengő acéllemezt rugdosva.

A hajócsavar csak úgy korbácsolta a vizet; ebben a fülsiketítő zajban odalent aligha hallották meg a dörömbölést. A víz már csaknem elnyelt bennünket, amikor a hajó szerencsére nem merült tovább.

Belsejéből egyszerre csak hangos csörömpölés hallatszott, mintha valaki reteszeket tolna szét. Az egyik borítólemez felemelkedett, s egy ember jelent meg a nyílásban. Furcsa kiáltást hallatott, s rögtön eltűnt a mélyben.

Pár pillanat múlva nyolc markos legény bukkant fel a nyíláson, ahol imént eltűnt az ember. Arcukat kendő fedte. Szó nélkül megragadtak bennünket, s lehúztak a félelmetes gépezet belsejébe.

Az emberrablók villámgyorsan dolgoztak: jóformán észbe sem kaphattunk, s már a kezük között voltunk. Nem tudom, mit érezhettek társaim, amikor elnyelte őket az úszó börtön. Rajtam végigfutott a hideg, hátam lúdbőrzött. Kinek a kezébe kerültünk? Újfajta kalózok, akik a maguk módján lesik a prédát a tengeren?

Becsapódott felettem a keskeny nyílás fedele, mélységes sötétség vett körül. Világossághoz szokott szemem vakon meredt a semmibe. Csupasz lábam alatt vaslétra fokokat éreztem. Hátam mögött tehetetlen társaim vergődtek a rablók kezében. A létra alján megnyílt egy ajtó, s hangos csattanással zárult be ismét mögöttünk.

Egyedül voltunk. De hol? Fogalmam se volt róla, még csak el sem képzelhettem. Fekete éjszaka környékezett, s hiába erőltettem szemem, percek múlva sem láttam semmit a síri sötétségben.

Ned Landet felbőszítette ez az eljárás, s nem tett lakatot a szájára:

- Ördög bújjék beléjük! - kiáltotta. - Szép kis vendégfogadás, mondhatom! Mik ezek? Emberevők? Ez se lepne meg! Várjatok csak, ingyen nem adom a bőrömet!

- Csillapodj, pajtás, csillapodj! - csitította Conseil higgadtan a szigonyost. - Haragod még korai. Még nem húztak nyársra bennünket.

- Azt nem. De már benn vagyunk a kemencében! - morgott a kanadai. - Micsoda sötétség! Ezer szerencse, hogy a késem megmaradt. Látok annyit, hogy használhassam. Az első zsiványt, aki rám emeli a kezét...

- Ne izgassa fel magát, Ned - mondtam erre a szigonyosnak. - Helyzetünk csak rosszabbodhat, ha maga most felesleges tettlegességhez folyamodik. Nem tudjuk, talán minden szavunkat kihallgatják. Fontosabb volna megtudni, hol vagyunk.

Előretapogatóztam börtönömben. Alig tettem öt lépést, és szegecselt acéllemezfalba ütköztem. Megfordultam, s valami faasztalba botlottam, körülötte zsámolyok álltak. A padló tengerifűből font vastag gyékénnyel volt borítva, amely elnyelte a léptek zaját. A csupasz falakon ajtónak, ablaknak semmi nyoma. Conseil ellenkező irányban tapogatta végig a falakat, amíg össze nem találkoztunk. Aztán visszatértünk a kabin közepére. Megállapítottuk, hogy körülbelül húsz láb lehet a hosszúsága, a szélessége pedig tíz. Nem tudtuk azonban, hogy mennyi lehet a magassága: a hatalmas termetű Ned Land hiába ágaskodott, nem érte fel a mennyezetet.

Félóra telt már el, s körülöttünk semmi sem mozdult. Ekkor egyszerre csak vakító fény tűzött a szemünkbe. Börtönünk hirtelen kivilágosodott. Éles, vakító fény töltötte be a kabint: szemem az első percben el sem bírta viselni ezt a ragyogást. Felismertem, a fehér, rendkívül erős fény villanyvilágításból ered.^[47] Ez hát a magyarázata a tengeralattjárót körülvevő csodálatos, foszforeszkáló fénynek! Ösztönösen lehunytam a szemem. Mikor felnyitottam, láttam, hogy a fény a kabin mennyezetén elhelyezett üveggömbből sugárzik ránk.

- Na! Csakhogy világos van! - kiáltotta Ned Land, s megmarkolva kését, védekező állásba helyezkedett.

- Az ám, kedves barátom! - feleltem tréfásan. - Csakhogy ettől még a helyzetünk nem lett világosabb.

- A tanár úrnak méltóztassék még egy kis türelemmel lenni - mondta Conseil rendületlen nyugalommal.

A világítás lehetővé tette, hogy alaposan szemügyre vegyem a kabint. Csak az asztal és az öt zsámoly volt benne. A láthatatlan ajtó bizonyára légmentesen záródott. A legcsekélyebb nesz se hatolt el hozzánk. Mintha a hajó belül teljesen kihalt volna. Csendesen áll-e most, vagy fut a vízen, az óceán tükrén lebeg-e, vagy alámerült a mélységbe? Megannyi kérdés, amelyre nem volt felelet.

Csakhogy fejünk felett az üveggömb bizonyára nem gyulladt ki ok nélkül. Abban reménykedtem, hogy rövidesen mutatkozni fog a hajószemélyzet. Ha végképp itt akarnának felejteni bennünket, nem világítanák ki börtönünket.

S valóban, nem tévedtem. Neszezés hallatszott, mintha valaki reteszeket tolna félre. Kinyílt az ajtó: két férfi jelent meg a küszöbön.

Az egyik alacsony, tömzsi, széles vállú, izmos ember volt. Nagy feje, sűrű fekete haja, vastag bajsza, szúrós, élénk szeme, mozgékony arca, egész fürge kis alakja a délvidéki ember jellegét hordta magán: én franciának, provence-inak^[48] néztem. Nagyon találóan mondta Diderot, hogy az ember mozdulatai beszédesek: íme, eleven példa rá ez a kis emberke. Csak ránéztem, és szinte hallottam, milyen szóvirágos, ízes fordulatokkal beszéli anyanyelvét. Amiről egyébként sosem volt alkalmam megbizonyosodni, mert jelenlétemben mindig valami különös, teljesen érthetetlen nyelven beszélt.

A másik férfit már részletesebben kell leírnom. Arcában a jó emberismerő úgy olvashatott, akár a nyitott könyvben. Pillanat alatt felismertem lényének jellemző vonásait: büszke tartású feje, hidegen csillogó, fekete szeme nagy önbizalomra, nyugodt mozdulatai hidegvérre, kemény, összevont szemöldöke erélyre, bátorságra vallott.

S még hozzátenném: az ismeretlen férfi büszke ember benyomását tette rám. Kemény, nyugodt tekintetéből értelem és tisztaság sugárzott, s az egész ember, arckifejezése, taglejtése őszintének tűnt.

Jelenléte megnyugtatóan hatott rám, beszélgetésünktől csakis valami jót vártam.

Még csak hozzávetőlegesen sem tudtam volna megmondani, milyen idős lehet az idegen. Harmincöt? Vagy ötvenéves? Termete magas, homloka domború, orra egyenes, szája határozott vonalú; gyönyörű, egészséges a fogsora, hosszú, keskeny keze roppant kifejező. Életemben nem találkoztam még ilyen pompás és jelentékeny külsejű férfival. Arcának volt egy feltűnő jellegzetessége: szemei kissé távol állottak egymástól, s így a látóhatár negyedrészét egyetlen pillantással áttekinthette. Ehhez a különös adottsághoz bámulatos éleslátás járult - ebben Ned Landet is felülmúlta - mint ahogy erről később meggyőződtem. S milyen volt a tekintete! Ha rászegezte valamire a tekintetét, szemöldökét összevonta, összehúzott szemhéja teljesen körülvette a szembogarát, s akkor nézett, nézett, s szeme felnagyította a távolság által kicsinyre zsugorodott tárgyakat! S hogy bele tudott nézni az ember lelkébe! Hogy hatolt bele ez a tekintet a sötét tengervízbe, mi mindent látott meg az óceán fenekén!...

A két idegen lábán erős, vízhatlan fókabőr csizma volt. Öltözetük valami különös szövetből készült, laza, bő szabása teljesen szabad mozgást engedett.

A magasabbik férfi - nyilván ő volt a hajó parancsnoka - némán s rendkívül figyelmesen megnézett bennünket. Aztán társához fordult, s előttem teljesen ismeretlen nyelven mondott neki valamit. Zengzetes, dallamos, hajlékony nyelven beszélt, s feltűnt nekem, hogy a magánhangzókat többféle árnyalatban ejti.

A másik csak bólintott, s két-három érthetetlen szót mormolt, majd felém fordult, s kérdő tekintetet vetett rám.

Franciául válaszoltam: nem értem azt a nyelvet, amelyen beszél. Úgy látszik, ő sem értett meg engem, a helyzet elég kínos volt.

- Azért csak mondja el a tanár úr, mi történt velünk - tanácsolta Conseil. - Hátha az urak megértenek belőle valamit.

Én erre belefogtam kalandjaink elbeszélésébe. Tisztán, tagoltan ejtettem ki a szavakat, a legcsekélyebb részletről is beszámoltam. Megmondtam, kik vagyunk, mi a foglalkozásunk, majd a szokásos udvariassági formák betartásával sorjában bemutattam az idegennek Aronnax professzort, mármint magamat, Conseilt, az inasomat és Ned Land mestert, a szigonyost.

A szelíd szemű, nyugodt modorú férfi csendesen, sőt udvariasan végighallgatott; látszott rajta, hogy figyel minden szavamra. De arcának egyetlen rezdülésével sem árulta el, hogy megérti-e, amit mondok. Elhallgattam. Az idegen szavaimra egy árva szóval sem felelt.

Nos, kíséreljük meg hát az angolt. Az angol félig-meddig világnyelv: talán megérti. Jómagam elég jól értek angolul is, németül is, mindent olvasok ezen a két nyelven, de egyiket sem beszélem hibátlanul. Márpedig most mindennél fontosabb, hogy megértessük magunkat.

- No, most magán a sor, kedves mester - fordultam a szigonyoshoz. - Szedje elő minden angol tudományát. Magának talán több szerencséje lesz velük.

A szigonyos nem kérette magát, s elölről kezdte a hosszú történetet. Nagyjából megértettem, hogy mit mond. Lényegében ugyanazt mondta, amit én, csak egészen más formában. A szigonyost elragadta a hév, igen izgatottan beszélt. Keservesen panaszkodott, hogy fittyet hányva az emberi jogoknak, bebörtönöztek bennünket, s kérdőre vonta a két idegent, milyen törvény alapján fosztják meg őt személyes szabadságától. Hivatkozott a habeas corpusra,^[49] törvényes megtorlással fenyegetődzött, amiért jogtalanul fogva tartják, kézzel-lábbal beszélt, handabandázott, ordított - végül egy félreérthetetlen mozdulattal mutatta, hogy az éhhalál küszöbén vagyunk.

Hát ez bizony igaz volt, csakhogy a nagy izgalomban mardosó éhségünkről szinte megfeledkeztünk.

Most következett csak a meglepetés: Ned Landet sem értették meg az idegenek. Mozdulatlan arccal hallgattak. Nyilvánvaló, hogy sem Arago, sem Faraday^[50] nyelvét nem értik.

Zavarban voltam, mert nyelvtudásunk ezzel ki is merült, s nem tudtam, most hát mihez kezdjek? Conseil egyszerre csak hozzám fordult:

- Ha a tanár úr megengedi, én elmondom németül.

- Mi? Hát te tudsz németül?

- Hát flamand volnék, arra mifelénk sokan beszélnek németül, ha a tanár úrnak nincs ellenére.

- Már hogy volna! Sőt, örülök neki! Rajta, fiam, csak rajta!

Conseil erre nyugodt hangján harmadszor is előadta kalandos históriánkat. De a német nyelvvel sem mentünk semmire, pedig a derék fiú finoman, választékosan, szép hangsúlyozással beszélt.

Végső szorongattatásomban most gyorsan összekapartam, ami ifjúkori tanulmányaimból még megmaradt a fejemben, s belefogtam, hogy latinul mondjam el kalandjainkat. Ha Cicero^[51] ezt hallja, befogja a fülét, és menten a konyhába száműz a tudományommal, de azért valahogy mégis boldogultam. Ennek sem volt semmi eredménye.

Miután az utolsó kísérlet is csődöt mondott, a két idegen a maga ismeretlen nyelvén néhány szót váltott egymással, majd se szó, se beszéd, eltávozott. Még csak egy biztató, megnyugtató kézmozdulatuk sem volt a számunkra, pedig ez a világ minden táján szokásos az emberek között. Az ajtó becsapódott mögöttük.

Ned Landből ismét kirobbant az indulat.

- Aljasság! Pimaszság! - kiáltotta. - Láttak már ilyet? Franciául szólunk hozzájuk, angolul, németül, latinul, és a gazemberekben annyi tisztesség sincs, hogy feleletre méltassanak bennünket!

- Csillapodjék, Ned - fordultam a magából kikelt emberhez. - Dühöngéssel nem sokra megyünk.

- Tudja-e, tanár úr - folytatta tovább a hirtelen haragú szigonyos -, tudja-e, hogy ebben a vasketrecben rövidesen éhen halunk?

- Á! - legyintett Conseil. - Nem megy az olyan gyorsan, öregem. Egy kis filozófiával még így bezárva is nagyon sokat kibír az ember.

- Barátaim, nem szabad kétségbeesnünk! - biztattam társaimat. - Voltunk mi már sokkal keservesebb helyzetben is. Arra kérem magukat, várjanak egyelőre az ítéletükkel. Korai volna véleményt alkotnunk a parancsnokról meg a személyzetről.

- Énnekem már megvan róluk a véleményem - vágott vissza Ned. - Csirkefogó valamennyi...

- Úgy. És meg tudná mondani, melyik országból valók?

- Hogy melyikből? Hát a csirkefogók országából!

- Kedves barátom, ennek az országnak a határai egyelőre még nincsenek pontosan meghatározva a földabroszon. Bevallom, nehéz volna a két idegen férfi nemzetiségét megállapítanunk. Annyit tudunk csak, hogy nem angolok, nem németek, nem franciák. Énnekem az az érzésem, hogy a parancsnok is meg a másodkapitány is valahonnan délről származik. De hogy spanyolok-e vagy törökök vagy arabok vagy indusok? Ezt a külsejükből nem tudom megállapítani. A nyelvükből pedig egy árva szót sem értek.

- Elég baj, hogy az ember nem érthet minden nyelven - mondta Conseil. - Mennyivel jobb volna, ha a világon mindenki ugyanazt a nyelvet beszélné!

- Mit segítene ez rajtunk? Semmit! - kiáltotta Ned. - Nem látod, öcsém, hogy ezek itt valami külön nyelven beszélnek, amit ők találtak ki, hogy felbosszantsanak vele, amikor enni akarok?! Tátogatom a szám, mozgatom az állkapcsom: hamm-hamm - hát nem ugyanazt jelenti az egész földkerekségen?! Megértik ezt, fiam, mindenütt, Quebecben éppúgy, mint Potomuban vagy Párizsban vagy az Északi-sarkon: éhes vagyok! adjatok ennem!

- Hja! - mondta Conseil. - Vannak értetlen emberek!...

Alighogy az inasom ezt kimondta, megnyílt az ajtó. Egy steward^[52] lépett be rajta. Valami ismeretlen anyagból készült ruhát hozott számunkra, ujjast és nadrágot. Gyorsan felöltözködtem: társaim követték példámat.

Míg öltözködtünk, a néma steward - vagy talán süketnéma volt? - abroszt tett fel, és három terítéket helyezett az asztalra.

- Ez jó jel - mondta Conseil. - Úgy látszik, komoly kilátás van ebédre.

- Na, és aztán? - békétlenkedett a szigonyos. - Miből áll itt az étlap? Válogathatunk majd teknősbékamáj, cápaszelet meg fókasült között!

- Türelem rózsát terem - nyugtatta Conseil cimboráját.

A steward ezüst fedővel letakart tálakat sorakoztatott egymás mellé a terítőre, s mi asztalhoz ültünk. Vendéglátóink, úgy látszik, mégiscsak civilizált emberek: a választékosan terített asztal mellett, a villanyvilágítás fényében az volt az érzésem, hogy a liverpooli Adelphi Hotel vagy a párizsi Grand Hotel éttermében ebédelek. A terítékről csak a kenyér meg a bor hiányzott. Kristálytiszta, friss víz volt a kancsóban - de hát más itallal nem szolgáltak, s ez Ned Landnek nem volt ínyére. Sokféle fogást hordtak fel, remekül elkészített halakat, de egy sor ízletesnél ízletesebb ételről azt sem tudtam megmondani, hogy növényi vagy állati anyagból készítette-e a szakács. A terítés nagyon elegáns, nagyon ízléses volt. Minden kanálba, villába, késbe betű volt bevésve, a tányérokat is ez a betű díszítette, s fölötte félkörben egy jelmondat. Íme a pontos másolata:

Mozgó elemben mozgó tárgy! Találóbb jelmondatot a tengeralattjáró gazdája nem is választhatott volna! Az N betű a titokzatos ember nevének kezdőbetűje, a gazdáé, az óceán mélyén járó hajó uráé!

Ned és Conseil nem sokat okoskodott, hanem nekilátott az evésnek. Csak úgy falták az ételt, s én követtem példájukat. Egészen megnyugodtam már: biztosra vettem, hogy vendéglátóinknak nincs szándékukban éhen veszíteni bennünket.

De hát a világban minden véges, s elmúlt az éhségünk is, pedig tizenöt órája nem volt szájunkban falat. Jóllaktunk, s egyszerre rettentő álmosság vett erőt rajtunk. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen egy végtelennek tűnő éjszakán küzdöttünk életünkért a tengeren.

- Tyű, de jót fogok én most aludni! - mondta Conseil.

- Én máris alszom! - ásított Ned.

Társaim leheveredtek a kabin padlóját borító gyékényre, és csakhamar mélységes álomba merültek.

Nálam az elalvás nem ment ilyen gyorsan, pedig jómagam is igen álmos voltam. Annyi gondolat kergetődzött a fejemben, annyi megoldatlan kérdés nyugtalanított, annyi friss élmény foglalkoztatta agyamat, hogy szemem csak nem akart lecsukódni. Hol vagyunk? Micsoda különös erő ragad tova bennünket? Az volt az érzésem - vagy legalábbis úgy képzeltem -, mintha a hajó mind mélyebbre s mélyebbre merülne az óceánban. Rémképek gyötörtek. Egy egész világ nyüzsgött az óceán titokzatos méhében, ismeretlen, óriási állatok, s a tengeralattjáró, mintha egytestvér volna velük, úgy élt, úgy mozgott a tengerfenéken, s éppoly félelmetes volt, mint azok... Idegeim aztán lassan-lassan lecsillapodtak, agyam elzsibbadt, s nemsokára tompa álomba zuhantam.

Nem tudom, mennyi ideig aludtunk, de álmunk nagyon hosszú lehetett, mert teljesen kipihenten ébredtünk. Én ébredtem fel legelőbb. Társaim még nem mozdultak. A kabin sarkában hevertek, mint a tuskók, mintha nem is volna testükben élet.

Feltápászkodtam kissé kemény fekvőhelyemről; az agyam teljesen kitisztult, csodálatosan éber voltam. Nekifogtam hát, hogy még egyszer, alaposan megvizsgáljam börtönünket.

Semmi változást nem észleltem magam körül. Börtönünk most is börtön, s mi éppúgy foglyok vagyunk, mint tegnap. A steward azonban leszedte az asztalt, míg mi aludtunk. Semmi jel sem mutatott arra, hogy helyzetünk rövidesen megváltozzék, már komolyan felvetettem magamban a kérdést, vajon ebben a börtönben kell-e örökre élnünk?

Keserves kilátás! Fejem teljesen kitisztult, a tegnapi gyötrő rémképek elenyésztek, de mellemen különös nyomást éreztem. Nehezen szedtem a lélegzetet. A cella fülledt levegőjében tüdőm légszomjat érzett. Cellánk tágas volt, de már érezhetővé vált, hogy a levegő oxigéntartalmának egy részét elfogyasztottuk. Az ember egy óra alatt száz liter levegő oxigéntartalmát fogyasztja el, a levegő közben csaknem ugyanannyi szénsavval telítődik, nem lehet benne lélegzeni.

Börtönünkben tehát sürgősen fel kellene már frissíteni a levegőt - bizonyára az egész tengeralattjárót ki kellene szellőztetni.

Egy kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban. Hogyan látja el a hajót levegővel a parancsnok? Kémiai úton állítja elő? Káliumklorátból melegítéssel oxigént fejleszt, s a szénsavat kálilúggal semlegesíti? Ha ezt a módszert alkalmazza, akkor feltétlenül kapcsolatot tart fenn a szárazfölddel, mert a vegyszereket valahonnan csak be kell szereznie. Vagy tartályokban raktározza el magas nyomás alatt a levegőt és a személyzet szükségletéhez mérten adagolja? Lehetséges. Vagy pedig ennél kényelmesebb, gazdaságosabb módon jut levegőhöz. Ez a legvalószínűbb: időközönként felszáll a tenger felszínére, mint a cethal, s huszonnégy órára ellátja a hajót levegővel. Így vagy amúgy - de annyi bizonyos, hogy tanácsos volna a levegőt sürgősen felfrissíteni!

Percről percre nehezebben lélegeztem. Szaporán kellett szednem a levegőt, hogy hozzájussak ahhoz a kis oxigénhez, ami a szűk cellában még megmaradt.

Egyszerre csak tiszta, sós ízű, üde légáramlat járta át börtönünket. Éltető, jódtartalmú tengeri levegő! Kitátottam a számat, s teleszívtam tüdőm a friss levegővel. S ugyanekkor éreztem, hogy a hajó csendesen, de észrevehetően himbálódzni kezd. A vasszörny nyilván felszállt az óceán felszínére, s most bálnák módjára megszívja magát levegővel. Ez az észlelésem most már kétségtelenül megmagyarázza, hogyan látja el magát a hajó friss levegővel.

Miközben teli tüdővel szívtam a tiszta levegőt, keresgélni kezdtem a kabinban a csövet, a vasszörny "légzőútját", amelyen hozzánk az éltető levegő betódult, s hamarosan meg is találtam. Felfedeztem az ajtó felett egy szellőző nyílást, ezen érkezett be a friss légáramlat. A cella elhasznált levegője csakhamar teljesen kicserélődött.

Eddig jutottam megfigyeléseimben, amikor a friss tengeri levegő hatására társaim szinte ugyanabban a pillanatban felébredtek. Szemüket dörzsölték, nagyot nyújtóztak, s máris talpra ugrottak.

- Jól aludt a tanár úr? - kérdezte tőlem Conseil udvariasan, mintha csak otthon az ágyamban ébredtem volna.

- Remekül aludtam, édes fiam - feleltem. - És maga, Land mester?

- Úgy aludtam, mint a bunda, tanár úr. Nem tudom, képzelődöm? Mintha tengeri levegőt szagolnék.

Tengerész létére rögtön megszimatolta a változást. Elmondtam, mi történt, míg ő aludt.

- Hopp! Értem már! - kiáltotta. - Megvan hát a magyarázat, mi volt az a bőgés, amit az állítólagos narvál az Abraham Lincoln közelében hallatott!

- Úgy van, mester. Lélegzett!

- Az ám, professzor úr, de fogalmam sincs, hány óra lehet most. Mindenesetre ideje volna megvacsoráznunk.

- Vacsorázni, tisztelt barátom? Mondjuk inkább: megreggelizni. Mert a vacsorát egész biztosan átaludtuk.

- Vagyis a helyzet az, hogy huszonnégy órát aludtunk - állapította meg Conseil.

- Magam is azt hiszem - feleltem.

- Nem vitatkozom magával, tanár úr - hagyta rám a szigonyos. - De a steward igazán jöhetne már a vacsoránkkal. Vagy a reggelinkkel. Bánom is én, mit hoz, csak étel legyen.

- Legjobb volna, ha vacsorát meg reggelit is hozna - mondta Conseil.

- Igazad van - felelte a kanadai. - Két étkezés dukál. Én derekasan nekilátnék mindkettőnek.

- Türelem, Ned, türelem! - mondottam. - Várjunk türelemmel. Biztos vagyok benne, hogy a hajón nem fogunk éhen halni. Mi értelme lett volna a tegnapi vacsorának, ha ezek a titokzatos emberek végleg ki akarnának éheztetni bennünket?

- Az is lehet, hogy előbb felhizlalnak, aztán...

- Ez ellen tiltakozom! - feleltem. - Nem emberevők kezébe jutottunk!

- Persze az is lehetséges, hogy ezek itt vegyeskoszton élnek - mondta komoly képpel a kanadai. - Talán régóta nem jutottak hozzá kis friss húshoz, és most kihalásztak három jóltáplált, egészséges egyént, mint a tanár úr meg az inasa meg én... és...

- Verje ki a fejéből ezeket a gondolatokat, mester! - mondtam a szigonyosnak. - És főleg: ne dühösködjék a házigazdára, mert ezzel csak ronthat a helyzetünkön.

- Hát én csak annyit mondok, hogy fenemód éhes vagyok, és még mindig nem hoznak se vacsorát, se reggelit!

- Alkalmazkodnunk kell a hajó időrendjéhez, Ned mester - intettem a szigonyost, - Nagy a gyanúm, hogy a mi gyomrunk jóval előbbre jár, mint a hajószakács órája.

- Nos, hát akkor aszerint igazítjuk be a gyomrunkat - mondta Conseil nyugodtan.

- Hát ez rád vall, fiam! - csattant fel ingerülten a kanadai. - Neked nincs epéd. Neked nincsenek idegeid! Inkább éhen halsz, semmint panaszkodj.

- Mire jó az? - kérdezte Conseil.

- Hogy panaszkodjak! Az is valami! Ha ezek a kalózok azt hiszik - tisztesség ne essék szólván, mert nem akarom felbosszantani a tanár urat, különben emberevőknek nevezném őket -, ha ezek a kalózok azt hiszik, hogy ketrecben tarthatnak, amíg megfulladok, és én ezt jámborul tűröm, és még csak nem is fogok kacskaringósakat káromkodni, tombolni, ordítani - hát tévednek! Nézze, tanár úr, beszéljen őszintén. Mit gondol, sokáig tartanak még bennünket ebben a lyukban?

- Őszintén szólva: fogalmam sincs róla, mit gondoljak.

- De mégis: mit gondol?

- Azt gondolom, hogy mi a véletlen folytán tudomást szereztünk egy igen nagy horderejű titokról. Ha a tengeralattjáró személyzetének fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy titkuk titok maradjon, és ha a titkot megőrizni fontosabb érdek, mint három ember élete, nos, akkor szerintem, életünk igenis veszélyben forog. De ha ez a szempont elesik, biztosra veszem, hogy a tengeri szörny, amely elnyelt bennünket a gyomrába, első adandó alkalommal ki is tesz megint minket valahol az emberlakta szárazföldre.

- Hacsak be nem soroznak bennünket tengerésznek - mondta Conseil. - Hátha itt tartanak a hajón.

- Mindaddig, míg egy gyorsabb járatú, mozgékonyabb fregatt, mint az Abraham Lincoln kézre nem keríti ezt a zsiványtanyát, s a legénységet velünk együtt fel nem húzza a legmagasabbik árbocra - mondta Ned Land sötéten.

- A gondolatmenet hibátlan - mondtam. - Csakhogy tudomásom szerint ilyen ajánlatot - hogy szolgálatba álljunk a hajón - ez ideig nem tettek nekünk. Fölösleges tehát azon vitatkoznunk, mit tegyünk, ha ez netalán mégis bekövetkezik. Ismétlem, mester, várjunk egyelőre, figyeljük a helyzetet, és ne tegyünk semmit, mert itt most nincs semmi tennivalónk.

- Nem úgy van az, tanár úr! - kiáltott fel a szigonyos, aki makacsul ragaszkodott a véleményéhez. - Igenis, tennünk kell valamit!

- Nos, mit tehetünk hát, Land mester?

- Megszökünk.

- Még a szárazföldi börtönből sem gyerekjáték megszökni. Lehetetlennek tartom, hogy ebből a tenger alatti börtönből elillanhassunk.

- Nos, öregem - fordult Conseil a szigonyoshoz -, halljuk, mit válaszolsz a tanár úr ellenvetésére? Az amerikaiak mindig is híresek voltak a jó ötleteikről!

A szigonyos szemlátomást zavarban volt és hallgatott. Megszökni, ilyen körülmények között, teljességgel lehetetlen. A kanadaiak azonban félig-meddig franciák, s Ned Land úgy válaszolt a kérdésre, mint egy vérbeli francia.

- Szóval, tanár úr - mondta pár pillanatnyi gondolkodás után -, maga még nem jött rá, mit kell tenni annak, aki nem tud megszökni a börtönből?

- Nem én. Fogalmam sincs róla, barátom.

- Pedig mi sem egyszerűbb. Be kell rendezkednie az ottmaradásra.

- Valóban! - helyeselt Conseil. - Még mindig jobb idebent, mint a tengerfenéken vagy az árboc tetején lógva.

- De csak úgy, ha előbb elbánunk itt ezzel a népséggel - tette hozzá Ned Land.

- Mit beszél? Csak nem akarja kézre keríteni a hajót? Komolyan erre gondol?

- A legkomolyabban - felelte a kanadai.

- Az lehetetlen.

- Miért volna ez lehetetlen, tanár úr? Adódhat valami kedvező alkalom, s nem látom be, miért ne használjunk ki minden lehetőséget? Ha a hajón nincsen több húsz embernél, hát úgy hiszem, majd csak elbánunk velük!

Nem akartam vitába bocsátkozni Ned Landdel, inkább mindent ráhagytam. Csak ennyit mondtam neki:

- Várjuk be, mester, mint alakulnak a körülmények, s akkor meglátjuk, mit tegyünk. Addig is, türtőztesse magát, nagyon kérem. Itt csakis csellel érhetünk el valamit. Ha maga dühösködik, ezzel semmivel sem viszi előre a dolgunkat. Ígérje meg nekem, hogy indulatoskodás nélkül viseli el kényszerű helyzetünket.

- Ígérem, tanár úr - felelte Ned Land, de hangja nem nagyon volt biztató. - Nem káromkodok, nem csapok az asztalra, még ha meg is feledkeznének az ebédünkről.

- Majd szaván fogom magát, Ned - mondtam a kanadainak.

A beszélgetés ekkor abbamaradt; mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Bevallom, nem osztottam a szigonyos vérmes reményeit. Mire is célozgat Ned Land? Abban nem bízhatok. A tökéletesen vezetett tengeralattjárón minden bizonnyal számos főből álló személyzet van; ha harcra kerülne a sor, nagy túlerővel állnánk szemben. De hogyan is kerülhet harcra a sor, mikor foglyok vagyunk! Márpedig úgy látom, semmi mód sincs, hogy ebből a légmentesen elzárt páncélkamrából kiszabaduljunk. És ha ez a különös ember, a parancsnok, valami nagyfontosságú titkot őriz - ami elég valószínűnek látszik -, kötve hiszem, hogy szabad mozgást engedélyezzen nekünk a hajón. Hogy erőszakos módon szándékozik-e megszabadulni tőlünk, vagy alkalomadtán valami elhagyott földrészen partra vet bennünket? - ez itt a kérdés. Mindkét feltevésnek megvan a maga valószínűsége - de hogy innen kiszabaduljunk, ilyet csak bálnavadász remélhetett!

Hamarosan észrevettem, hogy a töprengésbe merült szigonyosban nőttön-nő az elkeseredés. Dörmögött, szitkozódott magában, arca mindinkább elsötétült. Egyszerre csak talpra ugrott, s mint a vadállat, fel-alá száguldott ketrecében, s rugdosta, döngette a falat. Közben múlt az idő, s egyre gyötrelmesebben mardosott bennünket az éhség - s a steward csak nem jelentkezett. Hajótöröttek voltunk, nyomorúságos helyzetünk már szinte elviselhetetlenné vált - és nem érkezett semmiféle segítség. Ezt nem vehettük biztató jelnek.

Ned Land egészséges gyomra már kegyetlenül zúgolódott; a szigonyos ettől egyre dühösebb lett. Szavát vettem, de most mégis attól tartottam, hogy abban a pillanatban robban ki belőle az indulat, amikor majd mégis ránk nyit valaki a hajóról.

A szigonyos már két órája tombolt. Kiabált, ordított, de hasztalan. Néma vasfalak zárták körül. Semmiféle zaj sem hatolt el hozzánk a hajó belsejéből. Mintha a tengeralattjáró teljesen kihalt volna. A legkisebb rezdülést sem éreztem, bizonyára nem is működik a csavar... a hajó mozdulatlanul fekszik az óceán feneketlen mélységében, mintha örökre megvált volna a földtől... Ijesztő volt a komor csend.

Gondolni sem mertem arra, meddig tarthat még rabságunk, meddig, vajon meddig maradunk még magunkra hagyottan, elzárva a világtól. A parancsnokkal való találkozás után reménység ébredt bennem, de lassanként ez a csekély remény is szétfoszlott. Emlékezetemben elmosódtak az első benyomások: akkor még úgy láttam, hogy az idegennek szelíd a tekintete, arca jóságos, s valami nemes előkelőség van az egész magatartásában. Most már olyannak láttam ezt a titokzatos embert, amilyennek lennie kell a valóságban: könyörtelennek, kegyetlennek. Rádöbbentem, hogy ez az ember kívül áll a társadalmon, nem ismer könyörületet: embertársainak megátalkodott ellensége, nincs benne más érzés, csak engesztelhetetlen gyűlölet!

Mit akar velünk az ismeretlen? Hogy szűk cellánkban lassan éhen haljunk? A mardosó éhség förtelmes kísértésbe viszi az embert. Egy irtózatos gondolat rágta be magát az agyamba, képzeletem rémképeket festett... őrült rémület vett rajtam erőt. Így múlt az idő. Conseil most is nyugodt volt. Ned Land üvöltött.

Egyszerre csak valami zaj hatolt be kívülről a cellánkba. Léptek kongtak az acéllemezen, valaki a zárakon matatott. Az ajtó megnyílt, s belépett rajta a steward.

Még észbe sem kaptam s a szigonyos rávetette magát a szerencsétlenre, leteperte, a torkának esett. A steward már fuldoklott az ember hatalmas markában.

Conseil a dulakodókra vetette magát, hogy kiragadja Ned kezéből a félholt áldozatot, én is odaugrottam segíteni, amikor egyszerre csaknem sóbálvánnyá váltam meglepetésemben...

- Nyugalom, Land mester! Professzor úr, szíveskedjék idefigyelni! - szólalt meg egy hang franciául.

A parancsnok hangja volt.

Ned Land eleresztette a stewardot s felállt. A steward inkább halott volt, mint eleven, de ura intésére szó nélkül kitámolygott az ajtón. Ekkora tekintélye van hát itt a parancsnoknak? Ez a szerencsétlen flótás fél mozdulattal sem árulta el, mi forr benne a kanadai ellen. Conseil is kizökkent ezúttal egykedvűségéből; én szörnyen meg voltam lepve. Némán vártuk a fejleményeket.

A parancsnok az asztal sarkának dőlve, keresztbe font karral, feszült figyelemmel nézett bennünket. Talán habozott, hogy beszéljen-e? Talán már megbánta, hogy az előbb franciául szólt hozzánk? Ez volt most a benyomásom.

Percek teltek el néma hallgatásban, majd a parancsnok nyugodt, kemény hangján megszólalt:

- Uraim, én franciául, angolul, németül és latinul is beszélek. Első találkozásunk alkalmával is felelhettem volna kérdéseikre, de előbb meg akartam önöket ismerni, hogy azután majd gondolkozzam a továbbiakról. Négyszer mondották el történetüket; a négy elbeszélés lényegében egybehangzó volt, s ezzel teljesen hihető módon igazolták kilétüket. Most már tudom, kit vezetett hozzám a véletlen: Pierre Aronnax professzor urat, a Párizsi Természetrajzi Múzeum helyettes igazgatóját, akit a francia kormány külföldön tudományos kutatással bízott meg; Conseilt, az inasát, és Ned Landet, a kanadai szigonyost, aki az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének Abraham Lincoln nevű egységére szegődött.

Válasz helyett meghajtottam magam. A parancsnok nem intézett hozzám kérdést, tehát nem volt mit felelnem. Folyékonyan, választékosan beszélt, kiejtésében sem volt semmi idegenszerű. Amellett mondatfűzése is világos volt, szavait helyesen válogatta meg, és igen könnyen fejezte ki magát. Mégis, az volt az érzésem, hogy ez az ember nem honfitársam.

Így folytatta beszédét:

- Ön úgy vélheti, professzor úr, hogy sokáig késtem a második látogatással. Amikor megtudtam, hogy önök kicsodák, jól meg akartam fontolni, hogy önökkel kapcsolatban mit határozzak. Sokáig haboztam. A sajnálatos körülmények egy olyan férfi közelébe sodorták önöket, aki teljesen szakított az emberekkel. Önök idejöttek, s megzavarták az életemet.

- Nem volt szándékunkban - szóltam.

- Nem volt szándékukban? - emelte fel kissé hangját az ismeretlen. - Valóban! Az Abraham Lincolnnak nem volt szándékában felhajszolni engem a tengereken! Ön szándéka ellenére került a fregattra! Szándékuk ellenére szórták golyóikat a hajómra! Ned Land mesternek sem volt szándékában engem megszigonyozni!

Szavaiban leplezett ingerültség forrt. Vádjaira azonban könnyű volt megfelelnem, s meg is adtam a választ:

- Uram - kezdtem -, ön bizonyára nem tudja, milyen viták folytak önnel kapcsolatban mind Amerikában, mind Európában. Ön nem tudja, hogy azok a balesetek, amelyeket a tengeralattjáró a különböző összeütközések során előidézett, hatalmas felzúdulást keltettek. Nem fárasztom önt azzal, hogy most felsoroljam a különböző feltevéseket, amelyekkel az érthetetlen jelenségeket magyarázták - a titok magyarázata természetesen az ön kezében volt. De tudja meg, uram, hogy amikor az Abraham Lincoln önt a Csendes-óceán vizein üldözte, azt hitte, hogy egy óriási tengeri szörnnyel van dolga, amelytől a tengert mindenképp meg kell szabadítani.

A parancsnok ajkát gúnyos kis mosoly fodrozta, s már nyugodtabb hangon válaszolt:

- Merné-e állítani, professzor úr, hogy a fregatt a tengeralattjárót nem is üldözte volna? Nem is lövetett volna rá? Csak a szörnyre lövetett volna?

Zavarba hozott ezzel a kérdéssel. Jól tudtam, Farragut parancsnok minden habozás nélkül lövetett volna a tengeralattjáróra. Éppúgy kötelességének tartotta volna elpusztítani a járművet, mint az óriáscetet.

- Ezek után meg kell, uram, értenie, hogy jogomban van úgy bánni önökkel, mint ellenséggel.

Nem feleltem. Nem is volt mit felelnem. Mi értelme van a vitának, amikor nem az érvek döntenek, hanem az erőszak?

- Sokáig haboztam, mit tegyek - folytatta a parancsnok. - Vendégszeretetre nem tarthatnak igényt. Ha meg akarok önöktől szabadulni, semmi értelme sincs, hogy még egyszer találkozzunk. Felvitethetem önöket a hajó tetejére, ahová éjjel felkapaszkodtak - s elmerülök. Azt is elfelejtem, hogy valaha is léteztek. Nincs meg erre minden jogom?

- Egy vadembernek talán megvan rá a joga - feleltem. - De nem egy művelt embernek.

- Én nem számítom magam azok közé, akiket ön művelt embereknek nevez, professzor úr! - tiltakozott élénken a parancsnok. - Én szakítottam az egész társadalommal, mégpedig olyan okokból, amelyek egyes-egyedül énreám tartoznak. Én nem vetem alá magam a társadalmi szabályoknak, és felhívom önt, hogy azokra előttem soha ne is hivatkozzék.

Ezt kereken megmondotta. Harag, megvetés villámlott az idegen férfi szeméből, s megéreztem, hogy ennek az embernek borzalmas múltja van. Nemcsak hogy kívül helyezkedett az emberiesség és a társadalom törvényein, de a szó szoros értelmében függetlenítette is magát a törvénytől: teljesen szabad, és nem lehet elérni! Ki merészelné őt a tengerfenéken üldözőbe venni, mikor a felszínen is ő az erősebb? Melyik hajó kerülhet ki épségben a tenger alatti Monitorral való összeütközésből? Van-e olyan erős a legvastagabb acélpáncél, amelyet ez vágósarkantyúval nem bírna meglékelni? Nincs ember a földön, aki felelősségre vonhatná tetteiért. Isten, ha hisz benne, s a lelkiismerete, ha van - ezek az ő egyedüli bírái.

Ilyen gondolatok cikáztak át agyamon, míg a különös férfi magába merülten, idegenül hallgatott. Félelemmel vegyes érdeklődéssel figyeltem arcát: Oedipus nézhette így egykor a szfinxet.^[53]

Hosszú hallgatás után a parancsnok ismét megszólalt:

- Igen, sokáig haboztam, mitévő legyek - mondta. - Végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy személyes érdekem mégiscsak összeegyeztethető a szánalommal, amelyre, természetesen, minden embernek igénye van. Ha már a véletlen idevetette önöket a hajómra, itt is maradhatnak. A hajón szabadok lesznek. E szabadság ellenében - ami itt egyébként igen viszonylagos - egyetlen feltételt szabok. Beérem az ön szavával, hogy ezt a feltételt teljesíteni fogják.

- Hadd halljam - mondtam. - Gondolom, olyan feltételt szab, amit becsületes ember teljesíthet?

- Igen. S meg is mondom, mi az. Megtörténhetik, hogy bizonyos körülmények arra kényszeríthetnek, hogy néhány órára, esetleg néhány napra szobafogságot rendeljek el az önök számára: erre az időre nem hagyhatják el kabinjukat. Semmiképpen sem óhajtanék erőszakot alkalmazni; ilyen adandó alkalmakkor tehát, még inkább, mint egyébkor, vak engedelmességet várok el önöktől. Ezzel minden felelősség alól felmentem önöket, fedezem önöket. Az én dolgom lesz lehetetlenné tennem az önök számára, hogy olyasmit lássanak, amit nem szabad látniok. Elfogadja a feltételemet?

A hajón tehát olyan dolgok mennek végbe, amelyek legalábbis különösek... olyanok, hogy nekünk, akik nem helyeztük magunkat a társadalom törvényein kívül, nem szabad meglátnunk! Nem tudom, miféle meglepetéseket tartogat még számomra a jövő, de ez mindenesetre megdöbbentett.

- Elfogadjuk a feltételt - feleltem. - Csupán arra kérem, engedjen meg előbb egy kérdést. Egyetlenegyet.

- Beszéljen, uram.

- Ön azt mondta: szabadok leszünk a hajón?

- Teljesen szabadok.

- Mit ért ön szabadságon?

- Szabadon járhatnak-kelhetnek, nézelődhetnek, meg is figyelhetik, mi történik a hajón - egyes ritka esetek kivételével. Ugyanolyan szabadságot élveznek itt, mint mi magunk: én és a társaim.

Világos, hogy mi két külön malomban őrlünk.

- Bocsánat, uram - folytattam. - Minden rab szabadon járkálhat a börtönében. Ennyivel mi nem érhetjük be.

- Be kell érniök ennyivel!

- Hogyan? Azt kívánja tőlünk, mondjunk le örökre arról, hogy hazánkat, barátainkat, családunkat viszontlássuk?!

- Azt. De ne gondolja, hogy olyan fájdalmas lesz a lemondás. Miről mondanak le? Hogy nyakukba vegyék újra a földi élet elviselhetetlen jármát - amelyről azt képzelik az emberek, hogy az a szabadság!

- A teremtésit! - horkant fel a szigonyos. - Nem ígérek semmit! Amint tehetem, megszököm!

- Magától nem kértem semmiféle ígéretet, Land mester - felelte a parancsnok hűvösen.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam.

- Uram - mondtam indulatosan -, ön visszaél a helyzetünkkel. Mi önnek ki vagyunk szolgáltatva. Ezt követelni: kegyetlenség!

- Nem, uram! Ez irgalom! Önök hadifoglyok, az én foglyaim. Egyetlen szavamba kerülne, s elnyelné önöket a tenger - de én életben hagyom önöket! Önök voltak a támadók! Ellesték titkomat, életem titkát, pedig nincsen a földön ember, akinek kiszolgáltatnám! Én örökre eltávoztam a földről - s még azt hiszik, hogy önöket visszaküldöm oda? Nem, soha! Önök a hajón maradnak, de nem azért, hogy magukat őrizzem: én csak a magam életét védem!

E szavakból kitűnt, hogy a parancsnok döntése ellen hiábavaló minden érvelés.

- Egyszóval ön élet és halál között enged választani bennünket? - kérdeztem.

- Úgy van.

- Barátaim - fordultam társaimhoz -, erre a kérdésre nincs felelet. De adott szó nem köt bennünket a hajó urához.

- Nem is kívánom - mondta az ismeretlen.

Majd szelídebb hangon így folytatta:

- Most pedig engedje meg, hogy befejezzem mondanivalómat. Én ismerem önt, professzor úr. Önnek - még ha társaival másként állna is a dolog - mondom, önnek aligha lesz oka megbánni, hogy sorsát az én sorsomhoz kötötte a véletlen. A tenger mély rétegeiről írt művét megtalálja könyvtáramban, a leggyakrabban forgatott tanulmánykötetek között. Ön ebben a műben olyan eredményekre jutott, hogy a szárazföldön élő tudós azon túl egy lépést sem tehetett. De ön mégsem tud mindent, nem látott mindent. Engedje meg, professzor úr, hogy nyíltan megmondjam: nem fogja megbánni, hogy hajómra került. Útja a csodák birodalmába vezet: el nem képzelhető, döbbenetes meglepetések szakadatlan sorozatát fogja megélni. Sohasem unhatja meg a szeme előtt feltáruló csodálatos látványt. Újabb föld körüli útra készülök a tenger alatt - s ki tudja, talán ez lesz az utolsó föld körüli utam -, hogy még egyszer megszemléljem mindazt, amit korábbi tenger alatti utaim során eddig tanulmányoztam, s ön lesz a munkatársam. A mai napon ön egy új elembe lép, s meglátja azt, amit még egyetlen ember sem látott - mert én és a társaim, mi már nem számítunk az emberek közé. Az én jóvoltomból feltárulnak ön előtt bolygónk végső titkai.

Miért tagadnám - a parancsnok szavai mély hatást tettek rám. Ez az ember rátapintott a gyöngémre, s egy pillanatra valóban elfelejtettem, hogy a szabadságom árán jutok hozzá a tudós számára páratlan megismeréshez, e fenséges élményhez. De bíztam a jövőben: majd csak megoldódik ez a súlyos kérdés. S ezért csak ennyit feleltem:

- Uram, ön szakított az emberekkel. De bízom benne, hogy azért nem vetkezett ki magából minden emberi érzést. Hajótöröttek vagyunk, ön irgalomból felvett a hajójára, ezt mi nem felejtjük el. Ami engem illet, nem tagadom, hogy az önnel való találkozás mindenért kárpótolna, ha a tudományért való lelkesedés bennem még a szabadság szeretetét is kiölhetné.

Azt hittem, a parancsnok erre majd kezet nyújt, hogy szerződésünket megpecsételje. Nem így történt. S ezt már őmiatta is sajnáltam.

A rejtélyes férfi távozni készült.

- Még egy kérdésem volna. Az utolsó.

- Beszéljen, professzor úr.

- Hogyan, milyen néven szólítsam önt?

- Uram - felelte a kapitány -, én az ön számára Nemo^[54] kapitány vagyok, ön és társai pedig számomra a Nautilus utasai.

Nemo kapitány az ajtó felé fordult, s kiáltott valakiért. Egy steward lépett be. Házigazdánk azon a bizonyos, számomra érthetetlen idegen nyelven parancsokat adott, majd társaimhoz fordulva így szólt:

- Kabinjukban ebéd várja önöket. Kövessék, kérem, vezetőjüket.

- Semmi kifogásom ellene! - felelte a szigonyos.

Conseiljel együtt kilépett a cellából, ahol több mint harminc órája volt már bezárva.

- Tálalva van, professzor úr. Engedje meg, hogy előremenjek.

- Tessék.

Kiléptem az ajtón, s követtem a kapitányt. Hosszú, keskeny, villanyfénnyel megvilágított folyosón mentünk végig. Mintegy tízméternyi távolságban ajtó nyílt meg ismét előttem.

Beléptünk az ebédlőbe. A nemes ízléssel berendezett terem két végén két hatalmas, ébenfával berakott tölgyfa pohárszék állt; polcain felbecsülhetetlen értékű fajansz, porcelán, üvegedény s ezüst szikrázott a pompás kivilágításban. A mennyezet finom színű üvegfestményei kellemesen szűrték meg a magasból aláhulló fényt.

Középen gazdagon megterített asztal állt. Nemo kapitány helyet mutatott.

- Üljön le - mondta -, lásson hozzá derekasan az ebédhez. Hiszen már az éhhalál környékezi.

Az ebédre felszolgált fogások egy része tengeri halból állt, de felhordtak olyan ételeket is, amelyekről még csak nem is sejtettem, miből készültek. Bevallom, ez is mind egészen kitűnő volt; ízüket ugyan elég különösnek találtam, de szokatlan zamatukkal azért gyorsan megbarátkoztam. Az ismeretlen ételeknek, érzésem szerint, nagy volt a foszfortartalmuk: nyersanyaguk bizonyára óceáni eredetű volt.

Nemo kapitány rám nézett. Nem tettem semmi megjegyzést, de ő olvasott gondolataimban, s máris megfelelt az ajkamra tóduló kíváncsi kérdésekre:

- Az ételek nagy részét ön bizonnyal nem ismeri - mondta. - Bátran ehet mindenből. Egészséges, tápláló ételek. Én már régen lemondtam mindennemű szárazföldi táplálékról, mégis kitűnően érzem magam. Tengerészeim ugyanazt eszik, amit én, s a hajón pompás erőben, egészségben van mindenki.

- Eszerint minden ételhez a tenger szolgáltatja a hozzávalót? - kérdeztem.

- Mindenhez, professzor úr. A tengerből fedezem minden szükségletemet. Vontatóhálóimat kivetem a vízbe; szakadásig telnek meg zsákmánnyal. Máskor vadászatra indulok a vízben s itt, az ember számára járhatatlannak tartott elemben, tenger alatti erdőségeimben felhajtom a vadat. Nyájaim, akárcsak Neptun^[55] nyájai, békésen legelnek az óceán végtelen mezőin. Óriási birtokom van a tengerfenéken. Magam takarítom be a termést. De a vetést a teremtő keze végzi.

Megdöbbenve néztem Nemo kapitányra, s így feleltem:

- Megértem, uram, hogy hálói kitűnő halat szolgáltatnak az asztalra. Azt már kevésbé értem, hogyan ejti el ön a víz alatti erdőségekben a tengeri vadat. Semmiképp sem értem azonban, hogyan kerülhet mégis hús az asztalára? Akár egy falat is?

- Szárazföldi állat húsa nem szerepel nálam az étrendben - felelte a kapitány.

- Ez mégiscsak hús volt - mutattam az egyik tálban megmaradt szeletekre.

- Nem, dehogy. Ez tengeriteknőc-szelet. Ön alighanem bélszínnek ette. Ez itt delfinmáj - mutatott egy másik tálra. - Az íze egészen olyan, mint a disznópörkölté. Szakácsom kitűnően érti a mesterségét, mindenféle konzervet készít a tenger változatos termékeiből. Kóstoljon csak meg mindent. Vegyen ebből a tengeri ugorkából:^[56] a maláji ember szerint ez a világ legpompásabb csemegéje. A tejszínt a cethal tőgyéből kifejt tejből fölözték le, a cukor pedig az Északi-tenger óriási hólyagmoszatjából készült. Engedje meg, hogy a tengerirózsa-befőttel megkínáljam: a legzamatosabb gyümölcs se vetekedhetik az ízével.

Nagyon is jóllaktam már, de puszta kíváncsiságból mindent megízleltem. Nemo kapitány pedig a leghihetetlenebb történetekkel fűszerezte ebédünket.

- A tenger, professzor úr - csevegett tovább a kapitány -, a tenger nemcsak hogy táplál csodálatos, kifogyhatatlan kincseivel, de fel is ruház. A ruha, amit most ön visel, a kagylószakáll rostjaiból van szőve; festőanyagát az ókori ember által is ismert bíborcsigából nyerem. A lilás árnyalathoz a Földközi-tengerben élő tengeri nyúl váladéka szolgáltatja a festéket. Kabinjában az öltözőasztalon levő illatszereket tengeri növényekből pároltam. Ágyában a puha pelyhet a legfinomabb tengeri pázsitból fosztották. Írótollát a bálna halcsontjából hegyezték, tintája pedig nem más, mint a szépia vagy kalamájó^[57] által kibocsátott váladék. A tengertől kapom mindenem, amim csak van. S egy napon majd mindez vissza is kerül a tengerbe!

- Ön a tenger szerelmese, Nemo kapitány?

- Szeretem a tengert! A tenger a mindenség! A föld felületének héttizedét tenger borítja. A tenger felett tiszta és éltető a szél. A tenger végtelen magányában az ember soha sincs egyedül, mert milliónyi élet rezdülését érzi maga körül. A tenger a lét csodálatos, kiapadhatatlan gazdagságát hordja méhében: csupa mozgás és szeretet. Az élő végtelenség, ahogyan az önök nagy költője mondotta. Valóban, professzor úr, a természet mindhárom világa megtalálható benne: az ásványok világa, a növény- és az állatvilág. Igen gazdag állatvilág él a mélyében: a virágállatok négy csoportja, az ízelttestűek három, a puhányok öt és a gerincesek három osztálya, emlősök, kétéltűek, és ezenfelül a halak légiója, az állatoknak ez a megszámlálhatatlan rendje, amelyhez több mint tizenháromezer fajta tartozik - de csak egytized részük él az édesvízben. A tengerben van a természet hatalmas nagy élettani tartaléka. Földünk, hogy úgy mondjam, a tengerből keletkezett, s ki tudja, talán ott is végződik az élete! Mélyén tökéletes nyugalom honol. A zsarnokok a tengert nem hajthatják uralmuk alá. Felszínén ma még folytathatják jogellenes üzelmeiket, háborúskodhatnak, felfalhatják egymást, kihurcolhatják a víz színére a föld minden borzalmát. De harminc lábbal a tenger színe alatt hatalmuk véget ér, befolyásuk semmivé lesz, erejük összeomlik! Ó, professzor úr, a tenger ölén érdemes csak élni! A tenger ölén van csak igazi függetlenség! A tengerfenéken nincsenek urak és hatalmasok! A tenger alatt én szabad vagyok!

A túláradó, lelkes szavak sodra megtorpant: Nemo kapitány hirtelen elhallgatott. Talán elragadtatta magát? Kizökkent megszokott tartózkodásából s túl sokat beszélt? Izgatottan járkált pár percig a teremben. Kis idő múlva aztán megnyugodtak az idegei; arca ismét hűvös kifejezést öltött. Ezekkel a szavakkal fordult hozzám:

- Most pedig, professzor úr, ha úgy tetszik, megnézheti a Nautilust. Rendelkezésére állok.

Nemo kapitány felállt az asztal mellől, s az ajtó felé indult. Némán követtem. A terem végén megnyílt a szárnyasajtó. Ugyanolyan nagyságú szobába léptem, mint az ebédlő.

A könyvtárban álltunk. A falakat mennyezetig érő, fekete paliszanderfából készült, rézberakással díszített, széles polcok borították; rajtuk temérdek, egyforma kötésű könyv. A polcok körülfutottak az egész termen, alattuk óriási, barna bőrrel kárpitozott, kényelmes, süppedős pamlagok álltak. Olvasás közben könnyű, ide-oda tolható kis állványokra lehetett az éppen használatban levő köteteket helyezni. A terem közepén, a nagy asztalon folyóiratok hevertek s néhány régi újság. A szoba kellemes összbenyomást keltett; villanyfénnyel volt megvilágítva, amely a mennyezetbe süllyesztett négy alabástrom-üveggömbből hullott alá. Elragadtatva néztem körül az ötletesen berendezett könyvtárban; s alig hittem a szememnek.

A házigazda leheveredett az egyik pamlagra.

- Nemo kapitány - fordultam hozzá -, ez a könyvtár díszére válnék az öt világrész bármely palotájának. Igazán bámulatos, ha elgondolom, hogy ön a tengerfenékre is magával viheti a könyveit.

- Hol találnék teljesebb magányt, nagyobb csendet, professzor úr? - felelte Nemo kapitány. - Dolgozhat-e ön ilyen tökéletes zavartalanságban a múzeumi dolgozószobájában?

- Nem, dehogy. S meg kell vallanom, kapitány úr, az ön könyvtárához képest bizony nagyon szerények az eszközeim. Gondolom, hat- vagy hétezer könyv van itt...

- Tizenkétezer, professzor úr. Ez az egyetlen kapocs, amely engem a földhöz fűz. A világ megszűnt számomra azon a napon, amikor a Nautilus először alámerült a tengerben. Ezen a napon vásároltam utoljára könyvet, folyóiratot, akkor vettem utoljára újságot. Számomra azóta az emberek nem gondolkodnak, nem írnak. A könyvek rendelkezésére állnak, professzor úr, használja tetszése szerint a könyvtáramat.

Megköszöntem a házigazda előzékenységét, s a könyvespolchoz léptem. Volt itt mindenféle könyv: tudományos művek, bölcselet és irodalom, mindenféle nyelven, de egyetlenegy politikai gazdaságtani munkát sem láttam: bizonyára szigorúan tilalmazott olvasmány a hajón. Egyvalami nagyon meglepett: a könyvek, tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelven voltak írva, tárgykör szerint sorakoztak egymás mellé, amiből arra következtettem, hogy a Nautilus parancsnoka mindet folyékonyan olvassa.

A polcokon megtaláltam a klasszikus s a modern irodalom remekeit, legjavát annak, amit az ember alkotott történelemben, költészetben, regényírásban és tudományban, Homérosztól Victor Hugóig, Xenophontól Michelet-ig, Rabelais-től George Sand-ig.^[58] A könyvtárban a tudományos művek voltak túlsúlyban: a mechanika, ballisztika, vízrajz, meteorológia,^[59] földrajz, földtan éppolyan gazdagon volt képviselve, mint a természetrajz, s ebből arra következtettem, hogy a kapitány elsősorban ezeket a tudományágakat tanulmányozta. Megvoltak a Tudományos Akadémia kiadványai, földrajzi társaságok közleményei stb. stb. Egy szembeötlő helyen állt az a két kötet, amelynek itt talán aránylag barátságos fogadtatásomat köszönhetem. Megtaláltam Joseph Bertrand művei között A csillagászat megalapítói című könyvét is; ez a munka 1865-ben jelent meg, s ebből azt következtettem, hogy a Nautilus vízrebocsátása ezután történt: Nemo kapitány tehát legfeljebb három éve él a tenger alatt. Reméltem, újabb kiadású könyvekre is bukkanok, s így pontosabban meghatározhatom az időpontot. Minthogy bőven ráérek majd a könyvek között kutatni, visszahelyeztem a kötetet, hogy folytassuk sétánkat a csodálatos hajón.

- Kapitány úr - fordultam a házigazdához -, köszönöm, hogy a könyvtárt rendelkezésemre bocsátja. Kincset érő tudományos anyag van itt felhalmozva. Boldogan élek engedelmével.

- Ez a terem nemcsak könyvtár, hanem dohányzó is, professzor úr.

- Dohányzó? - ámuldoztam. - Dohányozni is lehet a hajón?

- Természetesen.

- Ó! Ön tehát mégsem szakított meg minden kapcsolatot a földdel! A szivarjait bizonyára Havannából hozatja?

- Téved, professzor úr. Gyújtson rá erre a szivarra. Ha ért hozzá, ízleni fog önnek, pedig nem havannai.

Elvettem a szivart. Alakja a "Londres" havanna szivarhoz hasonlított, de mintha aranylevelekből lett volna sodorva. Rágyújtottam a finom bronztalapzaton álló kis parazsas edény fölött, s kéjesen pöfékeltem ki a füstöt. Két napja nem volt szivar a számban, pedig erős dohányos vagyok.

- Kitűnő - mondtam. - Csakhogy ez nem dohány.

- Eltalálta. Nem is Havannából jön, nem is a Balkánról. Megmondom, micsoda: erős nikotintartalmú moszat. Ezt is a tengertől kapom. Bár kissé szűkmarkúan adja. Nélkülözni fogja a havanna szivart, professzor úr?

- Rá se nézek ez után a szivar után.

- Hát akkor gyújtson rá, amikor kedve tartja, s ne törődjék vele, honnan származik. Dohányjövedéki adó ugyan nincs rajta, de úgy gondolom, ez semmit sem ront az ízén.

- Sőt, ellenkezőleg.

Nemo kapitány most egy másik ajtót nyitott ki, azzal szemközt, amelyen át a könyvtárba jöttünk. Óriási, fényesen kivilágított szalonba léptem.

A tíz méter hosszú, hat méter széles, öt méter magas négyszögletes terem finom cirádákkal ékített mennyezetéről egyenletes, nappali fény áradt a múzeum káprázatos kincseire. Mert a terem valóban múzeum volt. Egy szerencsés kezű, hozzáértő ember, költséget nem kímélve halmozta itt fel a természet és a művészet remekeit, elragadó, szeszélyes összevisszaságban, amellyel a festők műtermében találkozunk.

Az egyszerű rajzú falikárpiton vagy harminc festmény ékeskedett egyforma keretben: megannyi mestermű. A képek között, ügyesen elrendezve, itt is, amott is csillogó, középkori fegyvergyűjtemény. A festmények óriási értéket képviseltek: legtöbbje ismerős volt nekem: európai magángyűjteményekben s képkiállításon csodáltam meg egykor ezeket a ritka szép darabokat. A régi mesterek ilyen képekkel szerepeltek: Rafael egy Madonnával, Leonardo da Vinci egy Szűz Máriával, Correggio egy nimfával, Tiziántól egy női arckép, Veronesétől a Három királyok, egy Murillo-mennybemenetel, egy Holbein-arckép, Velazqueztől egy szerzetes, egy Ribera-vértanú, vásári jelenet Rubenstől, két Teniers (flamand táj), két kis életkép Metsutól és Paulus Potterstől, egy Prudhon-vászon, egy egész sor tengeri tájkép Backhuysentől és Vernet-től. A modern mesterek képei Delacroix, Ingres és még mások kézjegyét viselték.^[60] A pompás múzeum szögleteiben elhelyezett talapzatokon a legszebb antik szobrok csodálatos, kicsinyített márvány- vagy bronzmásolatai álltak. Nemo kapitány előre megmondta, hogy csodálatos látványok egész sorában lesz részem a Nautiluson, s valóban, csak ámultam és bámultam...

- Professzor úr - fordult felém a különös férfi -, elnézését kérem, hogy ekkora rendetlenségben s ilyen fesztelenül fogadom.

- Kapitány úr - feleltem -, én nem akarom kutatni, hogy ön kicsoda. De itt minden arra vall, hogy ön - művész!

- Műkedvelő vagyok - legfeljebb. Szenvedéllyel gyűjtöttem valamikor az emberi kéz alkotta szép műveket. Mohó érdeklődéssel keresgéltem, kutattam, turkáltam mindenfelé, nem sajnáltam erre semmi fáradságot, és így valóban össze is szedtem néhány igen értékes darabot. Ezek az én utolsó emlékeim a földről, mert a föld meghalt számomra. Az én szememben az önök modern festői is régi mestereknek számítanak. Kétezer évesek? Vagy háromezer év előtt éltek? Nem tudom. Össze is zavarom az évszámokat. A nagy mesterek időtlenek.

- És a muzsikusok? - kérdeztem, a partitúrákra mutatva.

A terem végében egy kis beépített orgonán hevertek. Weber, Rossini, Mozart, Beethoven, Haydn, Meyerbeer, Herold, Wagner, Auber, Gounod^[61] és más zeneszerzők nevét olvastam a kottákon.

- Ezek a muzsikusok - felelte Nemo kapitány - számomra Orpheus^[62] kortársai. A halottak emlékezetében elmosódik az idő. Én halott vagyok, professzor úr - olyan alaposan meghaltam, mint az ön elhunyt barátai, akik hatlábnyi mélységben feküsznek a föld alatt!

Nemo kapitány hirtelen elhallgatott. Gondolatokba merülve tűnődött maga elé. Megrendülve figyeltem az arcát. Némán fürkésztem, vajon mi rejtőzik e különös, érdekes vonások mögött? A kapitány egy drága berakott asztalkára könyökölt, nem látott, nem hallott, azt sem tudta, hogy a szobában vagyok.

Nem akartam megzavarni a múltjába visszatekintő férfit, s megindultam, hogy sorra megtekintsem a szalonban elhelyezett ritka gyűjtemény minden darabját.

A műkincsek mellett a természet ritkaságai is jelentékeny helyet foglaltak el a múzeumban. Főleg növények, kagylók s az óceán más termékei. Valószínűnek tartom, hogy Nemo kapitány maga bukkant rá minden egyes darabra. A terem közepén villanyfénnyel megvilágított szökőkút játszott; medencéjét egyetlen óriáskagyló képezte. Az óriáskagyló vagy tridacna a legnagyobb fej nélküli puhány; a kagyló finoman fodrozott szélének hat méter volt a kerülete, tehát még azoknál a gyönyörű tridacnáknál is nagyobb, amelyeket a velencei köztársaság ajándékozott I. Ferenc francia királynak, s melyekből a párizsi Saint Sulpice-templom két óriási szenteltvíztartót készített.

A szökőkút körül, bronzkeretes, csiszolt üvegszekrényekben voltak osztályozva s címkékkel ellátva a tenger legritkább élőlényei, amelyek valaha is természettudós szeme elé kerültek. Elképzelhető, micsoda öröm fogott el... Hiszen a természetrajz professzora vagyok.

A virágállatok ágazatának mindkét csoportjából, a polipokból s a tüskésbőrűekből igen érdekes példányokat találtam az üvegszekrényben. Az első csoportból orgonakorallokat, legyező alakú medúzákat, puha szíriai szivacsokat, íziszeket a Molukki-szigetekről, pennatulákat, egy csodálatos vesszőállatot a norvég vizekből, különböző ernyőállatokat, tollkorallokat, egy egész sorozat madreporát, amelyeket mesterem, Milne-Edwards oly éleselméjűen tagozott osztályokra; a vitrinben ezek közül elbűvölő legyezőkorallokat és szemcséskorallokat láttam a Bourbon-szigetről, "Neptun szekerét" az Antillákról, pompásnál pompásabb korallokat, koralltelepeket, amelyek halmaza egész szigeteket képez, s valamikor majd szárazfölddé nő. A tüskésbőrűek csoportja, amely az állatok testét borító tüskés burokról nevezetes, a tengeri csillagok, a rózsaszínű tengeri liliomok, a tengeri sünök, tengeri ugorkák és még számos más fajta, melyet már fel sem sorolok, az oda tartozó egyedek hiánytalan, teljes gyűjteményével szerepelt.

Valamely kissé gyenge idegzetű kagylótudós elalélt volna a gyönyörűségtől a többi vitrin előtt, amelyekben a puhányok ágazatának ritka példányai voltak elrendezve. Felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény tárult szemem elé, részletes leírására itt nem is vállalkozhatom. Kapásból említem meg csak a következőket: volt itt egy finom rajzú kalapácsállat az Indiai-óceánból, melynek vörösbarna színét szabályos fehér pettyek élénkítették - egy felséges, élénkszínű, tüskéshéjú spondylus - ez a kagyló az európai múzeumokban is ritkaságszámba megy, értékét húszezer frankra becsülöm - továbbá egy Új-Hollandia vizeiből származó pörölyállat, amelyhez igen nehéz hozzájutni - szenegáli egzotikus szívkagylók, oly törékeny kettős, fehér héjjal, hogy a leheletre is szétpattannak, mint a szappanbuborék; a jávai rózsaállatok különböző változatai, amelyeknél sziromszerű képződmények hajlanak ki a meszes burokból - a gyűjtők minden árat megadnak értük! Megemlítek egy egész sorozat gyöngycsigát: a sárgászöldeket amerikai vizeken halászták, a vörösesbarnák Új-Hollandia vizeit kedvelik, az érdes, pikkelyezett héjúak a Mexikói-öbölből, a csillagállatok a déli tengerekből jöttek. S legvégül említem a legeslegritkábbat, a pompás új-zélandi sarkantyúállatot. De nem hagyhatom megemlítés nélkül a csodaszép, kénsárga tellinákat sem, s a ritkaságszámba menő cythereák és vénuszkagylók fajtáit, a napórát mímelő sugárállatokat Tranquebar partjairól, a márványosan mintázott, gyöngyház fényű papucskagylót, a Kínai-tenger papagáj formájú zöld kagylóit, a Coendullik neméhez tartozó, alig ismert kúposcsigát, a porcelánkagylókat, melyeket Indiában és Afrikában pénz gyanánt használnak, a "tengeri glóriát", Kelet-India legértékesebb kagylóját; végül a parti csigákat, a tengeri szarkalábot, a tornyoscsigát, a tutajoscsigákat, a tojáscsigát, a pápakoronát, a süvegcsigát, a bíborcsigát, a kürtcsigát, a hárfacsigát, a spanyollovast, a trombitacsigát, a korallpolipocskát, az orsócsigát, a szárnyascsigát, a csészecsigát, az üvegcsigát, a kliót - ezeket a gyönyörű, törékeny kagylókat, amelyeket bűbájos nevekre keresztelt el a tudomány.

Külön üvegszekrényekben voltak elhelyezve a csodálatosan szép gyöngyfüzérek; a villanyfény kis tüzeket gyújtott a szemeken. Volt itt mindenféle gyöngy: a Vörös-tenger gyöngykagylóinak rózsaszínű gyöngye, a tengerifül zöld gyöngye, sárga, kék, fekete gyöngyök, az óceánok száz meg száz puhányának s az északi áramlatok fekete kagylóinak furcsa izzadmányai, s néhány felbecsülhetetlen értékű példány, melyeket a legritkább meleagrinák választottak ki. Egyes gyöngyök akkorák voltak, mint a galambtojás; többet értek annál a gyöngynél is, melyet Tavernier, a híres utazó adott el három millióért a perzsa sahnak, s többet értek a maskati imám gyöngyénél is - pedig azt hittem, hogy annak nincsen párja az egész világon.

A gyűjtemény értékét teljesen lehetetlen volt felbecsülnöm. Nemo kapitány milliókat költhetett e ritka példányokra, s felmerült bennem a kérdés, vajon miféle anyagi forrásból meríti a rengeteg pénzt e költséges gyűjtőszenvedély kielégítésére? Töprengésemből egy hang rezzentett fel váratlanul:

- Látom, a kagylóimat nézegeti, professzor úr. Ön természettudós, valóban öröme telhet benne. Az én számomra azonban egészen különös érdekességgel bírnak. Minden egyes darabot, amelyet itt lát, a saját kezemmel szedtem: felkutattam érettük a világ minden tengerét.

- Megértem önt, kapitány úr. Ó, nagyon is megértem! Mekkora örömet találhat e gyűjteményben! Saját maga gyűjtögette e kincseket. Európa egyetlen múzeuma sem dicsekedhetik ilyen gazdag óceáni anyaggal. Ki sem mondhatom, mennyire lelkesedem mindenért, amit látok, valósággal lenyűgöz ez a múzeum. Egészen belefeledkeztem a nézelődésbe - pedig a hajó is roppant izgatja a képzeletem. Nem akarom az ön titkait fürkészni, kapitány úr. De be kell vallanom, a hajó, a Nautilus gépezete, az irányítókészülékek, mindez rendkívül érdekel. A szalon falán műszerek függnek, s fogalmam sincs róla, mire szolgálnak. Megengedi, hogy megkérdezzem?...

- Megmondtam önnek, professzor úr, hogy teljes szabadságot élvez hajómon - felelte Nemo kapitány. - Szabadon járhat-kelhet tehát a hajó minden részében. Mindent megtekinthet, s én szívesen kalauzolom.

- Nagyon köszönöm, kapitány úr, de nem szeretnék visszaélni az előzékenységével. Csak azt szeretném megkérdezni, mire valók ezek a fizikai eszközök...

- Az én szobámban is fel vannak szerelve ezek a műszerek. Majd ott elmagyarázom a rendeltetésüket. De előbb nézze meg a kabinját. Gondolom, érdekli, hogyan rendezkedik majd be a Nautiluson.

Nemo kapitány a szalonból ismét kivezetett a folyosóra. A hajó orrába tartottunk. A számomra kijelölt kabin egy finom ízléssel berendezett aránylag tágas szoba volt, ággyal, mosdóval s egyéb, kényelmes bútorral.

Melegen megköszöntem a házigazda figyelmességét.

- Az ön szobája az enyémbe nyílik - mondta, s kinyitotta az ajtót. - Az én szobám meg a szalonba, ahonnan jövünk.

Beléptem a kapitány szobájába. Szinte klastromi egyszerűséggel volt berendezve. Vaságy, dolgozóasztal, mosdó. Tompa világítás. Semmi nyoma a kényelemnek. Csak a múlhatatlanul szükséges bútordarabok voltak benne.

Nemo kapitány a székre mutatott.

- Foglaljon helyet - mondta.

Leültem, s a kapitány beszélni kezdett.

- Ezek a műszerek a Nautilus irányítására szolgálnak - mondta Nemo kapitány, s a szoba falán függő készülékekre mutatott. - A szobámban is, a szalonban is, állandóan a szemem előtt vannak: minden pillanatban pontosan jelzik, hogy hol vagyunk és merre haladunk az óceánon. Egy részüket ön is ismeri; a hőmérő a Nautilus belsejében levő hőmérsékletet mutatja, a barométer a légnyomást, s előre jelzi az időváltozást. A higrométer a levegő páratartalmát mutatja: a viharpohárban levő keverék bomlásából vihar közeledtére következtethetek, az iránytű az égtájakat mutatja, a szextánssal a nap magasságából kiszámíthatom a szélességi fokot, a kronométer^[63] segítségével a hosszúsági fokot, a nappali s az éjszakai távcsövekkel pedig a látóhatár minden pontját kifürkészhetem, amikor a Nautilus felszáll a felszínre.

- Ezek közismert hajózási műszerek, ismerem a használatukat - feleltem. - De látok itt egyebet is. Gondolom, a Nautilus különleges szerkezete miatt van rájuk szükség. Ez a számlap a mozgó mutatóval bizonyára manométer.

- Úgy van. Feszmérő. Ha a vízzel összeköttetésbe hozom, megmutatja a külső nyomást, s ebből már tudom, hogy milyen mélységben halad a hajóm.

- És ezek az újfajta mélységmérők?

- A vízrétegek hőmérsékletét mutatják. Ebből is következtetek a mélységre.

- És a többi műszer? Fogalmam sincs, mire használják!

- Ehhez néhány magyarázatra lesz szükség, professzor úr - mondta Nemo kapitány. - Figyeljen ide, kérem.

Kis szünet után így folytatta:

- Van nekem egy hatalmas erejű, engedelmes, gyors, kezes, mindenre felhasználható szolgám: hajómon ő a legnagyobb úr. Ez végez mindent. Ez világít, ez fűt, ez a gépek, a műszerek lelke. Ez az engedelmes szolga: a villamosság.

- A villamosság? - kiáltottam fel meglepetten.

- Az, professzor úr.

- Nem értem, kapitány úr. Az ön hajója rendkívül gyors: villamossággal pedig ekkora sebességet elérni nem lehet. A villamosság erőhatása egyelőre még igen korlátolt, egész csekély energia termelhető vele.

- Az én elektromos erőm egészen más, mint amit ismernek, professzor úr - felelte Nemo kapitány. - Ennél többet azonban nem mondhatok.

- Nem kíváncsiskodom, kapitány úr, csak annyit mondok, hogy az eredmény rendkívül meglepő. Egy kérdésem volna csupán, de ha tapintatlan vagyok, ne feleljen. Az elemek, amelyekkel ezt a csodálatos hajtóerőt előállítja, gyorsan kimerülnek. Hogyan pótolja például a cinket, ha már semmi kapcsolata sincs a földdel?

- Megfelelek a kérdésére - mondta Nemo kapitány. - Mindenekelőtt tudnia kell, hogy a tengerfenéken cink-, vas-, ezüst- és aranytelepek vannak. Minden bizonnyal ki is lehetne termelni e fémeket. De én nem bányászok ki a földből semmiféle ércet. Én a tengert használom fel elektromosság fejlesztéséhez.

- A tengert?

- Úgy van, professzor úr. S az eszközökben nincsen itt hiány. Termelhetnék elektromosságot úgy is, hogy a tengerbe különböző mélységekbe huzalokat eresztenék le, s a hőmérsékletkülönbség által keletkezett villamosságot használnám fel. De én ennél praktikusabb módszerhez folyamodom.

- Mégpedig?

- Ön ismeri a tengervíz vegyi összetételét. Ezer gramm tengervíz 96,5 százalék vizet tartalmaz és körülbelül 2,66 százalék nátriumkloridot; továbbá kismennyiségű magnéziumkloridot és klórkálit, magnéziumbromidot, magnéziumszulfátot és kalciumkarbonátot. A nátriumklorid, mint látja, jelentős arányban fordul elő benne. Én ezt a nátriumot vonom ki a vízből, ezzel állítom elő a villamosságot.

- Nátriumból?

- Abból, professzor úr. A nátrium higannyal elegyítve foncsort képez, amely a Bunsen-elemben a cinket helyettesíti. A higany soha nem merül ki, csak a nátrium, azt pedig a tengerből nyerem. Még azt is megmondhatom, hogy a nátriumtelepek fejlesztik a legtöbb energiát; elektromos erejük kétszer akkora, mint a cinkakkumulátoroké.

- Értem, kapitány úr. Az ön különleges helyzetében a nátrium felhasználása rendkívül előnyös, hiszen a tengerből nyeri. Rendben van. De a nátriumot is elő kell állítani, szóval ki kell vonni a vízből. Ezt hogyan csinálja? A nátrium kivonására az akkumulátorokat is felhasználhatja. De ha nem tévedek, a villanygépek több nátriumot fogyasztanak ennél a műveletnél, mint amennyit a vízből kiválasztanak. Ami azt jelenti, hogy ön több nátriumot fogyasztana, mint amennyit kitermel!

- Csakhogy én nem akkumulátorok segítségével vonom ki a nátriumot. Ehhez én egész egyszerűen kőszenet használok.

- Kőszenet? - faggattam a kapitányt.

- Azt. Helyesebben: tengeri szenet - felelte Nemo kapitány.

- Ön tenger alatti bányákból aknázza ki a szenet?

- Úgy van. Hogy ez hogyan történik, arról majd saját szemével meggyőződhetik. Csak egy kis türelmet kérek, professzor úr. Hiszen az idő nem sürgeti. Egyről azonban ne feledkezzék meg: én mindent a tengernek köszönök. A tenger termeli az elektromosságot, az elektromosság szolgáltatja a Nautilusnak a világítást, a meleget, a hajtóerőt, egyszóval: az életet.

- A légzéshez szükséges levegőt is? - kockáztattam meg a kérdést.

- Nos, én a légzéshez szükséges levegőt is könnyen előállíthatnám, de erre semmi szükség sincs, mert akkor szállok fel a tengerszínre, amikor kedvem tartja. A friss levegőt nem elektromos úton állítom elő. De elektromos erő hajtja a hatalmas szivattyúkat, amelyek a levegőt a tárolásra szolgáló különleges tartályokba sűrítik. Ez a berendezés lehetővé teszi, hogy szükség esetén akármilyen hosszú ideig is megmaradjak a mélységben.

- Kapitány úr, én csak ámulok és bámulok. Ön, úgy látom, óriási jelentőségű felfedezést tett: felfedezte az elektromosságban rejlő, eddig ismeretlen hajtóerőt. Bizonyára eljön majd az idő, amikor ezt a földön is felfedezik.

- Nem tudom - felelte Nemo kapitány hűvösen. - De hagyjuk ezt. Ön már tapasztalt a hajómon egyet s mást, látta, mire alkalmazom ezt az értékes energiát. Villamosság szolgáltatja hajómon az egyenletes, állandó világítást - az én világításommal a nap se vetekedhetik. Nézze meg ezt az órát: szerkezetét villamos áram mozgatja. Tökéletes pontossággal jár, különb a legjobb kronométernél. Számlapja huszonnégy órára van beosztva, mint az olasz óráké - mert számomra nincsen sem nappal, sem éjszaka, sem nap, sem hold, csak ez a mesterséges világítás. Fényét a tengerfenékre is magammal viszem. Mint látja, reggel tíz óra van.

- Valóban.

- A villamosság másra is felhasználható. A szemben levő falon függő számlap a Nautilus sebességét jelzi. Villamos vezeték köti össze a sebességmérő csavarjával: műszerem állandóan mutatja a hajó pillanatnyi sebességét. Nézzen oda: e pillanatban mérsékelt, tizenöt mérföldes óránkénti sebességgel haladunk.

- Csodálatos! - kiáltottam fel lelkesen. - Belátom, kapitány úr, mennyire igaza van, hogy a villamosenergiát használja fel mindenre: hiszen ez helyettesíti a szelet, a vizet és a gőzt.

- Még nem végeztünk, professzor úr - mondta Nemo kapitány, és felállt. - Kövessen, s megmutatom, mi van a hajó farában.

Most már valóban ismertem a tengeralattjáró egész előrészét, amelynek a középtől kiindulva és a hajó orra felé haladva ez a pontos beosztása: először is az ötméteres ebédlő, amelyet szigetelőfal választ el a könyvtártól ebbe a helyiségbe nem hatolhat be a víz. A könyvtár szintén öt méter hosszú, mellette van a tíz méter hosszú szalon, amelyet ismét vízhatlan fal választ el a kapitány szobájától. Ez a szoba ötméteres. A kapitány szobája után következik az én két és fél méteres szobám, e mellett egy hét és fél méteres légtartály van, amely az orrtőkéig terjed. Ez összesen harmincöt méter. A vízhatlan szigetelőfalakon gumitömítéssel ellátott, légmentesen záródó ajtók nyílnak. Ez a berendezés tökéletes biztonságot nyújt a Nautilus utasainak, akkor is, ha valahol léket kap a hajó.

Követtem a kapitányt a keskeny folyosón; a hajó közepére értünk. Itt két vízhatlan fal között egy akna tátongott. Az akna peremére vaslétra volt kapcsolva. Megkérdeztem a kapitányt, hova vezet ez a létra.

- A csónakhoz - felelte.

- Hogyan? Csónakja is van? - kérdeztem meglepve.

- Természetesen. Kitűnő, könnyű jármű, nem borul fel. Sétahajózásra és halászatra használom.

- De akkor mielőtt beszáll, előbb fel kell emelkednie a víz felszínére?

- Nem, dehogy. A csónakot a hajó külső részén egy mélyedés fogadja be. A jármű pedig teljesen zárt, tökéletesen vízhatlan, s erős hengeres csavarokkal hozzá van erősítve ágyához. A létra a Nautilus testébe vágott kibújó-nyíláshoz vezet; ez a nyílás pedig pontosan hozzáilleszkedik a csónak oldalán alkalmazott ugyanakkora nyíláshoz. Ezen a két nyíláson át jutok be a csónak belsejébe. Előbb elzárják a Nautiluson levő nyílást, aztán én szorítócsavarokkal elzárom a másikat, a csónakon levőt, megeresztem a hengeres csavarokat, s a csónak szédületes gyorsasággal száll fel a víz felszínére. Ekkor kinyitom a gondosan elzárt fedélzetnyílást, felállítom az árbocot, felhúzom a vitorlát, vagy veszem az evezőt, és csónakázom egyet a tengeren.

- De hogyan tér vissza a hajóra?

- Nem én térek vissza, hanem a Nautilus fut énhozzám.

- Parancsra?

- Úgy van. A parancsomra. A csónakot elektromos vezeték köti össze a hajóval. Sürgönyt küldök, s a hajó máris jön.

- Értem! - kiáltottam fel elragadtatva. Mi sem egyszerűbb!

Tovább mentünk. A tetőre vezető lépcső mellett egy két méter hosszú kabinba néztem be, ahol Conseil és Ned pompás étvággyal fogyasztották éppen a bőséges ebédet. Azután a három méter hosszú konyhába léptünk. Innen nyíltak a nagy éléskamrák.

A konyhában a gáznál is könnyebben kezelhető s nagyobb meleget fejlesztő villanyáram főz. A tűzhelyek alá vezetett huzalok platinaszivacsokat hevítenek fel, s egyenletesen osztják el a meleget. Elektromossággal voltak fűtve a desztillálógépek is, melyek lepárlással kitűnő ivóvizet szolgáltatnak. A konyha mellett volt a kényelmes fürdőszoba; a csapokból éjjel-nappal hideg és meleg víz folyt.

A fürdőszobán túl egy öt méter hosszú helyiség következett, a legénység hálóhelye. Az ajtó be volt csukva, így a berendezést nem láthattam pedig az ágyak számából könnyű lett volna következtetnem, hogy hány ember szükséges a Nautilus irányításához.

A folyosó végén negyedik vízhatlan fal választotta el a legénységi szállást a gépháztól. Megnyílt egy ajtó, s beléptem a húsz méter hosszú terembe. Nemo kapitány aki minden bizonnyal kitűnően képzett mérnök itt állította fel a Nautilus meghajtását végző gépeket.

A jól kivilágított gépház két részre oszlott. Egyikben voltak az áramfejlesztő telepek, a másikban a hajócsavart mozgató gépek.

Rögtön feltűnt nekem a gépházat betöltő különös szag. Nemo kapitány észrevette idegenkedésemet, s így szólt:

- Csak egy kis gázömlés. Kissé kellemetlen, egyébként nincsen semmi jelentősége. A nátriumtól ered. Minden reggel kiszellőztetjük a hajót, akkor a levegő teljesen felfrissül.

Lázas érdeklődéssel nézegettem a Nautilus gépeit.

- Mint látja, professzor úr, én nem Ruhmkorff-elemeket, hanem Bunsen-elemeket használok. A Ruhmkorff-elem nagyon gyenge. A tapasztalat azt mutatja, hogy kevesebb, de nagy és erős Bunsen-elem alkalmazása célravezetőbb.^[64] A telepek által fejlesztett áramot a hajófarba vezetem, ahol óriási elektromágnesek egy különleges emeltyű- és fogaskerék-rendszerű hajtóműre viszik át, amely a hajócsavart mozgatja; ez másodpercenként akár százhúsz fordulatot is végezhet.

- Ezek szerint...

- Ötven mérföldnyi sebességet érek el óránként.

Itt valami titok lappang, de nem faggattam a kapitányt. Hogyan fejthet ki az elektromosság ekkora erőt? Honnan ered ez a szinte végtelen erő? Talán a titok nyitja valamely újfajta indukciós tekercs, amelynek alkalmazásával rendkívül magas feszültség érhető el? Vagy talán egy eddigelé ismeretlen emeltyűrendszer áttételekkel a végtelenségig fokozhatja a hajtóerőt? Ez az, amit sehogyan sem értek.

- Kapitány úr - mondottam -, én tudomásul veszem a szemmel látható tényeket, s nem kutatom e jelenségek magyarázatát. Én az Abraham Lincolnról láttam a Nautilus mozdulatait, s tudom, mihez tartsam magam a gyorsaságot illetően. De a gyorsaság még nem minden. Látnunk is kell, hová megyünk! Irányt kell adnunk a hajónak, jobbra, balra, felfelé és lefelé! Hogyan jut el ön a nagy mélységekbe, mikor egyre növekszik a nyomás? Hiszen ott több száz atmoszférával kell számolnia! És hogyan száll fel az óceán színére? Egyszóval: hogyan tud ön a vízben tetszőleges mélységben megmaradni? Vagy tapintatlanságot követek el, hogy ezeket kérdezem?

- Nem... nem... - felelte a kapitány némi tétovázás után. - Hiszen ön ezt a hajót többé úgysem hagyja el. Menjünk most át a szalonba. Az a mi tulajdonképpeni dolgozószobánk: ott majd elmondok önnek mindent, amit tudnia kell a Nautilusról.

1. A halak természetrajzával foglalkozó tudósok. (A nem fonetikus helyesírással írt idegen nevek és szavak helyes kiejtését lásd a kötet végén közölt betűrendes jegyzékben) ^[VISSZA]

3. A méterrendszer előtti általános hosszmérték. Nagysága nemzetenként változó. Angol szárazföldi mérföld kb. 1600 m, tengeri mérföld 1852 m. Francia szárazföldi mérföld kb. 4500 m, tengeri mérföld kb. 5500 m. E kötet lapjain általában angol tengeri mérföldről van szó (1852 m) ^[VISSZA]

4. Kalkutta-Burmai Gőzhajózási Társaság ^[VISSZA]

5. Nyugat-indiai és Csendes-óceáni Gőzhajózási Társaság ^[VISSZA]

7. Alaszka (Észak-Amerika) és Kamcsatka (Kelet-Szibéria) két félszigete között keskeny ív alakban elterülő szigetvilág ^[VISSZA]

8. A régi haditengerészet leggyorsabb vitorlás hajói a keskeny törzsű, teljes vitorlázatú fregattok voltak ^[VISSZA]

11. Tengeri csomón a hajó sebességének meghatározására szolgáló mérőkötélen alkalmazott jelzéseket értjük. Egy-egy kötélcsomó között a távolság 14,6 m. A hajó kb. annyi tengeri mérföldet halad óránként, ahány csomót fut a mérési idő (30 másodperc) alatt. Így a csomó és a tengeri mérföld kifejezések a tengerjáró hajók sebességének megjelölése szempontjából rokon értelmű szavak: éppúgy mondhatjuk azt, hogy a hajó óránként 13 csomó, mint azt, hogy 13 mérföld sebességgel halad ^[VISSZA]

13. Liverpool: angol nagyváros az Ír-tenger partján. Halifax: kanadai kikötőváros az Atlanti-óceán partján ^[VISSZA]

17. Bibliai vonatkozás. Az evangéliumok említést tesznek Krisztus egyik Tamás nevű tanítványáról, aki semmiképpen sem akarta elhinni, hogy akit maga előtt lát, az a keresztre feszített és feltámadt mester. Erre Krisztus az elbeszélés szerint magához hívta hitetlen tanítványát, és felszólította, hogy ujjával tapintsa meg a sebet, amelyet a keresztfán egy római katona dárdája ütött a mellén. Tamás, miután ujját a sebbe illesztette, elhitte, hogy Krisztus áll előtte ^[VISSZA]

18. Az észak-amerikai polgárháború idején egy Ericson nevű mérnök az északi államok részére egy "Monitor" nevű, új típusú kis hadihajót tervezett, melynek jóformán csak forgatható ágyútornya emelkedett ki a vízből. A hajót meglepő hadi sikerei híressé tették. Nevét hamarosan a típus jelölésére használták. A monitorok különösen a folyamőrszolgálatban váltak be, és ott ma is használatosak ^[VISSZA]

19. A hadihajók elejére épített döfőalkalmatosság neve ^[VISSZA]

21. Rakodógát: mesterséges, tengerbe nyúló kőpart ^[VISSZA]

22. Előre! (Ejtsd: gó ehed) ^[VISSZA]

26. Csillagászati távcső ^[VISSZA]

29. Homérosz az ókori görög irodalom legnagyobb alakja. Valószínűleg az i. e. IX. században élt. Az "Iliász" hősköltemény a trójai háborúról ^[VISSZA]

30. Az amerikai szárazföld legdélibb részén fekvő argentin tartomány ^[VISSZA]

31. A nap látszólagos mozgásának szélső határát jelző képzelt szélességi kör a déli félgömbön, az Egyenlítőtől 23,5° (kb. 2500 km) távolságra. A nap a december 21-i napéjegyenlőség alkalmával éri el a Baktérítőt ^[VISSZA]

32. A Patagóniát a Tűzföldtől (a dél-amerikai szárazföldtől délre fekvő nagy sziget) elválasztó tengerszoros neve ^[VISSZA]

34. 1 cm² felületre ható 1 kp erő (1 kp/cm²) ^[VISSZA]

36. Patagóniától keletre fekvő atlanti-óceáni szigetcsoport ^[VISSZA]

38. Óceániai (Ausztrál-Ázsia és Amerika között a Csendes-óceán közepén fekvő) szigetek ^[VISSZA]

39. A foszfor a levegőn gyenge fényt sugároz, mert lassan egyesül a levegő oxigénjével. Ezért általában foszforeszkálásnak nevezik az anyagok gyenge fényerejű sugárzását ^[VISSZA]

41. Egyes halak - így az ún. elektromos angolna és az elektromos rája - sajátos, szarunemű szervükkel villanyáramot fejlesztenek, és erős ütést mérnek támadóikra ^[VISSZA]

42. A túlságos nyomású gőz a szelepeken távozik el. Minél nagyobb ellensúllyal terhelik meg a szelepet, annál nagyobb nyomású gőznek tud ellenállni. A nyomás mértékegysége az atmoszféra ^[VISSZA]

44. Byron nagy angol költőről (1788-1824), aki a görög szabadságharcban vesztette életét, és Poe nagy amerikai költőről (1809-1849) feljegyezték, hogy kitűnő úszók voltak ^[VISSZA]

47. A múlt század hatvanas éveiben a villanyvilágítás még csak a jövő lehetősége volt. Edison 1879-ben találta fel az izzólámpát ^[VISSZA]

49. 1679-ből származó angol törvény, amely a letartóztatás szabályait tartalmazza. A habeas corpus-elvet (a személyes szabadság védelmét az önkényes letartóztatás ellen) elsőnek az 1215-ben kiadott angol királyi szabadságlevél, az ún. "Magna Charta" mondja ki ^[VISSZA]

52. Ejtsd: sztyúárd; angol szó. A személyszállító hajóknak és légi járműveknek az utasok kiszolgálásával megbízott személyzetét hívják így ^[VISSZA]

53. Oedipus görög mondai alak. A rege szerint megfejtette a szfinx nevű szörnyállat találós kérdését, és ezzel megölte a szfinxet ^[VISSZA]

56. Nagy mélységekben élő tengeri állat. Sok száz fajtája van ^[VISSZA]

57. Meszes vázú, lábasfejű tengeri állatok. A szépia (sepia) tintahal néven is ismert ^[VISSZA]

58. Homérosz: az ókori Görögország legnagyobb költője, az Iliász és az Odüsszeia szerzője. Victor Hugo: nagy haladó francia író (1802-1885). Xenophon: görög történetíró és filozófus (i. e. 434-355). Michelet: francia történetíró (1798-1874). Rabelais: nagy francia szatirikus író (1494-1553). George Sand: francia írónő (1804-1876) ^[VISSZA]

59. Ballisztika: a kilőtt testek mozgásának tana. Meteorológia: időjárástan, a légkör tudománya ^[VISSZA]

60. Rafael (1483-1520), Tizián (1477-1576), Veronese (1528-1588), Leonardo da Vinci (1452-1519), Correggio (1494-1534) olasz, Ribera (1588-1652), Velazquez (1599-1660), Murillo (1617-1682) spanyol, Rubens (1577-1640), Teniers (1610-1690) flamand, Potter (1625-1654), Metsu (1629-1667), Backhuysen (1633-1708) holland, Prudhon (1758-1823), Vernet (1789-1863), Delacroix (1798-1863), Ingres (1780-1867) francia és Holbein (1497-1543) német festők nagyobbrészt a legkiválóbb mesterek ^[VISSZA]

61. Weber (1786-1826), Wagner (1813-1883), Meyerbeer (1791-1864), Beethoven (1770-1827) német, Haydn (1732-1809), Mozart (1756-1791) osztrák, Rossini (1792-1868) olasz, Auber (1782-1871), Gounod (1818-1893), Herold (1791-1833) francia zeneszerzők, általában a legnagyobbak közül ^[VISSZA]

62. A görög mondakör alakja, aki lantjával még az állatokat, sőt az alvilág istennőjét is megindította ^[VISSZA]

63. Szextáns: földrajzi helymeghatározásra szolgáló szögmérő készülék. Kronométer: különlegesen pontos tengerészeti óra ^[VISSZA]

---