Leültünk a szalonban egy díványra. Szivarra gyújtottunk. A kapitány kiterített előttem egy finoman és gonddal kivitelezett rajzot.
- Ez a rajz tünteti fel a hajó méreteit, professzor úr. Mint látja, hajóm alakja erősen elnyújtott, kúpban végződő henger: feltűnően hasonlít a szivarhoz. Ez bizonyult eddig a legalkalmasabb alaknak. A henger hosszúsága egyik csúcstól a másikig pontosan 70 méter; a legszélesebb keresztgerenda 8 méter. Az arány tehát nem pontosan 1 : 10, ahogyan a gyorsjáratú gőzhajókat építik, de a hajótest vonala elég hegyes, a víz alatti rész hajlata elég hosszú, úgyhogy a kiszorított vizet könnyen megosztja, s mi sem gátolja a haladásban.
E méretekből könnyen kiszámíthatja a Nautilus felületét és köbtartalmát. Felülete 1011,45 négyzetméter, köbtartalma pedig 1500,2 köbméter ami azt jelenti, hogyha a hajó teljesen alámerül, ezerötszáz köbméter vizet szorít ki, tehát a súly ezerötszáz tonna.
Amikor a tengeralattjáró terveit készítettem, az volt a szándékom, hogy egyensúlyi helyzetben kilenctized része merüljön a víz alá, és csak egytizedével emelkedjék ki a vízből. Tehát csak annyi vizet szorítson ki, amennyi kilenctized részének megfelel, vagyis 1356,48 köbmétert. Súlya ezek szerint ezt a tonnaszámot nem haladhatja meg. Ezt azonban csak a fenti arányokban való megszerkesztéssel érhettem el.
A Nautilus teste két burkolatból áll, egy belsőből és egy külsőből, amelyet T alakú vaskapcsok kötnek össze; ez a szerkezet rendkívül nagy szilárdságot ad a hajónak. A sejtszerű kiképzés által olyan óriási az ellenállása, mintha egyetlen tömör tömb volna. Külső burkolata nem enged; a szegecseléstől függetlenül is hozzátapad a törzshöz. A különböző anyagok tökéletes összeillesztése folytán szerkezete olyan egységes, hogy a leghevesebb viharnak is ellenáll.
A két burkolat acéllemezekből készült. A külső burkolat öt centiméter vastag; súlya 394,96 tonna. A belső burkolat, aztán az 50 centiméter magas, 25 centiméter széles, egymagában is 62 tonna súlyú hajótő, a gépek, a holtsúly, a különböző szerelvények és berendezések, a belső választófalak és merevítések: mindez együttvéve 961 tonna, ami együtt a kívánt 1360 tonna súlyt eredményezi. Érthető ez?
- Tökéletesen.
- A szabadon úszó Nautilus tehát ilyen körülmények közt egytized részével emelkedik ki a vízből - folytatta a kapitány. - Ha én ennek a tizedrésznek megfelelő befogadóképességű, vagyis százötven tonna űrtartalmú víztartályokat helyezek el benne, és a tartályokat megtöltöm vízzel, a hajó 1507 tonna vizet szorít ki - vagyis az önsúlyát -, és teljesen elmerül. S ez valóban be is következik, professzor úr. A tartályok a Nautilus fenekén vannak. A hajó orrában kinyitom a csapokat, a tartályok megtelnek, a lemerülő hajó egy szintre kerül a tenger tükrével.
- Helyes, kapitány úr. Csakhogy éppen itt merül fel a voltaképpeni probléma. Megértem, hogy a hajó hogyan merülhet el az óceán tükréig. De mi van lejjebb? Amikor a tengeralattjáró a tenger felszíne alá merül, a víz nyomást gyakorol rá. Tehát alulról felfelé irányuló ellennyomásnak van kitéve, amely, ugyebár, harminc lábanként egy atmoszféra nyomást, vagyis négyzetcentiméterenként egy kilogrammot tesz ki. Vagy tévedek?
- Nem, nem. Pontosan így van.
- Akkor pedig nem értem, hogyan merülhet ön a Nautilusával nagyobb mélységre hacsak meg nem tölti teljesen a hajót vízzel.
- Professzor úr - felelte erre Nemo kapitány -, ne tévesszük össze a statikát a dinamikával,[1] mert ebből súlyos tévedések keletkezhetnek. Figyeljen rám: mindjárt be is bizonyítom.
- Nos?...
- Amikor meg akartam határozni, hogy az alámerüléshez milyen súlytöbbletet kell adnom a Nautilusnak, azt kellett csupán figyelembe vennem, hogy minél mélyebb és mélyebb rétegekbe kerülök, a tengervíz sűrűsége egyre nő.
- Természetesen - mondtam.
- A víz, ha nem is teljességgel összenyomhatatlan, mint tudjuk, csak igen csekély mértékben sajtolható. A legújabb számítás szerint egy atmoszféranyomás alatt, vagyis harminc láb mélységben, csupán négyszázharminchat tízmilliomod résszel csökken a kiterjedése. Ha tehát ezer méter mélységre akarok eljutni, akkor a kiterjedésnek egy ezer méter magasságú vízoszlop, vagyis száz atmoszféranyomás alatt előálló csökkenésével kell számolnom. A csökkenés ekkor négyszázharminchat százmilliomod rész lesz. A súlyt tehát addig kell fokoznom, hogy az 1513,77 tonnát érjen el az 1507,2 tonna helyett. A különbözet ezek szerint csak 6,57 tonna lesz.
- Mindössze?
- Igen, professzor úr. A számítás helyessége könnyen ellenőrizhető. És nekem vannak tartalékban olyan víztartályaim, amelyek száz tonnát képesek befogadni: így igen nagy mélységbe szállhatok le. Ha ismét fel akarok emelkedni a felszínig, csak a vizet kell kiengednem. Ha pedig az összes tartályokat teljesen kiürítem, a Nautilus egytizedével megint könnyebb lesz, s a víztükör fölé emelkedik.
Nem volt mit válaszolnom erre a számokkal alátámasztott fejtegetésre.
- Elfogadom a számításait, Nemo kapitány - mondtam. - Rosszhiszeműségre vallana, ha ellentmondanék, hiszen tapasztalataim igazolják állításait. De hátra van még a legnagyobb probléma.
- S mi volna az?
- Amikor ön 1000 méter mélységben jár, a Nautilus falára 100 atmoszféra nyomás nehezedik. Ha ön akkor a tartalék víztartályokat ki akarja üríteni, hogy felszállhasson, a szivattyúknak 100 atmoszféra nyomást, vagyis négyzetcentiméterenként 100 kilogramm nyomást kell legyőzniök. Ehhez azonban akkora erő kell...
- Amekkorát csak az elektromosság szolgáltathat - mondta gyorsan a kapitány. - Ismétlem, uram, az én gépeim ereje szinte korlátlan. A Nautilus szivattyúi óriási erővel működnek hiszen láthatta, amikor a vízsugarak rázúdultak az Abraham Lincolnra, és áradatként végigsöpörtek rajta. A tartalék víztartályokat egyébként csak akkor használom, ha közepes mélységre, 1500-2000 méterre akarok leszállni, és csakis azért, hogy a gépeket kíméljem. Ha kedvem kerekedik két-három mérföldnyi mélységben járni az óceánt, ahhoz jóval körülményesebb, de azért éppen olyan biztos hajómozdulatok szükségesek.
- És miben áll az, kapitány úr? - kérdeztem.
- Hogy ezt megértse, előbb el kell mondanom, hogyan kormányozzák a Nautilust.
- Csupa fül vagyok.
- A hajó jobbra-balra való irányításához, a megforduláshoz, egyszóval a vízszintes síkban való haladáshoz közönséges széleslapátú kormányt használok. A kormány a fartőke végén van elhelyezve, kerék- és csigasor mozgatja. De én a Nautilust lentről fölfelé s föntről lefelé, függőleges irányban is hajthatom mégpedig két ferde szárny segítségével, amelyek a hajó oldalán, a merülési középpontban vannak elhelyezve. Ezek a szárnyak bármely irányba állíthatók, s belülről hatalmas emelők mozgatják. Ha a szárnyak párhuzamosan állnak a hajóval, ez vízszintes irányban mozog. Ha szögben állnak hozzá, a Nautilus az elhajláshoz és a csavarmeghajtáshoz képest tetszőlegesen meredek vagy lejtős vonalban száll le vagy emelkedik felfelé. Ha pedig gyorsan akarok a felszínre kerülni, leállítom a csavart: a víznyomás ekkor függőleges irányban hajtja fel a Nautilust, mint ahogyan a hidrogénnel töltött léggömb is szédítő gyorsasággal emelkedik fel a levegőbe.
- Bravó, kapitány úr! - kiáltottam. - No de hogyan követi a kormányos a vízben az ön által megadott irányt?
- A kormányos egy üvegezett fülkében tartózkodik. A fülke a Nautilus külső burkolatából emelkedik ki. Falaiba lencseüvegek vannak szerelve.
- Az üveg ellenáll az óriási nyomásnak?
- Igen. A kristályüveg ütésre könnyen törik, de nyomással szemben igen ellenálló. 1864-ben, az Északi-tengeren villanyfény melletti halászással kísérleteztek, s akkor látták, hogy a csupán hét milliméter vastagságú üveglemezek tizenhat atmoszféra nyomásnak is ellenállnak, s amellett az erős hősugarakat is átbocsátják s szétszórják. Az én lencseüvegeim mérete azonban huszonegy centiméter a középen, tehát harmincszor olyan vastagok, mint amelyeket ennél a kísérletnél használtak.
- Megengedem, kapitány úr. De hogyan lát ön a vízben? Ehhez világítás is kell. Hogyan tájékozódik különben az óceán sötét mélyén?...
- A kormányos fülkéje mögött egy óriási villanyfényszóró van elhelyezve. Sugarai félmérföldnyi távolságra világítják meg a tengert!
- Á! Bravó! Bravó, kapitány úr! Most már értem, honnan ered az állítólagos narvál foszforeszkálása, ami annyi fejtörést okozott a tudósoknak! Ezzel kapcsolatban szeretném mindjárt megkérdezni öntől, hogy a Nautilus meg a Scotia összeütközése csupán véletlen volt-e? Ez az eset ugyanis nagy port vert fel.
- Merő véletlen volt - felelte Nemo kapitány. - Kétméternyire jártam a víz felszíne alatt, amikor az összeütközés megtörtént. Láttam egyébként, hogy a Scotiának nem esett komoly baja.
- Nem, kapitány úr. No és a másik eset? Az Abraham Lincolnnal való összeütközés?...
- Sajnálom, professzor úr, hogy a vitéz amerikai flotta egyik legjobb hajója kárt szenvedett. De engem megtámadtak, és védekeznem kellett. Én mégis beértem annyival, hogy harcképtelenné tettem a fregattot. A legközelebbi kikötőben könnyen kijavíthatják a kárt.
- Kapitány úr! - kiáltottam lelkesülten - az ön Nautilusa csodálatos hajó!
- Igen, professzor úr, csodálatos! - mondta Nemo kapitány, s mély megindulásában a hangja ellágyult. - Én úgy szeretem a Nautilust, mintha a testemből való élő test volna! A maguk hajói, uram, ki vannak szolgáltatva az óceán kényének-kedvének. Aki tengerre száll, szorongva érzi, hogy feneketlen mélységek fölött imbolyog ahogyan azt a hollandus Jansen oly találóan mondotta. De a Nautilus fedélzetén az ember szíve nyugodt. Az én Nautilusomon nem érheti a hajótestet roncsolás, mert kettős burkolata kemény acél. Itt nincs kötélzet, amelyet a hánykódó hajó bukdácsolása elmállasztana. Nincs vitorla, hogy leszaggassa a szél. Nincsenek kazánok, nincs kazánrobbanás. Tűzvésztől sem kell tartanom, mert a hajó nem fából, hanem acéllemezből épült. Nincs szénhiány, mert villamosság hajtja hajómat, nem kell tartanom összeütközéstől, mert magánosan járom a mélységeket; nem kell viharral küszködnöm, mert pár méterrel a felszín alatt mindenkor teljes nyugalom honol! Ez, uram, az igazi tengerjárás! Az én hajóm a hajók legtökéletesebbike! Azt mondják, hogy a tervező mérnök jobban megbízik a hajóban, mint az építője, viszont az építő jobban bízik benne, mint maga a kapitány: ha ez igaz, akkor megérti, hogy én mennyire megbízhatónak tartom az én Nautilusomat. Hiszen én vagyok a kapitánya, magam építettem, én is terveztem!
Nemo kapitány magával ragadó ékesszólással beszélt. Szeme ragyogott, hangja szenvedélyes volt, arca átszellemült. Igen, igen, a kapitány úgy szereti a hajóját, mint apa édes gyermekét.
De még motoszkált bennem egy kérdés. Talán tapintatlanság volt, mégis megkérdeztem:
- Ön tehát mérnök, kapitány úr?
- Az vagyok - felelte. - Londonban, Párizsban, New Yorkban tanultam. Ez még abban az időben volt, amikor a földön éltem.
- Hogyan építhette meg titokban ezt a csodálatos hajót?
- A Nautilus minden egyes alkatrészét más és más helyről hozattam burkolt rendeltetéssel. A hajótőt Creusot-nál gyártották, a csavartengelyt Pen and Co.-nál, Londonban, a borítás acéllemezeit Leardnél, Liverpoolban, a hajócsavart Scottnál, Glasgow-ban. A tartályokat a párizsi Cail et Cie. készítette, a gépet a poroszországi Krupp, vágósarkantyúját a Motola-művek Svédországban, a precíziós műszereket a Hart Bros. New Yorkban, és így tovább. A gyárosoknak más és más név alatt küldtem el a tervrajzokat.
- De hát az alkatrészeket össze is kellett szerelni!
- Ez így történt, professzor úr; az óceán kellős közepén, egy kis lakatlan szigeten rendeztem be a műhelyemet. Munkásaimmal - helyesebben: az én derék társaimmal, akiket én tanítottam, én neveltem - ott fejeztem be a Nautilus építését. Amikor a munka elkészült, tűzzel pusztítottuk el településünk minden nyomát a kis szigeten. Ha lehetséges lett volna, felrobbantottam volna magát a szigetet is.
- Gondolom, a hajó építése óriási összegbe került?
- Egy acéllemezzel borított hajó előállítási költsége 1125 frankba kerül tonnánként, Aronnax úr. A Nautilus ezerötszáz tonnás, tehát egymillió hatszáznyolcvanezer frankba, a felszereléssel együtt kereken kétmillióba került: a műkincsekkel és gyűjteményekkel együtt pedig négy-öt millióba.
- Még egy utolsó kérdésem volna, Nemo kapitány.
- Kérdezzen csak, professzor úr.
- Ön tehát gazdag ember?
- Végtelenül gazdag vagyok. Minden megerőltetés nélkül ki tudnám fizetni Franciaország tízmilliárdnyi államadósságát.
Szeme közé néztem a különös embernek. Orromnál fogva vezet? Majd kiderül...
XIV. A FEKETE ÁRAMLAT
A föld felületének több mint hetven százalékát, vagyis háromszáznyolcvanmillió négyzetkilométert tenger borít. Ennek az óriási tömegű víznek kétmilliárd-kétszázötvenmillió köbmérföld a köbtartalma, ami egy hatvan mérföld átmérőjű, három quintillió tonna súlyú gömbnek felel meg. E szám megértéséhez tudnunk kell, hogy a quintillió úgy aránylik a milliárdhoz, mint a milliárd az egyhez. Azaz: egy quintillióban annyi milliárd van, mint ahány egység a milliárdban. Ez a vízmennyiség tehát körülbelül annyi, amennyi víz a földteke összes folyóiban negyvenezer év alatt elfolyik.
Abban a geológiai korszakban, amikor a Föld kialakult, a tűz időszakára a víz időszaka következett. Kezdetben mindent elborított az óceán. Majd később, a sziluri korszakban, hegycsúcsok bukkantak ki lassanként a tengerből, szigetek emelkedtek ki s tűntek el megint a helyenként keletkező özönvízben, majd ismét megjelentek a víz felett, összeolvadtak, nagy kiterjedésű szárazföldeket, világrészeket alkottak. A szárazföld végül is megszilárdult, s azt a földrajzi alakzatot öltötte, amelyet ma látunk. A szárazföld harminchétmillió négyzetmérföld nagyságú, más szóval százharmincmillió négyzetkilométernyi területet hódított el az óceántól.
A szárazföldi alakulatok öt hatalmas részre osztják a tengert. Ezek pedig: az Északi- és Déli-Jeges-tenger, az Indiai-, Atlanti- és a Csendes-óceán.
A Csendes-óceán északról délre, a két sarkkör között s nyugatról keletre Ázsia és Amerika között terül el, száznegyvenöt hosszúsági fok kiterjedésben. Ez a legcsendesebb tenger; áramlatai lassúak és szélesek, dagály-apálya közepes, csapadéka bőséges. Ezt az óceánt kellett most a legkülönösebb körülmények között bejárnom.
- Professzor úr - szólt hozzám Nemo kapitány -, ha úgy tetszik, állapítsuk meg a Nautilus pontos helyzetét, amely egyben utazásunk kiindulópontja lesz. Háromnegyed tizenkettő van. Felszállok ismét a felszínre.
Nemo kapitány háromszor megnyomta a villanycsengő gombját. A szivattyúk megindultak: hajtották ki a vizet a tartályokból. A manométer mutatója egyre gyengülő nyomást jelzett: a Nautilus emelkedését mutatta. S a mutató egyszerre csak megállt.
- Felértünk - mondta a kapitány.
A középen levő feljáróhoz siettem, felmásztam a vaslépcsőn, s a nyitott fedélen át kiléptem a Nautilus tetejére.
A lapos tető csupán nyolcvan centiméternyire emelkedett ki a vízből. S valóban, a Nautilus orsó alakú orrával és farával hosszú szivarra emlékeztetett. Észrevettem, hogy pikkelyszerűen egymásra helyezett borítólemezeivel csakugyan a szárazföldön élő nagy csúszómászók pikkelyes hátához hasonlít. Így hát nagyon is érthető, hogy a Nautilust a legjobb távcsövekkel is tengeri állatnak nézték.
A tető közepén egy csekély domborulat jelezte a hajótestbe félig besüllyesztett csónak helyét. Az orron és a faron két alacsony, rézsútos falú fülke emelkedett ki, vastag lencseüveg ablakokkal. Az egyikben a kormányos tartózkodik, a másikban van a hatalmas fényerejű reflektor, amely a Nautilus útját megvilágítja.
A tenger csodálatosan szép és csendes volt, az ég felhőtlen. Alig éreztem a hosszú testű hajón a hullámok lassú ringatását. Könnyű keleti szél fodrozta a vizet. A látóhatárról felszállott a pára, s így kedvező alkalom nyílt a megfigyelésre.
Nem láttunk magunk előtt semmit. Sem zátonyt, sem szigetet. Az Abraham Lincoln is eltűnt. Az óceán végtelen pusztasága terült el előttünk.
Nemo kapitány szextánsával megmérte a nap magasságát, hogy ebből az adatból majd kiszámítsa a földrajzi szélességet. Azután néhány percig várt, hogy megállapítsa, mikor delel a nap. Feszülten figyelt: egy arcizma se rezdült. Mintha márványból faragott kéz fogná a műszert.
- Dél van - szólalt meg egyszerre a kapitány. - Nos, ha úgy tetszik, mehetünk, professzor úr...
Még egy utolsó pillantást vetettem a tengerre. A víz a japán partvidék közelségében kissé sárgásra színeződött. Lementem ismét a vaslépcsőn a nagy szalonba.
A kapitány most meghatározta a hajó helyzetét. A kronométer segítségével kiszámította a hosszúsági fokot, s a korábbi észleleteiről készített grafikonon ellenőrizte számításait.
- A 37° 15' nyugati hosszúság mentén haladunk, professzor úr...
- Melyik délkörtől számítva?[2] - kérdeztem hirtelen, remélvén, hogy a kapitány válaszából talán kiderül, hogy melyik ország szülötte.
- Több kronométerem van, professzor úr - felelte. - Az egyik a párizsi, a másik a greenwichi, a harmadik a washingtoni időt mutatja. Az ön tiszteletére most a Párizsra beállított kronométert fogom használni.
Semmit sem tudtam meg a válaszból. Meghajlással köszöntem meg a megtiszteltetést. Nemo kapitány tovább beszélt:
- A Nautilus a párizsi délkörtől számított 37° 15' nyugati hosszúság és a 30° 7' északi szélesség mentén halad. Tehát körülbelül háromszáz mérföldnyire vagyunk a japán partoktól. Ma november 8-a van, most déli tizenkét óra. Tenger alatti felfedező útra indulunk, professzor úr.
- Isten legyen velünk! - kiáltottam.
- Most pedig - folytatta a kapitány - itt hagyom önt a könyvek között. Megadtam az útirányt: kelet-északkelet, ötven méter mélységben. Itt vannak a részletes térképek, azokon figyelemmel kísérheti utunkat. A szalon rendelkezésére áll. Engedje meg, hogy most visszavonuljak.
Nemo kapitány meghajolt és távozott. Egyedül maradtam gondolataimmal, s ezek szüntelenül a Nautilus parancsnoka körül forogtak. Megtudom-e valaha is, melyik nemzet fia ez a különös ember, aki avval kérkedik, hogy a földön sehová sem tartozik? Gyűlöletet táplál az emberiség iránt, s talán irtózatos bosszúra készül - de mi ébresztette a gyűlöletet? Ki ez az ember? Félreismert tudós? Lángész, akit "nagyon megbántottak", ahogyan Conseil mondta? Új Galilei?[3] Vagy egyike azoknak a tudományos kutatóknak, mint az amerikai Maury, akiknek pályáját derékba törték a levert forradalmak? Még nem tudom. A véletlen dobott a Nautilus fedélzetére, Nemo kapitány kezében tartja az életem: s ő hűvösen ugyan, de emberséggel fogadott. Csak éppen nem ragadta meg a feléje nyújtott kezem. S nem nyújtotta nekem a magáét.
Egy óra hosszat töprengtem, de nem jutottam közelebb az izgalmas titok megfejtéséhez. Pillantásom azután az asztalra kiterített nagy planiszférikus térképre[4] esett. Ujjam a hosszúsági és szélességi körök most meghatározott keresztezési pontjára helyeztem, s belemerültem a térkép tanulmányozásába.
Nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is vannak folyamok. Sajátságos áramlatok, hőmérsékletükről, színükről ismerhetők fel: legismertebb köztük a Golf-áram. A tudomány öt fő áramlatot jelöl meg a világtengereken: egyik az Atlanti-óceán északi részén vonul, a második a déli részén, a harmadik a Csendes-óceán északi részén, a negyedik a déli részén és az ötödik az Indiai-óceán déli részén. Volt egykor valószínűleg egy hatodik áramlat is, az Indiai-óceán északi részén, amikor a Kaszpi-tenger és az Aral-tó az ázsiai nagy tavakkal egyetlen összefüggő vízterületet képezett.
A planiszférikus térképen megjelölt ponton haladt át az egyik áramlat, amelyet a japánok Kuro-Sivónak neveznek: a Fekete Folyam. A trópusi nap függőleges sugaraitól felmelegített Bengáli-öbölből indul ki, kidöntött kámforfákat s mindenféle forró égövi hordalékot sodorva magával, áthalad a Malacca-szoroson, s az ázsiai part mellett elhúzva, bekanyarodik a Csendes-óceán északi részébe, s az Aleut-szigetekig vonul. Mély, indigókék, meleg vize mint sötét folyam szeli át az óceán tereit. A Nautilus az áramlat közepén halad. Tekintetemmel követtem útját, s elképzeltem, mint ragad magával a végtelen Csendes-óceánon... Tűnődésemből egyszerre csak valami nesz ébresztett fel. Megnyílt a szalon ajtaja. Társaim léptek be a terembe.
Szinte kővé dermedt mind a kettő a küszöbön, amikor a szalonban felhalmozott csodás kincsekre esett a tekintetük.
- Hol vagyunk? - kiáltott fel a kanadai. - Talán bizony a quebeci múzeumba tévedtem?
- Én inkább úgy vélném, hogy a Sommerard-palotában[5] vagyunk, a tanár úr engedelmével! - ámuldozott Conseil.
- Kedves barátaim - józanítottam ki őket -, nem vagyunk Kanadában. Sem Franciaországban. - Intettem, lépjenek be. - A Nautilus fedélzetén vagyunk, barátaim, mégpedig ötven méterrel a tenger színe alatt.
- Hát... ha a tanár úr mondja, akkor biztosan úgy van - felelte Conseil. - De hát én még életemben nem láttam ilyet. Csak bámulok.
- Bámulhatsz is, kedves fiam. Nézz csak körül. Itt azután bőven akad osztályoznivalód.
Conseilt nem sokat kellett biztatnom. A derék fiú máris az üvegszekrények elé állt, s kétrét görnyedve mormolta a természetrajzi szakkifejezéseket: haslábúak osztálya, kürtcsigák családja, porceláncsigák neme... És így ment ez vég nélkül...
Ned Land, akit a kagylótan édeskeveset érdekelt, arról faggatott, hogyan folyt le beszélgetésem Nemo kapitánnyal. Rájöttem-e már, kicsoda, honnan jött, hová megy, milyen mélységekbe ragad bennünket a hajója? Ezer kérdéssel ostromolt, amelyekre nem tudtam válaszolni.
Elmondtam Ned Landnek mindent, amit tudok, jobban mondva, hogy mi mindent nem tudok, s megkérdeztem tőle, hogy ő mit látott, mit hallott.
- Semmit sem láttam, semmit sem hallottam! felelte a kanadai. - Még a hajó legénységét sem láttam. Talán bizony villanyra jár az is?
- Villanyra???
- Szavamra mondom, ezen sem csodálkoznék. Mondja, tanár úr - makacskodott Ned Land, mert még nem adta fel tervét -, mondja, igazán nem tudja, hány ember van a fedélzeten? Tíz? Húsz? Ötven? Száz?
- Nem tudom. Fogalmam sincs róla, Land mester. Egyébként higgye el, okosabb, ha a tervéről egyelőre lemond. A Nautilust úgysem tudja kezébe keríteni, de nem is menekülhet innen. Ez a hajó a modern ipar remeke: én a magam részéről nagyon sajnálnám, ha nem láthattam volna! Hány ember cserélne boldogan velünk, már csak azért is, hogy ezen a csodálatos hajóúton részt vegyen! Nyughasson már. Igyekezzünk, hogy minél többet lássunk abból, ami körülöttünk történik.
- Mit láthatunk? - csattant fel a szigonyos. - Semmit! Ebből a vasbörtönből semmit sem láthatunk. Vakok módjára járunk, vakok módjára úszunk a tengeren...
Alighogy társam ezt kimondta, a szalon elsötétedett. Koromfekete éjszaka vett körül bennünket. A mennyezetvilágítás oly hirtelen aludt ki, hogy szememben szúró fájdalmat éreztem, mintha csak éppen megfordítva - teljes sötétségből egyszerre vakító világosságba kerültem volna.
Némán vártunk. Meg sem moccantunk. Nem tudtuk, miféle újabb, kellemes avagy kellemetlen meglepetés érhet itt még bennünket. Egyszerre csak valami súrlódás neszét hallottuk, mintha a Nautilus falán a tolóajtók megnyíltak volna.
- Végünk van! - szólalt meg Ned.
A terem egyszerre megvilágosodott. Két oldalról, két hosszú, téglalap alakú nyíláson át áramlott be a fény. A víz elektromos fénysugarak özönében ragyogott. Két kristályüveg-lemez választott csak el bennünket a tengertől. Megremegtem: mi lesz, ha a törékeny üvegfal betörik? Aztán láttam, hogy az üvegfal erős rézkeretbe van szerelve, s ezáltal óriási az ellenállóképessége.
Egy mérföldnyi körzetben tisztán láthatóan tárult fel előttünk a tenger. Tündéri látvány! Toll azt le nem írhatja. Ki festheti le a csodálatos fényhatások játékát az átlátszó vízben, amint a ragyogás fokozatosan szivárványossá enyhül, fent és lent, az óceán mélyebb és magasabb rétegeiben!
Mindenki tudja, hogy a tenger átbocsátja a fényt. Sokkal tisztább, mint a sziklából fakadó forrás. A vizében lebegő parányi ásványi és szerves anyagok még csak növelik átlátszóságát. A Csendes-óceán egyes részein, az Antilláknál, száznegyvenöt méternyi mélységben is bámulatos tisztán látható a hajóról a homokos tengerfenék; úgy látszik, háromszáz méter az a határ, amelyen túl már nem hatol le a napsugár. De a Nautilust körös-körül víz környékezi, s az elektromos fényforrás bent, a hullámok ölén árasztja sugarait. Nem is fényárban tündöklő vízben, hanem folyékony fényben úsztunk.
Ehrenberg föltevése szerint a tengerfenéket a foszforeszkáló parányok miriádjai világítják meg. Az bizonyos, hogy csodálatosabb látvány, mint az óceán mélysége, nincs sehol a világon. Ezt a csodát láttam meg most a fény ezernyi játékában. A szalon mindkét oldalán egy-egy ablak nyílt a rejtelmes mélységre. A sötétségbe borult szalonból még ragyogóbbnak tűnt a víz, s mi úgy néztük a kristályablakon át ezt a tündöklést, mintha egy óriási akvárium üvegfala előtt állnánk.
Az volt az érzésünk, hogy a Nautilus egy helyben áll. Semmi sem jelezte kint a mozgást. De voltak pillanatok, amikor láttuk, hogy a hajó vágósarkantyújával kettészelt víztömeg szédületes gyorsasággal rohan el mellettünk.
Bámulva, elragadtatva könyököltünk az üvegfal párkányára. Egyikünk sem törte meg a döbbenetes csendet. Conseil egyszerre csak megszólalt:
- No, Ned barátom, az imént mindenáron látni akartál valamit. Most aztán van mit nézned.
- Hát ez érdekes! Nagyon érdekes! - mondta a kanadai. Mintha valaki elfújta volna a haragját, nem gondolt már szökésre, hanem teljesen átadta magát az igézetes látványnak. - A világ végéről is érdemes idejönni, hogy ezt meglássa az ember!
- Ó, de gyönyörű! - áradt belőlem a lelkesedés. - Most már megértem ennek az embernek az életét! Megteremtette a maga külön világát - milyen csodálatos, milyen gyönyörű ez a világ!
- No de hol vannak a halak? Egyetlen halat se látok! - jegyezte meg a kanadai.
- Mit érdekelnek téged a halak, öregem! Hiszen egyetlen fajtát sem ismersz! - mondta Conseil.
- Hogy én ne ismerném a halakat? Halászember vagyok, vagy mi!
A két barát között erre parázs vita támadt: mindketten ismerték a halakat a maguk módja szerint.
Tudjuk, hogy a halak a gerincesek ágazatának utolsó osztálya. Pontos meghatározásuk így szól: "Kettős érrendszerű gerincesek, vérük hideg, kopoltyúval lélegzenek, és a vízben élnek. Két különálló csoportba oszthatók, a csontos és a porcogós halak csoportjába, aszerint, hogy csontos vagy porcogós csigolyákból áll-e a hátgerincük."
A kanadai talán hallott valamit harangozni csontos meg porcogós halakról, Conseil azonban teljesen tájékozott volt ebben a kérdésben, s most, hogy Neddel összebarátkozott, bántotta, hogy a cimborája kevesebbet tud, mint ő. Elő is vette mindjárt:
- Öregem, te jó halász vagy, ügyes halász vagy, jól megszigonyozod a halat. El is ejtettél egy sereget. De fogadni mernék, hogy azért osztályozni nem tudnád őket.
- Dehogynem - felelte nagy komolyan a szigonyos: - Kétféle hal van: ehető és nem ehető.
- Ez az osztályozás csak annak érdekes, aki a hasát szereti. Mondd csak, tudod-e, mi különbség van a csontos és a porcogós halak között?
- Ezt még tudom, öcsém.
- Hát azt meg tudnád-e mondani, hogy ez a két nagy alosztály milyen rendekre oszlik?
- Tudja a fene - felelte a kanadai.
- Hát akkor ide figyelj, öregem, és jól jegyezd meg, amit mondok.[6] A csontos halak hat rendre oszlanak. Először: a tüskésszárnyúak. Felső állkapcsuk teljesen kifejlett, kopoltyújuk fésű alakú. A tüskésszárnyúak rendjéhez tizenöt család tartozik. Vagyis az ismert halfélék háromnegyed része. Jellegzetes példány: a közönséges sügér.
- Elég jóízű - felelte Ned Land.
- Másodszor - folytatta Conseil - a hasúszók. A hasúszóknak a has alatt, a melluszonyuk mögött hasuszonyaik vannak, amelyek nem tapadnak a vállcsonthoz. Ez a rend öt családra oszlik. Az édesvízi halak nagy része ide tartozik. Jellegzetes példány: a ponty meg a csuka.
- Hát az is hal? - legyintett a kanadai, mert semmire se becsülte az édesvízi halakat.
- Harmadszor - folytatta Conseil rendületlenül - a karúszók. Hasuszonyaik a melluszonyok alatt vannak, és közvetlenül a vállcsonthoz tapadnak. Ez a rend négy családra oszlik. Jellegzetes példány: a sima lepényhal, a csupasz nyelvhal, a rombuszhal, a félszegúszó és a többi.
- Kitűnő! Kitűnő - kiáltotta a szigonyos. Ő csak az ízletesség szempontjából osztályozta a halakat.
- Negyedszer - folytatta Conseil, akit nem lehetett egykönnyen kihozni a sodrából -, negyedszer: az uszonynélküliek. Testük hosszú, hasuszonyaik nincsenek, bőrük vastag, többnyire sikamlós. Ehhez a rendhez egyetlen család tartozik. Jellegzetes példány: az angolna és a sajgatóhal.
- Közepes! Közepes! - legyintett kezével Ned Land.
- Ötödször - hadarta Conseil - a bojtkopoltyúsok. Teljes fogazatuk van, és állkapcsuk szabadon mozog, kopoltyújuk a kopoltyúív mentén kis pamacsokban, párosával van elhelyezve. Ehhez a rendhez csak egy család tartozik. Jellegzetes példány: a csikóca és a szárnyas lovacska.
- Ehetetlen! Ehetetlen! - mondta a szigonyos.
- Hatodszor - fejezte be előadását Conseil - a forrt állkapcsúak. Állkapocscsontjuk mereven hozzá van rögzítve a rágószervet képező maxilla[7] oldalához; a szájpadlásív varrattal illeszkedik be a koponyába, ennek folytán merev. Ennek a rendnek nincsenek valódi hasuszonyai. Két család tartozik hozzá. Jellegzetes példányok: a nyúlfejű gömbhal és a holdhal.
- A kutyának sem kell! - kiáltotta a kanadai.
- Érted most már a felosztást, öregem? - kérdezte az én tudós inasom.
- Kukkot se értettem az egészből, édes öcsém - felelte a szigonyos. - Azért csak folytasd, mert nagyon érdekes.
- A porcogós halaknak csak három rendjük van - hadarta Conseil a mondókáját rendületlen nyugalommal.
- Annál jobb! - lélegzett fel Ned.
- Először: a szájtátó halak. Állkapcsuk összeforrt, mozgatható gyűrűt képez, számos kopoltyúnyílásuk van. Ehhez a rendhez csak egy család tartozik; jellegzetes példánya az orsóhal.
- Ezt szeretem - mondta Ned Land.
- Másodszor: a cápafélék. Kopoltyújuk a szájtátó halakéhoz hasonlít, de alsó állkapcsuk mozgatható. Az osztályban ez a legfontosabb rend, két család tartozik hozzá. Jellegzetes példány: a rája és a cápa.
- Micsoda! - kiáltott fel Ned. - A ráját meg a cápát ugyanabba a rendbe rakod? Én azt mondom, kedves öcsém, ez így nincs rendben. A cápa fel fogja falni a ráját.
- Harmadszor: a tokfélék - folytatta Conseil. - Egyetlen kopoltyúnyílásukat redő takarja. Ehhez a rendhez négy nem tartozik. Jellegzetes példány: a kecsege.
- Jól van, öcsém, utoljára hagytad a legfinomabbat - legalábbis az én ízlésem szerint. Végeztél?
- Végeztem, öregem - felelte Conseil. - De vedd tudomásul, hogy aki ennyit tud, az még semmit sem tud, mert a családok még fajokra, alfajokra, változatokra oszlanak...
- No hát, öcsém - mondta a szigonyos, arcát az ablaküvegre tapasztva -, hadd lássam, mire mégy a tudományoddal? Ide nézz!
- Ejha! - kiáltott fel Conseil. - Mennyi hal! Mintha csak egy akvárium előtt állnánk!
- Dehogyis! - ráztam a fejem. - Az akváriumban rabságban élnek a halak, ezek meg szabadok, mint a levegőben a madár.
- No, öcsém - fordult Ned Land az inasomhoz -, ez itt miféle hal? Hát ez? És ez?
- Azt én nem tudom megmondani - felelte Conseil. - Ez a gazdámra tartozik.
A derék fiú, bár szenvedéllyel űzi az élőlények osztályozását, mégsem természetrajztudós: erős a gyanúm, hogy még a tonhalat sem tudja megkülönböztetni a makrélától. Ezzel szemben a kanadai tétovázás nélkül megnevezte az ablak előtt elúszó halakat.
- Ez egy íjhal volt - mondottam.
- Mégpedig kínai íjhal! - csapott le rám Ned Land.
- Az íjhalak neméhez, a keménybőrűek családjához, a forrtállcsontúak rendjéhez tartozik - mormolta Conseil.
Annyi szent, ha ezek ketten, Ned és Conseil, összerakhatnák a tudományukat, kitelne belőlük egy kitűnő természetrajztudós!
A kanadainak valóban igaza volt. Lapos testű, barkás bőrű, tüskés hátsörényuszonyos íjhalak rajzottak a Nautilus körül, négysoros tüskével meredező farkukat csapdosva. Csodaszép testüket, amely hátukon szürke, hasukon fehér, aranyos pettyek tarkítják; csak úgy csillogtak a sötét, kavargó vízben. Egy csapat rája kígyózott el közöttük, mintha hullámtaréjt kergetett volna tova a szél. S nagy örömömre egyszerre csak megpillantottam egy sárgás hátú, halványrózsaszín hasú kínai ráját, szeme mögött a három tüskével. Lacépède[8] idejében még kétségbe vonták e ritka fajta létezését: ő maga is csak egy japán fametszetgyűjteményből ismerte ezt a halat.
Két óra hosszat követte a Nautilust a vízi sereg. Tüneményesen szép halak rajzottak el az üvegablak előtt, bámulatos gyorsasággal szelve a vizet; a játékosan szökdellő tengerlakók közül felismertem a zöld ajakoshalat, a feketén csíkozott bajuszos vörösmárnát, a kerek farkú, lilán pettyezett, fehér hátú olajos gébet, a csodaszép, kék testű, ezüst fejű japán makrélát, a fémesen csillogó aranyazúrt, amelynek már a neve is mindent megmond, a kék-sárga uszonyú, csíkos durbincsot, a fekete csíkos durbincsot, a gyűrűs durbincsot, amelynek mutatós, szép testét hat fekete gyűrű övezi, a csőrös szájú tengeri szalonkát, melynek egyes példányai méternyi hosszúságot is elérnek, a japán szalamandrát, a hat láb hosszú, apró szemű, kígyótestű, nagy szájú, hegyes fogú tüskés murénát... és a többit...
Elragadtatva bámultuk a csodás látványt: fel kellett minduntalan kiáltanunk ámulatunkban, mert ehhez foghatót még sohasem láttunk. Ned megmondta a halak nevét, Conseil osztályozta őket, én meg szinte önkívületben gyönyörködtem fürge, játékos mozdulataikban s gyönyörű formáikban. Sosem volt még alkalmam ezeket a halakat elevenen, természetes elemükben, a vízben megfigyelnem.
Káprázott a szemünk ekkora csoda láttán: nem is sorolhatom fel, hogy mennyiféle hal siklott el az ablak előtt: a japán és a kínai tenger gazdag seregszemléje vonult el előttünk. Nincs a levegőnek annyi madara, amennyiféle hal a Nautilus körül rajzott: bizonyára a tündöklő villanyfény vonzotta őket ide.
A szalon egyszerre csak kivilágosodott. A vasfalak összecsukódtak. Eltűnt előlünk a bűvös látvány. Soká elmerengtem még a látottakon, majd pillantásom egyszerre csak a falon függő műszerekre esett. Az iránytű még mindig észak-északkelet felé mutatott; a feszmérő öt atmoszféranyomást jelzett, amely ötven méter mélységnek felel meg; az elektromos sebességmérőről pedig leolvastam, hogy a hajó óránként tizenöt mérföld sebességgel halad.
Nemo kapitányt vártam. De nem mutatkozott. Az órára pillantottam. Öt óra volt.
Ned Land és Conseil visszatért kabinjába, s én is a szobámba mentem. Asztalomon várt a vacsorám. A következő fogásokból állt: a legfinomabb teknősbékaleves, hófehér, omlós húsú márna - remekül elkészített máját, külön tálalva, ínyenc csemegének szánták; továbbá holocantus-szelet, amely szerintem a lazacnál is ízletesebb volt.
Az estét írással, olvasással, gondolkodással töltöttem. S amikor ebbe is belefáradtam, leheveredtem puha tengerifűágyamra, s mély álomba merültem. A Nautilus némán siklott tovább a rohanó Fekete Folyam sötét sodrában.
XV. MEGHÍVÁST KAPOK LEVÉLBEN
Tizenkét óra hosszat aludtam egyfolytában. Másnap reggel, november 9-én, arra ébredtem, hogy Conseil szokása szerint benyit hozzám a szobámba, megkérdezi, "hogy aludt a tanár úr?" és hogy miben lehet szolgálatomra. Cimborája, a kanadai még mindig az igazak álmát aludta, mint akinek egyéb dolga sincs ezen a világon.
Hallgattam a derék fiú fecsegését, de én magam nem voltam éppen beszédes kedvemben. Nyugtalanított, hogy Nemo kapitány nem mutatkozott tegnap egész délután, s alig vártam, hogy megint találkozzam vele.
Felöltözködtem. Conseil forgatta, tapogatta a kagylóselyemből készült ruhadarabokat, s találgatta, milyen anyagból valók. Elmagyaráztam neki, hogy az öltöny anyaga a Földközi-tenger partvidékén tömegesen található sonkakagyló fényes, selymes tapintású rostjaiból készült; ezekkel tapad a sziklához. Ebből a nagyon puha s nagyon meleg anyagból hajdanában szép szövetet, harisnyát, kesztyűt készítettek. A Nautilus személyzete tehát igen olcsón ruházkodik, nincs is rászorulva a föld gyapotcserjéire, juhaira, selyemhernyóira.
Amint elkészültem az öltözködéssel, bementem a nagy szalonba. Egy lelket sem találtam ott.
Belemerültem az üvegszekrényekben felhalmozott ritka kagylógyűjtemény tanulmányozásába. Azután a gazdag növénygyűjteményt nézegettem; a ritkaságszámba menő tengeri növények lepréselten sem vesztették el csodálatos színüket.
Így telt el az egész nap anélkül, hogy Nemo kapitány megtisztelt volna látogatásával. A szalonablakokat eltakaró acélfalak zárva maradtak. Attól tartanak talán, hogy ráunhatunk a fényárban úszó tenger csodálatos látványára?
A Nautilus továbbra is kelet-északkelet irányban haladt, ötven-hatvan méter mélységben, tizenkét mérföld sebességgel.
Másnap, november 10-én sem nézett felénk senki, egyedül voltunk egész nap. Az idő nagy részét Neddel és Conseiljel töltöttem. Ők is csodálkoztak, hogy a kapitány nem mutatkozik. Érthetetlen, különös ember! Vagy talán beteg? Vagy meggondolta magát, s más tervei vannak velünk?
Ilyen aggályaink voltak, de azért el kellett ismernünk, hogy a hajón - mint azt Conseil megjegyezte - teljes szabadságot élveztünk. Ellátásunk kitűnő és bőséges volt. Házigazdánk tartja magát a megállapodáshoz. Igazán nem panaszkodhatunk. Helyzetünk mindenesetre különös, de tény, hogy páratlanul szép élményekben volt részünk; egyelőre semmi okunk sincs a panaszkodásra.
Ezen a napon kezdtem el a naplóírást. Feljegyzéseim felhasználásával most a legaprólékosabb pontossággal írhatom meg kalandjaimat. Mint érdekességet említem meg, hogy naplómat tengeri pázsitból készült papírra írtam.
November 11-én, kora reggel friss levegő özönlött a Nautilus belsejébe. Így tudtam meg, hogy ismét felszálltunk az óceán felszínére, s a hajó kiszellőzik. A középen levő lépcsőhöz mentem, s felmásztam a tetőre.
Hat órára járt az idő. A borús ég alatt a szürke víz csendes volt. Alig fodrozta a tengert. Feljön-e vajon a kapitány? Találkozom-e ma vele? Csak a kormányost láttam az üvegkalitkában. Leültem a csónakkamra domború tetejére, s élvezettel szívtam a sós ízű tengeri levegőt.
A felkelő nap sugaraiban a köd lassan szétszakadozott. Keleten, a látóhatár peremén felbukkant a nap izzó korongja: a tenger egyszerre csak fellángolt, mintha lőporral felhintett hosszú pászma vetett volna lobbot. Fent az égen a foszladozó fellegek ragyogó színeket öltöttek. A sokasodó apró bárányfelhők szeles napot ígértek.
No de sebaj! Mi ebből a Nautiluson semmit sem érzünk, hiszen hajónk bátran szembeszáll a legnagyobb viharral is!
Elgyönyörködtem a ragyogó, tündérszép, lelket derítő napfelkeltében, amikor egyszerre csak léptek zaja ütötte meg a fülemet. Valaki feljött a vaslépcsőn.
Felugrottam, hogy üdvözöljem Nemo kapitányt - de csak a másodkapitány jött, akivel egy alkalommal már találkoztam. Kilépett a fedélzetre, de mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok, szeméhez emelte hatalmas távcsövét, s feszült figyelemmel kezdte vizsgálni a látóhatárt. S amikor már körbe jártatta távcsövét, a nyíláshoz lépett, s egy mondatot hadart el, amelyet szóról szóra megjegyeztem, mert minden reggel elismételte, mégpedig pontosan ilyen előzmények után. Ez a mondat így hangzik:
"Nautron reszpok lerni virh."
Máig sem tudom, hogy ezek a szavak mit jelentenek.
Amint ez a mondat elhangzott, a másodkapitány lement a lépcsőn. Azt hittem, a Nautilus most ismét a víz alá merül, így hát én is a vaslépcsőhöz siettem, lemásztam rajta, s a folyosón át visszatértem szobámba.
Öt nap telt el így anélkül, hogy megváltozott volna a helyzet. Minden reggel felmentem a fedélzetre. S a másodkapitány minden reggel elhadarta azt a bizonyos mondatot. Nemo kapitány nem mutatkozott.
Már beletörődtem a gondolatba, hogy viszont sem látom többé. November 16-án azután, amikor Neddel és Conseiljel együtt szobámba mentünk, asztalomon egy levelet találtam, amely az én nevemre szólt.
Izgatottan téptem fel a borítékot. A levél erélyes, szép, tiszta, kissé hegyes betűi a gót írásra emlékeztettek.
Így szólt a levél:
Aronnax professzor úrnak
a Nautiluson
1867. november 16-án.
Nemo kapitány szívesen látja Aronnax professzor urat holnap reggel a Crespo-szigeti erdeiben rendezendő vadászaton. Reméli, hogy Professzor úr eleget tehet a meghívásnak, és örömmel venné, ha társai is vele tartanának.
Nemo kapitány
a Nautilus parancsnoka
- Ejha! Vadászatra hív bennünket! - kiáltott fel Ned.
- A Crespo-szigetre! Az erdőségeibe! - mondta Conseil.
- Hát ez az alak mégiscsak eljárogat a földre? - firtatta Ned Land.
- Úgy látszik, igen - mondtam, miután a levelet újból elolvastam.
- Hát akkor elfogadjuk a meghívást! - felelte a kanadai. - Csak érezzünk megint földet a lábunk alatt s meglátjuk, mit tehetünk. Különben sincsen ellenemre, hogy végre egy kis vadhúst ehetek.
Nemo kapitány szemlátomást irtózik a szárazföldtől, sőt még a szigetek közelségétől is - és most erdei vadászatra hív bennünket! Itt valami ellentmondás van, de ezen most nem törtem a fejem, hanem csak azt feleltem:
- Lássuk csak előbb, hol is van a Crespo-sziget.
Megnéztem a planiszférikus térképet. Az északi szélesség 32° 40'-e és a nyugati hosszúság 167° 50'-e alatt egy kis szigetecskét találtam; Crespo kapitány fedezte fel 1801-ben. A régi spanyol térképeken ez a kis sziget Roca de la Plata, vagyis "Ezüstszikla" elnevezés alatt volt feltüntetve. Most tehát 1800 mérföldnyire voltunk utazásunk kiindulási pontjától; a Nautilus kissé eltért eredeti irányától, s délkelet felé haladt.
Megmutattam társaimnak az északi Csendes-óceán vizén a magános, kicsiny sziklát.
- Nemo kapitány, úgy látszik, olykor mégis partra száll. De meg kell hagyni, hogy csak a teljesen lakatlan szigeteket kedveli!
A szigonyos fejét csóválta erre, de nem felelt. Azután Conseiljel együtt visszatért kabinjába. A néma pincér felszolgálta vacsorámat. Kissé nyugtalanul tértem pihenőre, de azután csakhamar erőt vett rajtam az álom.
Másnap, november 17-én, felébredésemkor úgy éreztem, hogy a Nautilus teljesen mozdulatlan. Gyorsan felöltözködtem, s lementem a nagy szalonba.
Nemo kapitány a díványon ült. Várt már engem. Felállt, üdvözölt, s megkérdezte, van-e kedvem őt elkísérni.
Miután nyolcnapos távollétét egy árva szóval sem érintette, én sem hoztam szóba, csak azt feleltem, hogy társaimmal együtt szívesen csatlakozunk hozzá.
- Csak egy kérdést szeretnék önhöz intézni, kapitány úr, ha megengedi.
- Nyugodtan kérdezhet tanár úr, ha lehet, felelek.
- Nos, kapitány úr, hogy van az, hogy önnek, aki a földdel minden kapcsolatot megszakított, mégis erdőségei vannak Crespo szigetén?
- Professzor úr - felelte a kapitány -, az én erdőim nem a napfény melegén nőnek. Se oroszlán, se tigris, se párduc, se más négylábú állat nem jár arra. Ezt az erdőt kívülem senki sem ismeri. Az én számomra nő ott minden, ami él. Nem földi erdőségek azok, hanem víz alattiak.
- Víz alatti erdők? - ámuldoztam.
- Igen, professzor úr.
- És oda akar engem elvezetni?
- Oda.
- Gyalogosan?
- Gyalogosan. Méghozzá száraz lábbal.
- Vadászatra?
- Vadászatra.
- Puskával a kezünkben?
- Puskával.
A parancsnokra néztem. Nem volt rá nézve valami hízelgő, amit a tekintetemből kiolvashatott.
Meghibbant az agya - gondoltam magamban. - Úgy látszik, rájött a bolondóra. Rohama volt, azért nem mutatkozott egy teljes hétig, de még most sincs észnél. Kár érte! A különcök egész érdekesek lehetnek, de egy bolonddal összezárva lenni nem kellemes!
A kapitány világosan leolvashatta arcomról ezt a gondolatot, de nem tett semmi megjegyzést, csak annyit mondott, hogy kövessem, és én mindenre elszántan mentem utána.
Az ebédlőbe mentünk át, ahol már meg volt terítve reggelire.
- Professzor úr - mondta a kapitány -, reggelizzék velem, ne kéresse magát. Közben beszélgethetünk. Vadászatra hívtam ugyan az erdőbe, de egy szóval sem mondtam, hogy útközben vendéglőt is találunk. Reggelizzék meg jól, mert ma valószínűleg későn jutunk vacsorához.
Derekasan hozzáláttam tehát az evéshez. Különféle halak, tengeri-ugorka-szelet, ízletes virágállatok, ínycsiklandó tengeri moszatok kerültek az asztalra. Italul tiszta víz szolgált, amelybe a kapitány példáját követve, ízesítőül néhány cseppet kevertem egy üdítő italból, melyet a "rhodoménia" néven ismert moszatból kamcsatkai módra erjesztettek.
Nemo kapitány szótlanul fogyasztotta reggelijét. Hosszú hallgatás után így fordult hozzám:
- Professzor úr, ön azt gondolta, hogy önmagammal kerültem ellentmondásba, amikor vadászatra hívtam önt Crespo szigetén levő erdőségeimbe. S amikor azután megmondtam, hogy víz alatti erdőbe vezetem, azt hitte, őrült vagyok. Professzor úr, sohase szabad ilyen könnyedén ítélkezni az emberek felett.
- De kapitány úr, higgye el, hogy...
- Hallgasson végig, s majd meglátja, őrült, vagy akár következetlen vagyok-e.
- Figyelek.
- Ön éppoly jól tudja, mint én, hogy az ember megélhet a víz alatt, ha a lélegzéshez elegendő levegőt visz magával. A víz alatti munkálatoknál a vízhatlan ruhába öltözött, fémsisakkal ellátott munkás szivattyúk és szelepek segítségével kívülről kapja a levegőt.
- Igen, a búvárkészülékkel - mondtam.
- Úgy van. Csakhogy a búvárkészüléknek van egy nagy hátránya. Az ember nem szabad, mert kötve van a szivattyúhoz, amely gumicsövön át szállítja számára a levegőt. Valósággal hozzá van tehát láncolva a földhöz. Ha mi is így hozzá lennénk kötve a Nautilushoz, bizony nem jutnánk messzire.
- Hogyan lehet elszabadulni? - kérdeztem.
- A Rouquayrol-Denayrouze-készülék alkalmazásával. Ezt a készüléket két francia ember találta fel, az ön honfitársai, én azután a magam használatára tökéletesítettem úgy, hogy az ember bátran mozoghat a számára új élettani környezetben anélkül, hogy a szervezete bármiképpen megsínylené. A készülék egy vastag acélfalú tartályból áll, amelyben ötven atmoszféranyomás alatt tartalékolom a levegőt. A készüléket szíjjal csatolom a hátamra, mint a katona a borjút. A felső részben levő szekrényből a levegőt egy fújtatókészülék a megszokott nyomásnak megfelelően adagolja. Az általánosan használt Rouquayrol-féle készüléknél a szekrényből két gumicső vezet ki, s ezek tölcsérben végződnek, amely a búvár szájára s orrára tapad. Az egyik cső vezeti a belélegzéshez szükséges levegőt, a másik elvezeti a kilélegzett levegőt, s a szabályozó nyelve hol az egyik, hol a másik csövet zárja el, aszerint, ahogy a lélegzés megkívánja. Énnekem azonban a tengerfenéken óriási nyomással kell számolnom, s ezért egy rézgömbbel veszem körül a fejem, mint a búvárok. A levegőt bevezető s elvezető csövek tehát ebben a rézgömbben végződnek.
- Értem, kapitány úr. Csakhogy a magával vitt levegő nagyon gyorsan elhasználódik. Tizenöt százalék oxigéntartalom mellett már alkalmatlan a légzéshez.
- Úgy van, de már említettem önnek, professzor úr, hogy a Nautilus szivattyúi segítségével igen nagy nyomás alatt raktározhatom el a sűrített levegőt. Ez lehetővé teszi, hogy a készülékben levő tartály kilenc-tíz óra hosszat légzésre alkalmas levegőt szolgáltasson.
- Mindent értek már - mondottam. - Csakhogy volna még egy kérdésem, kapitány úr. Hogyan világítja meg az utat az óceán fenekén?
- A Ruhmkorff-készülékkel, professzor úr. A másikat a hátamon hordom, ezt pedig az övemhez erősítem. A világító berendezés egy Bunsen-elemből áll, amelyhez azonban én nem káliumbikromátot, hanem nátriumot használok. Egy indukciós tekercs felerősíti az áram feszültségét, s egy különleges szerkezetű lámpához vezeti. A lámpa belsejében üvegcsőben egész csekély mennyiségű széndioxid van. Ha a készülék működésbe fog, a gáz fényleni kezd, s állandó fehéres világosságot terjeszt. A két készülékkel felszerelve lélegzem is, látok is.
- Kapitány úr - mondottam -, nekem természetesen voltak kételyeim, ezért intéztem önhöz kérdéseket - s meg kell mondanom, hogy válaszaival minden ellenvetésemet leszerelte. De ha most már hihetőnek is tartom a Rouquayrol- és a Ruhmkorff-féle készüléket, engedje meg, hogy a vadászfegyverrel kapcsolatban továbbra is kételkedjem.
- Az én puskám nem tűzfegyver - mondta a kapitány.
- Hanem? Légpuska?
- Úgy van. Hajómon nincsen se salétrom, se kén, se szén, hogyan készítsek hát puskaport?
- De hogyan süti el a fegyvert a vízben, mikor az nyolcszázötvenszer sűrűbb a levegőnél? Hogyan győzi le a víz óriási ellenállását?
- Ez még nem volna akadály. Vannak tökéletesített Fulton-rendszerű ágyúk; ezek az ágyúk különleges zárókészülékkel vannak ellátva, úgyhogy nagy ellenállás mellett is elsüthetek. De megint csak ismétlem, minthogy nincs puskaporom, azt sűrített levegővel helyettesítem. Sűrített levegővel pedig a Nautilus szivattyúi bőségesen ellátnak.
- A sűrített levegő is hamar elfogy.
- Szükség esetén a Rouquayrol-készüléket is felhasználhatom. Csak egy csapot kell rászerelni. Egyébként, Aronnax úr, ön saját maga is tapasztalni fogja, hogy a tenger alatti vadászatokon nem sok levegőt fogyasztunk. És golyót sem.
- Mégis azt kell gondolnom, hogy a félhomályban, a levegőnél sokkalta sűrűbb vízben a lövés nem visz messzire, és aligha halálos.
- Professzor úr, az én fegyverem minden lövése halálos. Nincs az az élőlény, amelynek nyomban vége ne volna, ha eltalálom, még ha egész kis sebet ejtettem is rajta.
- Hogyhogy? Nem értem.
- A fegyverből mi nem közönséges golyót lövünk ki, hanem apró üvegtokot. Az üvegtokok acélhüvelybe vannak foglalva, végükön ólomnehezék van: tulajdonképpen apró leydeni palackok, nagyfeszültségű elektromos töltéssel. A leggyengébb ütődésre kisülnek, puszta érintésre kimúlik a legnagyobb állat is. Megjegyzem még, hogy a tokok csak négyes nagyságúak, közönséges puskába tíz darabot lehet egyszerre tölteni.
- Nem vitatkozom tovább, kapitány úr - mondtam, s felálltam az asztaltól. - Kérem a puskámat. Követem önt bárhová.
Nemo kapitány a hajó farába vezetett. Társaim kabinja előtt elhaladva beszóltam értük, és ők nyomban követtek.
Beléptünk egy kamrába, amely a gépterem mellett volt, s itt átöltöztünk a tenger alatti sétára.
XVI. SÉTA A TENGERFENÉKEN
Ebben a kamrában volt a Nautilus fegyvertára és a ruhatár elhelyezve. Tizenkét búvárruha függött a falon, ilyet kellett nekünk is a sétára felöltenünk.
Ned Land fanyalogva nézegette a felszerelést.
- Kedves barátom - mondtam neki -, bújjon csak be ebbe a ruhába. A Crespo-szigeti erdők ugyanis a víz alatt vannak.
- Úgy? - kiáltott fel csalódottan, mert már nagyon számított egy kis finom friss húsra. - És maga, tanár úr? Maga is belebújik ebbe a maskarába?
- Kénytelen vagyok, mester.
- Hát maga csak bújjon bele, tanár úr - felelte a szigonyos, s vállat vont. - Én ugyan fel nem veszem ezt a micsodát, hacsak erőszakkal rám nem húzzák.
- Senki se kényszeríti magát, Ned mester - mondta a kapitány.
- És te, Conseil? Nem félsz?
- Én mindenüvé követem a gazdámat - felelte a derék fiú.
A kapitány hívására két tengerész jött be. Segítettek nekünk átöltözni a nehéz, vízhatlan ruhába. A ruhák anyaga gumi volt, varrás nem volt rajtuk, s úgy készültek, hogy rugalmas s egyben ellenálló páncél gyanánt nagy nyomást is kibírjanak. A ruha ujjasból és nadrágból állt. A nadrág szára vastag, ólomtalpú bakancsban végződött. Az ujjas szövetét rézlemezek merevítették, s páncél gyanánt borultak a mellkasra, megvédve azt a víz nyomása ellen, de ugyanakkor szabad teret engedtek a légzésnek. Az ujjak simulékony kesztyűkben végződtek, és semmiképp sem gátolták a kéz mozgását.
Mint látható, ez a felszerelés sokkalta tökéletesebb, mint a XVIII. században feltalált s annyira magasztalt, formátlan búváröltözet, mint a parafamellény, a tengeri zubbony s mint a búvárharang stb.
Nemo kapitány s egyik társa, egy herkulesi termetű, hatalmas erejű férfi, Conseil és én, egykettőre magunkra öltöttük a búvárruhát. Már csak a fejünket kellett bedugni a fémgömbbe. Megkértem azonban a kapitányt, hogy előbb szemügyre vehessem a fegyveremet.
Az egyik matróz mindjárt kezembe adta. Az egyszerű szerkezetű fegyver acéllemezből készült, széles puskatusának üres belseje tárolta a sűrített levegőt, amely a ravasz megnyomásával egy szelepen át hatolt be a fémcsőbe. A puskatusban elhelyezett tölténytár húsz elektromos töltésű golyót tartalmazott, amelyek egy rugó segítségével önműködően jutottak a csőbe. A fegyver elsütése után a következő golyó kilövésre készen állt.
- Kapitány úr - mondtam -, a fegyver kitűnő és könnyen kezelhető. Alig várom már, hogy kipróbáljam. No de hogyan kerülünk a tenger fenekére?
- E pillanatban tíz méter mélységben állunk a tengerfenéken. Mindjárt indulunk, professzor úr.
- De hogyan jutunk ki a hajóból?
- Majd meglátja.
Nemo kapitány bedugta a fejét a fémgömbbe. Conseil velem együtt követte példáját. Még hallottuk, hogy a kanadai gúnyosan "sok szerencsét" kíván nekünk. Öltönyünk felső része menetes rézgallérban végződött, erre csavarták rá a fémsisakot. A három, vastag üveggel ellátott nyíláson át minden irányban kitekinthettünk, csak a fejünket kellett kissé a fémgömb belsejében elfordítanunk. A hátunkra akasztott Rouquayrol-készülék azonnal működésbe jött, mihelyt a védősisak rá volt erősítve a ruhára. Egész könnyen lélegzettem.
Övemben a Ruhmkorff-lámpával, puskával a kézben indulásra készen álltam. De őszintén bevallva, egy lépést sem tudtam tenni nehéz ruhámban. Az ólomtalpak a padlóhoz szegeztek.
Ámde a hajó személyzete számított erre, éreztem, hogy valaki betol a ruhatár mellett levő kis fülkébe. Társaimat is bevontatták. Hallottam, amint a légmentesen záródó ajtó becsukódik mögöttünk. Koromfekete sötétség vett körül bennünket.
Néhány perc telt el így a vaksötétben, majd valami éles, sípoló hangot hallottam s éreztem, hogy lábamból valami hidegség kúszik felfelé a mellemre. A hajó belsejéből, valószínűleg egy csapon át, vizet eresztettek kívülről a kamrába; a tengervíz csakhamar megtöltötte az egész kamrát. Majd megnyílt a Nautilus oldalába vágott ajtó. Derengő félhomály vett körül bennünket. Pillanat múlva már a tengerfenéken álltunk.
Hogyan is írhatnám le a lenyűgöző séta benyomásait? Nincsen szó, amely az előttem feltáruló csodát felidézze. A festő ecsetje is botladozik, mihelyt a víz különös fényhatásait adja vissza - hát még a toll!
Nemo kapitány ment legelöl, társa néhány lépésnyi távolságban követett bennünket. Conseiljel szorosan egymás mellett haladtunk, de a páncél miatt egyetlen szót sem válthattunk egymással. Már nem éreztem sem a ruhám, sem a bakancsom, sem a légtartályom súlyát, sem a vastag fémsisakét, amelyben úgy lötyögött a fejem, mint száraz dióbél a héjában. Felszerelésem a vízben annyit veszített súlyából, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya, s én most kellemesen tapasztaltam magamon az Archimédesz[9] által felfedezett fizikai törvény igazságát. Nem voltam már az a magammal tehetetlen tuskó, mint az imént a kamrában, sőt, elég szabadon mozogtam.
Meglepetten tapasztaltam, hogy a harminclábnyi mélységben még milyen erősen világítják meg a tengerfenéket a napsugarak. A víztömegen könnyen hatolt át a fény, s megtörte színeit. Száz méter távolságig tisztán megkülönböztettem a tárgyakat. Azon túl a mélység az ultramarin finom árnyalataiból a mélykékbe folyt át, s derengő, sejtelmes sötétbe borult a messzeségben. Mindenfelől víz fogott körül, s valóban olybá tűnt, mint a levegő, noha a víz sűrűbb a föld légkörénél, mégis csaknem olyan átlátszó. Fejem fölött a tenger tükörsima felszínét láttam. Bársonyosan sima fövényen jártunk, amelyet nem fodrozott meg a parti hullámok játéka. A csillogó homok, mint valami óriási tükör, verte vissza a tündöklő napsugarat. Innen ered tehát a víz molekuláinak vakító visszasugárzása! Elhiszed-e, kedves olvasó, hogy harminclábnyi mélységben is olyan tisztán láttam, mint fényes nappal a földön?
Negyedóráig mentem a szétmálló kagylók finom porával keveredő tündöklő homokon. A Nautilus hosszú teste, amely mint valami sziklaszirt meredt mögöttünk, lassanként eltűnt szemünk elől, de a jelzőlámpa sugárzó, élesen határolt utat hasított a messzeségben homályló vízbe, úgyhogy a sötétség beálltával is könnyű lesz visszatalálnunk a hajóhoz. Aki csak a földről látja a reflektor sugárkévéjét, nehezen képzelheti el ezt a fényhatást. A porszemecskékkel telített levegőben szikrázó ködhöz hasonlít a fénypászma, de a tengeren s a tenger alatt csodálatos tisztaságban terjednek az elektromos sugarak.
S mi folyton csak mentünk előre, mintha sosem érne véget a homokos síkság. Kezemmel félrerántottam a víz kárpitjait, de azok mögöttem megint összecsukódtak; lábam nyomát azonnal elmosta a víz.
Így haladtunk még egy darabig, amikor szemem előtt szilárd testek elmosódó körvonalai tűntek fel a távolban. Csodálatos sziklák felé közeledtünk, amelyeket tarka szőnyeg gyanánt borítottak el a gyönyörű virágállatok. S ekkor különleges, megkapó látványban volt részem.
Reggel tíz óra volt. A napsugár erősen ferde szögben esett a tenger tükrére, s mintha valami prizmán[10] hatolna át, megtört a vízben, s a szivárvány hét színére bontotta fel a kagylók, polipok, virágok, sziklák körvonalait. Csodálatos, felejthetetlen látvány! Megrészegültem a tobzódó színektől, a zöldek, sárgák, narancsvörösek, lilák, indigók, kékek kaleidoszkópszerű[11] összevisszaságától - mintha csak egy őrült festő palettájáról kerültek volna ide a színek! Milyen kár - gondoltam -, hogy nem válthatok most Conseiljel néhány szót, s nem mondhatom meg neki, milyen boldog izgalommal tölt el ez a csodálatos látvány - hogy lelkesülnénk, ujjonganánk mindketten! Milyen kár, hogy nem adhatom értésére jelbeszéddel a gondolataimat, mint Nemo kapitány a társának! Minthogy Conseiljel nem beszélgethettem, hát csak magamban beszéltem, hangosan ujjongtam a fejemre borított rézgömb alatt, s hiábavaló locsogásommal talán a kelleténél több levegőt is elfogyasztottam.
Conseilt is megállította e tündéri látvány. A derék fiú bizonyára azért állt meg, hogy sebtiben osztályozza a ritka virágállatokat és puhányokat. Polipok és tüskésbőrűek lepték el a földet. Mintha virágszőnyegen járnánk: a homok különféle íziszekkel, izomkorongjukkal tapadó tengeri rózsákkal, tengeri csillagokkal volt teleszórva. Mintha a najádok[12] keze szőtte volna a virágállatok finom csipkéjét, amely meglebbent a lépteink nyomán kerekedett könnyű hullámban. Fájt a szívem, amint lábam az ezernyi, szebbnél szebb puhánnyal borított földön taposott: fésűkagylók, kalapácsállatok, valósággal szökdellő Donax-kagylók, gyöngycsigák, vörössisakok, szárnyascsigák, s az óceán mindenféle élőlénye került a nehéz ólomtalp alá. De sietnünk kellett, s tovább mentünk; fejünk felett hullámzó hólyagmedúzák lengették ultramarin csápjaikat; opálos színekben játszó s halványrózsaszínű medúzák kékkel szegett ernyői védtek minket a napsugaraktól; a korongos medúzák foszforeszkáló fénye éjjel bevilágította volna utunkat.
Ez a csoda egy negyedmérföldnyi területen tárult elénk. De alig állhattam meg egy-egy pillanatra: Nemo kapitány máris intett, hogy kövessem. Csakhamar megváltozott a talaj. A homokos síkság után ragadós iszap következett, amelyet az amerikaiak "oaze"-nak[13] neveznek. Anyagát csak kovasavas vagy meszes kagylók képezik. Azután egy burjánzó tengeri moszatmezőn haladtunk át; a növényeket itt még nem mosta ki a talajból a víz. A dús, puha pázsit selymesebb volt, mint az emberi kéz által szőtt legfinomabb szőnyeg. A fejünk fölé is zöld sátor borult. A moszatok népes családjához tartozó tengeri növények - több mint kétezer fajtát ismer a tudomány - könnyű, sűrű szövedéke ringott a víz felszínén.
Megfigyeltem, hogy a zöld színű növények a tenger felszínéhez közel levő rétegeket, míg a vörös színűek a közepes mélységet kedvelik, a feketék s a barnák pedig egész ágyasokban s kertekben tenyésznek az óceán fenekén.
A tengeri moszatok a természet valóságos csodái: nincs az egész növényvilágban ezeknél rendkívülibb alakzat. Közöttük vannak a földkerekség legapróbb s legnagyobb növényei. E szabad szemmel láthatatlan, apró növényekből negyvenezer egyedet számoltak meg öt négyzetmilliméternyi területen, de találtak ötszáz méternél hosszabb hólyagmoszatokat is.
Másfél óra telhetett el azóta, hogy kiszálltunk a Nautilusból. Délfelé járt az idő. Ezt abból következtettem, hogy a nap sugarai már nem törtek meg, hanem függőlegesen estek fejünkre. A varázslatos színek lassanként elfakultak, a smaragd, zöld és zafírkék árnyalatok elmosódtak. Egyenletes ütemben folytattuk utunkat; lépteink meglepő erővel döngtek a talajon. A vízben a legkisebb zaj is bámulatos sebesen terjed - négyszer akkora gyorsasággal, mint a földön -, ezt fülünk nem szokta meg.
A talaj most erősen lejtősödött. A fény egyenletes színezetet öltött. Százméternyi mélységre jutottunk, s tíz atmoszféranyomás nehezedett ránk. De különleges búvárruhámban semmit sem szenvedtem a nagy nyomástól. Csak az ujjak ízületeiben éreztem valami bizsergést, aztán ez a kis kellemetlenség is elmúlt. A szokatlan öltözetben megtett kétórai séta cseppet sem fárasztott ki. A víz meglepő könnyűvé tette mozdulataimat.
Háromszáz lábnyi mélységben már csak haloványan derengett a napsugár. A tündöklő ragyogást vöröses alkonyati fény váltotta fel, mint amikor a nappal éjszakába hajlik. De még eleget láttunk, hogy megtartsuk az irányt: nem volt még szükségünk a Ruhmkorff-készülékre.
Nemo kapitány egyszerre csak megállt. Megvárta, míg utolérem, s ekkor ujjával az árnyékból kibontakozó tömör sötét foltra mutatott. Nem nagy távolságra volt tőlünk.
A Crespo-szigeti erdő - gondoltam.
Valóban az volt.
XVII. ERDŐ
Az erdő széléhez jutottunk. Nemo kapitány óriási birtokai közül ez az erdő bizonyára a legszebb. A sajátjának tekintette, s olyan jogokat gyakorolt itt, mint a földön valaha az első emberek. De kicsoda vitatná el a kapitánytól tenger alatti birtokát? Akad-e még egy elszánt úttörő, aki idemerészkedne a fejszéjével, hogy irtást vágjon a sötét rengetegben?
Az erdőben hatalmas nagy, fa alakú növények tenyésztek, s amint a terjedelmes boltozat alá értünk, azonnal feltűnt nekem, milyen különösen nőnek itt az ágak ilyet én még sosem láttam.
A talajból kisarjadó fű, a bokrokon az ág, mind, mind az óceán felszíne felé igyekezett. Egyetlen inda sem kúszott a földön, egyetlen ágacska sem hajolt meg, nem növekedett vízszintes irányban. A legvékonyabb rostocska, szalagocska is drótegyenesen állt. A moszatok és liánok[14] mereven, függőlegesen nőttek felfelé, amint a víz sűrűsége parancsolta. Amikor kezemmel félrehajtottam a mozdulatlan növényeket, rögtön visszatértek eredeti helyzetükbe. A függőlegesség törvénye uralkodott ebben az erdőben.
Szemem csakhamar megszokta ezt a furcsa erdőt, mint ahogyan a bennünket körülvevő félhomályhoz is hozzászoktam. A talajból hegyes kövek meredeztek, folyton kerülgetnünk kellett őket. A tenger alatti növényzet itt elég dúsan tenyészett, gazdagabb volt, mint a sarkvidéken vagy az egyenlítő táján, ahol kevesebb fajta terem meg. Az első percekben azonban minduntalan összecseréltem a növényeket és az állatokat: a virágállatokat virágoknak néztem, a növényeket meg állatoknak. De ki ismerte volna itt ki magát? A tenger alatti világ faunája és flórája[15] nagyon hasonlít egymásra.
Megfigyeltem, hogy a növények itt csak egész lazán kapaszkodnak meg a talajban. Gyökerük nincs, s a szilárd testekben, homokban, kagylókban, az állatok meszes héjában, kavicsokban csak támaszt keresnek s nem életet adó erőt. Ezek a növények önmagukból fakadtak, létük eleme a víz, ez táplálja, neveli őket. A tengeri növények nagy része nem hajt levelet, hanem szeszélyes alakú, lemezszerű képződmények nőnek ki belőlük, színskálájuk nem nagy, csak rózsaszín, kárminpiros, zöld, olajbarna, rőt és barna árnyalatokban tenyésznek. Természetes valóságukban láttam itt a Nautilus herbáriumában[16] lepréselt példányokat, egy sereg tengeri növényt. Egyiknek sincs virága. "Furcsa elem, s mily különös rendellenesség! A tengerben virágoznak az állatok, de a növényeknek nincsenek virágaik!" - mondta egy szellemes természetrajztudós.
A cserjék között, amelyek akkorák voltak, mint a mérsékelt égöv fái, a nedves árnyékban egész bokrokban tenyésztek a virágállatok: a növényállat-sövények felett korallok bólogatták csíkozott ágaikat, zoanthária-bokrok virultak, s hogy teljes legyen az érzékcsalódás: repülőhalak szálltak ágról ágra, mint valami kolibrisereg, lépteink elől pedig, mint megannyi szárcsa, rebbentek fel a felriasztott tengeri fecskék.
Egy óra tájt Nemo kapitány jelt adott a pihenőre. Nagyon megörültem ennek; leheveredtünk hát egy cserje alá, melynek hosszú, keskeny, kard alakú levelei nyílegyenesen meredtek felfelé.
Remek volt a pár percnyi pihenés, csak azt sajnáltam, hogy nem beszélgethettünk egymással. Lehetetlen volt akár egy szót is váltanunk. Vastag rézfejemet odadugtam Conseiléhez, s láttam, hogy a derék fiú szeme boldogan csillog; úgy közölte velem megelégedését, hogy nyakát mulatságosan tekergette, fejével hevesen bólogatott bent a gömbben.
Roppantul meglepett, hogy négyórás sétánk után még mindig nem korog a gyomrom az éhségtől. Nem tudnám megmondani, hogy mi ennek az oka. De nagyon elálmosodtam, s ez a búvárokkal mindig megtörténik. Csakhamar le is csukódott a szemem a vastag üveg alatt, s leküzdhetetlen álmosság vett rajtam erőt; kábultságot már előbb is éreztem, és csak a folytonos mozgással tudtam leküzdeni. Nemo kapitány és öles termetű társa is leheveredett a kristálytiszta vízben, gondolom, ők is elszenderedtek.
Fogalmam sincs róla, meddig aludtam; de amikor felébredtem, úgy tűnt, mintha a nap már a látóhatár felé hajlanék. Nemo kapitány már felkelt, s én is nyújtogatni kezdtem tagjaimat - s ekkor rémületemben egyszerre talpraszöktem.
Néhány lépésnyi távolságban egy förtelmes, méternyi magas tarisznyarák meresztette rám, ugrásra készen, sanda szemét. Borzadás fogott el, pedig a vastag búvárruha bizonyára megvédett volna az állat harapása ellen. Ebben a pillanatban Conseil és a matróz is felébredt. Nemo kapitány intett társának, s az undorító páncélosra mutatott. Ez a puskatussal rögtön agyonverte, s én láttam, hogy rángatóznak végső vonaglásában a szörny hosszú lábai.
E váratlan találkozás gondolkodóba ejtett: a sötét tengerfenéken ennél sokkalta veszedelmesebb állatok is tanyázhatnak, ezeknek a támadása ellen aligha véd meg a búváröltözet. Eddig nem gondoltam a veszéllyel, de most elhatároztam, óvatos leszek. Úgy számítottam, hogy sétánk ezzel a pihenővel amúgy is véget ér. Tévedtem: Nemo kapitány nem fordult vissza, hanem tovább folytatta veszélyes útját.
A talaj mindinkább lejtősödött, s mi egyre meredekebben ereszkedtünk le a mélységbe. Három óra tájban egy keskeny völgybe értünk. Százötven méternyi mélységben, meredek sziklafalak között vezetett utunk. Tökéletes felszerelésünk segítségével kilencven méterrel mélyebbre jutottunk el a végső határnál, amelyet a természet idáig az embernek tenger alatti előretörésében megszabott.
Azt mondottam: százötven méter mélységben jártunk, noha nem volt nálunk semmiféle műszer a mélység megmérésére. Tudtam azonban, hogy a napsugár a legtisztább tengervízben sem hatol mélyebbre. Teljes sötétség vett most körül bennünket. Tízlépésnyi távolságból sem ismertük fel a tárgyakat. Tapogatózva mentem előre; s egyszerre csak éles, fehér fény vetődött a földre. Nemo kapitány működésbe hozta elektromos készülékét. A társa, majd Conseil és én követtük példáját. Egy csavar megforgatásával érintkezésbe hoztam a tekercset az üvegcsővel, s most a négy lámpa fényében huszonöt méteres körzetben felragyogott a tenger.
Nemo kapitány mind messzebbre tört előre a sötét erdő mélyébe. A bozót egyre ritkább lett. Egyre mélyebb rétegekbe hatoltunk le, s megfigyeltem, hogy a növényi élet hamarabb fogyatkozik meg, mint az állati. Ebben a kopár talajban a tengeri növények már nem termettek meg, de csak úgy hemzsegtek még körülöttünk a csodálatos élőlények: a virágállatok, ízeltlábúak, puhányok és a halak.
Továbbmentünk, s én azt vártam, hogy a Ruhmkorff-készülékek fénye idecsalogatja majd a sötét mélység tengerlakóit. Ha elő is bújt valami állat, az is jó távol maradt, úgyhogy a vadász, sajnos, nem bírta puskacsőre kapni. Nemo kapitány útközben többször is megállt, arcához emelte fegyverét, figyelmesen célzott, aztán mégsem sütötte el a puskát, hanem továbbment.
Négy óra tájt elérkeztünk végre a mesébe illő kirándulás céljához. Fenséges, komor, nagy sziklafal állta el utunkat. Egymásra torlódó, óriási kőszirtek meredtek a magasba; sötét barlangok tátongtak a gránitban, de a sziklafal megmászása lehetetlen feladat lett volna. A Crespo-sziget meredek partja előtt álltunk. Itt kezdődik a szárazföld.
Nemo kapitány hirtelen megállt. Intett, s mi is megálltunk. Szívesen továbbmentem volna, hogy meglássam, mi van a sziklafal fölött, de nem mehettem tovább. Nemo kapitány birtoka itt véget ért, s ő nem akarta átlépni a határt. Ez már a föld: az ő lába azt többé nem tapodja.
Megindultunk hát visszafelé. Nemo kapitány megint a kis csapat élére állt, s biztosan, tétovázás nélkül vezetett bennünket. Úgy vettem észre, hogy idefelé más úton jöttünk. Az új út nagyon meredek s igen fárasztó volt; gyorsan közeledtünk a tenger felszínéhez. De a magasabb rétegekbe való átmenet nem történt olyan hirtelen, hogy szervezetünk megsínylette volna a víznyomás csökkenését, nem is vezetett belső sérülésekhez, mint ahogyan az a búvároknál megtörténik, s gyakran életükbe kerül. Egyre világosabb lett körülöttünk, nemsokára megláttuk a napvilágot. Minthogy a nap már lemenőben volt, a tárgyak körvonalai a fénytörésben ismét szivárványszínben játszottak.
Tíz méter mélységben jártunk a felszín alatt, s ekkor egyszerre csak rengeteg sok különféle apró halacska közé kerültünk, annyian voltak, s oly élénken cikáztak körülöttünk, mint a levegőben a madarak. De semmiféle tengeri vad sem került szemünk elé, amelyet érdemes lett volna leteríteni.
Hirtelen észrevettem, hogy Nemo kapitány vállához kapja a fegyvert, s valamit megcéloz vele a bozótban. Elsült a puska, halk hörgést hallottam, s az állat, mintha villám sújtotta volna, alig pár lépésnyire tőlünk, holtan összerogyott.
Pompás tengeri vidra volt, az egyetlen négylábú, amely a tengerben él. Nagyon értékes zsákmány volt ez a másfél méter hosszú állat. Szőre hátán gesztenyebarna, hasán ezüstös színű, gyönyörű prémje nagyon keresett cikk az orosz és a kínai szőrmepiacon; ez a finom, fényes szőrű példány legalább kétezer frankot megér. Megcsodáltam ezt a furcsa emlős állatot: feje kerek, füle kurta, szeme kerek, fehér bajsza olyan, mint a macskáé, úszóhártyás lábán karmok vannak, farka bozontos. Becses állat, a halászok mindenütt üldözik, így hát kipusztulóban van, s jobbára már csak a Csendes-óceán északi tájain lelhető fel.
Kísérőnk vállára kapta a vidrát, s folytattuk utunkat.
Egy óra hosszat sík, homokos talajon jártunk. Gyakran alig két méter mélységben voltunk már csak a tenger színe alatt. Megfordított tükörképünket ilyenkor tisztán verte vissza a víz: furcsa volt néznem, hogy felettünk ugyanolyan kis csapat halad, mint mi magunk, pontosan mímeli minden mozdulatunkat, csakhogy éppen fejjel lefelé jár, és lábai a levegőben kalimpálnak!
Még egy érdekes megfigyelést tettem. Sötét felhők kerekedtek felettünk, gyorsan összetorlódtak, majd ismét szétfoszlottak. Aztán rájöttem, hogy mégsem felhőket látok, hanem a tenger hol magasabb, hol alacsonyabb hosszú hullámai, a szétomló tajték könnyű bárányfelhők gyanánt fehérlett a vízben. Egy-egy nagy madár repült el felettünk: világosan láttam a tenger tükrén átsuhanó árnyékát.
Csakhamar tanúja lehettem a legszebb lövésnek, amely a vadászember szívét megörvendeztetheti. Egy nagy madár - egészen tisztán láttuk - kiterjesztett szárnnyal ereszkedett alá a tengerre. Amikor már csak néhány méternyire volt a víztől, Nemo kapitány társa célba vette, s elsütötte fegyverét. A madár holtan bukott alá, szinte az ügyes vadász lába elé. Ez azonnal megragadta; a tengeri madarak egy csodálatos példánya volt, a legszebb fajtájú albatrosz.
Vesztegelés nélkül folytattuk tovább utunkat. Két óra hosszat homokos síkságon, majd tengeri fűvel benőtt réteken haladtunk át. Itt nagyon nehezen jutottunk előre. Őszintén megvallva, ki voltam már merülve, s ekkor egyszerre csak halovány fényességet pillantottam meg a sötét vízben; a fény félmérföldnyi távolságból érkezett hozzánk. A Nautilus jelzőlámpája volt. Húsz perc múlva tehát a hajón leszünk, s ismét könnyen lélegzem - gondoltam -, az volt ugyanis az érzésem, hogy a hátamon levő készülékben kevés már az oxigén. De ekkor közbejött valami, amivel semmiképp nem számoltam, s ez a váratlan közjáték kissé késleltette visszatérésünket.
Vagy húsz méterrel maradtam el vezetőnk mögött, amikor egyszerre csak láttam, hogy Nemo kapitány hirtelen megfordul, s egyenesen felém tart. Megragadott a vállamnál, s lenyomott a földre. Társa ugyanezt tette Conseiljel. Első percben nem tudtam, mire véljem a hirtelen megrohanást, de azután megnyugodva láttam, hogy a kapitány is lefekszik mellém a földre, és úgy is marad, mozdulatlanul.
Ott feküdtem hát a földön, egy csomó tengeri fű alatt. Amikor felemeltem fejem, láttam, hogy foszforos fényben szikrázó, óriási állatok viharzanak el felettünk.
Ereimben megfagyott a vér! Hiszen ezek cápák, rettenetes cápák - jaj nekünk, ha észrevesznek! Egy hím meg egy nőstény, két hatalmas farkú, félelmetes állat, hideg, üveges szemekkel, a szájuk körüli nyílásokból foszforeszkáló anyagot lövellnek ki magukból. Tűzokádó, förtelmes szörnyetegek, vasállkapcsuk egyetlen harapással mindenestül szétmorzsolja az embert! Nem tudom, hogy a hasmánt fekvő Conseil osztályozta-e őket sebtiben, de jómagam semmi esetre sem állíthatom, hogy ezüstös színű hasukat, félelmetes pofájukból meredező hegyes fogaikat a természetrajztudós szemszögéből figyeltem volna, hanem úgy meredtem rájuk, mint a halálra ítélt áldozat a hóhéraira.
Szerencse, hogy ezek a telhetetlen étvágyú állatok rosszul látnak. Barnás uszonyukkal éppen csak súroltak bennünket, elfújtattak mellettünk anélkül, hogy észrevettek volna minket. Szinte csodának köszönhettük, hogy megmenekültünk: mert bizony életünk az imént nagyobb veszélyben forgott, mintha az erdő kellős közepén tigrissel kerültünk volna szembe.
Félórával később, a villamos fénypászma fényétől vezetve, elérkeztünk a Nautilushoz. A nyitva hagyott külső ajtón át beléptünk az első kamrába. Nemo kapitány becsukta mögöttünk az ajtót, s megnyomott egy gombot. Hallottam, amint a hajó belsejében megindulnak a szivattyúk, éreztem, mint apad a kamrában a víz. Néhány perc múlva a kamra kiürült. Megnyílt a belső ajtó, s mi beléptünk a ruhatárba.
Itt nagy nehezen kihámoztak bennünket a búvárruhából. Annyira fáradt voltam, hogy alig álltam már a lábamon az álmosságtól. Rögtön a szobámba mentem, s még mindig e különös tenger alatti séta emlékeitől eltelve, nyugovóra tértem.
XVIII. NÉGYEZER MÉRFÖLD A CSENDES-ÓCEÁN ALATT
Másnap, november 18-án, teljesen frissen ébredtem. Nyomát se éreztem az előző esti fáradtságnak. Felmentem a tetőre; a másodkapitány épp ekkor kiáltotta el mindennapi mondókáját. S ekkor az a gondolatom támadt, hogy ezek a szavak bizonyára a tengeri helyzetre vonatkoznak, helyesebben mondva azt jelentik: "A látóhatáron semmi sem észlelhető!"
S valóban: az óceán végtelen pusztaság gyanánt terült el előttünk. Még egy vitorla sem fehérlett a távolban. Az éj folyamán a Crespo-sziget hegyormai is eltűntek. A tenger elnyelte a fénytörés színeit, csak a kéket verte vissza szerteszét, s gyönyörű mély indigóba[17] öltözött. A játékos fény habos sávokat rajzolt a lágy hullámokra.
Önfeledten gyönyörködtem az elbűvölő tengeri tájban, amikor a tetőn megjelent a kapitány. Tudomást sem véve jelenlétemről, műszereivel egy egész sor csillagászati észlelést végzett, s midőn ezzel elkészült, nekitámaszkodott a fényszórófülkének, s az óceán végtelen messzeségébe merült a tekintete.
Időközben vagy húsz matróz jött fel a fedélzetre, csupa erőteljes, jól megtermett férfi. Az éjszaka folyamán kivetett hálókat húzták fel. A Nautilus matrózai bizonyára sokféle nemzet fiai voltak, de valamennyit európainak néztem. Ha nem tévedek, voltak köztük írek, franciák, több szláv, egy görög vagy krétai. Különben igen szűkszavúak voltak valamennyien, s egymás közt azon a különös nyelven beszéltek, amelynek még csak nem is sejtettem az eredetét. Így hát meg sem próbáltam, hogy kérdéseket intézzek hozzájuk.
A hálókat felhúzták a hajóra. A normandiai partokon használják ezeket a fenékvonó hálókat. Voltaképpen széles szájú zsákok, amelyeket egy úszó rúd tart kibontva; nyílásukat pedig, mint valami örv, megmerevíti az alsó szemeken átfűzött vaslánc, s amikor a tenger fenekén vontatják őket, mindent felsöpörnek, ami utjukba esik. S milyen érdekes a mai zsákmány! E halakban dús tájék legremekebb példányai kerültek a hálóba: ördöghalak, amelyeket mulatságos fickándozásuk miatt bohóchalnak is neveznek, vörös gyűrűzetű, kígyózó íjhalak, gyorsan ható mérget kiválasztó, nyúl fejű gömbhalak, néhány zöldesbarna ingola; voltak itt még tőkehalak, különböző fajtájú gébek, végül néhány nagyobb hal, egy dudoros fejű, méteres makrahal, néhány szép, kék-ezüsttel tarkázott bonitó, s három pompás tonhal: lám, ezek a fürge halak se bújhattak ki a vontatóhálóból!
Számításom szerint vagy ezer font[18] hal lehetett a hálóban. Szép fogás, de nincs benne semmi meglepő, hiszen több óra hosszat vontatják a hálókat. El vagyunk látva tehát a legkitűnőbb minőségű élelemmel, a villanyfény vonzása és a hajó gyorsasága pedig lehetővé teszi, hogy a készletet bármikor megújítsuk.
A halakat egy nyíláson át azonnal az éléstárba öntötték. Egy részük frissen kerül az asztalra, a többiből a hajón konzervet készítenek.
A halászat véget ért, a Nautilus friss levegőt kapott. Úgy gondoltam, mindjárt a víz alá merül, s útját a mélységben folytatja. Már azon voltam, hogy visszatérek a szobámba, amikor Nemo kapitány minden bevezetés nélkül e szavakkal fordult felém:
- Látja, professzor úr, az óceán valóban él! Hol haragos, hol lágyan simogató. Tegnap este velünk együtt szenderült el - s nézze, milyen derűsen ébred a nyugodalmas éjszaka után!
Nocsak! Hol maradt a "jó reggelt!"? Ez a különös férfiú úgy beszél velem, mintha egy percekkel ezelőtt megszakított társalgást folytatna.
- Nézze csak! - mutatott a tengerre. - Most költögeti csókjaival a nap! Így éled újjá minden reggel a fényben. S milyen érdekes tanulmány megfigyelni, hogyan működik a tenger szervezete! Hallgatni az érverését, a lélegzetét... Milyen igaza volt a tudós Maurynak, amikor megállapította, hogy a tenger áramlása éppoly szerves, valóságos valami, mint az állatok vérkeringése.
Az volt az érzésem, hogy a kapitány nem vár tőlem semmiféle választ; fölöslegesnek tartottam tehát, hogy "Igen!", "Úgy van!" közbeszólásokkal udvariaskodjam. Hosszú szünetet tartott minden mondat után, mintha csak hangosan gondolkodna. Tudomást sem vett a jelenlétemről.
- Igen - mondta -, az óceánban állandó a körforgás. Ezt a hőmérsékleti változások, a só és a mikroorganizmusok[19] jelenléte magyarázza. A hő különböző sűrűségű rétegekre osztja a vizet, ez okozza az áramlatokat s ellenáramlatokat. A párolgás északon majdnem semmi, az egyenlítő tájain viszont nagyon erős, s ennek folytán a trópusi és a sarki víz állandó áramlásban van egymás felé. Rájöttem arra is, hogy van egy felülről lefelé és alulról felfelé való áramlás is: ez az óceán lélegzése. Észrevettem, hogy a tengervíz molekulái felmelegszenek a felszínen, s ismét a mélybe süllyednek, itt két fokkal a fagypont alatt érik el a legnagyobb sűrűséget, azután még erősebben lehűlnek, könnyebbé válnak, s ekkor megint felszállnak a felszínre. Majd meglátja a sarkvidéken, hogy ez a jelenség milyen következményekkel jár, s akkor megérti, hogy a természet törvénye folytán miért fagy meg a víz csupán a felszínen!
A kapitány szavait hallgatva ezt kérdeztem magamban: "Hogyan? Ez a vakmerő ember a sarkvidékre is elvisz bennünket?"
Nemo kapitány most elhallgatott. Szemét a tengerre függesztette: az elemre, amelyet ő szüntelenül s oly behatóan tanulmányozott.
- A só óriási mennyiségben fordul elő a tengerben, professzor úr - folytatta kis szünet után. - Ha kivonnánk a tengervízben feloldott állapotban levő sót, négy és félmillió köbmérföld mennyiségű tömeget nyernénk, mely a földtekén szétteregetve tíz méter vastag réteget képezne. S ne gondolja, hogy a sónak nincs fontos szerepe. Nem! A sós víz nehezebben párolog, a só meggátolja a szeleket, hogy túl sok párát hajtsanak el a vízről; ha ez nem így volna, az óriási mennyiségben lecsapódó pára a mérsékelt égöv alatt özönvizet okozna. A sónak óriási szerepe van, a só tartja a földtekén gazdaságos egyensúlyban a természeti erők működését! - Nemo kapitány elhallgatott. Hirtelen felállt, néhány lépést tett a fedélzeten, majd ismét visszatért mellém. - De az ázalékállatok szerepe sem kevésbé fontos - folytatta. - Ezek a megszámlálhatatlan sokaságú, parányi élőlények milliószámra élnek egyetlen csepp vízben: nyolcszázezer egyed súlya mindössze egy milligramm. Az ázalékállatok elnyelik a sót, áthasonítják a víz szilárd elemeit, korallokat és madreporákat[20] készítenek, valódi szárazföldet teremtenek a mészrészecskékből! Ha a vízcseppből az ásványi táplálékot elvonjuk, könnyebbé válik, felszáll a felszínre, elnyeli a párolgás folytán visszamaradt sót, ettől ismét nehezebbé válik és a mélybe süllyed, s új anyagot visz az ázalékállatocskáknak, amelyet azok ismét elnyelnek. Így kettős áramlás keletkezik, felfelé és lefelé; örökös élet, örökös mozgás minden! Az óceánban az élet sokkal elevenebb, sokkal dúsabb, mint a szárazföldön, a víz minden részébe elhatol. Igen, az óceán élete végtelen! Halálos elem az ember számára - úgy mondják -, de az állatok miriádjainak a víz az éltető eleme - s az én éltető elemem is!
Átszellemült arccal mondotta Nemo kapitány e szavakat, s én mélységes meghatottsággal hallgattam.
- Igen - tette hozzá -, a tengerben van csak igazi élet! Víz alatti városokat fogok tervezni, hajóházakat, amelyek, mint a Nautilus, minden reggel felszállnak a tenger tükrére lélegzetet venni! Szabad, mindenkitől független városokat! Különben, mit lehet tudni, hogy valami zsarnok nem...
Nemo kapitány indulatosan legyintett, mintha valami komor gondolatot akarna elhessegetni, s be sem fejezve a mondatot, most egyenesen hozzám fordult:
- Professzor úr - kérdezte -, tudja-e ön, hogy milyen mély az óceán?
- Azt tudom, kapitány úr, amit a fontosabb mérésekből megtudtunk.
- Mondhatna néhány számot, hogy szükség esetén helyesbíthessem az adatokat?
- Szívesen megmondom, ami éppen eszembe jut. Ha nem tévedek, az Atlanti-óceán északi részén nyolcezer-kétszáz méter átlagos mélységet mértek, a Földközi-tengerben pedig kétezer-ötszázat. A legérdekesebb méréseket az Atlanti-óceán déli részén végezték a harmincötödik fok közelében, ahol tizenkétezer, tizennégyezer-kilencvenegy és tizenötezer-száznegyvenkilenc méter mélységet találtak. Általában azt állítják, hogy ha a tengerfenék szintje egyenletes lenne, úgy az átlagos mélysége hét kilométer volna.[21]
- Nos, professzor úr - felelte a kapitány -, remélem, hogy ennél jóval többet mutathatunk önnek. Egyébként a Csendes-óceán átlagos mélysége azon a részen, ahol most járunk, mindössze négyezer méter.
Ezt mondván, a kapitány megfordult, a lejárathoz sietett, s eltűnt a mélységben. Követtem őt, s a nagy szalonba mentem. A hajócsavar máris megindult; a sebességmérő húsz mérföldes óránkénti sebességet jelzett.
A következő napokban s az egymás után tűnő hetekben a kapitány nagyon ritkán szerencséltetett látogatásával. Egész ritka időközökben láthattam. Másodtisztje rendszeresen rögzítette a földrajzi helyzetet, s rávezette a térképre úgy, hogy a Nautilus útját mindenkor pontosan követhettem.
Conseil és Ned hosszú órákat töltött társaságomban. Conseil beszámolt barátjának csodálatos sétánkról a tengerfenéken; a kanadai már megbánta, hogy nem jött velünk a kirándulásra. Én nagyban reménykedtem, hogy lesz még alkalmunk az óceáni erdők megtekintésére.
Csaknem mindennap megnyíltak néhány órára a szalonablak fedőlemezei, s szemünk nem tudott betelni a titokzatos tenger alatti világ csodás látványával.
A Nautilus délkeleti irányban haladt, száz-százötven méternyi mélységben. Egyszer azonban, nem tudom, milyen szeszély folytán, ferde irányban lehatolt oldalszárnyai segítségével kétezer méter mélységre. A hőmérő négy egész huszonöt század fokot mutatott; ebben a mélységben a hőmérséklet, úgy látszik, minden szélességi fokon egyforma.
November 26-án reggel három órakor a Nautilus a százhetvenkettedik hosszúsági fok alatt áthaladt a Ráktérítőn. 27-én már feltűntek a Sandwich-szigetek, ahol a híres Cook kapitány[22] 1779. február 14-én halálát lelte. Az indulás óta ekkor már 4860 mérföldet tettünk meg. Reggel, amikor felmentem a fedélzetre, két mérföldnyire, szél irányában, megpillantottam a hét szigetből álló szigetcsoport legjelentősebbikét, Hawaiit. Tisztán láttam a megművelt partszegélyt, a parttal párhuzamosan vonuló hegyláncokat, a tűzhányók közül kiemelkedő, 4200 méter magas Mouna Keát. A Nautilus hálói itt gazdag fogásra tettek szert; legérdekesebbek voltak a legyezőhalak, s a kecses alakú, lapos polipok, amelyek csupán ezen az óceáni tájon tenyésznek.
A Nautilus állandóan délkelet felé tartott. December 1-én a száznegyvenkettedik fok mentén áthaladt az egyenlítőn, s ugyanazon hónap 4-én, gyors utazás után, melyen semmi rendkívüli nem történt, már a Marquises-szigetcsoport vizeibe értünk. Három mérföldnyi távolságban, a déli szélesség 8° 57'-e s a nyugati hosszúság 139° 32'-e alatt megpillantottam a francia birtokban levő szigetcsoport legnagyobb szigetét, a Nouka Hivát s a Martin-fokot. De csak a látóhatárra rajzolódó, erdőborította hegyeket láttam, mert Nemo kapitánynak nem volt kedve a parthoz közeledni. Gyönyörű halak kerültek itt ki a hálókból; a világ legízletesebb húsú halai, csupa olyan hal, hogy örömét leli bennük a hajószakács.
Miután elhagytuk a francia zászló védelme alatt álló bájos szigeteket, december 4-e és 11-e között a Nautilus közel kétezer mérföldet tett meg. Útközben óriási tömegű polippal találkoztunk. Ezek a különös puhányok a szépia közeli rokonai. Az olasz halászok kalamájónak nevezik őket; a fejlábúak osztályához és a kétkopoltyúsok családjához tartoznak, mint a szépia és a vitorláscsiga. A polipot behatóan tanulmányozták az ókori természetrajztudósok - és ha hihetünk Athenaiosznak, a Galenus[23] előtt élt görög orvosnak, a polip nemcsak az agora[24] szónokainak hasonlataiban jutott előkelő szerephez, hanem a gazdag athéni polgárok asztalán is kedvelt csemege volt.
A Nautilus a tömérdek puhánnyal december 9-ről 10-re virradó éjjel találkozott, s ez érthető, mert a polipok különösen éjjel vonulnak. Milliókra s milliókra ment a számuk. A heringek és a szardíniák útvonalát követve, a mérsékelt égövből vonultak a melegebb vizekbe. A vastag kristály üvegablakon át figyeltük, amint mozgató tömlőjük segítségével rendkívüli gyorsasággal úsznak, mégpedig hátrafelé, s mint üldözik a halakat s puhányokat, mint eszik meg a kisebbeket, s mint falják fel őket a nagyobbak, mint mozog leírhatatlan összevisszaságban, eleven kígyók gyanánt, mind a tíz hosszú lábuk, amelyet a természet felrakott a fejükre. A gyorsmenetű Nautilus órákon át úszott a puhányok között, hálói óriási mennyiségű polipot fogtak ki.
Csodálatosnál csodálatosabb látványban volt részünk utazásunk alatt a tengeren. Az óceán végtelen változatosságban teregette elénk színeit. Mint valami örökösen változó színpadon, folyton más és más volt a díszletezés, más a rendezés; de szemünk a víz kellős közepén nemcsak a természet művében gyönyörködhetett - behatolhattunk az óceán legfélelmetesebb titkaiba is.
December 11-én a nagy szalonban olvasgattam. Ned Land és Conseil a nyitott acélfalon át figyelte a tündöklően megvilágított vizet. A Nautilus mozdulatlan volt. Színültig telt tartályokkal, ezerméternyi mélységben tartózkodott: az óceánnak ez a mély rétege jóformán lakatlan, csak az óriási halak járnak nagy ritkán errefelé.
Jean Macé[25] kedves könyvét, "A gyomor kiszolgálói"-t olvastam, s élveztem az ötletesen kifejtett tanulságokat, amidőn Conseil egyszerre csak hátraszólt:
- Méltóztassék a tanár úr egy pillanatra ide fáradni - mondta különös hangon.
- Mi az, fiam, mi történt?
- Tessék csak idejönni...
Felálltam, az ablakhoz mentem s a párkányra könyökölve kitekintettem.
A fényszóró vakító világosságában óriási, fekete, mozdulatlan tömeg meredt a vízben. Figyelmesen megnéztem, s találgattam, miféle óriási cet lehet. Egyszerre csak észbe kaptam...
- Hiszen ez egy hajó! - kiáltottam fel meglepetten.
- Úgy van - mondta a kanadai. - Megroncsolódott, elsüllyedt hajó.
Ned Landnek igaza volt. Hajó volt, csakugyan: az elvágott kötélzet a láncokon lógott még. A hajótest, úgy láttam, jó állapotban van, alig néhány óra előtt történhetett a szerencsétlenség. A fedélzetről meredező három kurta csonk arra mutatott, hogy a zátonyra futott hajó végső szükségben feláldozta árbocait. De hiába döntötték ki az árbocokat, oldalnak dőlt és megtelt vízzel; most is bal oldalán feküdt. Megrendítő volt ez a magános roncs a tengerfenéken; a fedélzet irtózatos képet mutatott. Hullák feküdtek rajta, a kötélzetbe gabalyodva! Négyet számláltam meg - férfiak voltak, az egyik a kormány mellett állt... Aztán egy asszonyt pillantottam meg; a kabinablakon kihajolva, karjában egy gyermeket tartott. Egészen fiatal asszony... A Nautilus lámpáinak fehér fényében láttam az arcát; még nem indult oszlásnak a vízben. Óriási erőfeszítéssel feje fölé emelte gyermekét, s a szegény kicsike szorosan átölelte anyja nyakát... A négy matróz arca iszonyatos volt: görcsös erőlködéssel igyekeztek a kötelek közül szabadulni, s e rettentő küzdelem végső vonaglásában érte el őket a halál. Csak a kormányos maradt mindvégig nyugodt: őszbe csavarodott haja halántékához tapadt, komoly, elszánt arcában szeme előre tekintett, s keze oly keményen markolta a kormányt, mintha tovább vezetné a hajótörött háromárbocost az óceán sötét mélyén...
Minő jelenet! Némán, szívdobogva bámultunk ki az ablakon; hiszen a katasztrófa szemtanúivá váltunk jóformán, mintegy fényképre rögzítve láttuk magunk előtt az utolsó perceket! S már láttam: izzó szemű, óriási cápák közelednek a hajótörés színhelye felé. Az emberhús szaga csalta ide a mohó halakat!
A Nautilus ezalatt megfordult, s körüljárta a roncsot, s én a farra rögzített tábláról leolvashattam az elmerült hajó nevét: Florida, Sunderland.
XIX. VANIKORO
A Florida katasztrófájának megrendítő látványa volt az első ilyen élményünk a hajón. De amióta a Nautilus sűrűbben járt útvonalon futott, gyakran láttunk a tengervízben lebegő, rothadásnak indult hajóroncsokat, s a tenger fenekén ágyúgolyókat, horgonyokat, láncokat és mindenféle, vasból készült, rozsdamarta tárgyat.
A Nautilus egyre messzebb ragadott bennünket, s mi teljesen elszigetelve éltünk. December 11-én megpillantottuk a Tuamotu-szigettengert, Bougainville hajdani "veszélyes csoportját", amely ötszáz mérföldnyi területen, kelet-délkeletről nyugat-északnyugat felé terül el a déli szélesség 13° 30'-e és 23° 50'-e s a nyugati hosszúság 125° 30'-e és 151° 30'-e között. Ez a háromszázhetven négyzetmérföld területen szétszórt szigetvilág hatvan szigetcsoportból áll; ide tartozik a francia fennhatóság alatt álló Gambier-csoport is. E szigetek korallokból keletkeztek. A polipok lassú, de szakadatlan munkája folytán szintjük egyre emelkedik, s eljön majd az idő, amikor összefüggő szárazföldet fognak alkotni. Ez a nagy sziget egykor majd összeolvad a szomszédos szigetvilággal, s egy új világrész keletkezik, Új-Zélandtól s Új-Kaledóniától egészen a Marquises-szigetekig.
Egyik nap, amikor Nemo kapitány előtt ezt az elméletemet kifejtettem: ő hűvösen így felelt:
- Nem új világrészek kellenek a földön, hanem új emberek!
A Nautilus további útján a Clermont-Tonnerre-szigethez vetődött, amelyet Bell kapitány, a La Minerve nevű hajó parancsnoka fedezett fel 1822-ben. A Gambier-csoportnak ez az egyik legérdekesebb szigete, s én közelebbről tanulmányozhattam az óceán e madrepora eredetű képződményeit.
A madreporák élő szövetét meszes kéreg borítja: ezek azonban semmiképpen sem cserélendők össze a korallokkal. Milne-Edwards, az én híres mesterem, a felépítésükben levő különbségek alapján öt csoportba sorolta őket. Sok-sok milliárd parányi állatocska él együtt, mindegyik a maga meszes burka belsejében; ezek választják ki a koralltelepet. Mészlerakódásukból sziklák, zátonyok, szigetek keletkeznek. Hol összefüggő tojásdad gyűrűt képeznek, s egy kis tavat kerítenek körül, amely a szirtfalak hasadékain át van a tengerrel összeköttetésben - ezek az atollok, amilyen alakulatokat Új-Kaledónia partjain s a Tuamotu-szigetek egy részén láthatunk - hol pedig egyenes, magas, szaggatott sziklafalakat építenek, mint a Réunion- és a Mauritius-szigeteken; a sziklafalak tövénél az óceán igen mély.
Amint a Nautilus néhány kötélhossz távolságban elhaladt a Clermont-Tonnerre-szigetek partjai mellett, bámulva néztem e mikroszkopikus kis munkások óriási arányú művét. Az előttem meredező sziklafalakat a milleporák, a csillagkorallok és szivacskorallok elnevezés alatt ismert madreporák építették. E polipok különösen a tenger felszínének mozgásban levő rétegében fejlődnek, s így az alépítmény munkáját annak felső rétegében kezdik. Az alapot képező lerakódások a kiválasztott anyag törmelékeiből lassan-lassan mind mélyebbre hatolnak. Darwin elmélete legalábbis így magyarázza meg az atollok keletkezését. Szerintem ez az elmélet a helyesebb, s nem a másik, amely azt tartja, hogy a madreporaképződmények alapjául hegyek vagy tűzhányók szolgálnak, amelyek csúcsát néhány láb választja el csupán a tenger tükrétől.
Közelből figyelhettem meg ezt a különös sziklabástyát: tövében a mérőón háromszáz méter mélységet jelzett; a Nautilusból kilövellt elektromos fénypászmában csak úgy szikráztak, tündököltek a mészfalak.
Conseil megkérdezte tőlem, vajon mennyi idő alatt épülhettek ezek az óriási sziklafalak, s roppantul elcsodálkozott, amikor felvilágosítottam, hogy egy nyolcad hüvelyknyi réteg lerakódásához a tudósok becslése szerint egy egész évszázad szükséges.[26]
- Hány év kellett ezek szerint ennek a sziklafalnak a felépítéséhez?
- Százkilencvenkétezer év, kedves barátom, s ez jóval hosszabb idő, mint amiről a biblia beszél. De a kőszén keletkezése, vagyis az özönvizekben elmerült erdők elásványosodása még sokkal hosszabb ideig tartott. Megjegyzem, a bibliában a napok korszakokat jelentenek, nem pedig egyik napfelkeltétől a másikig terjedő időközt.
Amikor a Nautilus ismét a felszínre szállt, egész terjedelmében áttekinthettem az alacsony, erdővel borított Clermont-Tonnerre-szigetet. Forgószelek és viharok termékenyítették meg bizonyára a madreporasziklákat. Egy napon a szomszédos szárazföldről valami kis magot hozott ide az orkán, az a meszes talajra hullott, amelyen a rothadó tengeri növények készítettek számára televényt. Kókuszdió úszott a hullámok hátán, s kivetődött a fiatal partra. Csírája gyökeret eresztett. A növekedő fa megakadályozta a víz elpárolgását. Patak támadt. Lassan-lassan tovább terjedt a tenyészet. Néhány parányi állatocska, féreg, rovar sodródott ide a szomszédos szigetről, a széltől kitépett fatörzsekkel. Teknőcök jöttek, s kiköltötték tojásaikat. Madarak raktak fészket a fiatal fákon. Így népesedett be a szikla állatokkal, majd a vonzó, zöldellő növényzet s a termékeny föld hívogatására az ember is megjelent a szigeten. Íme, ez a története a mikroszkopikusan kicsiny állatok mérhetetlen munkájából keletkezett szigeteknek.
Clermont-Tonnerre körvonalai estefelé elmosódtak már a távolban. A Nautilus útiránya észrevehetően megváltozott. Miután a hosszúság százharmincötödik fokán érintette a Baktérítőt, nyugat-északnyugat irányba fordult, s végighaladt az egész trópusi övön. A nyári nap csak úgy ontotta forró sugarait, de mi nem szenvedtünk a hőségtől, mert a víz felszíne alatt harminc-negyven méternyire a hőmérséklet tíz-tizenkét foknál sohasem magasabb.
December 15-én magunk mögött hagytuk a csodaszép Társaság-szigetcsoportot s a Csendes-óceán királynőjét, a bűbájos Tahitit. Megpillantottam reggel, néhány mérföldnyire szélirányban, a sziget magas hegyormait. Hálóink itt is kitűnő halakat fogtak a konyhára.
A Nautilus e napig nyolcezer-száz mérföldet futott be. Kilencezer-hétszázhúsz mérföldet jelzett a log,[27] amikor két szigettenger között haladtunk át: egyik a Tonga-Tabu-csoport volt, ahol az Argo, a Port au Prince és a Duke of Portland legénysége elpusztult; a másik a Samoa-szigetek voltak. Itt ölték meg La Pérouse barátját, De Langle kapitányt. Majd feltűnt a Viti-szigettenger, ahol a bennszülöttek lemészárolták a Union matrózait s a nantes-i Bureau kapitányt, az Aimable Joséphine parancsnokát.
Ez a szigettenger északról délre száz mérföldnyi, keletről nyugatra pedig kilencven mérföldnyi területen fekszik a déli szélesség 6° 2'-e s a nyugati hosszúság 174. és 179. foka között. Számos szigetből, szigetecskéből és sziklazátonyból áll.
Ezt a szigetcsoportot Tasman fedezte fel 1643-ban; ugyanabban az évben, amikor Torricelli feltalálta a barométert, s XIV. Lajos trónra lépett. Az olvasó eltűnődhet rajta, hogy e három esemény közül melyik hajtott több hasznot az emberiségnek. Később Cook járt itt 1714-ben, majd D'Entrecasteaux 1793-ban, végül 1827-ben Dumont d'Urville, aki végleg tisztázta az e szigetek földrajzi helyzete körüli zűrzavart. A Nautilus a Wailea-öböl felől közelítette meg a szigetcsoportot, Dillon kapitány rettenetes kalandjainak színhelyét. Dillon tisztázta ugyanis első ízben annak a hajótörésnek titokzatos körülményeit, amelyben La Pérouse elpusztult.
A fenékhálókat többször is végigvontattuk az öblön, s rengeteg sok pompás osztrigát húztunk fel a hajóra. Kissé mértéktelenül fogyasztottunk mindhárman e csemegéből: Seneca[28] tanácsát követve, magunk bontottuk fel a kagylókat az asztalnál. E puhányok az ostrea lamellosa elnevezés alatt ismert fajtához tartoznak, s bőven tenyésznek Korzikán. A waileai osztrigatelep igen nagy kiterjedésű, s ha az állatok különböző okok folytán nem pusztulnának el tömegesen, kagylóik halmaza feltöltené az öblöket - mert tudni kell, hogy egyetlen egyednek kétmillió tojása van.
Ned Land hihetetlen mennyiségű osztrigát kebelezett be; falánksága mégsem járt kellemetlen következményekkel, mert az osztriga az egyetlen eledel, amelytől az ember nem kaphat gyomorrontást. Tizenhat tucat ilyen lemezkopoltyús puhányt kell ugyanis elfogyasztani, hogy az ember napi táplálékához szükséges 315 gramm nitrogéntartalmú anyag bejusson a szervezetbe.
December 25-én a Nautilus az Új-Hebridák szigettengerén hajózott át. Ezt a szigetcsoportot Quiros fedezte fel 1606-ban; Bougainville 1768-ban kutatta át; mostani nevét Cooktól kapta 1773-ban. Kilenc nagy s több apróbb szigetből áll, melyek a déli szélesség 15. és 2. s a hosszúság 164. és 168. foka között, egy sorban, észak-északnyugatról dél-délkelet felé húzódnak, százhúsz kilométer hosszúságban. Az Aurou-sziget közelében elhaladva éppen a déli méréseket eszközöltük, s így a fedélzetről tisztán láttam zöldellő erdeit s felettük az égbe meredő hegycsúcsot.
Karácsony napja volt. A protestánsok különösen ragaszkodnak a karácsony meghitt családi körben való megünnepléséhez, s úgy vettem észre, Ned Landnek igen rosszul esik, hogy a Nautiluson bizony ilyesmiben nem lehet része.
Már egy hét óta színét sem láttam Nemo kapitánynak. 27-én reggel azután úgy lépett be megint a szalonba, mintha csak öt perccel előbb beszélgettünk volna egymással. Én a térkép mellett ültem éppen, s a Nautilus útját követtem. A kapitány odalépett hozzám, mutatóujjával a térképen egy pontra bökött, s csak egyetlen szót mondott:
- Vanikoro.
Lenyűgöző hatással volt rám ez a szó. Vanikorónak nevezik a szigetecskéket, ahol La Pérouse hajói elpusztultak. Izgatottan talpra ugrottam.
- A Nautilus Vanikorónak tart? - kérdeztem.
- Igen, professzor úr - felelte a kapitány.
- És én megláthatom a híres szigeteket, ahol a Boussole és az Astrolabe szétroncsolódott?
- Ha óhajtja, professzor úr!
- Mikor érünk oda?
- Ott vagyunk már, professzor úr.
Felmentem a kapitánnyal a tetőre, mohó érdeklődéssel járattam végig szemem a látóhatáron.
Északkeleten egy kisebb meg egy nagyobb vulkanikus sziget emelkedett ki a tengerből, negyven mérföld kerületű korallszirttel körülvéve. Ott voltunk a tulajdonképpeni Vanikoro-sziget előtt - amelyet Dumont d'Urville Recherche-szigetnek nevezett el - éppen a kis Vanou-öböl előtt, a déli szélesség 16° 4'-e és a keleti hosszúság 164° 32'-e alatt. A talajt elborító zöld növényzet felkúszott a partról a sziget belsejében emelkedő hegyekig, amelyek felett az 1476 öl[29] magas Kapogo-csúcs uralkodott.
A sziklák külső övezetéből egy keskeny szoroson át a zátonyokon belüli vizekre jutottunk, ahol harminc-negyven öl mély a tenger. Bennszülötteket pillantottam meg a buján zöldellő mangrove-fák árnyékában. Közeledtünkre nagyon megdöbbentek. Bizonyára valami óriási cetfélének nézték a víz felszínén úszó, hosszú, feketés színű testet, és veszélyt szimatoltak.
Nemo kapitány ekkor felém fordult, és megkérdezett, mit tudok La Pérouse hajótöréséről.
- Amit mindenki tud róla, kapitány úr.
- Nem mondaná el nekem, mi az, amit mindenki tud róla?
- Nagyon szívesen.
Elmondtam neki, amit Dumont d'Urville erről az esetről utolsó munkáiban közzétett, s amit itt röviden összefoglalok:
La Pérouse-t és másodtisztjét, De Langle kapitányt XVI. Lajos 1785-ben azzal a feladattal bízta meg, hogy hajózzák körül a földet. El is indultak a Boussole és az Astrolabe nevű korvetteken.[30] Hajóik többé nem tértek vissza.
A francia kormány nyugtalankodott a két korvett sorsa miatt, ezért 1791-ben felfegyvereztek két nagy háromárbocost, a Recherche-et és az Espérance-ot, amelyek D'Entrecasteaux parancsnoksága alatt szeptember 28-án indultak Brestből az eltűnt hajók felkutatására. Két hónappal később az Albermale parancsnokának, egy bizonyos Bowennek tanúvallomása szerint a hajótörést szenvedett két háromárbocos roncsait Új-Georgia[31] környékén látták. D'Entrecasteaux azonban, aki nem tudott erről a különben elég kétes értékű közlésről, az Admiralitás-szigetek[32] felé hajózott, mert Hunter kapitány jelentésében azt állította, hogy La Pérouse ott szenvedett hajótörést.
Kutatásai nem jártak eredménnyel. Az Espérance és a Recherche megállás nélkül hajózott el Vanikoro mellett, s a balsorsú utazáson D'Entrecasteaux, két másodkapitánya s több matróz életét vesztette.
Egy öreg tengerész jutott első ízben bizonyos nyomokra, amelyek kétségtelenül a hajótöröttekre vonatkoztak. Dillon kapitány, ki több ízben bejárta a Csendes-óceánt, 1824. május 15-én Saint Patrick nevű hajójával az Új-Hebridákhoz tartozó Tikopia-sziget mellett haladt el. Oda evezett hozzá pirogján[33] egy indiai matróz, s el akart adni neki egy ezüst kardmarkolatot, amelyen vésett betűk nyomai voltak láthatók. S a matróz azt állította, hogy hat évvel azelőtt, amikor Vanikorón járt, ott két európaival találkozott, akik évekkel ezelőtt hajótörést szenvedtek a sziget korallzátonyain.
La Pérouse korvettjeinek eltűnése egykor világszerte nagy megdöbbenést keltett, s Dillon mindjárt sejtette, hogy ezekről a hajókról szól a híradás. Nyomban Vanikoro felé vette útját, ahol az indiai matróz szerint a zátonyra futott hajókból még mindenféle roncs látható. De a szelek és az áramlatok miatt a szigetet sehogy sem tudta elérni.
Dillon visszatért Calcuttába. Itt sikerült felfedezése iránt az Ázsia Társaság és az Indiai Társaság érdeklődését felkeltenie. Hajót bocsátottak rendelkezésére, amely a Recherche[34] nevet kapta. Egy francia megbízott kíséretében 1827. január 23-án útra kelt.
A Recherche menet közben több helyen kikötött a Csendes-óceánon, majd 1827. július 7-én horgonyt vetett Vanikoro előtt, a Vanou-öbölben, ahol most a Nautilus is pihen.
Dillon az elpusztult hajó mindenféle maradványára lelt; a szigeten vasszerszámokat, horgonyokat, kötélcsigákat, kartácslövegeket gyűjtött össze.
Talált még egy tizennyolcas öntöttvas ágyúgolyót, kezébe kerültek továbbá összetört csillagászati eszközök darabjai, az orrdíszítmény egy darabja s egy bronzharang, amely ezt a feliratot viselte: "Bazin készített engem." Ez volt a bresti hajóépítő-műhely öntödéjének gyári jele 1785 táján. Nem volt többé kétséges: La Pérouse korvettje Vanikorónál szenvedett hajótörést.
Dillon októberig folytatta kutatásait a szerencsétlenség színhelyén, majd Új-Zéland felé hajózott Vanikoróról. 1828. április 7-én kikötött Calcuttában, majd onnan visszatért Franciaországba.
Dumont d'Urville, akinek nem volt tudomása Dillon eredményes kutatásairól, ekkor már útban volt a tengeren: ő másfelé kereste a hajótörés színhelyét.
Egy bálnavadász jelentéséből ugyanis kiderült, hogy Új-Kaledóniában[35] a bennszülötteknél érméket és egy Szent Lajos-keresztet találtak.
Dumont d'Urville, az Astrolabe parancsnoka tehát tengerre szállt. Két hónappal azután, hogy Dillon elhagyta Vanikorót, kikötött Hobart Town[36] előtt: itt értesült Dillon eredményes kutatásairól, de azt is hallotta, hogy a calcuttai Union másodtisztje, egy bizonyos James Hobbs, egy szigeten történt kikötése alkalmával, a déli szélesség 8° 18'-e és a keleti hosszúság 156° 30'-e alatt vasrudakat s vörös szöveteket látott az ottani bennszülöttek használatában.
Dumont d'Urville kínos zavarban volt: nem tudta, hitelt adjon-e az újságok nem mindig szavahihető tudósításainak. Azután mégis úgy határozott, hogy a Dillon által fellelt nyomok után halad.
1828. február 10-én az Astrolabe Tikopia[37] előtt horgonyt vetett. Dumont d'Urville vezetőt és tolmácsot fogadott fel, mégpedig egy katonaszökevényt, aki már régebben megtelepedett a szigeten. Dumont d'Urville most Vanikorónak vette útját. Február 12-én pillantotta meg a szigetet; négy napig a sziklás part mentén hajózott, s csak 20-án kötött ki a sziklagyűrű övezetén belül, a Vanou-öbölben.
23-án a tengerésztisztek egy csoportja megkerülte a szigetet; néhány darab jelentéktelen ronccsal tértek vissza. A bennszülöttek eleinte tagadtak, kibúvókat kerestek, s nem lehetett rávenni őket, hogy az Astrolabe tisztjeit elvezessék a hajótörés színhelyére. Gyanús viselkedésük azt a benyomást keltette, hogy a szigetlakók talán bántalmazták a hajótörötteket; valóban úgy tűnt, mintha a bennszülöttek attól félnének, hogy Dumont d'Urville csak azért jött, hogy megbosszulja La Pérouse-t és szerencsétlen társait.
Ajándékok árán azután sikerült megnyugtatniuk őket, s mikor látták, hogy megtorlástól nem kell tartaniok, 26-án végre elvezették a hajótörés színhelyére Jacquinot másodkapitányt.
A Pacou és a Vanou sziklafala között a vízben, három-négy öl mélységben, mészüledékbe süppedt horgonyokra, ágyúkra, vas- és ólomnehezékekre találtak. Az Astrolabe dereglyéje és csónakja ideevezett, s hosszadalmas, fáradságos munkával a matrózok kiemeltek egy ezernyolcszáz fontos horgonyt, egy nyolcas öntöttfém ágyút, egy ólomnehezéket és két bronz kartácslöveget.
Dumont d'Urville erre kikérdezte a bennszülötteket, s megtudta tőlük, hogy La Pérouse két hajójának pusztulása után egy kisebb hajót épített, s azzal is hajótörést szenvedett... Hogy hol? Senki sem tudta.
A híres tengerjáró és társai tiszteletére az Astrolabe parancsnoka síremléket állított az árnyas mangrovefák alatt. Az emlékmű egyszerű, koralltalapzaton álló, négyzet alapú gúla volt; vasat nem építettek bele - nehogy a bennszülöttek a számukra oly értékes fém miatt szétrombolják.
Dumont d'Urville ezután hajóra akart szállni, de tengerészeit láz gyötörte, s az egészségtelen partvidéken ő maga is megbetegedett, úgyhogy csak március 17-én szedhette fel a horgonyt.
A francia kormány attól tartott, hogy Dumont d'Urville nem értesült Dillon eredményes kutatásairól, s ezért a Bayonnaise nevű korvettet Vanikoróba küldte, Leguarant de Tromelin parancsnoksága alatt, aki akkor Amerika nyugati partjain állomásozott. A Bayonnaise néhány hónappal az Astrolabe hazaindulása után vetett horgonyt a Vanikoro-sziget előtt. Új leletre nem akadtak, csak azt állapította meg, hogy a bennszülöttek tiszteletben tartották La Pérouse síremlékét.
Ezt a történetet mondtam el Nemo kapitánynak.
- Tehát még mindig nem tudják, hol pusztult el a harmadik hajó, amelyet a hajótöröttek a Vanikoro-szigeten építettek? - kérdezte tőlem a kapitány.
- Nem tudják.
A kapitány erre mit sem felelt, csak intett, kövessem a nagy szalonba. A Nautilus néhány méterre leszállt a víz alá, s az ablaktáblák megnyíltak.
Az ablakhoz rohantam. A korallokkal teljesen benőtt mészlerakódásba süppedve, millió és millió gyönyörű, vígan úszkáló szivárványhal, pásztás szirti hal és betűs sügér között roncsokat láttam, amelyeket a kotrószerszám nem tudott kiemelni: vaskampókat, horgonyokat, ágyúkat, ágyúgolyókat, emelőcsigákat, egy orrtőkét - mindezek a tárgyak kétségtelenül egy régi hajótörés nyomai voltak, amelyeket már beleptek az élénk színű virágállatok.
Megrendülve néztem e szánalmas roncsokat. Komoly hangon megszólalt mögöttem Nemo kapitány:
- La Pérouse parancsnok 1785. december 7-én indult el hajóival, a Boussole-lal és az Astrolabe-bal. Először az ausztráliai Füvészkert-öbölben kötött ki, majd felkereste a Barátság-szigetcsoportot, Új-Kaledóniát, azután Dél-Amerika felé vette útját, és a Hapai-szigetcsoportnál, Namoukában[38] megpihent. Hajói innen Vanikoro ismeretlen sziklapartjai elé vetődtek. Az elöl haladó Boussole zátonyra futott a déli parton. Az Astrolabe segítségére sietett, de az is megfeneklett. Az első hajó pillanatok alatt szétroncsolódott. A második széloldalt feküdt, s még néhány napig állta a hullámverést. A bennszülöttek elég jól fogadták a hajótörötteket. Ezek megtelepedtek a szigeten, s a két nagy hajó roncsaiból egy kisebb hajót építettek. Amit nem tudtak kiemelni a tengerből - s Nemo kapitány most a mész közé ágyazott tárgyak felé mutatott -, az itt várja sorsa beteljesedését. A matrózok egy része Vanikorón maradt, a többiek - betegen, kimerülten - La Pérouse-zal együtt útra keltek. A Salamon-szigetek felé tartottak, s e szigetcsoport főszigetének nyugati partján, a Déception- és a Satisfaction-fok között mindenestől elpusztultak!
- Honnan tudja? - kiáltottam.
- Nézze, mit találtam a második hajótörés színhelyén!
Nemo kapitány egy rozsdamarta bádogdobozra mutatott, melynek fedele Franciaország címerével volt lepecsételve. Felnyitotta a dobozt; megsárgult, de még olvasható iratcsomót vett ki belőle.
Az irat a tengerészeti miniszter utasításait tartalmazta La Pérouse parancsnok számára XVI. Lajos saját kezű széljegyzeteivel.
- Ah! Mily szép halál volt! Tengerészhalál! - mondta Nemo kapitány. - La Pérouse e korallsírban csendes nyugvóhelyre lelt. Bárha társaimmal egykor én is ilyen sírban nyugodhatnék!
XX. A TORRES-SZOROS
A december 27-ről 28-ra virradó éjjel a Nautilus nagy sebességgel távolodott el Vanikoro partjaitól. Nyugat felé haladt, s három nap alatt tette meg azt a hétszázötven mérföldet, amely a La Pérouse-szigetcsoportot Új-Guinea délkeleti csúcsától elválasztja.
1868. január 1-én Conseil kora reggel feljött hozzám a Nautilus tetejére.
- A tanár úr engedelmével boldog új esztendőt kívánok - köszöntött a derék fiú.
- Hát ez nagyon kedves, úgy csinálsz, mintha Párizsban volnék, a Jardin des Plantes-beli dolgozószobámban. Köszönöm a jókívánságokat, és hasonlóval viszonzom. Azt szeretném csak megkérdezni tőled, hogy te, fiam, mit értesz jelenlegi körülményeink között "boldog új esztendő"-n? Vajon meghozza-e ez az év számunkra börtönünkből a szabadulást? Vagy pedig éppenséggel a mi rendkívüli utazásunk folytatását hozza meg?
- Nem tudom, mit feleljek a tanár úrnak. Rendkívüli dolgokat láttunk ezen az utazáson, két hónap óta bizony egy pillanatig sem unatkoztunk. És az út napról napra egyre érdekesebb lesz: ami utóbb történik, az mindig csodálatosabb, mint ami előtte volt, és ha ez így megy tovább, nem tudom, hogy a végén még mit élünk meg. Szerintem soha az életben nem lesz többé alkalmunk ilyesmit látni.
- Nem, Conseil, soha.
- No, meg aztán Nemo kapitány úrról sem mondhatom, hogy sok vizet zavar. Olyan, mintha itt se volna. Illik is rá a neve: Senki kapitány.
- Úgy van, fiam.
- Hát én azért a tanár úr engedelmével úgy vélem, hogy az lenne csak a boldog új esztendő, ha mindent, de mindent megláthatnánk...
- Mindent, édes fiam? Az kissé soká tartana. Ned Land hogyan vélekedik erről a dologról?
- Ned Land pontosan az ellenkező nézeten van - felelte Conseil. - Neki gyakorlati az észjárása, és ő sokat ad a gyomrára. Folyton csak a halakat nézni és folyton csak halat enni, ez őt nem elégíti ki. Se bor, se kenyér, se hús - ez nincsen az ő ínyére. A kanadaiak marhasülthöz szoktak, s a derék férfiú azt nagyon hiányolja, no, meg egy-egy kupica pálinkától sem szokott ő megijedni!
- Én, fiam, ezeket a gyomorbeli örömöket igazán nem hiányolom. Nagyon jól megszoktam az itteni ellátást.
- Én is - felelte Conseil. - Minden vágyam, hogy itt megmaradhassak, Ned Landnek pedig minden vágya, hogy megszökhessek. Ha tehát az új esztendő nem hoz jót a számomra, akkor az ő számára éppenséggel jót hoz - és megfordítva. Tehát kettőnk közül egyik egész biztosan jól jár. Azt kívánom tehát a tanár úrnak, amiben nagyobb öröme telik.
- Köszönöm, Conseil. Csak arra kérlek, hogy az újévi ajándékozást halasszuk későbbre. Elégedj meg egyelőre egy barátságos kézszorítással. Egyebem pillanatnyilag nincs.
- Ennél bőkezűbb ajándékot nem kaphatok - felelte Conseil.
A derék fiú ezzel el is ment.
11 346 mérföldet futottunk be január 2-ig azóta, hogy a japán vizeket elhagytuk. A Nautilus most Ausztrália északkeleti partjánál, a veszedelmes Korall-tengerben hajózott. Néhány mérföldnyi távolságban haladt a félelmetes zátony mentén, amelyen Cook hajói 1770. június 10-én kis híján elpusztultak. Cook hajója egy sziklára futott, s csak azért nem süllyedt el, mert a hajótestbe belefúródott koralldarab levált a sziklatömbről, s a léket eltömte.
Nagyon szerettem volna megtekinteni ezt a háromszázötven mérföld hosszúságú korallszirtet; a tenger itt mindig nyugtalan, mennydörgésszerű robajjal csapódik a hatalmas hullámverés a sziklás partnak. De még mielőtt a sziklabástya elé értünk volna, a Nautilus ferde szárnyai segítségével óriási gyorsasággal lemerült a nagy mélységbe, s így semmit sem láthattam ezekből a magasba meredő, korallképződményű falakból. Be kellett érnem azzal, hogy a hálók gazdag zsákmányában gyönyörködjem. Szép számban fogtak germonokat s akkora makrélákat, mint a tonhal; kékes hasukat harántcsíkos sávok gyűrűzik, amelyek csak addig látszanak, míg a hal eleven. A halak csapatostól követtek bennünket, s kitűnő, ízletes fogásokat szolgáltattak asztalunkra. A háló szemeiben fennakadt puhányok és virágállatok között különböző fajtájú nyolcsugaras virágállatocskákat találtam, meg tengeri sünöket, tengeri kalapácsokat, sarkantyúkat és tengeri napórát. A növényvilágot szép tengeri hínárok képviselték; a többi között szíjmoszatok, amelyeket teljesen belepett a pórusaikból kiszivárgó nyálka.
Két nappal azután, hogy áthaladtunk a Korall-tengeren, vagyis január 4-én, megpillantottuk Új-Guinea partjait. Nemo kapitány ekkor közölte velem, hogy a Torres-szoroson át az Indiai-óceánba szándékozik hajózni. Többet egy árva szóval sem mondott. Ned Land nagyon megörült a hírnek; közeledünk tehát - úgy vélte - az európai tengerekhez.
A Torres-szoroson való átkelés nemcsak a sok sziklazátony miatt veszedelmes, hanem a partoknál gyakran felbukkanó vad bennszülöttek miatt is kockázatos vállalkozás. Ez a szoros választja el Új-Hollandiát a nagy Pápua-földtől, amelyet Új-Guineának is neveznek.
Új-Guinea négyszáz mérföld hosszú és harminc mérföld széles; területe negyvenezer négyzetmérföld, s a déli szélesség 0° 19'-től a 10° 2'-ig és a hosszúság 128° 23'-től a 146° 15'-ig terjed. Délben, amikor a másodkapitány a napmagasságot mérte, megpillantottam az Arfalx-hegység teraszosan emelkedő s hegyes, magános ormokban végződő csúcsait.
A Nautilus a földteke legveszedelmesebb tengerszorosának bejáratához ért: ide még a vakmerő hajósok is alig merészkednek behatolni. Luiz Paz de Torres a Melanéziát[39] övező déli tengerről való visszatértében vágott át ezen a szoroson, ahol 1840-ben Dumont d'Urville korvettjei zátonyra futottak, és az emberekkel együtt majdnem elpusztultak. A Nautilus azonban minden veszéllyel dacolva haladt a korallszirtek felé.
A Torres-szoros körülbelül harmincnégy mérföld széles, de vizéből minduntalan kisebb-nagyobb zátonyok, sziklák meredeznek ki, ezért jóformán hajózhatatlan. Nemo kapitány minden óvintézkedést megtett, hogy áthaladhasson rajta. A Nautilus most közepes sebességgel a víz felszínén haladt. A csavar, mint valami cet farka, lomhán csapdosta a vizet.
Felhasználtuk társaimmal az alkalmat, s felmentünk a tetőre, körülnézni. Most sem volt fenn senki. A kormányosfülkében, ha jól láttam, maga Nemo kapitány állt; maga vezeti tehát hajóját a veszélyes úton.
A Nautilus körül vadul háborgott a tenger. A délkeletről északnyugatra haladó, két és fél mérföld sebességű áramlás irtózatos robajjal tört meg a mindenfelől kimeredező korallszirteken.
- Tyű, hogy háborog a tenger! - mondta Ned Land.
- Mint egy megvadult ló - mondottam én. - Nem tudom, hogy a Nautilus hogyan fogja megnyergelni.
- Átkozott kapitánya! - folytatta a kanadai. - Nagyon biztos lehet a dolgában! Akkora koralltömböket látok itt, hogy pozdorjává törik a hajója, ha csak hozzájuk súrlódik is!
Helyzetünk valóban igen veszélyes volt, de a Nautilus ördöngös ügyességgel siklott előre a tajtékzó hullámokkal elöntött zátonyok között. Nem követte pontosan az Astrolabe és a Zélée útját, amely Dumont d'Urville számára csaknem végzetessé vált, hanem északabbra haladt; a Murray-szigetet megkerülve visszakanyarodott délnyugatra, a Cumberland-átjáró felé. Azt hittem, egyenesen befordul ide, de a hajó ekkor északkeletnek fordult, s egy sereg, szinte ismeretlen sziget között kanyarogva, a Tound-sziget és a Rossz Csatorna felé hajózott.
Már attól tartottam, hogy Nemo kapitány, őrülettel határos merészségében, ezen a szűk úton vezeti tovább a Nautilust, ahol Dumont d'Urville két korvettje megfeneklett, amikor másodszor is hirtelen irányt változtatva egyenesen nyugatnak vágott a Geboroar-sziget felé.
Délután három órakor a dagály tetőpontjára ért, a hullámok egymásra tornyosultak. Közeledtünk a sziget felé. Még ma is magam előtt látom zöldellő pandanusszal[40] borított partszegélyét. Két mérföldnyire lehettünk ekkor a parttól.
Egy hirtelen lökés földhöz vágott. A Nautilus megállt. Kissé bal felé dőlve megfeneklett egy zátonyon.
Feltápászkodtam, s első pillantásom Nemo kapitányra és a másodtisztre esett. A hajó helyzetét vizsgálták, s érthetetlen nyelvükön tárgyaltak valamit.
Íme, ez volt a helyzet: két mérföldnyire jobb felől Geboroar szigete látszott; partja, mint valami óriási ölelő kar, északtól nyugat felé kerítette be a tengert. Délről és keletről, a visszavonuló dagályból már kimeredeztek a korallszirtek. Teljesen megfeneklettünk, méghozzá olyan tengeren, ahol az ár és az apály csak közepes, s ez a körülmény semmi esetre sem könnyíti meg a Nautilusnak, hogy ismét vízre emelkedjék. A szilárd borítás azonban minden sérüléstől megóvta a hajót. De sem alámerülni nem bírt, sem ajtaját kinyitni nem lehetett; az a veszély fenyegette, hogy örök időkre a zátonyon ragad - akkor pedig befellegzett Nemo kapitány tengeralattjárójának!
Ezek a gondolatok cikáztak át fejemen, amikor a kapitány nyugodt, kényelmes léptekkel odajött hozzám. Bámulatos, mekkora önuralma van ennek az embernek: még csak izgatottnak vagy bosszúsnak sem látszik.
- Baleset? - kérdeztem.
- Nem, csak váratlan akadály.
- De ez az akadály esetleg mégis azzal a következménnyel jár, hogy ön kénytelen lesz visszatérni a földre - mondottam.
Nemo kapitány különös tekintetet vetett rám, s határozottan nemet intett. Ezzel minden szónál világosabban megmondta, hogy soha, semmi körülmény nem kényszerítheti arra, hogy valaha is szárazföldre tegye a lábát. Aztán így szólt hozzám:
- Megnyugtathatom, professzor úr, hogy a Nautilus nincs veszedelemben. S még olyan tájakra viszi önt, ahol feltárulnak szeme előtt az óceán sosem látott csodái. Utazásunk legelején vagyunk még, s nem szeretném, ha ilyen hamar meg kellene válnom az ön megtisztelő társaságától.
- Csakhogy a Nautilus dagály idején feneklett meg, kapitány úr - folytattam, fülem mellett eresztve el a gunyoros szavakat. - A Csendes-óceánon pedig a dagály nem erős, és ha a Nautilus nem tud szabadulni a holtsúlytól - ami, úgy gondolom, lehetetlen - nem látom, hogyan emelkedhetik megint a vízre.
- Igaza van, professzor úr, a dagály itt valóban nem erős - felelte a kapitány. Csakhogy a Torres-szorosban még másfél méter különbség van a dagály és az apály szintje között. Ma január 4-e van, öt nap múlva telihold lesz. Nagyon csodálkoznék, ha a barátságos bolygó meg nem dagasztaná akkor kellőképpen a tengert, hogy hajóm ismét vízre kerüljön. Nos, én rábízom magam a dagályra.
E szavak után Nemo kapitány másodtisztjével együtt a vaslétrához sietett, s eltűnt a hajó belsejében. A Nautilus mozdulatlanul feküdt a zátonyon, mintha a korallpolipocskák már örök időkre beágyazták volna elpusztíthatatlan cementjükbe.
- Nos, uram? - lépett hozzám Ned Land, miután a kapitány elment.
- Hát, kedves barátom, várjuk meg nyugodtan a 9-i dagályt. A hold állítólag szíves lesz ismét vízre emelni bennünket.
- Ennyi az egész?
- Ennyi.
- A kapitány nem is próbál horgonyt vetni? Nem próbálja meg láncokon levontatni a hajót a zátonyról? Egyáltalán, nem követ el mindent, hogy visszasodródjunk?
- Mire jó az? A dagály majd visszasodor bennünket! - felelte Conseil jámborul.
A kanadai egy pillantást vetett cimborájára, majd vállat vont. A tapasztalt tengerésznek más volt a véleménye.
- Uram - fordult hozzám -, higgye el, ha én mondom: ez az ócskavas többé az életben nem fog sem a tengeren, sem a tenger alatt járni. Legfeljebb arra jó, hogy kilószámra eladják. Szerintem elérkezett tehát a pillanat, amikor faképnél hagyjuk a kapitányt.
- Kedves barátom - feleltem a szigonyosnak -, én jobban megbízom a derék Nautilusban, mint maga. Majd meglátjuk öt nap múlva, mit várhatunk a csendes-óceáni dagálytól. A szökést azért meg lehetne éppen kísérelni, ha az angliai vagy a provence-i partok integetnének nekünk a távolból. Ám Új-Guinea partvidékén egészen más a helyzet. Ráérünk majd a végső szükségben szökésre gondolni, ha a Nautilus sehogy sem mozdulhat el, amit én rendkívül súlyos körülménynek tekintenék.
- Puhatolózzunk legalább - erősködött Ned Land. - Nézze, itt ez a sziget. A szigeten fák vannak. És a fák alatt négylábú, szárazföldi állatok; megannyi bordaszelet és vesepecsenye! Vásik már a fogam egy kis jó húsra.
- Ned barátomnak ebben feltétlenül igaza van - mondta Conseil. - Itt egyezik a véleményünk. Nem tudná a tanár úr a barátjánál kieszközölni, hogy vitessen ki bennünket egy kicsit a szárazföldre? Már úgyis elszoktunk a szárazon való járástól.
- Megkérhetem, de úgyse egyezik bele - feleltem.
- Próbálja csak meg a tanár úr - mondta Conseil. - Legalább kitapasztaljuk, mit ér a kapitány kedvessége.
Nemo kapitány, legnagyobb meglepetésemre, igen előzékenyen, sőt kedvesen megadta a kért engedélyt, és még csak azt sem kívánta tőlem, hogy ígéretet tegyek a visszatérésre. Igaz, nagyon kockázatos dolog lett volna Új-Guinea földjén át a szökés - én semmi esetre sem adtam volna Ned Landnek ilyen tanácsot. Inkább a Nautilus foglyai legyünk, mint hogy az új-guineai bennszülöttek kezei közé kerüljünk.
Másnap reggel rendelkezésünkre bocsátották a csónakot. Nem firtattam, hogy Nemo kapitány elkísér-e bennünket. Sőt, úgy gondoltam, hogy matrózt se adnak mellénk, hanem Ned Landnek kell kieveznie velünk a szigetre. A szárazföld alig két mérföldnyi távolságban volt, s a kanadai számára gyerekjáték lesz a könnyű csónakot elvezetni a sziklazátonyok között, amelyek csak a nagy hajók számára jelentenek komoly veszedelmet.
Másnap, január 5-én, meglazították a csónak rögzítőcsavarjait, kiemelték ágyából, s a fedélzetről leeresztették a tengerre. Két tengerész végezte ezt a műveletet. Az evezők már a csónakban voltak, s mi elfoglaltuk helyünket.
Reggel nyolc órakor baltával, puskával felfegyverezve ellöktük magunkat a Nautilustól. A tenger elég nyugodt volt. Gyenge szél fújdogált a szárazföld felől. Conseil meg én megragadtuk az evezőket, s erőteljes csapásokkal húztuk a csónakot. Ned Land kormányozott bennünket a szirtzátonyok szűk átjáróiban. A könnyű csónak gyorsan siklott a vízen.
Ned mester nem tudott hova lenni örömében. Kiszabadult a börtönből - nem gondolt a visszatérésre.
- Húst eszünk! - ismételte minduntalan. - Húst eszünk és micsoda húst! Igazi vadpecsenyét! Kár, hogy kenyeret nem haraphatunk hozzá! Nem mondom, a hal is egész jó eledel, csak én már torkig vagyok vele. Egy szép darab, izzó parázson sült friss vadhús kellemes változatosság volna az étrendünkben.
- Hogy szereti a hasát! - mondta Conseil. - Úgy tud ételről beszélni, hogy az embernek kicsordul tőle a nyála.
- Kérdés, hogy találunk-e az erdőben vadat - mondtam. - Hátha akkora vadállatra bukkanunk, hogy a vadász megszalad előle?
- Olyan nincs, tanár úr - felelte a kanadai, s foga villogott a szájában. - Ha nincs más négylábú ezen a szigeten, hát tigrishúst eszem, igenis, tigris vesepecsenyét!
- Félelmetes vagy, öregem - mondta Conseil.
- Akármiféle állat kerül a puskacsövem elé, bizony leterítem! Akár négylábú, toll nélkül vagy kétlábú tollasjószág - beledurrantok! - fogadkozott Ned Land.
- No tessék! - feleltem. - Micsoda meggondolatlan kalandokba fog minket megint belesodorni, Ned mester?
- Sose féljen, tanár úr - felelte a kanadai. - Húzza csak meg jól azt az evezőt! Huszonöt perc alatt a legfinomabb pecsenyét fogom maguknak felszolgálni!
Fél kilencre a Nautilus csónakja szerencsésen átjutott a Geboroar-szigetet övező korallgyűrűn, s szép csendesen megülepedett a homokos partszegélyen.
XXI. ISMÉT SZÁRAZFÖLDÖN
Bizony nagyon furcsa érzés fogott el, amikor ismét földet éreztem a lábam alatt. Ned Land lábával tapogatta a fövényt, mintha meg akart volna benne kapaszkodni. Pedig hát csak két hónapja, hogy - Nemo kapitány szavaival élve - "a Nautilus utasai" vagyunk. De valójában a Nautilus parancsnokának foglyai voltunk.
Pár perc alatt puskalövésnyi távolságra jutottunk a parttól. A talaj szinte teljesen korall-eredetű volt, de a hegyi patakok kiszáradt medréből meredező gránittörmelékek arra mutattak, hogy a sziget még az ősidőkben keletkezett. Gyönyörű erdők takarták el szemünk elől a látóhatárt. Hatalmas fákat láttunk; egyesek kétszáz lábnyira nyúltak a magasba, törzsük között liánok füzére lengett, mint megannyi óriási függőágy, a könnyű szélben. Mimózák, fikuszok, kazuárfák, tikfák, hibiscusok,[41] pandanusok, pálmafák tenyésztek a buja vadonban; a zöld lombozat alatt, a hatalmas törzsek tövében orchideák, hüvelyesek és páfrányok nőttek.
A kanadai ügyet sem vetett az új-guineai növényvilág e szép példányaira, s a gyönyörködés öröme helyett hasznot hajtó foglalatosságot talált a maga számára. Kókuszdiófákra bukkant, leverte a gyümölcsöt, feltörte kemény héjukat, s mi oly jóízűen ittuk a diók tejét, s oly élvezettel fogyasztottuk el a belét is, hogy az már egyenesen tiltakozásszámba ment a Nautilus konyhája ellen.
- Kitűnő! - mondta Ned Land.
- Finom! - felelte rá Conseil. - Gondolom, Nemo kapitány úrnak nem lesz ellene kifogása, ha egy rakomány kókuszdiót a hajóra szállítunk.
- Nem, nem hiszem - feleltem -, de aligha eszik majd belőle!
- Az már az ő baja - legyintett Conseil.
- Annál több jut nekünk! - helyeselt Ned Land.
- Egy szavam volna csak, Land mester - fordultam a szigonyoshoz, aki éppen egy másik kókuszdiófának esett neki. - A kókuszdió kitűnő, de mielőtt megtöltenénk vele a csónakot, okosabb volna körülnéznünk a szigeten, hátha találunk valami más hasznos terményt is.
Friss főzeléknek a Nautilus konyháján is nagyon megörülnének.
- Igaza van a tanár úrnak - felelte Conseil. - Azt javasolom, osszuk három részre a csónakot, egyikbe gyümölcsöt rakodunk, a másikba főzeléket s a harmadikba vadat. Ámbátor vadnak eddig még nyomát se láttam.
- Ami késik, nem múlik - felelte a kanadai.
- Hát akkor folytassuk utunkat a sziget belseje felé - mondtam. - De legyünk ám résen! A sziget ugyan lakatlannak látszik, de nem tudom, nem találkozunk-e olyan egyénekkel, akik hús dolgában kevésbé válogatósak, mint mi!
- Hohó! - kiáltotta Ned Land hatalmas fogait csattogtatva.
- Hagyd már abba, Ned! - tiltakozott Conseil.
- Istenuccse, kezdek rájönni, hogy az emberevőknek nincs is olyan rossz gusztusuk! - mondta a kanadai.
- Miket beszélsz! - méltatlankodott Conseil. - Mi vagy te? Emberevő? Akkor én a kabinban sem vagyok biztonságban melletted! Egy szép napon majd arra ébredek, hogy javában lakmározol belőlem.
- Nagyon szeretlek téged, öcsém, de ami azt illeti, csak végszükségben fanyalodnék a húsodra.
- Nem bízom benned! - mondta Conseil. - Gyerünk vadászni! Ha nem kapunk puskacsőre valami vadat, amivel a kannibál étvágyát lecsillapítjuk, a tanár úr maholnap arra ébredhet, hogy inasából csupán a csontok maradtak.
Így incselkedtünk egymással, s közben a sötét lombsátor alatt mind mélyebbre hatoltunk az erdőbe, s két óra hosszat keresztül-kasul barangoltunk benne.
Növényi táplálékot kerestünk, és a szerencsés véletlen folytán a forró égöv egyik leghasznosabb termékére bukkantunk, mégpedig olyan értékes táplálékra, amely teljességgel hiányzott a hajó készleteiből.
A Geboroar-szigeten dúsan tenyésző kenyérfáról beszélek; főleg azt a változatát találtam meg itt, amelynek nincsenek magvai.
Ez a fa abban különbözik a többitől, hogy sudáregyenes törzse negyven láb magasságot ér el. A természetrajztudós rögtön felismeri, hogy kecses formájú, kerek koronája, nagy, több karéjú levele az "artocarpus" jellegzetességeit mutatja, melyet oly szerencsésen honosítottak meg a Maszkaréna-szigetcsoporton.[42] Sűrű lombja közül rücskös héjú, gömb alakú, deciméter nagyságú gyümölcsök kandikáltak ki. E hasznos növénnyel a természet azokat a tájakat ajándékozza meg, ahol nem terem búza; a kenyérfa minden megmunkálás nélkül az év nyolc hónapján át adja gyümölcsét.
Ned Land jól ismerte ezt a gyümölcsöt. Tengeri útjai során nemegyszer evett már belőle, s azt is tudta, hogy az ehető részt hogyan készítik el. Szeme mohón tapadt a kenyérfára, nem türtőztethette tovább magát.
- Tanár úr - szólt hozzám -, úgy éljek én, de bizony megkóstolom ezt a magasan lógó kenyeret!
- Hát csak rajta, mester, kóstolja meg. Bátran kísérletezhet, hiszen azért vagyunk itt. Lásson csak neki.
- Mindjárt megsütöm - felelte a kanadai.
Száraz gallyakat kotort össze, és lencséje segítségével meggyújtotta a rőzsét. Percek alatt vidáman ropogott a tűz. Conseiljel ezalatt kiválogattuk az artocarpus legszebb gyümölcseit. Csak egy részük volt teljesen érett; a vastag héj sokszor fehér, kissé rostos pépes húst takart. De a legtöbb gyümölcsnek sárgás, kocsonyás volt a húsa, szinte kínálta magát a szüretelésre.
Mag nem volt a gyümölcsben. Conseil egy tucatot vitt oda a kanadainak.
Ned mester vastag szeletekre vágta és a parázson sütögette, s folyton azt ismételte:
- Meglátja, tanár úr, milyen jó ez a kenyér!
- Már csak azért is jó lesz, mert régóta nem volt egy falat kenyér sem a szánkban! - vélte Conseil.
- Nem is kenyér ez, hanem a legfinomabb sütemény - mondta a kanadai. - Nem evett még ilyet, tanár úr?
- Nem, soha.
- Hát akkor örüljön már előre, hogy mindjárt megkínálom valami nagyon finom, zamatos dologgal. Ha nem kér újra belőle, hát ne legyek a szigonyosok királya!
A gyümölcs héja pár perc alatt teljesen megszenesedett a parázson. Tésztás belseje olyan puha volt, mint a kenyérbél, íze az articsókáéra emlékeztetett.
Bevallom, a kenyér kitűnő volt, s jó étvággyal ettem belőle.
- Milyen kár, hogy frissen nem áll el - mondtam. - Szükségtelennek tartom, hogy ebből a gyümölcsből készletet vigyünk a hajóra.
- Viszünk bizony, tanár úr! - kiáltotta Ned Land. - Magából a természetrajztudós beszél, de a pékmesterséghez én értek. Conseil, szüreteld le ezt a fát, majd amikor visszafelé megyünk, visszük a gyümölcsöt.
- Hogyan akarja tartósítani?
- A gyümölcsből tésztát készítek, az megerjed, s akkor akármilyen hosszú ideig eláll, nem romlik meg. Fogyasztás előtt pedig megsüttetem a hajókonyhán. Kissé savanykás az íze, de fejemet adom rá, hogy azért ízlik magának.
- No hát, mester, úgy látom, semmi sem hiányzik már a kenyérhez...
- Dehogyisnem, tanár úr - felelte a kanadai. - Egy kis gyümölcs meg főzelék is kellene hozzá.
- Hát akkor keressünk gyümölcsöt meg főzeléket.
Leszüreteltük a fát, s útnak indultunk, hogy ebédünket egyéb "földi" táplálékkal is kiegészítsük.
A keresgélés eredménnyel járt, mert mire dél lett, nagy rakás banánt szedtünk. Ez a pompás forró égövi gyümölcs egész éven át érik; a malájok "pisang"-nak nevezik, és nyersen fogyasztják. A banánon kívül a mangófák zamatos gyümölcsét is szedtük, de még elképesztő nagyságú ananászokat is szüreteltünk. A gyűjtögetés sok időnkbe került, bár igazán nem bántuk meg a fáradságot.
Conseil közben egyre szemmel tartotta Nedet. A szigonyos előttünk járt, s útközben, az erdőben, keze ki-kinyúlt egy-egy ízletes gyümölcsért, úgyhogy készlete gyorsan szaporodott.
- Nos, öregem, elláttad-e már magadat mindennel? - kérdezte tőle Conseil.
- Hm! - mormogta Ned.
- Mi az? Nem vagy talán megelégedve?
- Zöldségfélénk meg gyümölcsünk van, de ez még nem ebéd. Ez csak a csemege, a befejezés. Hol marad a leves? És hol a hús?
- Valóban - mondottam -, Ned mester bordaszeletet ígért nekünk, de úgy látom, az még valahol a holdban van.
- Tanár úr - felelte a kanadai -, még nincs vége a vadászatnak, sőt, még el sem kezdődött. Türelem! Majd csak szembetalálkozunk valami tollas vagy bundás jószággal, ha itt nem, hát valahol másutt...
- És ha nem ma, hát holnap - tette hozzá Conseil. - Ne távolodjunk el túlságosan a parttól. Én azt javasolom, hogy menjünk vissza a csónakhoz.
- Máris? - kiáltott fel Ned csalódottan.
- Sötétedés előtt vissza kell térnünk a hajóra.
- Hány óra lehet? - kérdezte a kanadai.
- Két óra biztosan elmúlt - felelte Conseil.
- Milyen gyorsan fut el az idő a szárazföldön! - sóhajtott fel mélabúsan Land mester.
- Indulás! - adta ki Conseil a jelszót.
Elindultunk tehát az erdőn át, vissza a parthoz. Útközben is gyarapítottuk készletünket; pálmarügyeket szedtünk a fák tetejéről, azután apró babot, amelyet rögtön felismertem: ez a malájok "abrusz"-a. A legfinomabb batátából[43] is vittünk.
Jól megrakodva értünk vissza a csónakhoz. De Ned Land még mindig elégedetlenkedett. Végül mégis mellé szegődött a szerencse. Csónakba szállás előtt huszonöt-harminc méter magas fákat pillantott meg, melyek a pálmák fajtájához tartoznak, s éppoly értékesek, mint az artocarpus: ez a növény méltán számít a Malájföld leghasznosabb termékei közé.
Szágófák voltak, amelyek vadon nőnek, s mint az eperfa: hajtásról és magról szaporodnak.
Ned Land tudta, mit tegyen a fákkal. Fejszét ragadott, s néhány erőteljes csapással hamarosan kidöntött két-három szágófát: a fehér porral hintett pálmalevelek azt mutatták, hogy érettek.
A természetrajztudós érdeklődésével figyeltem a kanadai munkáját, s közben eszembe se jutott, hogy éhes vagyok. Land mester először is lehántott a törzsekről egy hüvelyknyi vastagságú kérget; alatta a hosszú, csomós rostok között valami ragadós, lisztszerű anyag volt. Ez a liszt a szágó, ehető növényi anyag, s a malájföldi népesség fő táplálékául szolgál.
Ned Land most csak a törzseket darabolta fel, mintha tüzelőfát hasítana. A későbbi munka az lesz, hogy kivonja a lisztet, áttöri egy darab vásznon, ezzel kiválasztja a rostos szalagokat, majd a napon elpárologtatja a nedvtartalmat, és az így nyert anyagot formákba öntve keményre szárítja.
Délután öt óra tájt kincsekkel megrakodva elhagytuk a partot, s félórával később már a Nautilushoz értünk. Senki sem jött elő fogadásunkra; mintha az óriási vashenger teljesen kihalt volna. Behordtuk az élelmiszerkészletet, azután lementem a szobámba. Asztalomon fel volt tálalva a vacsora. Ettem, lefeküdtem, s mindjárt el is aludtam.
Másnap, január 6-án, semmi újság a hajón. Bentről egy árva hang sem hallatszik, az életnek semmi jele. A csónak ott maradt a hajó mellett, ahol tegnap hagytuk. Elhatároztuk, hogy visszatérünk még egyszer a szigetre. Ned Land váltig reménykedett, hogy ezúttal nem hagyja cserben őt a vadászszerencse. S most az erdőség egy másik részébe tervezte a kirándulást.
Napkeltekor már úton voltunk. A part felé futó hullámok felkapták csónakunkat, s pár perc alatt a szigetre repítettek.
Kiszálltunk, s mivel azt gondoltuk, legjobb, ha a kanadai szimatára bízzuk magunkat, követtük Ned Landet, aki akkorákat lépkedett hosszú lábával, hogy alig győztünk vele lépést tartani.
Ned Land nyugat felé indult el a parton; hegyi patakok medrén gázoltunk át, majd felkapaszkodtunk egy gyönyörű, erdővel övezett fennsíkra. Jégmadarak őgyelegtek a vízfolyások mellett, de nem hagyták magukat megközelíteni. Ez az óvatosság arra mutatott, hogy tudják, mihez tartsák magukat a magunkfajta kétlábúakat illetően, s ebből arra következtettem, hogy még ha lakatlan volna is a sziget, akkor is járnak errefelé emberek.
Buján zöldellő réten haladtunk át, s egy kis erdő szélére értünk. Madarak röpködtek, cserregtek körülöttünk mindenfelé a fák között.
- Ezek csak madarak - mondta Conseil.
- Sütnivaló is lesz köztük! - felelte a szigonyos.
- Nem hinném, Ned - vitatkozott vele Conseil. - Én itt csak közönséges papagájokat látok.
- Édes öcsém - felelte Ned nagy komolyan -, jobb ma egy papagáj, mint holnap egy túzok.
- Hadd tegyem hozzá: a papagáj nem is olyan megvetendő pecsenye, ha ízletesen készítik el.
Az erdő sűrű lombja alatt, ágról ágra szállva, temérdek papagáj röpködött - csak a kellő nevelés hiányzott, hogy emberi nyelven beszéljenek. Ez idő szerint még csak tarkaszínű törpepapagájok társaságában rikácsoltak. A komoly képű kakaduk úgy néztek maguk elé, mintha valami bölcseleti kérdésen elmélkednének; rikító vörös lórik lebbentek el előttünk, mint a szellőtől felkapott virágszirom, s még ezernyi másféle madár repdesett hangos szárnycsattogással. Csakhogy e bűbájos madarak általában nem ehetők.
A tarka madárseregből csupán egyetlen madár hiányzott, amely csakis ezen a földrészen otthonos; az Aurou-szigetek, valamint Új-Guinea határán túl sehol sem található. De a jószerencse csakhamar azzal örvendeztetett meg, hogy közelről gyönyörködhettem benne.
Ritkás, sarjadó erdőn haladtunk át, majd bokrokkal benőtt síkságra értünk. Egyszerre csak pompázatosan szép madarak repültek el előttünk. Hosszú tollaik sajátos elhelyezése folytán csakis szél ellen szállhatnak. Szemem alig tudott betelni az elbűvölő látvánnyal, amint a sok selymes színű, csillogó madár lágyan, kecsesen átúszott a légen. Rögtön rájuk ismertem.
- Paradicsommadár! - kiáltottam fel.
- A verebek rendjébe, a vastagcsőrűek családjába tartozik - vágott rá Conseil.
- És netalán a foglyok csoportjába? - érdeklődött Ned Land.
- Nem hinném, kedves mester. De azért bízom az ügyességében: szerezzen nekem egy ilyen bűbájos forró égövi madarat.
- Megpróbálhatom, tanár úr, ámbár a szigonnyal jobban bánok, mint a puskával.
A malájok rengeteg paradicsommadarat adnak el a kínaiaknak, és különféleképpen fogdossák össze őket, de az ő módszereik a mi számunkra nem jöhettek számításba. A bennszülöttek hálókat helyeznek el a magas fák ormára, ahol a paradicsommadár legszívesebben fészkel, vagy pedig lépre csalják, s a lép erősen ragadós anyaga megfogja őket. Még a forrásokat is megmérgezik, ahová inni jár. Mi csak röptében találhatjuk el a madarat, s ez nem sok sikerrel kecsegtetett. S valóban, lőszerünk egy részét elvesztegettük.
Délelőtt tizenegy órára már felkapaszkodtunk a sziget belsejében vonuló hegység első peremére, de még egyetlen vadat sem lőttünk. Időközben rettenetesen megéheztünk. Arra számítottunk ugyanis, hogy a vadászzsákmányból készítünk ebédet - de bizony elszámítottuk magunkat. Ezer szerencse, hogy Conseil végül mégis egy lövéssel két madarat talált el - amin ő csodálkozott a legjobban -, s így megvolt a reggelink. Egy fehér galambot és egy örvös galambot ejtett. Gyorsan megkopasztottuk őket, nyársra tűztük s a lobogó rőzseláng fölött megsütöttük.
Miközben a madarak a tűz fölött pirultak, Ned az artocarpus gyümölcsét készítette el. Azután a két szárnyast kitűnő étvággyal elfogyasztottuk, még csont is alig maradt belőlük. Húsukat illatossá tette a szerecsendió, amivel a begyüket teletömik; pecsenyéjük csakugyan igen finom volt.
- Szarvasgombával etetett jércéknek lehet ilyen ízük - ábrándozott Conseil.
- Van még valami kívánsága, Ned? - kérdeztem a kanadaitól.
- Négylábú vadra áhítozom, tanár úr - felelte Ned mester. - Ez a kis galamb volt az előétel, csak arra jó, hogy az ember ínyét csiklandozza. Addig nincs nyugtom, míg olyan állatot nem ejtek, amiből bordaszeletet süthetek!
- Énnekem sincs addig nyugtom, míg hozzá nem jutok egy paradicsommadárhoz.
- Hát akkor folytassuk a vadászatot, de forduljunk vissza megint a tenger felé - mondta Conseil. - Itt már a meredek hegyoldal következik, gondolom, jobb lesz, ha az erdők felé húzódunk.
Okos tanács volt, és meg is fogadtuk. Egy órai gyaloglás után valóságos szágófa-erdőbe jutottunk. Kígyók siklottak el lábunk előtt, de egyik sem volt mérges fajta. Paradicsommadarak rebbentek fel közeledtünkre; már nem is reméltem, hogy szert tehessek egyre, amikor Conseil, aki legelöl járt, egyszerre csak lehajolt - és diadalordítás tört ki torkán. Egy gyönyörű paradicsommadárral jött vissza hozzám.
- Óh! Éljen! Éljen, Conseil! - kiáltottam.
- A tanár úr nagyon szíves - mondta erre a fiú.
- Sose szerénykedj, édes fiam. Ez mesteri fogás volt. Elevenen, puszta kézzel megfogni egy ilyen pompás madarat! Remekül csináltad!
- Nézze csak meg közelebbről a tanár úr, és láthatja, hogy nem volt nekem ebben különös érdemem.
- Hogyhogy, fiam?
- Mert a madár tökrészeg.
- Részeg?
- Igenis, kérem, berúgott a szerecsendiótól. Azt lakmározta most is a fa tövében, ahol elfogtam. Látod, barátom, így jár, aki mértéktelen! - fordult Nedhez.
- Mennydörgős ménkűt! - kiáltott fel a kanadai. - Hát mennyi pálinkát ittam én két hónap alatt? Ezt veted a szememre?
Közben én a furcsa madarat vizsgáltam, Conseilnek igaza volt. A paradicsommadárnak fejébe szállt a mámorító nedv, egészen magatehetetlen lett. Nem bírt repülni. Járni is alig tudott. Én ezzel persze vajmi keveset törődtem - majd kialussza a mámorát.
Madaram az Új-Guineán és a szomszédos szigeteken előforduló nyolc fajta közül a legszebbikhez tartozott. "Nagy smaragd" paradicsommadár volt, a legritkább fajta. Harminc centiméter hosszú, feje aránylag kicsiny, a csőr közelében ülő szeme is apró. Tollainak azonban csodálatosan szép volt a színösszetétele. Csőre sárga, lába, karma barna, a mogyorószínű szárny széle bíborpiros, feje és nyaka hátul halványsárga, elöl smaragdzöld, hasa és melle gesztenyebarna. Farka fölött kétoldalt, két karéjban hosszú, pelyhes, igen könnyű s igen finom tollzuhatag omlik le, s egészen különös jelleget ad a csodaszép madárnak: a bennszülöttek költői néven "napmadár"-nak nevezik.
Minden vágyam az volt, bárha hazavihetném Párizsba ezt a felségesen szép példányt: odaajándékozhatnám a Jardin des Plantes-nak, minthogy ott egyetlen eleven paradicsommadár sincs.
- Nagyon ritka ez a madár? - kérdezte a kanadai, az olyan vadász hangján, aki a vadászzsákmányt művészi szempontból nem sokra becsüli.
- Bizony, nagyon ritka, kedves pajtás, különösen elevenen. De amúgy is, megölve is, fontos kereskedelmi cikk. Annyira becses, hogy a bennszülöttek kieszelték, hogyan lehet paradicsommadarat gyártani. S gyártják is, akárcsak minálunk a hamis gyöngyöt meg a gyémántot.
- Ugyan! - kiáltott fel Conseil. - A paradicsommadarat is hamisítják?
- Bizony hamisítják.
- Tudja tartár úr, hogyan csinálják ezt a bennszülöttek?
- El is mondhatom. A paradicsommadár a keleti monszunszelek idején elhullatja a fark körüli pompás tollait, az úgynevezett szárnyalatti tollakat. Mármost a hamisítók összegyűjtik ezeket a tollakat, és ügyesen ráillesztik valami nyomorult kis tollafosztott papagájra. A varratokat befestik, a madarat kifényezik, s ezt a furcsa ipari terméket elküldik aztán az európai múzeumoknak meg a gyűjtőknek.
- Remek ötlet - jegyezte meg Ned Land. - Ha a madár nem is igazi, de a tollai legalább valódiak; különben úgysem eszik meg. Tehát nem látom be, hogy valami nagy csalás történt volna.
Az én óhajaim tehát teljesültek, de a kanadai korántsem volt elégedett. Két óra tájban Ned Land szerencsére leterített egy pompás fiatal vaddisznót, amelyet a bennszülöttek "bariutang"-nak neveznek. Éppen ideje volt már, hogy igazi négylábú húsához jussunk, így hát nagyon megörültünk a malacnak. Ned Land büszke volt a találatra: a vaddisznó abban a pillanatban, hogy az elektromos golyó érte, holtan rogyott össze.
A kanadai megnyúzta, ügyesen kizsigerezte, s hat bordaszeletet kanyarított belőle, a húst roston akartuk megsütni vacsorára. Aztán folytattuk megint a vadászatot, s ezúttal nemcsak Nedre, de Conseilre is mosolygott a szerencse.
A két jó barát a bozótban egy kenguru-falkát vert fel; a könnyűlábú állatok hosszú szökdeléssel iramodtak el előlünk. Ámde a villamos lövedék gyorsabb volt: futtukban érte utol őket.
- Tyű, tanár úr! - kiáltott fel Ned, a vadászszenvedélytől megmámorosodva - micsoda pompás vad ez! Különösen párolva! Milyen remek zsákmánnyal térünk vissza a hajóra! Ez már a második! Most a harmadik! Ötöt lőttem le! S ha elgondolom, hogy a sok finom húst mind magunk fogjuk befalni, mert azok az ostobák ott a hajón biztos meg se kóstolják!
Azt hiszem, ha Ned mester virágos jókedvében nem beszélt volna annyit, az egész falkát lemészárolta volna! De így csak egy tucatot ejtett el az érdekes erszényesekből, amelyek - mint Conseil mondta - a méhlepény nélküli emlősök első rendjéhez, a "kenguru-nyulak" fajtájához tartoznak.
E kisebb formájú állatok többnyire fák odvában élnek és igen gyors lábúak. Nem valami kövérek, de a húsuk nagyon ízletes.
Vadászatunk eredményével nagyon meg voltunk elégedve. Ned jókedvében meg is fogadta, hogy másnap ismét visszatér ide, a bűvös szigetre, s kiirtja innen az összes ehető négylábúakat. De ez egyszer ő tervezett és más végzett.
Este hat órakor értünk vissza a tengerpartra. Csónakunkat régi helyén találtuk. Két mérföldnyi távolságból a Nautilus habokból kiemelkedő, hosszú zátonynak látszott.
Ned mester nyomban hozzálátott a nagy mű, a vacsora elkészítéséhez. Meg kell adni, mint szakács, remekül megállta a helyét. A parázson piruló "bariutang"-szeletek ínycsiklandó illata csakhamar az egész levegőt betöltötte!...
Most veszem csak észre, hogy lassanként én is a kanadai nyomdokaiba lépek. Önkívületbe esem a friss, roston sült vaddisznóhús előtt! Bocsássa meg e gyöngémet a kedves olvasó, miként én is megbocsátottam Land mesternek - mégpedig azonos okból!
A vacsora valóban pompás volt. Két örvösgalamb egészítette ki az ünnepi lakomát. Szágótészta, artocarpus-kenyér, néhány mangógyümölcs, fél tucat ananász s a kókuszdiótejből erjesztett ital vidám kedvre hangolt bennünket. Sőt, azt hiszem, hogy derék társaim be is csíptek egy kicsit az italtól.
- No, és mi lenne, ha ma este nem is térnénk vissza a Nautilusra? - mondta Conseil.
- No, és ha végleg kereket oldanánk? - toldotta meg Ned.
Ahogy ezt kimondta, kő esett a lábunk elé - csattanós válasz gyanánt a szigonyos elképzeléseire.
XXII. NEMO KAPITÁNY VILLÁMOT SZÓR
Szájamhoz induló kezem megállt a levegőben, de Ned Land lenyelte a falatját. Meg sem moccanva az erdő felé néztünk.
- Az égből nem szokott kő hullani, legfeljebb meteor - mondta Conseil.
Egy másik, szép gömbölyűre csiszolt kő kiütötte Conseil kezéből az ízletes galambcombot, s különös nyomatékot adott előbbi megjegyzésének.
Mindhárman talpra ugrottunk, vállhoz kaptuk fegyverünket, s készen álltunk bármilyen támadás visszaverésére.
- Majmok lennének? - kérdezte Ned Land.
- Nem - felelte Conseil. - Bennszülöttek.
- A csónakhoz! - kiáltottam, s a tenger felé rohantam.
Csakugyan, nem volt más választásunk, vissza kellett vonulnunk, mert alig százlépésnyi távolságban vagy húsz, íjjal és parittyával felfegyverkezett bennszülött bukkant fel jobb felől, a látóhatárt eltakaró erdő szélén.
Csónakunk viszont tízölnyire feküdt a parton.
A vademberek egyre közeledtek felénk. Nem futottak, de magatartásuk ellenséges volt. Kövek és nyilak záporoztak ránk.
Ned Land nem akarta ott hagyni az élelmiszerét; a fenyegető veszély ellenére egyik kezével még felkapta a malacot, a másikkal a kengurukat, s ezzel a megterheléssel igyekezett minél gyorsabban megugrani.
Fél perc alatt a víznél voltunk. Pillanat alatt berakodtunk a csónakba, betaszítottuk a tengerbe, s helyükre állítottuk az evezőket. Két kötélhossznyira se távolodtunk még el a parttól, amikor száz üvöltő s hadonászó bennszülött futott be derékig a vízbe. A Nautilust néztem, vajon nem jön-e fel a tetőre valaki a matrózok közül erre a lármára. De nem. A nyílt tengeren fekvő óriás gépezet teljesen kihalt volt.
Húsz perccel később már a fedélzetre szálltunk. A nyílások nyitva voltak. Kikötöttük a csónakot, s lementünk a hajó belsejébe.
A szalonból halk zene szűrődött ki, s én beléptem. Nemo kapitány az orgona előtt ült, s magafeledten muzsikált.
- Kapitány úr! - szólítottam.
Meg sem hallott!
- Kapitány úr! - ismételtem, s vállára tettem a kezem.
Összerezzent, s felém fordította arcát.
- Ah! Ön az, professzor úr? - mondta. - Nos, hogy sikerült a vadászat? Szép növényeket gyűjtött?
- Igen, kapitány úr - feleltem. - De sajnos, egy csapat kétlábú vetette magát utánunk: a közelségük eléggé kellemetlen.
- Miféle kétlábúak?
- Vadak.
- Vadak? - mondta gúnyosan a kapitány. - S ön, professzor úr, csodálkozik, hogy amikor kiteszi innen a lábát s a szárazföldre lép, vadakkal találkozik? Hol van a szárazföldön olyan hely, ahol nincsenek vadak? És különben: akiket ön vadaknak nevez, talán rosszabbak a többinél?
- De hát, kapitány úr...
- Én legalábbis mindenütt vadakkal találkoztam.
- Nos - mondtam -, ha nem óhajtja őket hamarosan a Nautilus fedélzetén látni, jó volna bizonyos óvintézkedéseket tennie.
- Csillapodjék, professzor úr, semmi ok sincs az aggodalomra.
- De ezek a bennszülöttek sokan vannak.
- Hányat számolt össze?
- Százan vannak, legalább.
- Aronnax úr - mondta a kapitány, az orgona billentyűire helyezve ismét az ujjait -, a Nautilus akkor is teljes biztonságban van, ha Új-Guinea minden bennszülöttje összegyűlik itt a parton!
A kapitány ujjai végigfutottak az orgona billentyűzetén. Ábrándos futamok keltek életre ujjai alatt, s csakhamar úgy elmerült a zenében, hogy megfeledkezett jelenlétemről, s én nem is próbáltam többé álmodozásából kizökkenteni.
Felmentem ismét a tetőre. Már leszállt az est: az egyenlítő tájékán a nap gyorsan nyugszik le, nincs alkonyat. Homályosan láttam csak a Geboroar-sziget körvonalait. De a parton mindenfelé tüzek égtek, s ez mutatta, hogy a vademberek nem tágítanak onnan.
Órák hosszat maradtam egymagamban fent a tetőn, s gondolatban hol a bennszülöttekkel foglalkoztam - nem mintha nyugtalanítottak volna, mert a kapitány rendületlen biztonsága minden aggodalmat eloszlatott bennem -, hol meg teljesen megfeledkeztem róluk, s csak a tündérszép trópusi éjszakában gyönyörködtem. Tekintetem az állatövi[44] csillagzatokra függesztettem, s gondolataim Franciaország felé szálltak: pár óra múlva hazám egén is felragyognak ezek a csillagok. A mennybolt zenitjén[45] tündökölt a hold. S én arra gondoltam, hogy a hűséges, nyájas bolygó holnapután ismét felragyog felettünk, s megduzzasztja a tenger hullámait, s kiemeli majd korallágyából a Nautilust. Éjféltájt, látván, hogy a sötét tengeren minden nyugodt, s a parti fák alatt sincs semmi mozgás, visszatértem kabinomba, s csendes álomba merültem.
Az éjszaka baj nélkül telt el. A pápuáknak, úgy látszik, elegendő volt megpillantaniuk az öbölben megfeneklett vasszörnyet, s máris megijedtek - bár a Nautilus nyitva maradt fedélzetnyílásain át könnyen behatolhattak volna a hajó belsejébe.
Reggel hat órakor - január 8-án - felmentem megint a fedélzetre. Oszladozott a hajnali pára. A szertefoszló ködön át már előtünedezett a sziget partja, majd a hegyormok is kitisztultak.
A bennszülöttek még ott táboroztak a parton, sokkal többen voltak, mint előző este - talán öt- vagy hatszázan lehettek. Egyesek az apályt kihasználva, messzire előrehatoltak a kiemelkedő korallszirteken, s alig voltak már két kötélhossznyira a Nautilustól. Alakjukat egészen jól láthattam. Igazi pápuák voltak, atlétatermetű, szép férfiak: homlokuk széles és magas, orruk vastag, de nem tömpe, foguk ragyogóan fehér. Vörösre festett, gyapjas hajuk élesen elütött a núbiaiakéhoz[46] hasonló fényes, fekete testüktől. Felhasított fülcimpájukban pedig csontfüzért viseltek. Majdnem mind mezítelen volt. Néhány asszonyt is láttam közöttük, ezek testét csípőtől térdig valóságos krinolin[47] fedte, mégpedig hosszú fűszálakból, melyeket a derékon növényi rostból font öv tartott össze. Némelyik törzsfő nyakán vörös-fehér üveggyöngy-nyakék és félhold ékeskedett. Majdnem mindannyian fel voltak íjakkal, nyilakkal s pajzsokkal fegyverezve, vállukon pedig valami hálófélét vittek: ebben voltak az ügyes parittyázók kerekre csiszolt kövei.
Az egyik törzsfő elég közel jutott el a Nautilushoz, s figyelmesen megnézte. Valami magas rangú "mado" lehetett, ugyanis banánlevelekből font, csipkézett szélű, rikító színekre festett öltözéket viselt.
Könnyen leteríthettem volna, hiszen egész közel volt hozzám, de úgy gondoltam, jobb lesz várnom, míg valóban ellenséges cselekedetbe kezd. Európaiak és "vadak" között úgy illik, hogy az európai védekezzék, de ne támadjon.
Az apály egész ideje alatt a bennszülöttek a Nautilus közelében ólálkodtak, de nem csaptak lármát. Mindegyre ezt a szót ismételték: "assai", s a kísérő mozdulatokból megértettem, hogy felszólítanak, szálljak ki a partra. Felszólításuknak természetesen nem tettem eleget.
Ezen a napon tehát a csónak nem távozhatott a hajótól, s Ned Land nagyon bosszankodott emiatt, mert ismét gyarapítani szerette volna élelmiszerkészletét. Meg kell adni, ügyes ember, most minden idejét avval tölti, hogy tartósítja a Geboroar-szigetről hozott húst és lisztet. Délelőtt tizenegy órakor a korallszirtek ismét tünedezni kezdtek a növekvő dagályban; a bennszülöttek ekkor visszatértek a szárazföldre. De észrevettem, hogy a parton seregük egyre nő. A szomszédos szigetekről érkezhetett az erősítés, vagy magáról Új-Guineáról bár egyetlenegy pirogot sem láttam a tengeren.
Minthogy nem volt okosabb dolgom, elhatároztam, hogy fenékhálóval halászom én is a kristálytiszta vízben; a tengerfenéken ugyanis rengeteg kagylót, virágállatot s tengeri növényt láttam. Ha Nemo kapitány ígérete szerint a Nautilus holnap csakugyan kiúszik a nyílt tengerre, akkor a mai nap lesz az utolsó, hogy ezen a tájékon tartózkodjunk - s legalább jól kihasználom.
Hívtam tehát Conseilt; a derék fiú szerzett is egy könnyű kis gyalomhálót, olyasfélét, mint amilyent az osztrigahalászok használnak.
- És a vadak? - kérdezte Conseil. - Ha nincs ellenére a tanár úrnak, én bizony úgy látom, nem is olyan gonoszak!
- Pedig ezek emberevők, édes fiam.
- Az emberevők között is van jó ember - felelte erre Conseil. - Hiszen vannak nagyétű emberek is, akik azért becsületesek. Ez a két dolog nem zárja ki egymást.
- Jól van, Conseil, tegyük fel, hogy igazad van, s ezek a becsületes emberevők egész becsületesen falják fel a foglyaikat. De minthogy semmi kedvem sincs felfalatni magamat, még becsületesen sem, vigyázni fogok, annál is inkább, mert a Nautilus parancsnoka a jelek szerint semmiféle óvintézkedést nem tesz. És most munkára fel!
Két óra hosszat halásztunk, igen nagy buzgalommal, de semmiféle ritka példány nem került a hálónkba. A gyalom hárfacsigákkal, főként pedig oly gyönyörű tengeri kalapácsokkal, amilyeneket még sosem láttam, továbbá gyöngykagylókkal s egy tucat kis teknőccel telt meg. A teknőcöket félretettük a hajókonyha számára.
Majd, amikor a legkevésbé vártam, valóságos csodára bukkantam! Helyesebben mondva, nem is csoda, hanem olyan torz alakzat került a hálóba, amellyel a természetben igen ritkán találkozunk. Conseil még egyszer végigvonta a tengerfenéken a hálót, s amikor kihúzta, az tele volt mindenféle közönséges kagylóval. S a fiú egyszerre csak látja, hogy karomat gyorsan a hálóba süllyesztem, s kihúzok onnan egy kagylót, s hangosan felsikoltok, hangosan és oly élesen, ahogy csak egy kagylótudós sikolthat elragadtatásában.
- Ejha! Mi baja a tanár úrnak? - kérdezte Conseil megdöbbenve. - Megharapta uraságodat a kagyló?
- Nem, édes fiam, bár ezért a felfedezésért az ujjamat is szívesen leharaptattam volna.
- Mit fedezett fel?
- Ezt a kagylót! - kiáltottam diadalmasan, s megmutattam Conseilnek a zsákmányolt kincset.
- De hiszen ez csak egy közönséges kagyló! A haslábúak osztályába, a puhányok ágazatához tartozik...
- Igen, fiam, de nem jobbról balra, hanem balról jobbra csavarodik!
- Csak nem? - kiáltott fel Conseil.
- De igen, fiam, ez a csiga bal oldalas!
- Bal oldalas csiga! - lehelte Conseil szívdobogva.
- Nézd csak a csigamenetét!
- Higgye el a tanár úr - felelte Conseil -, életemben nem éreztem még ilyen megrendülést.
S az én derék Conseilem nem ok nélkül rendült meg. Tudvalevő - hiszen a természettudósok felhívták erre a figyelmet -, hogy a természetben a jobboldalúság törvénye uralkodik. Az égitestek ás bolygóik haladó és tengelyük körül forgó mozgásukban jobbról balra mozognak. Az ember gyakrabban használja a jobb kezét, mint a balt, s ebből következik, hogy készülékei, eszközei, a lépcsők, a lakatok, az óra rugója stb. úgy vannak megszerkesztve, hogy használatuk iránya jobbról bal felé tart. A természet a kagylók csavarodását is általában e törvény szerint alkotta meg. Ritka kivételektől eltekintve, minden kagyló jobb oldalas, s ha akad olykor olyan, amelynek bal oldalas a csigavonala, ezeket aranysúlyban fizetik meg a gyűjtők.
Conseil is meg jómagam is egészen elmerültünk a ritka lelet szemléletében, s én már el is határoztam magamban, hogy a Természetrajzi Múzeum gyűjteményét fogom gazdagítani vele, amikor egy átkozott kő szétzúzta Conseil kezében az értékes kagylót.
Felüvöltöttem kétségbeesésemben! Conseil felkapta fegyveremet, s célba vette a bennszülöttet, aki a követ ránk hajította: parittyáját lóbálva, tíz méter távolságban állt tőlünk. Le akartam fogni Conseil kezét, de a puska már elsült. A lövés szétzúzta a bennszülött karjáról csüggő, amulettekből összefűzött karperecet.
- Conseil! - kiáltottam. - Conseil!
- Eh, mit! Nem látja a tanár úr, hogy az az emberevő kezdte a támadást?
- A kagyló nem ér meg egy emberéletet! - mondtam.
- A nyomorult! - kiáltott fel Conseil. - Zúzta volna inkább szét a vállamat!
Conseil ezt őszintén így is gondolta, de nekem más volt a véleményem. Pár perc előtt megváltozott a helyzet, s mi ezt nem vettük észre. Vagy húsz pirog vette ekkor már körül a Nautilust. A hosszú, keskeny pirogok egyetlen fatörzsből vannak kivájva, s kitűnő arányaik folytán csak úgy repülnek a vízen; a víz színén kétoldalt lebegő bambuszrúd tartja őket egyensúlyban. A félmeztelen férfiak káprázatos ügyességgel kezelték a lapátokat, s én aggódva láttam, hogy egyre közelebb kerülnek hozzánk.
Kétségtelen, hogy ezeknek a pápuáknak volt már kapcsolatuk európaiakkal, a hajóikat is ismerik. De mit is gondolnak vajon erről a különös, hosszú acélhengerről, amelynek se árboca, se kéménye, s már napok óta fekszik az öbölben? Semmi jót sem tarthattak felőle, mert eleinte tiszteletteljes távolságban maradtak. De amikor látták, hogy a vashenger mozdulatlan, lassanként nekibátorodtak, és közelebbről is ismeretséget akartak kötni vele. Márpedig nekünk meg kell akadályoznunk ezt a barátkozást. Fegyverünk dörrenés nélkül sül el, s aligha kelt nagy hatást, mert a bennszülöttek csak a zajos gépezetet tisztelik. Senki sem ijedne meg a villámtól, ha nem kísérné mennydörgés, pedig a villámcsapás a veszélyes és nem a morajlás.
A pirogok már a Nautilus közelébe értek; csak úgy záporoztak a nyilak a hajóra.
- Ördög vigye! Kopog, mint a jégeső! És hátha mérgezett nyilakkal lőnek?
- Jelentem Nemo kapitánynak - mondtam, s bebújtam a hajónyíláson.
Benyitottam a szalonba.
Senki. Erre elszántam magam, hogy bekopogtatok a kapitány szobájába.
- Szabad! - hangzott belülről a válasz. Benyitottam hát az ajtón. Nemo kapitány valami számításban volt elmerülve, s láttam, hogy az előtte levő papír tele van x-ekkel s mindenféle algebrai jellel.
- Zavarom? - kérdeztem merő udvariasságból.
- Zavar, Aronnax úr - felelte szemrebbenés nélkül a kapitány. - De beszéljen csak, gondolom, komoly ok miatt keres.
- Nagyon komoly ok miatt. Körülvettek bennünket a bennszülöttek pirogjai; biztosra veszem, hogy perceken belül százan meg százan támadnak ránk.
- Ah! - mondta nyugodtan a kapitány. - Pirogokkal jöttek?
- Azzal, kapitány úr.
- Akkor be kell zárni a hajónyílásokat.
- Úgy van. Épp azért jöttem, hogy...
- Mi sem egyszerűbb ennél - mondta a kapitány.
Megnyomott egy gombot: a villanyvezetéken át máris parancsot adott az őrségnek.
- Megtörtént, professzor úr - mondta pár pillanat múlva. - A csónak a helyén van, a hajónyílások zárva vannak. Csak nem fél, hogy ezek az urak ránk törik a falat? Láthatta, hogy az önök fregattja az ágyúgolyókkal sem tett kárt a hajómban.
- Ettől nem tartok, kapitány úr. Más itt a veszély.
- Éspedig, professzor úr?
- Holnap, ugyanilyenkor, ismét ki kell nyitni a hajónyílásokat, hogy a Nautilus friss levegőt kapjon...
- Úgy van, professzor úr, minthogy hajóm a cetek módjára lélegzik.
- De ha a bennszülöttek addigra a tetőn lesznek, ön aligha akadályozhatja meg, hogy be ne nyomuljanak a hajó belsejébe.
- Ön azt gondolja, professzor úr, hogy felkapaszkodnak majd a tetőre?
- Ez biztos!
- Nos, uram, hát csak jöjjenek. Miért akadályozzam őket? Ezek a pápuák voltaképpen szegény, szerencsétlen ördögök; én nem szeretném, ha a Geboroar-szigeteken tett látogatásom akár egyetlen ember életébe is kerülne!
Erre távozni akartam, de Nemo kapitány tartóztatott, s hellyel kínált maga mellett. Élénken kérdezősködött, mint folyt le a szárazföldre tett kirándulásunk, a vadászat. Csak azt nem értette meg, hogy miért kívánta meg a kanadai annyira a húst. A társalgás azután másra fordult; mindenféléről beszélgettünk. Nemo kapitány most sem volt közlékeny, de szokatlanul barátságos volt velem.
Szóba került a többi között a Nautilus helyzete is; éppen abban a szorosban feneklett meg, ahol Dumont d'Urville kis híján hajótörést szenvedett. S ezeket mondta a kapitány:
- D'Urville Franciaország nagy embere volt, bátor, nagyszerű tengerjáró. D'Urville éppoly jelentős fia az ön hazájának, mint Angliának Cook kapitány. Milyen szerencsétlen sors érte ezt a nagy tudóst! Szembeszállt ezer veszéllyel, átküzdötte magát a Déli-sark jégmezőin, Óceánia koralltengerén, megküzdött a Csendes-óceán emberevőivel - s mi lett a vége? Egy vasúti kocsiban pusztult el nyomorúságosan. Ha ez az erélyes ember élete végső pillanataiban eszméleténél volt, képzelje csak, mik lehettek utolsó gondolatai!
Mély meghatottság tükröződött a kapitány arcán, amint ezt nekem mondta, s én tisztelni tudtam őt ezért ebben a pillanatban.
Kezünkbe vettük a térképet, s most végigkísértük a francia tengerjáró nagy vállalkozásait, világkörüli hajóútjait, két kísérletét, hogy eljusson a Déli-sarkra, amely az Adélie- s a Louis-Philippe-föld felfedezésére vezetett. Majd d'Urville tengeri térképeit nézegettük, amelyeket Óceánia fontos szigeteiről készített.
- Amit az önök d'Urville-je a tenger felszínén végzett - folytatta Nemo kapitány -, azt én az óceán vizének belsejében végeztem el, csakhogy jóval kevesebb fáradsággal és sokkal tökéletesebben. Az Astrolabe és a Zélée folyton szélvészben hánykolódott, s korántsem ért fel a Nautilusszal; az én hajóm valósággal megtelepült a vízben, s tökéletesen nyugodt dolgozószobát biztosít számomra.
- Pedig, kapitány úr - mondottam -, mégiscsak van valami hasonlatosság d'Urville korvettjei és a Nautilus között.
- S mi volna az?
- A Nautilus éppúgy megfeneklett, mint a korvettek!
- A Nautilus nem feneklett meg, professzor úr - mondta hűvösen a kapitány. - A Nautilus csak megpihen most hullámágyán. D'Urville keserves munkával és mindenféle manőverezéssel volt kénytelen megfeneklett korvettjeit vízre futtatni. Én semmi ilyet nem teszek. Az Astrolabe és a Zélée kis híján elpusztult, de az én Nautilusomat nem fenyegeti semmiféle veszély. Holnap, az előre meghatározott napon, az előre meghatározott órában a dagály hajómat szépen felemeli, s mi tovább folytatjuk utunkat a tengereken.
- Kapitány úr - mondtam -, én nem kételkedem...
- Holnap - tette hozzá a kapitány, s felállt -, holnap délután két óra negyven perckor a Nautilus elszabadul, és sértetlenül kihajózik a Torres-szorosból.
E kemény, határozott szavak után a kapitány könnyedén meghajolt. Ez nekem szólt, én megértettem, s visszatértem szobámba.
Conseil már várt rám: tudni szerette volna, hogy mit végeztem a kapitánnyal.
- Kedves fiam - mondtam neki -, a kapitány látta rajtam, mitől tartok: hogy a pápuák megtámadják a hajót. S én igen gúnyos választ kaptam. Így csak egyet mondhatok neked: bízz benne, s feküdj le nyugodtan aludni.
- Szüksége van valamire a tanár úrnak?
- Semmire, fiam, köszönöm. Ned Land mit csinál?
- Elnézést kérek - felelte Conseil -, de Ned barátom most éppen kenguru-pástétomot csinál. Csoda finom lesz.
Egyedül maradtam, nemsokára lefeküdtem, de elég rosszul töltöttem az éjszakát. Szobámba lehallatszott a vadak lármája, toporzékoltak, üvöltöztek fenn a tetőn. Így telt el az egész éjszaka, de a Nautilus legénysége a kisujját se mozdította. Annyiba se vették a tetőn ordítozó emberevőket, mint valamely páncélos erőd katonái a páncélzaton futkosó hangyákat.
Reggel hat órakor felkeltem. A hajónyílások zárva maradtak, nem frissítették fel a levegőt, de a minden eshetőségre megtelített tartályokból néhány köbméter oxigént bocsátottak a Nautilus elhasznált levegőjébe.
Délig a szobámban dolgoztam; Nemo kapitánnyal persze nem találkoztam. Semmi jelét sem láttam a hajón, hogy indulásra készülődnének.
Vártam még egy darabig, majd bementem a nagy szalonba. A falióra fél hármat mutatott. Tíz perc múlva a dagály tetőpontjára ér, s ha Nemo kapitány merész állítása valóra válik, hajónk percek múlva elszabadul. De ha nem - akkor a Nautilus még hónapok múlva is korallágyán feküdhet.
Ekkor valami gyönge remegés futott át a hajótesten. Ez biztató jel volt. Hallottam, amint a borítás csikorogva súrolja a korallágy meszes dudorait.
Két óra harmincöt perckor Nemo kapitány megjelent a szalonban.
- Indulunk - mondta.
- Igazán? - kiáltottam fel.
- Parancsot adtam, hogy nyissák ki a hajónyílásokat.
- És a pápuák?
- A pápuák? - mondta a kapitány, s hanyagul vállat vont.
- Nem fognak benyomulni ide? A hajó belsejébe?
- Már hogyan törnének be ide?
- A hajónyílásokon át, amelyeket ön kinyittatott.
- Aronnax úr - felelte erre nyugodtan a kapitány -, a hajónyílásokon át akkor sem lehet csak úgy benyomulni, ha nyitva vannak.
Némán meredtem az arcába.
- Nem érti? - kérdezte.
- Nem én.
- Hát akkor jöjjön, s majd meglátja.
A középső lépcsőhöz siettem. Ned Land és Conseil már ott álltak, és izgatottan nézték, amint a Nautilus matrózai a nyílásfedeleket kinyitják. Odakintről dühödt ordítás és szörnyű szitkozódás hallatszott.
A fedőlemezeket a pápuák kívülről hirtelen felrántották. Húsz torzonborz bennszülött jelent meg a nyílásban. De amint az első kezét a lépcső korlátjára tette, hátradobta valami láthatatlan erő, s a bennszülött irtózatos ordítással, eszeveszett ugrásokkal menekült.
Tíz társa ugyanígy járt. S mind a tíz eszeveszett futásnak eredt.
Conseil magánkívül volt örömében. Ned Landet elkapta szilaj természete, ő is a lépcsőhöz rohant. De amint két kézzel megkapaszkodott a korlátban, ő is hátrabukott.
- Az ördögbe! - kiáltott fel. - Villám csapott belém!
Most már mindent értettem. A lépcső korlátja villanyáramot vezető kábel volt, amely fenn, a tetőn végződött. Amint valaki hozzáért, erős ütést kapott - s az ütés halálos lett volna, ha Nemo kapitány a gépei által termelt magasfeszültségű áramot kapcsolja be! A kapitány maga és a támadók közé valóságos elektromos hálót vont, s ezen büntetlenül senki át nem hatolhatott. A pápuák most halálra rémülve, eszeveszetten menekültek a közelünkből, s mi magunk, félig nevetve, vigasztalgattuk, dörzsöltük szegény Ned Landet, aki őrült módjára káromkodott.
De a dagály utolsó hullámai e pillanatban megemelték a Nautilust; amint Nemo kapitány pontosan meghatározta, két óra negyven perckor a hajó lesiklott korallágyáról. A hajócsavar méltóságteljes lassúsággal kavarta a hullámokat. Sebessége egyre fokozódott, s a Nautilus a felszínen haladva, teljes épségben, sértetlenül hagyta el a Torres-szoros veszélyes kijáratát.
XXIII. NEHÉZ ÁLMOK
Másnap, január 10-én, a Nautilus a víz alatt folytatta útját, de oly roppant gyorsasággal haladt, hogy legalábbis harmincöt mérföldre becsültem óránkénti sebességét. A gyorsan forgó hajócsavar fordulatait sem szemmel követni, sem megszámolni nem bírtam.
Ha arra gondoltam, hogy az a csodálatos erő - a villamosság nemcsak hajtja, fűti és világítja a Nautilust, hanem a kívülről jövő támadásoktól is megvédi, s bevehetetlen erőddé változtatja, ahová illetéktelen be nem léphet, mert menten agyonsújtja az áram - csak bámultam, s csodálatom már nemcsak a gépezetnek szólt, hanem a mérnöknek is, aki megalkotta.
Egyenesen nyugatnak haladtunk; január 11-én, a hosszúság százharmincötödik és az északi szélesség tizedik fokán megkerültük a Carpentaria-öböl csúcsát képező Wessel-fokot. Korallszirtek meredtek ki itt is a tengerből, de már ritkásan, s a térkép is egész pontosan feltüntette őket. A Nautilus bal felől könnyen megkerülte a Money-zátonyokat, s jobb felől a Victoria-szirteket, a hosszúság százharmincadik fokán s a tizedik szélességi körön, amelynek vonalán most állandóan haladtunk.
Január 13-án a Timor-tengerbe értünk, s a százhuszonkettedik hosszúsági fok alatt megpillantottuk a hasonló nevű szigetet. A sziget területe 1625 négyzetmérföld: rádzsák[48] uralkodnak rajta. E fejedelmek a krokodilok fiainak tartják magukat, s ez azt jelenti, hogy nincs még ember fia, aki ilyen magas eredettel dicsekedhet. A pikkelyes ősök csak úgy hemzsegnek a szigeti folyókban; az emberek különös tisztelettel övezik őket. Védik, kényeztetik a krokodilokat, hízelegnek nekik, etetik őket, ifjú leányokat vetnek nekik prédául - s jaj az idegennek, aki kezet mer emelni a szent hüllőkre!
A csúf állatok nem kerültek a Nautilus útjába. Csak egy pillanatra láttuk meg Timor szigetét, amikor a másodkapitány délben éppen meghatározta a hajó helyzetét. A kis Rotti-szigetet is csak egy szemvillanásra pillantottam meg: ez is a csoporthoz tartozik, s asszonyai híresek szépségükről a maláji vásárokon.
Ezen a ponton túl a Nautilus menetiránya délkelet felé hajolt el a szélességi körtől. Egyenesen az Indiai-óceánnak tartott. Merre ragad most minket Nemo kapitány szeszélye? Ázsia partja felé? Európa felé közeledünk? Mégis valószínűtlen, hogy a parancsnoknak ilyen tervei vannak; hiszen a kapitány elkerüli a lakott földrészeket. Vagy délre fordul majd? Megkerüli talán a Jóreménység fokát, majd a Horn-fokot, s a Déli-sarkra tör? S visszatér-e azután a Csendes-óceánba, ahol hajója könnyen és szabadon járhatja a vizet? A jövő majd megmutatja.
Elhaladtunk a Cartier-, a Hibernia-, a Seringatapam- s a Scott-zátonyok mellett, melyek a szilárd alakulat utolsó nyúlványai, s január 14-én már túl voltunk minden földeken. A Nautilus sebessége feltűnően csökkent; szeszélyes kedve szerint hol a víz alatt, hol pedig a felszínen úszott.
Utazásunknak ezen a szakaszán Nemo kapitány érdekes kísérleteket végzett: a tenger különböző mélységű rétegeinek hőmérsékletét mérte. Rendes körülmények között ezeket a méréseket meglehetősen bonyolult műszerekkel végzik, s az így nyert adatok helyessége nagyon is kétséges, akár hőmérővel ellátott mélységmérőt használnak, amikor is az üveget gyakran összetöri a víznyomás - akár olyan készüléket, melynek működése az egyes fémek különböző elektromos vezetőképességén alapul. Az így nyert adatokat nem lehet megfelelően ellenőrizni; Nemo kapitány azonban maga száll le a tenger mélyére, s maga méri a hőmérsékletet: amint hőmérője a különböző rétegekben érintkezésbe kerül a vízzel, azonnal pontosan jelzi a hőfokot.
A Nautilus így merült le fokozatosan, tartályai megtöltésével, vagy pedig rézsútos irányban, a magassági kormány segítségével három-, négy-, öt-, hét-, kilenc-, sőt tízezer méter mélységbe; a kísérletek végső eredménye azt mutatta, hogy ezer méter mélységben a tenger hőmérséklete minden égövben állandóan négy és fél fok.
Élénk érdeklődéssel figyeltem ezeket a kísérleteket. Nemo kapitány valóban szenvedéllyel űzte a méréseket. Gyakran felmerült bennem a kérdés, vajon mi célból végzi a megfigyeléseket? Az emberiség javát szolgálja velük? Ez nagyon valószínűtlen, hiszen munkájának eredménye előbb-utóbb vele együtt odavész valamely távoli tengeren. Vagy úgy határozott, hogy az én közvetítésemmel közli a világgal tudományos munkája eredményeit? De hát akkor ez azt jelenti, hogy különös utazásom egy napon mégiscsak véget ér, s visszatérhetek az emberek közé... Hogy mikor lesz ez, azt most még csak el sem tudom képzelni.
Hogy s mint alakul majd a dolog, nem tudom, Nemo kapitány azonban közölt velem a kísérletek eredményeiből néhány adatot, amelyek kimutatták a fontosabb tengerek vizének sűrűségét. Ez a közlés személy szerint igen tanulságos volt számomra - csakhogy tudományos szempontból nem volt jelentősége.
Ez január 15-én reggel történt. A kapitánnyal sétáltam fent a tetőn, s ő megkérdezett, tudom-e, milyen sűrű az egyes tengerek vize. Nemmel feleltem, s hozzátettem, hogy a tudománynak erre nézve nincsenek pontos adatai.
- Én elvégeztem ezeket a méréseket - mondta a kapitány -, s be is bizonyíthatom, hogy méréseim pontosak.
- Elhiszem - feleltem -, de a Nautilus külön világ, s a fedélzetén élő tudósok felfedezései nem jutnak el a földre.
- Igaza van, professzor úr - szólalt meg Nemo kapitány némi hallgatás után. - Az én hajóm külön világ. Éppoly idegen a földtől, mint a bolygók, amelyek az égitestet a nap körüli útjában követik. Ha volna is élet a Saturnuson vagy a Jupiteren, az ottani tudósok munkáit a földön sohasem fogják megismerni. De minthogy a véletlen egymáshoz fűzött bennünket, mégis közölhetem önnel kutatásaim eredményeit.
- Figyelek, kapitány úr.
- Ön tudja, természetesen, hogy a tengervíz sűrűbb az édesvíznél - de sűrűsége nem mindenütt egyforma. Az édesvíz sűrűségét eggyel jelzem; mármost azt tapasztaltam, hogy az Atlanti-óceán vizének sűrűsége egy egész huszonnyolc ezred, az Atlanti-óceáné egy egész huszonhat ezred, a Földközi-tengeré egy egész harminc ezred...
Á! - gondoltam magamban. - Úgy hát a kapitány a Földközi-tengerre is elmerészkedik?
- ...a Jón-tengeré egy egész tizennyolc ezred, az Adriai-tengeré pedig egy egész huszonkilenc ezred.
A Nautilus ezek szerint nem kerüli el Európa sűrűn járt tengereit, s ebből azt következtettem, hogy a kapitány - talán már rövid idő múlva civilizáltabb tájak felé visz bennünket. S úgy gondoltam, hogy Ned Land ennek az értesülésnek mindenesetre nagyon megörül majd.
Pár napot mindenféle kísérletezéssel töltöttünk: a víz különböző mélységekben mutatkozó sótartalmát, elektrizáltságát, színezetét, áttetszőségét vizsgáltuk, s Nemo kapitány bámulatos találékonyságról tett tanúságot ezekben a munkálatokban. Aminél csak az irántam tanúsított szívélyessége volt meglepőbb. Azután néhány napig színét sem láttam, s teljesen elszigetelten éltem ismét a hajón.
Január 16-án a Nautilus a tenger tükre alatt néhány méternyire váratlanul elcsendesedett. Mintha elaludt volna: az áramfejlesztő készülékek nem működtek, a csavar mozdulatlan volt, a hajót ide-oda sodorta az áramlat. Úgy véltem, a legénység a gépek túlerőltetése miatt szükségessé vált javításokat végez.
Társaimmal ekkor különös látványban volt részünk. A szalonablakok fedőlemezei nyitva voltak, s minthogy a Nautilus fényszórója nem működött, a víz homályosan derengett körülöttünk. A sötét felhőkkel borított viharos égről alig szűrődött valami világosság az óceán felső rétegébe.
Figyeltem a homályló tengert: a nagy halak is csak elmosódó árnyként suhantak el előttem. S ekkor a Nautilust egyszerre csak nappali fényár borította el. Eleinte azt hittem, hogy ismét kigyulladt a fényszóró, s az elektromos fény világítja meg a vizet. De rövid megfigyelés után rájöttem, hogy tévedek.
A Nautilus foszforeszkáló vízrétegbe került, s a foszforeszkálás a sötétben valósággal vakító volt. A villódzást milliárdnyi világító állatka okozta; csak úgy szikráztak, amint végigsiklottak a hajó acéltestén. Villámok villantak fel a tündöklő vízben, mint mikor a forró kemencéből kiömlik az olvasztott ólom vagy a fehérizzásig hevített érc, úgyhogy a lángoló áradatban a fénylő víztömegnek, az ellentét folytán, árnyas részei is voltak, noha a fényben az árnyék lehetetlen! Nem, nem! Ez a fény nem a mi egyenletesen sugárzó világításunktól ered! Ez a fény amannál is erősebb és csupa mozgás! Mintha élő valami volna!
Valóban, a foszforeszkálást a tengeri ázalagok s a világító ostorosállatkák végtelen tömege okozta. Ezekből az áttetsző, fonalas csáppal ellátott, kocsonyás sejtekből harminc köbcentiméternyi vízben huszonötezer egyedet számláltak. Fényüket még fokozta a medúzák, a csillagállatok s még más foszforeszkáló virágállatok villódzása; ezeket talán a tengerben levő, bomlásnak indult szerves anyagok kocsonyás habja s a halak által kiválasztott nyálka itatta át.
A Nautilus órák hosszat sodródott a fényárban úszó habokban, s mi bámulva figyeltük, mint játszadoznak, szalamandrák módjára, a tündöklő vízben a nagy tengeri halak. Aztán kisebb halak jöttek: különféle íjhalak, szökdelő makrélák, és száz meg száz másféle hal csíkozta a tündöklő vizet, amint elúszott az ablak előtt.
Tündérszép, káprázatos látvány! Talán a légkör valamely sajátságos állapota fokozta ennyire a foszforeszkálást? Talán vihar tört ki a tenger felett? A Nautilus, alig néhány méter mélységben, semmit sem érzett meg az elemek tombolásából: csendesen ringatózott a nyugodt vízben.
Így haladtunk tovább, újabb és újabb csodák közepette. Conseil figyelt, és osztályozta kedves virágállatait, puhányait és halait. Gyorsan tűntek a napok, már nem is számoltam őket. Ned, szokása szerint, azzal volt elfoglalva, hogy változatosabbá tegye a hajó étrendjét. Csiga módjára hozzá voltunk nőve a házunkhoz, s mondhatom, ezt az állapotot nem is olyan nehéz megszokni.
Különös életmódunk már egész könnyűnek, természetesnek tűnt, gondolatban sem foglalkoztunk azzal, hogy a földön az emberek egész másféle életet élnek, de ekkor egy rendkívüli esemény hirtelen rádöbbentett bennünket furcsa helyzetünkre.
Január 18-án a Nautilus a százötödik hosszúsági fokon s a déli szélesség tizenötödik foka mentén haladt. Vihar közelgett, a nyugtalan tengeren magasan jártak a hullámok. Kelet felől kemény szél fújt. A légsúlymérő napok óta folyton süllyedt, s az elemek közeledő harcát jelezte.
Felmentem a tetőre; a másodkapitány épp akkor végezte méréseit. Szokásom szerint arra vártam, mikor kiáltja el mindennapi mondókáját. De ma valami mást mondott, amit szintén nem értettem meg. Nemo kapitány azonban rögtön megjelent a tetőn, s szeméhez távcsövet emelve, a látóhatárt fürkészte.
A kapitány pár percig mozdulatlanul figyelte a lencse látóterébe fogott pontot. Azután leeresztette távcsövét, s néhány szót váltott a másodkapitánnyal. Ez roppant izgatottnak látszott, s hasztalan próbálta leplezni felindulását. Nemo kapitány azonban jobban uralkodott magán, arca nyugodt volt. Úgy tűnt nekem, mintha valamiféle ellenvetést tenne, s mintha a másodkapitány erre határozottan megnyugtatná. Hanglejtésükből és a kézmozdulataikból legalábbis ezt következtettem.
Most én is figyelmesen néztem a látóhatáron azt a pontot, amelyet az előbb ők figyeltek, de semmit sem láttam. Az ég és a víz töretlen, világos, éles vonalban találkozott.
A kapitány járkálni kezdett a tetőn, de egy pillantást sem vetett rám, talán észre sem vette, hogy ott vagyok. Úgy tűnt nekem, mintha kemény léptei nem volnának most oly egyenletesek, mint máskor. Időnként megállt, s mellén összekulcsolt karral figyelte a tengert. Mit kereshet a végtelen, puszta térségen? Hiszen a Nautilus száz meg száz mérföld távolságban van a legközelebbi parttól!
A másodkapitány ismét szeméhez emelte távcsövét, s kitartóan fürkészte a látóhatárt. Fel-alá járkált ő is, topogott, s izgatott viselkedése mindenképp elütött a parancsnok nyugalmától.
Rejtélyes magatartásuk okának különben hamarosan ki kell derülnie, mert Nemo kapitány parancsára a gépek fokozták a hajtóerőt, s a hajócsavar most gyorsabban forgott.
A másodkapitány ekkor ismét felhívta valamire a parancsnok figyelmét. Ez abbahagyta a járkálást, s messzelátóját a jelzett pontra irányította. Sokáig nézett a távolba. Engem annyira furkált már a kíváncsiság, hogy lementem a szalonba, s onnan egy kitűnő messzelátót hoztam, amelyet már máskor is használtam. Nekitámasztottam a tető orrán kiszögellő fényszórófülkének, hogy végigfuttassam szemem az ég és a föld peremén.
Még bele sem tekintettem a messzelátóba, amikor hirtelen kitépték a kezemből.
Megfordultam. Nemo kapitány állt előttem, de szinte rá sem ismertem. Arca elváltozott. Összevonta szemöldökét, sötét tűzben égő szeme szikrát szórt. Félig nyílt ajka közül kivillogtak fogai. Teste megfeszült, keze ökölbe szorult, fejét válla közé húzta, az ember minden porcikája izzó gyűlöletet lehelt. Nem mozdult. Távcsövem kiesett a kezéből, s a lába elé gurult.
Én idéztem-e fel, akaratlanul, a kapitány haragját? Érthetetlen ember! Talán azt képzeli, hogy ellestem valamely titkot, amelyről a Nautilus vendégei nem szerezhetnek tudomást?
De nem! Ez a gyűlölet nem nekem szólt, mert a kapitány rám se nézett: szeme még mindig makacsul a látóhatár kifürkészhetetlen pontjára meredt.
A kapitány önuralma hamarosan visszatért. Feldúlt vonásai ismét kisimultak. Néhány szót szólt valami idegen nyelven a másodkapitányhoz, majd hozzám fordult:
- Aronnax úr - mondta parancsoló hangon -, felkérem önt, teljesítse velem szemben vállalt kötelezettségét.
- Miről van szó, kapitány úr?
- Társaival együtt el kell önt záratnom, míg alkalmasnak nem ítélem az időpontot, hogy ismét szabadon engedjem.
- Itt ön rendelkezik - feleltem, s merőn a szemébe néztem. - De kérdezhetek valamit?
- Semmit sem kérdezhet.
Erre bajos volt valamit is mondani; minthogy minden ellenállás eleve lehetetlen volt, engedelmeskednem kellett.
Lementem tehát Ned és Conseil kabinjába, s közöltem velük a kapitány határozatát. Képzelheti az olvasó, hogyan fogadta a kanadai ezt az intézkedést. Megbeszélésre különben nem volt idő. Három matróz várt az ajtó előtt, s levezettek bennünket abba a kis cellába, ahol az első éjszakát töltöttük a Nautiluson.
Ned Land tiltakozni akart, válaszként ránk zárták az ajtót.
- Mit jelent ez, tanár úr? - kérdezte Conseil.
Elmondtam társaimnak, mi történt fenn a tetőn. Ők is nagyon csodálkoztak, de nem értettek semmit az egészből.
Én pedig tovább törtem a fejem, s gondolataim mindegyre visszatértek Nemo kapitány arca különös színeváltozására. Képtelen voltam két logikus gondolatot összefűzni, s lehetetlen feltevésekbe bonyolódtam, amikor Ned Land hangja egyszerre felriasztott töprengésemből:
- Nicsak! Itt az ebéd!
Valóban, meg volt terítve. Nemo kapitány ezt ugyanakkor rendelhette el, amikor parancsot adott a gyorsított menetre.
- Megengedi a tanár úr, hogy javasoljak valamit?
- Halljuk, fiam - mondtam.
- Azt javasolnám, hogy mindenesetre ebédeljen meg a tanár úr. Tisztára óvatosságból, mert nem tudhatjuk, hogy még mi történik.
- Igazad van, Conseil.
- Sajnos, csak a hajókonyhán készült ételeket tálalták - mondta Ned Land.
- Ne zúgolódj, öregem - csitította Conseil a kanadait. - Mit szóltál volna, ha teljesen elmarad az ebéd?
Erre a nyomós érvre a szigonyos panaszai elnémultak.
Asztalhoz ültünk. Hallgatagon költöttük el az ebédet. Conseil étvágytalanul, óvatosságból erőltette az evést, de Ned Land az utolsó falatig mindent bekebelezett. Ebéd után mindenki behúzódott a maga sarkába.
A cellát megvilágító üveggömb ebben a pillanatban kialudt, és teljes sötétség vett körül bennünket. Ned Land csakhamar elaludt, s ez nagyon meglépett engem. Conseil is hamarosan elszundított. Nem értettem, mi okozhatta nála ezt a nagy álmosságot, de egyszerre magam is éreztem, hogy a fejem nehéz lett, s valami kábultság vesz erőt rajtam. Hasztalan igyekeztem nyitva tartani a szemem, pilláim maguktól lecsukódtak. Kínos, zavaros képek kóvályogtak agyamban. Most már biztosra vettem, hogy valami altatót kevertek az ételünkbe! Nem elég tehát, hogy bebörtönöztek bennünket, még el is altatnak, hogy Nemo kapitány tervei titokban maradjanak!
S ekkor hallottam, hogy a hajónyílások fedőlemezei becsukódnak. A tenger hullámverése, amely eddig enyhén himbálta a hajót, megszűnt. A Nautilus alámerült talán? Visszatért a mély tenger mozdulatlan vizébe?
Küszködtem az álom ellen. Nem használt. Légzésem egyre gyengült. Jéghideg, halálos dermedtség kúszott végig elnehezült tagjaimon. Ólomsúlyú szemhéjam lecsukódott. Nem bírtam kinyitni a szemem. Lázas, nyugtalan képek rémlettek fel előttem, erőt vett rajtam az álom. Azután eltűntek a látomások, s teljes öntudatlanságba zuhantam.
XXIV. KORALLORSZÁG
Másnap reggel csodálatosan tiszta fejjel ébredtem. Legnagyobb ámulatomra a szobámban voltam. Társaimat is bizonyára visszaszállították a kabinba; az átköltöztetést éppúgy nem vették észre, mint én. Ők sem tudják, mi történt az éjszaka, mint ahogy nekem sincs tudomásom róla; másra nem számíthattam, mint hogy a titokról egyszer majd a véletlen lebbenti fel a fátylat.
Kedvem támadt kimennem a szobából. Szabad vagyok-e már, vagy még mindig rab? Szabad voltam, teljesen szabad. Kinyitottam az ajtót, végigmentem a folyosókon a főlépcső felé. A hajónyílások most nyitva voltak. Felmentem a tetőre.
Ned Land és Conseil vártak már. Kérdeztem őket: semmiről sem tudtak. Tegnap mély álomba merültek, és semmire sem emlékeztek; nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel a kabinjukban ébredtek. A Nautiluson most is titokzatos csönd honolt. Mérsékelt sebességgel úszott a felszínen. A fedélzeten nem észleltünk semminemű változást.
Ned Land átható tekintetével a tengert figyelte. Végtelen pusztaság terült el szemünk előtt. A kanadai semmi újat sem észlelt a látóhatáron, se vitorlát, se földet nem látott. Keleti szél fújt, s a tajtékzó hullámok erősen himbálták a hajót.
Hajónk friss levegőt vett, azután tizenöt méter átlagos mélységben járt, ahonnan bármikor a felszínre emelkedhetett. Ezt a műveletet január 19-én az eddigi szokás ellenére többször is megismételte. A másodkapitány ilyenkor felment a tetőre - s a hajó belsejébe minden alkalommal lehallatszott a szokásos mondat. Nemo kapitány azonban nem mutatkozott. A hajó személyzetéből csak a faarcú stewardot láttam, aki most is a szokott pontossággal, némán szolgált ki engem.
Két óra tájt a szalonban ültem, s jegyzeteimet rendeztem, amikor egyszerre csak megnyílt az ajtó, s belépett rajta a kapitány. Üdvözöltem, de ő alig észrevehetően viszonozta köszönésemet, s egy szót sem szólt hozzám. Folytattam tehát a munkámat, közben mégis abban reménykedtem, hogy talán magyarázatot kapok tőle az elmúlt éjszakán történtekről. De a kapitány hallgatott. Ránéztem. Fáradtnak látszott, szeme vörös volt az álmatlanságtól, arcán mélységes szomorúság ült, mint akinek valami nagy bánata van. Fel-alá járkált a szalonban, leült megint, újból felállt, találomra elővett egy könyvet, mindjárt le is tette, nézegette a műszereket, de szokásától eltérően nem jegyezte fel az adatokat, s úgy tűnt, mintha pillanatra sem bírna egy helyben megmaradni. Végül odalépett hozzám, és így szólt:
- Ön orvos, Aronnax úr?
Annyira meglepett a kérdés, hogy pillanatokig szótlanul meredtem az arcába.
- Ön orvos? - ismételte. - Az ön kollégái közül ugyanis Gratiolet, Moquin-Tandon[49] és még mások is orvosi tanulmányokat végeztek.
- Igen - feleltem -, orvos vagyok, s egy időben kórházi orvos is voltam. Mielőtt a múzeumba kerültem, több esztendeig folytattam orvosi gyakorlatot.
- Rendben van.
Válaszommal a kapitány szemlátomást meg volt elégedve. De fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, s vártam a további kérdéseket; feltettem magamban, hogy mielőtt azokra válaszolnék, kipuhatolom a hátteret, amely Nemo kapitány kérdései mögött van.
- Aronnax úr - szólalt meg hirtelen a kapitány -, hajlandó volna-e ön kezelésbe venni az egyik emberemet?
- Betegük van?
- Igen.
- Máris követem önt.
- Jöjjön.
Bevallom, a szívem erősen vert. Nem tudom, miért, de valami összefüggést gyanítottam a megbetegedett matróz és a tegnapi események között, s ez a titokzatosság éppannyira nyugtalanított, mint maga a beteg.
Nemo kapitány a Nautilus farába vezetett, s kinyitotta előttem a matrózok szállása melletti kabin ajtaját.
Az ágyon negyven év körüli, kemény vonású férfi feküdt. Angolszász típus, állapítottam meg az első pillantásra.
Fölé hajoltam, s láttam, hogy a beteg ember meg van sebesülve.
Véres, vásznakba burkolt feje két párnán nyugodott. Leoldottam a kötést; a sebesült tágra nyílt szemmel, merev tekintettel nézett rám, de egy jajszót se hallatott.
Iszonyú sebe volt. Valami ütőszerszám bezúzta a koponyáját, s a repedésen kilátszott az agyvelő; az agyállomány is súlyosan megsérült. A szétfolyó anyagban barnásan elszíneződött vérrögök képződtek. A beteg nemcsak zúzódást, hanem agyrázkódást is szenvedett. Lassan lélegzett, s arcizmai időnként görcsösen megrándultak. Gyulladt volt az egész agy, ami az érzékszervek s a mozgatóidegek bénulásához vezetett.
Megfogtam a sebesült pulzusát. Kihagyó érverése volt. Végtagjai már hidegek voltak, s én láttam, hogy semmit sem tehetek érte. Feltartóztathatatlanul közeledik a halál. Bekötöztem a szerencsétlen ember sebét, megigazítottam fején a pólyát, s Nemo kapitányhoz fordultam:
- Mitől ered a seb?
- Nem mindegy? - felelt kitérően. - A Nautilus nekiment valaminek, a gép egyik emeltyűje eltörött, az zúzta be az emberem fejét. De mi a véleménye a beteg állapotáról?
Tétováztam, hogy nyilatkozzam-e.
- Nyugodtan beszélhet. Az emberem nem ért franciául.
Még egyszer megnéztem a sebesültet, majd így feleltem:
- Két órája van még hátra.
- Nem lehet megmenteni?
- Nem lehet.
Nemo kapitány keze ökölbe szorult, szemébe könnyek szöktek. S én még azt hittem, ez az ember nem tud sírni!...
Pár percig figyeltem a haldoklót: lassan távozott belőle az élet. Ijesztő sápadtság ült vonásain, s a halálos ágyat elöntő villanyfényben arca még fehérebbnek tűnt. Néztem értelmes fejét, arcát, melyen korai barázdák szántottak végig; vajon a bánat vagy a nyomorúság rajzolta-e rá azokat valamikor régen? Lestem, milyen szavakat mormolhat még az ajka - talán elárulja az élete titkát?
- Köszönöm, nincs már szükség önre - szólalt meg a kapitány.
Magára hagytam őt a haldokló ágya mellett, s visszatértem a szobámba. Egész nap baljós sejtelem gyötört. Éjjel nagyon rosszul aludtam, álmomból minduntalan felriadva, úgy tűnt, mintha sóhajtozást s valami gyászénekfélét hallanék. A halotti könyörgést mormolja-e valaki azon az érthetetlen nyelven?
Másnap reggel felmentem a fedélzetre. Nemo kapitány már ott volt. Amint meglátott, odajött hozzám.
- Professzor úr - kérdezte -, hajlandó volna-e velem jönni ma egy tenger alatti kirándulásra?
- Társaimmal együtt? - kérdeztem.
- Ahogy tetszik.
- Rendelkezésére állunk, kapitány úr.
- Akkor menjen, kérem, és vegye fel a búvárruhát.
A haldoklóról - vagy halottról? - egy szó sem esett. Megkerestem Ned Landet és Conseilt. Megmondtam nekik, mit tervez a kapitány. Conseil azonnal ráállott, és ezúttal a kanadai is szívesen csatlakozott hozzánk.
Reggel nyolc óra volt. Fél kilencre már útrakészen álltunk, s felcsatoltuk a világító- és a légzőkészüléket. Megnyílt a két ajtó, s a kapitány és tizenkét matróz kíséretében, tíz méter mélységben a felszín alatt kiléptünk a tengerfenékre.
Enyhe lejtőn haladtunk lefelé, amely vagy tizenöt öl mélységben egy hepehupás völgyfenékben végződött. A talaj egészen más volt, mint amelyet első kirándulásomon a Csendes-óceán vize alatt láttam. Itt nyoma sem volt finom homoknak, nem voltak sem víz alatti rétek, sem erdők. Rögtön felismertem, miféle csodálatos tájra vezetett el ma bennünket a kapitány. Korallországban jártunk.
A virágállatok ágazatában s a tollkorallok osztályában nevezetes a gorgomidák rendje. Ezek egyik csoportjához tartoznak a korallok. E különös képződményt hol az ásványvilágba, hol a növényvilágba, hol pedig az állatvilágba sorolták. Az ókorban orvosság volt, napjainkban ékszer, s csak 1694-ben sorolta be őket véglegesen a marseille-i Peysonnel az állatvilágba.
A korall nem egyéb, mint tömérdek apró állatka gyülekezete: ezek együtt élnek a törékeny, kőszerű koralltelepen. E polipok egyetlen nemzőtől, sarjadás útján származtak; önálló életük van, amellett, hogy a közös életben is részt vesznek. A szocializmus egy nemét látjuk itt a természetben. Ismerem e különös virágállatra vonatkozó legújabb tudományos munkákat: igen helyesen fejtették ki a természettudósok, hogy a polipok elágazásuk folyamán elásványosodnak. Mi sem lehet számomra érdekesebb, mint hogy ellátogassak egy ilyen megkövült erdőbe, amelyet a természet a tengerfenékre telepített.
Működésbe hoztuk a Ruhmkorff-készüléket, s egy növekedőfélben levő korallszirt mentén haladtunk; az Indiai-óceán e részét az idők folyamán elzárja ez a lerakódás.
Utunkat sűrű, ágas-bogas korallbozót szegélyezte; a bokrok tele voltak szórva apró, csillag alakú, fehér csíkos virágokkal. Csakhogy a tengerfenék szikláihoz tapadó korallbokrok minden ága felülről lefelé növekedett.
Az élénkszínű korallok ágai között játszó elektromos fény bűbájos színhatásokat keltett a vízben. Szinte láttam, mint remegnek meg a pártacsövek a lépteink nyomán fodrozódó vízben. Kedvem lett volna szedni ezekből a finom csápokkal díszített, üde színű, alig kinyílt, vagy éppen csak bimbózó virágállatokból, melyek között a fürge halacskák úgy surrantak át, mint megannyi kis madár. De amint az eleven, érzékeny virágok után kezemet kinyújtottam, riadalom futott végig az egész telepen. A fehér párták behúzódtak vörös tömlőikbe, a virágok szemem láttára eltűntek, s a bokor dudoros kőtömbbé változott.
Szerencsés véletlen folytán szemem elé kerültek e virágállat legbecsesebb példányai. Éppolyan értékes korallok, mint amelyet a Földközi-tengeren, Franciaország, Olaszország s Észak-Afrika partjainál halásznak. Élénk színükkel valóban rászolgálnak a "vérvirág" és "vérhab" költői elnevezésre: a kereskedelemben ezen a néven kerülnek forgalomba a legszebb példányok. Ennek a korallnak kilogrammja ötszáz frankba is belekerül - micsoda kincsesbánya volna ez a hely, ahol most járunk, a korallhalászok számára! A drága "vérvirág" sok helyen másféle koralltelepekkel nőtt össze, amelyeken gyönyörű szép rózsaszínű korallokat láttam.
Egyre jobban sűrűsödtek körülöttünk a bokrok, egyre magasabbra nyúltak ágaik. Megkövült erdőben jártunk most már; az ágak szeszélyes ívben borultak össze fejünk felett. Nemo kapitány most egy sötét vágatba fordult be, s az enyhén lejtősödő úton száz méter mélységbe szálltunk le. Villanylámpánk fényében varázslatosan sziporkáztak a kék, vörös, zöld korallok.
Kétórai gyaloglás után végül háromszáz méter körüli mélységbe értünk: eljutottunk tehát a végső határhoz, ahol még korall képződhetik. De itt már nem magános bokrokat, vagy szerény kis ligetecskéket láttunk. Óriási erdőség volt ez, valóságos ásványi rengeteg. A hatalmas, megkövült fák között a tenger liánjai, pompázatos színekben csillogó, kecses tollkorall-füzérek lengtek. Szabadon mozogtunk a homályló vízbe felnyúló magas ágak tövén, lábunk alá az orgonakorallok, csillagkorallok, csillagállatok csillogó gyöngyökkel telehintett virágszőnyeget terítettek.
Mily leírhatatlanul szép látvány! Ó! miért is nem közölhetjük most egymással benyomásainkat! Miért van a fejünk ebbe az üvegablakos fémgömbbe bezárva! Miért nem beszélhetünk egymással ezekben a felejthetetlenül szép percekben! Miért nem élhetünk mi is a vízben úgy, mint a halak, vagy még inkább, mint a kétéltűek, melyek kedvük szerint tartózkodhatnak hosszú órákon át a földön is, a vízben is!
Most azonban Nemo kapitány megállt. Én is megálltam társaimmal, s midőn megfordultam, láttam, hogy körülötte az emberek félkörben felsorakoznak. Jobban szemügyre vettem őket, s ekkor láttam csak, hogy négy ember valami hosszúkás tárgyat visz a vállán.
Nagy tisztás közepén álltunk, amelyet a tenger alatti korallerdő hatalmas fái öveztek. Lámpáink homályló fényében óriásira nőttek az árnyékok. A tisztás széle már sötétségbe merült, csak itt-ott szikrázott fel a fény a korallágak hegyes csúcsán.
Ned és Conseil mellettem álltak. Néztük, hogy most mi következik, s az az érzésem volt, hogy különös jelenetnek leszünk mindjárt tanúi. Feltűnt nekem, hogy a talaj egyes helyeken kidudorodik, s ezeket a kis domborulatokat kéreggel vonta be a lerakódó mész. A kis halmok szabályos elhelyezkedése emberi kéz munkájára vallott.
A tisztás közepén, sziklából durván összetákolt talapzaton vörös korallkereszt állt; két ága, mint két szélesre kitárt kar, s mintha megkövült vérből lett volna faragva.
Nemo kapitány jelt adott, s ekkor az egyik ember előrelépett, s az övéről leakasztott csákánnyal gödröt ásott néhány láb távolságban a kereszt tövétől.
Most már mindent megértettem! Ez a tisztás: temető! A matróz sírgödröt ás, a hosszúkás valami a négy matróz vállán pedig az éjjel kiszenvedett ember holtteste! Nemo kapitány temetni jött ide az övéivel, társukat helyezik örök nyugalomra az óceán elérhetetlen mélységébe rejtett közös sírkertben!
Ó, ez a temetés! Kimondhatatlan izgalom fogott el. Életem legmegrendítőbb élménye volt ez. Nem akartam elhinni, amit pedig a két szememmel láttam!
A sír eközben lassan-lassan mind mélyebb lett. Felriasztott halak rebbentek szét mindenfelé. Hallottam a csákány fémes csengését a meszes talajon; a vas néha szikrát vetett, amint nekiütődött valamely árva kovakőnek. A gödör egyre hosszabb, egyre szélesebb lett, s csakhamar elég mély volt, hogy befogadja a holttestet.
Előreléptek a halottvivők. A fehér byssus-lepelbe[50] burkolt halottat leeresztették a sírba. Nemo kapitány mellén keresztbefont karral letérdelt mellette, s letérdeltek a többiek is... barátai voltak ennek az embernek, s szerették őt... Én és a társaim megilletődve hajtottuk meg fejünket...
A sírt azután betemették a kiásott törmelékkel, és egy kis hantot emeltek föléje.
Amikor ezzel is elkészültek, Nemo kapitány és az emberei felemelkedtek. Odaléptek a sírhoz, még egyszer térdet hajtottak, s kezükkel utolsó búcsút intettek a halottnak...
A halottas menet ezután megindult visszafelé, a Nautilushoz, az erdő boltozata alatt, a ligeten át, a korallbokrok mentén, egyre felfelé kaptatva.
Végül megpillantottuk a hajó lámpáit. A fénypászma most már egyenesen hazavezetett bennünket. Egy órára már vissza is tértünk.
Átöltöztem s felmentem a tetőre. A fényszóró mellé ültem le, kívántam az egyedüllétet, mert gyötrelmes gondolataim rettenetesen felzaklattak.
De nem sokáig maradtam egyedül. Nemo kapitány is feljött a tetőre. Felálltam, s így szóltam hozzá:
- Ezek szerint, mint előre látható volt, az ön embere még az éjjel meghalt?
- Igen, professzor úr - felelte a kapitány.
- És most a koralltemetőben nyugszik, a társai mellett?
- Igen. Társaink ott nyugszanak, mindenkitől elfeledve, de mi nem felejtjük el őket! Megássuk a sírjukat, és polipok gondoskodnak róla, hogy halottaink zavartalanul nyugodhassanak.
Hirtelen mozdulattal reszkető kezébe temette arcát, de nem tudta elfojtani a kebléből feltörő zokogást. Aztán csöndesen megszólalt:
- Igen, itt van a mi nyugalmas temetőnk, száz meg száz lábnyira a tenger tükre alatt!
- De legalább nyugodtan pihennek ott a halottai, kapitány úr, nem bántják őket a cápák!
- Igen, uram - felelte a kapitány komoran. - Nem bántják őket sem a cápák, sem az emberek!
Jegyzetek
1. Statika: egyensúly- és szilárdságtan. Dinamika: az er
ők és mozgások tana [VISSZA]2. Valamennyi hosszúsági kör (másként délkör vagy meridián) egyforma hosszú lévén, bármelyik tekinthet
ő kezdő meridiánnak. Régebben a Kanári-szigetek egyikén áthaladó hosszúsági kört választották ennek, újabban a greenwichi csillagvizsgáló kupoláját keresztezőt [VISSZA]3. Nagy olasz természettudós (1564-1642). Sok üldöztetésben volt része, mert azt állította, hogy a Föld mozog a Nap körül [VISSZA]
4. Planiszférikus térkép: a földgömb ábrázolása sík lapon [VISSZA]
5. Alexandre du Sommerard (1779-1842) régész híres
gyűjteményét tartalmazó palotája Clunyben [VISSZA] ő osztályozás nem felel meg a mai rendszertani elveknek, mert nem veszi tekintetbe a fejlődési sorrendet, és a kezdetlegesebb formákat összekeveri a magasabb szervezettségűekkel [VISSZA]7. Állkapocs, latinul [VISSZA]
8. Francia természettudós (1756-1825) [VISSZA]
9. Ókori görög tudós (i. e. 287-212) [VISSZA]
10. Átlátszó test, amelynek két oldala ék alakban hajlik egymáshoz. Egyéb tulajdonsága, hogy a fényt a szivárvány színeire bontja [VISSZA]
ől álló készülék; forgatásra változó, sokszínű alakzatokat mutat [VISSZA]12. A görög hitregében a természetet benépesít
ő, vidám, jóindulatú nőalakok (nimfák, azaz nemtők) egy csoportja. A najádok a görögök képzeletében a forrásvizek környékét népesítették be [VISSZA]13. Ejtsd: óz [VISSZA]
ő kúszónövények, indák, iszalagok gyűjtőneve [VISSZA]15. Flóra a tavasz, a növények istenn
ője, és Faunus az erdők istene a római hitregében. Ezért átvitt értelemben "flóra" növényvilág, "fauna" állatvilág [VISSZA] nygyűjtemény [VISSZA]17. A kék szín egy árnyalatának a neve. A hasonló nev
ű forró égövi növényből előállított festék színe [VISSZA]18. Angol súlymérték: kb. 0,5 kg [VISSZA]
19. A legkisebb állati vagy növényi lények (pl. a baktériumok) [VISSZA]
20. A korallok egyik alfaja (szivacskorall) [VISSZA]
21. Verne adatai részben tévesek. A tengerfenék átlagos mélysége 4000 m körül van, a legnagyobb mélységre vonatkozó hiteles mérési adatok pedig alig haladják meg a 11 000 m-t [VISSZA]
ő (1728-1779). Több nagy utat tett, így az Ausztrália körüli szigetvilágba, a Déli-sark felé stb. [VISSZA]23. A régi Róma egyik legnagyobb orvosa (i. sz. 131-200) [VISSZA]
24. Az ógörög városok piactere. Az üzleti, politikai és vallási élet központja [VISSZA]
25. Jean Macé francia író (1815-1894), szerkeszt
ője annak az ismeretterjesztő lapnak, amelynek Verne is munkatársa volt [VISSZA]26. Verne téved: a korallzátonyok egyetlen év alatt 10, 20, s
őt 40 cm-t is nőnek. (Nyolcad hüvelyk: kb. 3 mm) [VISSZA] űszer a sebesség és a megtett út meghatározására [VISSZA]28. Seneca római filozófus (i. e. 4-i. sz. 65) [VISSZA]
29. Hosszmérték: kb. 1,9 m. Hatodrésze a láb, ennek tizenkettede a hüvelyk, ennek tizenkettede a vonal [VISSZA]
30. Korvett: kisebb, háromárbocos hadihajó [VISSZA]
31. A Salamon-szigetek egyike, az Új-Hebridákhoz tartozó Vanikorótól kb. 1500 km-re északnyugatra [VISSZA]
ől északnyugatra, Új-Guinea északkeleti partjai felett [VISSZA] ől vájt vagy fakéregből készült csónak [VISSZA]34. Recherche: keresés, franciául [VISSZA]
35. Szigetcsoport az Új-Hebridáktól délnyugatra, Ausztrália keleti partjaitól kb. 1500 km-re [VISSZA]
36. Az Ausztrália délkeleti csücskével szemközt fekv
ő Tasmania legnagyobb városa [VISSZA]37. Sziget Vanikoro szomszédságában (Új-Hebridák) [VISSZA]
38. Az Új-Hebridák déli szigeteit
ől kb. 1500 km-re keletre fekvő sziget (a polinéziai szigetvilághoz tartozik) [VISSZA] gyűjtőnévvel összefoglalt három nagy csendes-óceáni szigetvilág (Mikronézia, Melanézia, Polinézia) egyike. Az Admiralitás-szigetek, a Bismarck-szigetek, a Salamon-szigetek, az Új-Hebridák és Új-Kaledónia tartozik hozzá [VISSZA] ő, magas trópusi növény. Főként tengerpartokon terem. Gyümölcse a narancsra emlékeztet [VISSZA] hatalmas növésű trópusi fa. Nagy keménysége különösen hajóépítésre teszi alkalmassá. Hibiscus: mályvaféle trópusi növény. Levelét eszik, magvából olajat sajtolnak, rostjából fonalat, szövetet készítenek [VISSZA]42. Az Indiai-óceánon, Madagaszkártól kb. 1000 km-re keletre. Ide tartozik a Mauritius-sziget is [VISSZA]
43. Magas cukortartalmú, forró égövi gumós eleségnövény [VISSZA]
44. A Nap látszólagos pályája mentén vont képzeletbeli övet állatövnek nevezik, mert egyes szakaszait állatnevekkel (kos, bika, rák stb.) jelölik [VISSZA]
45. Az égbolt legmagasabb pontja. (Tulajdonképpen valamely égitest látszólagos pályájának - s nem az "ég"-nek - a delel
őpontja) [VISSZA]46. Núbia Egyiptom és Szudán között elterül
ő észak-afrikai tartomány. Lakóinak fényes fekete a bőre [VISSZA]47. Abroncsos szoknya [VISSZA]
48. Az indiai uralkodó címe volt [VISSZA]
49. Francia természettudósok [VISSZA]
50. Byssus: kagylószakáll, kagylóselyem. Egyes kagylók fonál alakú váladéka, amelyb
ől szövetet is készítenek [VISSZA]